Kérjük, segíts, hogy folytathassuk munkánkat!

Számlaszámunk: 11705008 – 20133762.

A támogatás bankkártyával itt lehetséges.

Nagyon köszönjük.

Néhány kiegészítés Lőrinc László „Hogyan védjük meg rossz tankönyveinket?” című cikkéhez
2017 december 8. péntek, 18:51

Závodszky Géza válasza Lőrinc Lászlónak


Lőrinc László: „Hogyan védjük meg rossz tankönyveinket?” c. írása itt olvasható


Lőrinc László 2017. október 3-án a TTE honlapján cikkben reagált az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet portáljára (Modern Iskola) 2016. május 5-én feltett rövid telefoninterjúmra. Ott egyebek között a kísérleti tankönyvekről és az azokat ért kritikákról kaptam kérdést. Válaszom egy része a tankönyvkritika természetét általánosságban érintette, de aktuális példákkal is éltem. Lőrinc László azt feltételezi, hogy megjegyzéseim a TTE terjedelmes tankönyvbírálatának kiragadott részeire vonatkoznak, bár – elmarasztalóan – maga írja, hogy az egyik említett, s az inkriminált tankönyvben javított vitapont a TTE anyagában nem is szerepel. Valóban, az interjú idején a TTE anyagát még nem ismertem, rögtönzött példáim az akkori élénk médiavisszhangon alapultak.

Nem szándékozom vitába bonyolódni, még kevésbé őt személyében támadni. Csupán néhány információt szeretnék a TTE honlapjának olvasóival megosztani, az árnyaltabb kép kialakítása érdekében, kedvem ellenére a szerénytelenség látszatát is vállalva.

1979-ben, amikor a gimnáziumi III. osztályos tankönyv kéziratát lezártuk (a könyv 1981-ben jelent meg) Magyarországon proletárdiktatúrának nevezett, szovjet ellenőrzés alatt álló pártállam létezett, s ez a könyv is, nem vitás, pártállami tankönyv volt, akárcsak az összes többi. A jakobinus diktatúrát ugyan nem én, hanem az egyetemen kötelező ortodox marxista Abert Mathiez és Albert Soboul védte meg, de természetesen a lehetőségig tényekre szorítkozó, mégis a kánonnak megfelelő tankönyvi előadást nem lehetett elkerülni. Mint ahogy például a Kommunista Kiáltványnak (itt nem említett) elemzését sem. Az azonban, hogy a terrort támadó kritikákat „igazságtalan”-nak minősítettem volna, a cikk szerzőjének beszúrása. A tanuló a tankönyvből – 1949-től példa nélküli módon – arról értesülhetett, hogy „a kor színvonalán elvileg (a girondiak) képviselték a tőkés gazdasági kibontakozást, a polgári törvényességet, a politikai demokráciát”. Ezt követi a kötelező osztályszempontú marxista terminológia. Szerepel viszont a terror áldozatainak száma: „Az ítélet nélkül kivégzettekkel együtt 35.000 lehet a halottak száma. A nagy számok elgondolkodtatóak, ha tudjuk, hogy a kivégzettek 1/3 sanculotte, 1/3-a paraszt volt […]” A tankönyv pestiesen szólva elment a falig, egy kicsit talán tovább, és az akkor már ugyancsak „másképpen gondolkodó” Hanák Péter támogatása nélkül aligha került volna forgalomba. Amikor pedig az iskolákba került, „pártos” történelemtanárok aláírásgyűjtést kezdeményeztek betiltásáért. A támadásokat a miniszter (egyébként jeles tudós, az Erdély története főszerkesztője és társszerzője) Köpeczi Béla állította le a Köznevelésben megjelent méltató cikkével.

A tankönyv háromszor nyerte el a tanulók tetszésdíját. Népszerűsége az ún. tankönyvpiac kialakulása után vált mérhetővé. A kilencvenes évektől, a szükséges átdolgozással bő egy évtizedig – ahogy akkor mondták – piacvezető volt, ami egyes években 80%-os részesedést jelentett. Utóbb a párhuzamosan fejlesztett négyszínnyomású tankönyv szorította háttérbe, melynek szerzője, különben jó barátom, egyben az érettségi vizsgabizottságnak is tagja volt.

Nem merültem el („hogy újra fölbukkanjak”). Három cikluson át az Országos Köznevelési Tanács titkos szavazással választott tagja voltam (negyedszer miniszteri delegált), Magyar Bálint minisztersége idején a pedagógus szervezetek jelöltjeként éppenséggel a legmagasabb szavazatszámmal. Lőrinc cikke hiányolja annak közlését, hogy neves szerzőnek minősítve (a szerkesztő által), annak közlése elmarad, hogy mikor milyen könyvet írtam. Válaszolok, bár ezzel ismételten rossz szerepbe kényszerülök. A történeti kutatómunkát inkább ambicionáltam, mint a tankönyvírást (monográfiám az USA-ban angolul is megjelent az Atlantic Re-search and Publication támogatásával, a Columbia University Press gondozásában), de szakiskolai történelemtankönyvet írtam (9. osztály, Tankönyvkiadó) 7. osztályos tankönyvet és olvasókönyvet a Korona Kiadó megrendelésére, majd a kiadók közti üzletet követően átdolgoztam a Pauz-Westermann számára. Az azóta megszűnt Korona Kiadó fölkérésére aránytalanul nagy munkával újszerűnek vélelmezett, négyszínnyomású 11. osztályos történelemkönyvet készítettem (számítógépes programmal magam tördeltem), de a hirtelen jött új tanterv a könyv iskolai használatát már nem tette lehetővé. (Nagyobb könyvtárakban, ill. antikvár forgalomban elérhető.) A nem túlságosan gazdag tankönyv-didaktikai irodalomban néhány cikkem föllelhető.

A „függetlenség” nehezen értelmezhető fogalom. Értékkonzervatív nézetrendszerem, másfelől vonzódásom a nagy XIX. századi liberálisokhoz közismert. Ami az OFI tankönyvprogramját illeti, az OFI főigazgatója, aki ugyanúgy kedves tanítványom volt, mint a TTE elnöke, valóban szerette volna, ha a program megvalósításában részt veszek. Ismeretes viszont, hogy a 62. évet betöltött személy foglalkoztatását állami feladatra, megbízási szerződéssel is, jogszabály tiltja, illetve miniszterelnöki engedélyhez köti. Ezt az OFI kérelmezte, majd azonnal kezembe adta Németh György neves ókortudós kéziratát, amelyhez különösebb hozzáfűznivalóm nem lehetett. A középkori részekhez inkább. Rá is került a nevem az 5-re és 9-re, s ha emlékezetem nem csal, a 10-re is, „tudományos szakértőként”, de megbízási szerződés (és persze díjazás) nélkül, mert az engedély többszöri kezdeményezésre sem érkezett meg. Remélem, e közlésemet újabb „szabálytalanság” leleplezése nem követi. A főigazgatót (aki, szerintem sajnálatos módon, már más beosztásban van), barátomnak mondhatom, de „főmunkatárs” nem lehettem, tankönyvsorozatom meg pláne nincs.

Mint elöljáróban említettem, az interjú a tankönyvkritika ad hoc tipizálására tett elnagyolt kísérlet volt, és rögtönzött három – eggyel sem több – példát a kísérleti tankönyveket ért, az elektronikus médiában elhangzott vagy a sajtóban olvasott bírálatokra. (Ezek közül kettőt pertraktál Lőrinc.) A tankönyveknek, Lőrinc László cikkének, vagy az interjú szövegének szőrszálhasogató idézgetése céltalan, a történeti háttérismeretek részletezésére pedig itt nincs hely. Gondoljuk meg, hogy a „függetlenségi harc, forradalom, szabadságharc”, a köznyelvben naponta használt szavak (fogalmak) szakszövegben alkalmazása mennyi definíciós problémát, megfontolandó kérdést, szempontot vet fel! Bocskaival kapcsolatban Pálffy Géza a Kossuth Rádióban, nyomában mások televízióadásban érveltek a „szabadságharc” megnevezés ellen, a „felkelés” szakszó mellett. Mivel véleményem szerint szakmai-terminológiai viták eldöntése nem a tankönyvek feladata, azt javasoltam, hogy a munkatársak Pálffy Géza terminológiáját kövessék. (Páffy a tankönyv fölkért bírálója volt, érvelése nyilván a nyers kéziratra vonatkozott, a TV nyilatkozat pedig post festa hangozhatott el.)

Készségesen elismerem, hogy félmondatban szóba hozni a kalandos utat bejárt, Trefortnak tulajdonított szöveget nem volt szerencsés. Aránytalanul túlzónak ítéltem ennek botrányként kiemelését, az egyre keményebb jelzőket – ez a magyarázat. Sokan sokféle módon utaltak e néhány sorra, céhbeli tudósok is. Tudom, hogy jó néhányan kutakodtak ez ügyben, átlapozták Trefort Ágoston összes művét, tanulmányoztak jegyzőkönyveket, de ez tipikus esete annak, amikor tűt kellene megtalálni a szénakazalban. A szóba jöhető források köre ugyanis előbbiek sokszorosa.  Az első ismert említés tehát maradt az 1976-os vitacikk a Valóságban, ahol lelőhelyet a szerző nem adott meg. Kérdés azonban, hogy az illető hölgy rendelkezett-e olyan képzettséggel, hogy a dualizmus kori nyelvezetbe jól illeszkedő szöveget konstruáljon. Ráadásul a Valóságban a szóban forgó, a munkafüzetbe is bekerült szövegnek csak egy része szerepel. Valaki tehát talált egy szöveget, és meglehet, azt jóhiszeműen vagy tudatosan Trefortnak tulajdonította, esetleg manipulálta. Mindez azonban csak feltételezés. Ezért szerintem a szakszerű megjelölés: a közlő által Trefortnak tulajdonított kétes hitelű szöveg. 

Korainak (ha tetszik anakronisztikusnak) a szövegben számomra a kormányzati szándék ilyetén kinyilvánítása tűnik. Így talán parlamenti interpellációra adott válasz formájában hangozhatott volna el. Hunfalvy alapműve, a „Magyarország etnographiája” 1876-ban jelent meg a Tudományos Akadémia támogatásával, és kiszélesítette az „ugor–török” háborút. A függetlenségi ellenzék ekkor már eltávolodott a feliratiaknál egykor demokratikusabb programjától, és (vélt) nemzeti érdekek védelmezőjeként lépett föl. Mikor a magam mulasztását említettem, egyebek között a képviselőházi naplók és irományok átnézésére gondoltam, melyet folyamatosan elhalasztottam. A háttérismeretekhez tartozik, hogy Trefort már egészen fiatalon a mesék világába utalta a hun-magyar rokonság vagy azonosság tanát: „A krónika a feudalizmussal sírba szállt” – olvassuk a Társalkodó 1839. febr. 2-i számában. A finnugor rokonságot viszont a kulturális diplomácia szolgálatába lehetett állítani, de inkább csak a századfordulótól. A magyar politika számára ugyanis egyre kellemetlenebbé vált a sikeres román és szláv propaganda a hunokkal összemosott barbár magyarokról, akik leigázták a Kárpát-medencében élő kultúrnépeket. A „történetileg hiteles” megjegyzés erre utalt. A történelemtanárok számára bizonyára nem ismeretlen, hogy a Finn Nagyhercegség Oroszországon belül teljes körű autonómiát élvezett, és a Kalevala világsikere a finneket a XIX. század derekán az európai kultúrnemzetek sorába emelte. (Reguly már az 1840-es években fordításával kísérletezett.) Az első teljes fordítás 1871-ben jelent meg magyarul. A finn nagykövetasszony hívta föl a figyelmet legutóbbi interjújában arra, hogy a finn nők a világon először, 1906-ban választók és választhatók lettek.

A kétes hitelű szöveg beemelése a munkafüzetbe tévedés (hiba) volt, a blokk egyensúlya – a PhD-vel rendelkező művelt szerző szándéka ellenére – teljesen elbillent. (Akkor is, ha feltételezzük a tanári irányítást és a tankönyv használatát.) Ha igaz, hogy az ugor–török vita rég lezárult, és délibábos műkedvelők melegítették föl – már pedig így van, a tantervi háttérrel nem rendelkező álprobléma kiiktatása a különben is túlzsúfolt munkafüzetből véleményem szerint helyénvaló megoldás volt.

 Závodszky Géza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza