Kérjük, segíts, hogy folytathassuk munkánkat!

Számlaszámunk: 11705008 – 20133762.

A támogatás bankkártyával itt lehetséges.

Nagyon köszönjük.

Hogyan védjük meg rossz tankönyveinket?
2017 október 3. kedd, 13:40

Ez a tavaly nyáron született írás technikai okokból akkor nem került ki honlapunkra. Most pótoljuk. Aktualitását egyebek mellett a Tényleg?! oldalunkon ezzel egy időben megjelenő írás adja, melynek témája érintkezik e sorokéval.
Lőrinc László írása.

Valamikor a Kádár-korban itt voltak „az oroszok”, a legtöbb iskola állami volt, az egyen-szakszervezetbe terelt tanárokkal alattvalóként bántak, és egyetlen történelemkönyvből lehetett csak tanulni a gimnáziumokban. Például Závodszky Géza harmadikosából azt, hogy „a jakobinus diktatúrát a legtöbb támadás a terror miatt érte”, de ez igazságtalan, hiszen csak annyi történt, hogy „a forradalom rövid úton leszámolt azokkal, akik létére törtek, és ez történelmileg szükségszerű volt”. Sajnos azonban a rémuralmat ellenző girondiak „képtelenek voltak … burzsoá osztályszempontjaikat átmenetileg föladni (például az árak maximálásával, a forradalmi terrorral)”. A könyv utóbb feltette a kérdést (és meg is válaszolta): „mi az oka annak, hogy Marx fellépéséig az emberiség legkiválóbb gondolkodói is megálltak félúton?” Mindez még 1989-ben, a 9. átdolgozott kiadásban is benne volt.
Már abban az évben bekövetkezett a rendszerváltás, kitört a szabadság, majd megjelent a sokszínűség az iskolatulajdonlásban, tanári szerveződésekben, tantervben és tankönyvben, ráadásul az oroszok is kimentek. Závodszky átszerkesztette a könyvét, a három Marxot taglaló fejezetet például kidobta belőle, ahogy a Lenint zanzásító imperializmus-leckét, vagy a Lenin-kép alatti 12 soros bálványozó idézetet is – a többit pedig átfogalmazta. Azonban a – kétségtelenül felemás, de mégis – piaci versenyben egyre kevesebben vásárolták.
Ma megint a legtöbb iskola állami, megint egyen-történelemtankönyvek keletkeznek, a tanárokat a Pedagógus Karba terelik, és már az oroszok is a spájzban vannak.
Elérkezett hát az ideje annak, hogy Závodszky Géza is újra felbukkanjon, mint az új államtankönyvek egyik főmunkatársa, például a 9-es tankönyv és a 9-10.-es munkafüzet tudományos szakmai lektora.
Mindennek tetejében egy [2016] május 20-i interjúban, inkognitóban, független szakemberként lép fel, és mint ilyen kel védelmére saját sorozatának, valahogy úgy, ahogy annak idején megvédte a jakobinus diktatúrát és terrort is az okvetetlenkedő kritikusoktól.
Az interjúhoz kapcsolt névjegy azt ugyanis elárulja, hogy Závodszky egy „neves tankönyvszerző, a történelemtudomány kandidátusa, tudományos szakterülete többek közt a tankönyvdidaktika”, azt viszont már nem, hogy mikor és milyen könyveket írt, illetve miféle szálak kapcsolják azokhoz, melyeket most szakértői objektivitással megvéd.
Az interjú – nem túl elegáns, de szintén régről visszatérő módon – nem adja meg az általa vitatott szövegek lelőhelyét, de értelemszerű, hogy elsősorban a részletesebb és terjedelmesebb kritikáról, a TTE tankönyvelemző műhelyének 9.-es könyvről készült tanulmányáról van szó.
Az apológia tárgyai közé tartozik az általa is jegyzett 9-10.-es munkafüzet, mely ellen szerinte az volt a vád, hogy az egyik feladatában „túlsúlyba kerültek a török nyelvrokonság mellett érvelő XIX. századi szövegek (Vámbéry).” Ez nem igaz. A kritikai észrevételek (a fentieken kívül e sorok írójának cikke is) nem Vámbéry vagy a török nyelvrokonság túlsúlyáról panaszkodtak. A probléma az volt, hogy a feladatban szereplő hat szöveg – beleértve a két „finnugristáét” is –, közvetlenül vagy közvetve, de valamennyi és összehangoltan, szisztematikusan egymásra építve a finnugor nyelvrokonság tételezésének komolytalanságát, sőt aljas szándékból történt kiagyalását közvetítette. Volt itt szöveg a hírhedten dilettáns, sumer-magyar nyelvrokonság mellett kardoskodó Bobula Idától vagy a barguzini nő-Petőfit felkaroló Kiszely Istvántól, aki szerint például Attila nemcsak magyar, de szkíta is volt, és a Kr. e. 8. században élt. A felháborodók ismételten leírták: nem az volt a baj, hogy komolytalan szövegeket idéz, hanem az, hogy tudományos szövegként idézte ezeket, megfelelő kritikai szempontok megadása nélkül. Mintha egy kémia könyvben az lett volna a feladat, hogy hasonlítsák össze a gyerekek a higany, az arzén és a cián nevű vitaminok színét és állagát. Ebből nem kerekedik „méregkritika”. A legnagyobb közmegrökönyödést azonban még csak nem is ez okozta. Hanem az, hogy a feladat egy Trefort Ágoston kultuszminiszternek tulajdonított, köztudottan hamis „idézettel” is operált. (Trefort ebben „kijelenti”, hogy politikai okból csak a finnugor kutatást szabad támogatni.) „Sajnos egy történész sem vette a fáradságot (én sem), hogy megkísérelje visszakeresni azt a Trefortnak tulajdonított szöveget (amely ha filológiailag nem, történetileg biztosan korhű), és amely egyik cikkből a másikba, mint tankönyvi hamisítvány vándorolt” – mondja erről Závodszky.
Vagyis azt állítja, hogy eddig senki nem járt utána, hogy pontosan hol hangzott el az adott mondat. Ám ez sem igaz. Nyelvész is (Fejes László, 2008 ), és történész is (Kanyó Ferenc, 2009, 2010) utánakeresett már az ominózus „idézetnek”. Alapos kutatáson alapuló közleményeikből tudható, hogy az idézetnek egy 1974-ben lezajlott sajtóvita előtt egyszerűen nincs forrásnyoma. Ami nem meglepő, mert a „Trefort-szöveg” ellentétes a miniszter dokumentált tevékenységével, hiszen akkoriban az állam a török irányú nyelvészeti kutatást ugyanúgy támogatta, emellett a kitalált intézkedés Trefort szempontjából teljesen értelmetlen lett volna. Az idézetet e szerint a „finnugorhazugság” vallásának papjai kreálták igazuk bizonyítására, miközben hazafiasan meggyalázták az egyik legnagyobb magyar kultúrpolitikus emlékét. Ez sem meglepő, kreáltak más álforrást is (éppen Kiszely), ahogy szinte minden összeesküvés-elmélet támaszául megjelentek már ilyen műforrások. Közhely, hogy egy forrásmegjelölés nélküli szöveg a tudomány szempontjából nem létezik, pláne ha egy szenvedéllyel vallott tézis alátámasztásául szolgál. A valódi forrásoknak ugyanis pontos lelőhelyük, hivatkozási jelzetszámuk van, vagy bármi egyéb módon más is utánuk kereshet. Mivel a történelemtanításnak éppen az az egyik dolga, hogy erre megtanítsa a diákokat, nem hátrány, ha olyanok írják a taneszközeiket, akik maguk is tisztában vannak ezzel.
Kérdéses azonban, mennyire igaz ez a neves tankönyvdidaktikusra, ha szerinte ez az orbitális blődli „történetileg biztosan korhű”. Ez ugyanis azt jelenti, hogy akár Trefort is mondhatta volna. Ami körülbelül olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy ugyan még senki nem ment utána az újabban divatos „mégis lapos a Föld” butaságnak, de az földrajzilag hiteles.
Szögezzük hát le: soha eddig, a magyar történelemtanítás hosszú és kalandos történetében nem született olyan taneszköz, amely – még ha csak egyetlen feladat erejéig is – ilyen mértékben merült volna le az adott kor tudományos színvonala alá. Még a diktatúrák torz értékelésekkel, elhallgatásokkal, egyoldalúságokkal teli hazug tankönyveiben sem szerepelt köztudottan kitalált forrás, vagy fordult elő nem-történész amatőr zagyvasága történészi álláspontként.
Závodszky okfejtését megfejelte még azzal, hogy „egyébként a második kiadásban ez az a›aránytalanság‹ korrigálva lett.” Ez sem igaz. Mert nem aránytalanság volt, és nem korrigálták: a korrigálhatatlan feladat egyszerűen kihagyva lett, mint anno a Marx- és Lenin-fejezetek.
Nagyjából így áll meg a tankönyveket ért kritikákkal szembeni érvelés összes többi eleme. Závodszky szerint például „a bíráló – szóban, és Pálffy [Géza] nevének említése nélkül – példaként hozta föl, hogy a neves szakértő kifogásolta: ›Bocskaival nem is úgy volt, ahogy a tankönyvben van‹. A valóságban pontosan úgy van, ahogyan Pálffy kérte, Bocskai szabadságharc helyett Bocskai felkelés szerepel a tankönyvben. Ellenőrizhető.” Valóban. Csakhogy az is ellenőrizhető, hogy az államtankönyvekkel szemben a szakmai anyagokban ilyen kritika nem hangzott el. Vagyis Závodszky megfogalmazott egy nem létező kritikát, majd látványosan cáfolta. Valójában a kritikák (előbb egy cikk,  majd a TTE tankönyvelemző műhelyének egyik említett tanulmánya) ehelyett azt hánytorgatták fel, hogy – valóban Pálffy tanulmányaival ellentétben – a könyv elhallgatta: a török koronát maga Bocskai kérte (nem pedig rákényszerítették), és meg is koronáztatta magát vele (nem pedig visszautasította). Nos, ezek voltak a problémák, ellenőrizhető. A koronakérést javították az új verzióban, de a koronázást még e figyelmeztetés ellenére sem sikerült. Ez is ellenőrizhető. Ahogy az is, hogy a régi és az új verzió ábrája egyaránt a 19. századi nemzeti trikolórral szimbolizálja a kétszáz évvel korábbi Bocskai-mozgalmat, vagyis képi szinten még erősebben sugalmazza azt az anakronizmust („nemzeti szabadságharc”), amit a szövegből mellőzött.
A TTE-kritika szerint – melynek társszerzője e sorok írója – történetietlen az is, amit a 10.-es könyv az 1848 előtti marxizmus kapcsán közöl: „a kommunista diktátorok a marxi utópisztikus társadalomkép nevében több tízmillió ember halálát okozták a 20. században”. Természetesen nem az a baj, hogy most már sem a diktatúrát, sem a terrort nem védi egy könyv, hanem hogy ¬– talán ellenkező előjelű politikai megfelelési vágyból – az 1848-as Marx nyakába varrja a 20. századi diktatúrákat és terrort, miközben ugyanezt nem teszi meg a nacionalizmussal, pedig annak jegyében is milliókat gyilkolnak későbbi önkényuralmak. Amúgy – és ezt nagyon fontos leszögezni – az észrevételek messze túlnyomó része nem ideológiai gyökerű problémákra, hanem egyszerű szakmai hibákra mutat rá.

Ez a cikk nem Závodszky Gézáról szól, akiről más vonatkozásban sok jót is el lehet mondani. Inkább az ideológiai határokon átívelő rendszeregyesítésről, amely a nagy magyar élet itt tárgyalt apró szegmensében történetesen így működik.

Lőrinc László

Vissza