Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar közoktatás nem tölti be azon politikai szocializációs szerepét, amely egy demokráciában elvárható lenne. A Political Capital és a Friedrich Ebert Stiftung friss tanulmánya szerint ennek leginkább az a rendszerváltás után kialakult gyakorlat a fő oka, amely szerint az oktatásnak „politikamentesnek” kell lennie.
Képzeljük el Tinódi Lantos Sebestyént, amint a húrokba csapva ezt énekli: „Summáját írom egy híres várnak, de nem emlékszem már pontosan, hogy melyiknek, és hogy voltaképpen mi is történt vala ott, amit dallanom kéne.” Nagyjából így teszünk mi, mai kobzosok.
A magyarországi tizenhárom nemzetiség egyike, a legnagyobb lélekszámú hazai kisebbség, 6-800 ezer ember. Ők a romák, akikről e számokhoz képest még mindig nem túl markánsan és árnyalt formában írnak a jelenleg használt tankönyvek – bár a helyzet javult a korábbi kiadásokhoz (vagyis a nagyjából semmihez) képest.
A középkori népek fiainak és lányainak nem volt a mai értelemben vett vezetéknevük, a személyek beazonosításában legtöbbször a különféle jelzők segítettek. A számos társadalom közül minden bizonnyal a vikingek büszkélkedhettek a legkülönösebb ragadványnevekkel. Vajon miért volt olyan népszerű a viking korszakban, hogy az emberek különböző melléknevekkel ruházzák fel társaikat?
Nem a zsidótörvényeket támogató, nácibarát Hóman Bálintnak kellene szobrot állítani, hanem Lázár Andornak, aki szembeszállt az őrülettel. (A szerző a TTE alelnöke.)
70 éve, 1945. május 8-án véget ért Európában a második világháború. Oroszországban május 9-én emlékeznek erre. Magyarországnak ünnepelnie kell ezt a napot?
„A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket … Hanem azt korán se várjátok, … mert akkor szemtelenül hazudnám. … ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok […]