Dr. Kozmács István (egyetemi adjunktus, SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet) előadása a a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján („Őseinket felhozád…” – Magyar őstörténet).

Az előadáshoz kapcsolódó prezentáció letöltése (pdf)

Első feladatunk a címben jelzett kérdés tárgyalásakor, hogy a fogalmakat tisztázzuk, azaz mit jelentenek a következők: egykor, most, nyelvrokonság; és feltétlen beszélni kell arról is, hogy ezek milyen viszonyban vannak egymással, azaz mit jelent a nyelvrokonság egykor és a nyelvrokonság most. Ezek mellett tisztázandó az ősnyelv/alapnyelv és az őshaza fogalma is. Erre azért van szükségünk, hogy a következőkben minden olvasó tudja, hogy ezen terminusok használata során miről is ejtek szót.

Az egykor ebben az írásban az 1875-ig terjedő időszakot jelöli, amelyet két szakaszra bonthatunk. Az első szakasz az összehasonlító nyelvtudomány módszerének megszületése előtti időszak (ezen itt most önkényesen a 19. századig terjedő időszakot értem). Ekkor a nyelvek kapcsolatának és történetének kutatásában egyetlen paradigma létezett, az ősnyelv, a tökéletes nyelv keresésének paradigmája. A paradigma feltételezése szerint van egy ősi nyelv, és az megtalálható. Az ősnyelvet pedig úgy találjuk meg, ha megkeressük azt a nyelvet, amelyik legjobban megőrizte az ősnyelv sajátosságait.

Az egykor második szakasza az összehasonlító nyelvtudomány utáni időszakot jelenti (a 19. század elejétől a század végéig). Ennek első korszakában két paradigma élt egymás mellett: a korábbi és az összehasonlító kutatás paradigmája (Magyarországon úgy 1875-ig). Erre az időszakra jellemző még az ősnyelvkeresés, melynek módszere a bel- és külhasonlítás, de már létezik az összehasonlító nyelvészet módszere, amely a nyelvek rokonságának kutatását jelenti. 1875 után azonban már Magyarországon és máshol is ismét egy paradigmás korszakról beszélhetünk: ekkor ugyanis már csak az összehasonlító nyelvészet módszerével kutatják a nyelvek kapcsolatait.

A most tehát a 20. századtól napjainkig terjedő időszak. Ennek Magyarországon három szakasza volt. Az első a 19. század végétől megközelítőleg 1950-ig, amikor még az összehasonlító történeti nyelvészet módszere volt a meghatározó, és a történeti nyelvészeti kutatásokban nem jelentek meg modern nyelvészeti eljárások. A második szakasz 1950 és 1990 közöttre tehető. Ebben az időszakban az összehasonlító történeti nyelvészeti kutatások mellett már a modern nyelvleírások és elméletek és azok hatása is megjelent a nyelvek összehasonlító kutatásában. A harmadik szakasz Magyarországon 1990-től számítható, amikor az összehasonlító történeti nyelvészet, a modern nyelvleírások és elméletek, valamint azok hatása mellett ismét megjelent a már egyszer meghaladott paradigma, az ősnyelv keresése (amely, szemben a 19. századi státusával, ma már nem tudományos elmélet).

Mit jelentett a nyelvrokonság egykor? Jellemző volt, hogy maga a terminus nem volt definiálva, mert valójában nem is rokonságot, hanem affinitast (vonzódást, megfelelést) kerestek. Ebben a gondolkodásban a similitudo (hasonlóság) egyenlő volt a cognatióval (rokonság, leszármazás). A megállapításokat a nyelvek hasonlósága alapján tették meg, s azt tartották hasonlónak, ami hasonlított.

Ez a gondolkodás ma is jellemző, s így a nagyközönség úgy tartja, hogy
•    a finn vesi és a magyar víz hasonlít, tehát jó megfelelés,
•    a finn kota és a magyar ház nem hasonlít, tehát nem jó megfelelés.

Pedig minden ismeretünk szerint a vesi nem azért vethető össze a magyar víz szóval, mert hasonlítanak, hanem azért, mert a finn vesi szó töve vete-. Ha most ezzel összevetjük a kota és a magyar ház szavakat, azt láthatjuk, hogy ebben a szópárban is a két magánhangzó közötti finn -t-nek a magyarban -z felel meg.

Más nyelvből véve példát:
•    török kök és magyar kék hasonlít, tehát jó megfelelés.

A hasonlóságok alapján nyelveket összevetőket egyáltalán nem érdekli, hogy a víz és a ház szavak az alapszókincsbe tartoznak, a kék szó viszont nem. Ez azért fontos kérdés, mert míg az előbbiek alkalmasak rokonságra vonatkozó következtetések levonására, az utóbbi nem.
Egykor a magyar nyelv kapcsolatait a pártatlan megfigyelők a mai finnugor nyelvekkel sorolták egy csoportba. Pártatlan megfigyelő ebben az esetben minden olyan személy, aki semmilyen kapcsolatban nincs Magyarországgal és a magyar ügyekkel. Egy ezek közül Philipp Johann von Strahlenberg, aki 1730-ban megjelent munkájában a magyar nyelvet a mai finnugor nyelvekkel sorolja egy csoportba.

A nyelvrokonság most az egykorral szemben definiált, és nem a nyelvek hasonlósága alapján sorol két nyelvet azonos nyelvcsaládba. Az egykorral megegyezően, a pártatlan megfigyelők a magyart a mai finnugor nyelvekkel sorolják egy csoportba. Pártatlan megfigyelő ebben az esetben a nem magyar szerző, aki a kérdéssel bármely nyelven megjelent bármelyik nyelvészeti írásában foglalkozott.

Mi tehát a nyelvrokonság definíciója? Az egykor és most határán már törekedtek a definiálásra, és az érdeklődő laikus ilyeneket olvashat ebből a korból: „A nyelvrokonság általában jelenti különböző nyelveknek szerkezetbeli hasonlóságát; pl. az indogermán s a sémi nyelvek rokonok annyiban, hogy a szótő belső változásával fejezhetik ki, amit p. a magyar s a japáni nyelv csak hátuljáruló ragokkal jelöl meg. Szorosabb értelemben a Ny.-on rendszerint nemcsak hasonlóságot, hanem közös eredetet értünk” (Pallas lexikona 1893–1896).

Ugyanitt olvashatjuk továbbá: „Mindjárt az első tudós, aki a magyarral is s a finn nyelvvel is megismerkedett, Fogel Márton, hamburgi orvos, már kétszáz évvel ezelőtt fölfödözte, hogy a magyar nyelv szókincse és szervezete rokon a finn és lapp nyelvével. S már száz esztendejénél több, hogy a lapp nyelvre nézve Sajnovics, a többi finn-ugor nyelvre nézve Gyarmathi Sámuel e rokonságot meggyőzőleg bebizonyította. 1848 óta Hunfalvy Pál s kivált Budenz József és tanítványai a tudománynak teljes világosságát derítették a magyar nyelvrokonság kérdésére, s ma azt mondhatjuk, hogy e tekintetben a kétségre sem oka, sem joga nincsen többé senkinek” (Pallas lexikona 1893–1896).

Mikor ezeket a szövegeket olvassuk, tudnunk kell, hogy ezek lexikonszövegek s a nyelvrokonsággal foglalkozók számára túl erős a kijelentés, miszerint: „ma azt mondhatjuk, hogy e tekintetben a kétségre sem oka, sem joga nincsen többé senkinek”. A tudományos gondolkodás szerint a tudományos igazság változhat, s ezért mondjuk ma inkább így: mai tudásunk szerint a magyar nyelvet a finnugor (uráli) nyelvek közé soroljuk.

Most a nyelvrokonság definíciójaként elfogadott megfogalmazás az, hogy egymás rokonának akkor tekintünk két vagy több nyelvet, ha az egyes nyelvek részrendszerei és a közös alapnyelv között folyamatosság mutatható ki. Részrendszer alatt értendő a hangtan, az alaktan, a mondattan stb. A folyamatosság pedig azt jelenti, hogy például az egyik nyelv hangtörténete visszafelé ugyanoda vezet, ahova egy másik nyelv hangtörténete.

Itt kell foglalkozni az ősnyelv vs. alapnyelv kérdésével. A két terminust egymás szinonimájaként használják, jóllehet hasznos őket megkülönböztetni. Ősnyelven az emberiség ősi nyelvét értették, s úgy gondolták, hogy az megtalálható. Ezzel szemben az alapnyelv a rokonnak tartott nyelvek közös őse, és ez a közös ős, ez a nyelv csak rekonstruálható nyelv. Ezzel összefüggésben az őshaza alatt azt a területet értjük, ahol a rekonstruált alapnyelvet használhatták. Fontos tudni és tisztázni: a nyelvészeti őshazakutatás nem egyenlő a beszélők őshazájának keresésével, mivel egy adott nyelvet beszélhet egészen más embercsoport, mint amelyik a nyelv feltételezett alapnyelvét beszélte.

Az eddigiekből következik az a nem meglepő tény, hogy kortól és paradigmától függően más és más volt a viszony a finnugor nyelvrokonság kérdéséhez. Természetesen ez azt is jelenti, hogy volt, ami változott: egyrészt az ősnyelvkutatás mint paradigma és módszer elvesztette tudományos értékét (fontos megjegyezni, hogy ezt nem a finnugor rokonság elfogadása okozta, hanem a nyelvészet változása okozta a módszer tudományos értékének megkopását), másrészt az összehasonlító nyelvészet módszerét használók számára is módosult a  tudományos igazság: a magyar nyelv a kezdeti elképzeléseikkel szemben nem a török, hanem a finnugor (uráli) nyelvek rokonának bizonyult. Harmadsorban a családfamodell mellett más modellek és más elméletek (szivárványelmélet, hullámelmélet, az alapnyelv nem volt, hanem lett stb.) is keletkeztek, és a családfamodell – ahogy a többi modell is – állandóan viták kereszttüzében állt. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy minden modell egyszerűsítés, és akként is kell tekinteni rá.

De volt, ami nem változott. Egyrészt a nyelvészek paradigmától függetlenül tudták és tudják, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, s ebből következően azt is, hogy a nyelvészeti őshaza nem azonos a nyelvet szinkron szinten beszélő emberi közösség ősi településterületével. Másrészt sosem vitatta senki, hogy az uráli alapnyelvnek, illetve a köztes alapnyelveknek vagy éppen az egyes uráli nyelveknek volt/van kapcsolatuk más alapnyelvekkel/köztes alapnyelvekkel/egyes nyelvekkel. Lényeges emlékeztetni rá, hogy a laikus közönség ezt a különbségtételt nem tette és nem teszi meg.

Ezzel kapcsolatosan fel kell hívni a figyelmet a tömegkommunikáció felelőtlenségére és az alternatív tudósok (ők olyan kutatók, akik bármely más tudományterületen akadémiai képzetséggel rendelkeznek) felelősségére. Mindkét esetben elengedhetetlen követelmény az etikus magatartás, amin most azt értem, hogy nem vonhatjuk kétségbe a másik fél tudományos tisztességét, s a problémáról csak és kizárólag a tudományos vita tárgyát érintő érvekkel folytathatunk a vitát, továbbá nem állíthatjuk tudományos téziseinket politikai vagy bármely más, nem tudományos cél szolgálatába. Alapvető követelmény továbbá, hogy hallomáson alapuló, kétséges történeti állításokkal nem érvelhetünk kutatók tudományos nézeteivel szemben.

Álljon itt most két idézet igazolásul arra, hogy paradigmától függetlenül elfogadták és vallották már egykor a nyelvészek, hogy a nyelv- és néprokonság nem azonosítható. Ezt olvassuk a Czuczor–Fogarasi-szótár előszavában a 23. oldalon: „sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg következtetni józan okoskodással nem lehet”. Szinnyei József a Budenz-albumban megjelent írásában, 1884-ben pedig ezt írja: „A nyelvtudomány kérlelhetetlen adatai arra vallanak, hogy az u.n. ugor [finnugor] népek olyan nyelveken beszélnek, melyek a magyar nyelvvel közeli rokonságban állanak; tehát az ugor népek nekünk nyelvrokonaink [!]. Hogy vér szerint is rokonaink-e, az más kérdés [!]. Valószínűnek valószínű; de bizonyosra nem lehet fogni, mert vannak rá példák, hogy egy nép mással cserélte fel eredeti nyelvét, s így vér szerint más, nyelv szerint megint más népekkel áll rokonságban [!]. Lehet tehát, hogy a párducos Árpáddal bevándorlott magyarok vér szerint egytől-egyig mind törökök voltak.”

A sajtó felelőtlensége, azaz a tudományos viták nagyközönség előtti egyoldalú megjelenítése kapcsán Munkácsi Bernát (1860–1937) már 1882-ben, Vámbéry-kritikájában ezt írja: „Még mielőtt megjelent volna Vámbéry műve, már hangzottak a dicsőítő frázisok és a vész hírei az eddigi nyelvtudományra, mikor pedig elhagyta a sajtót, napi lapjaink hangja valóságos örömujjongás volt, mintha a nemzet valami nyomasztó teher súlyától szabadult volna meg, s a megszabadító Vámbéry lett volna.

Meggondolták-e azok az »irodalom-ismertető« urak, mit cselekesznek akkor, midőn valamely tudományos kérdésben, kellő ismeret hiányában, csupán a »nekem így tetszik« elvéből indulva ki ítéletet alakítnak, s ezen meg nem okolt ítéletet, mint pozitív tudományos eredményt, mint kész igazságot hirdetik a jó részint csakis tőlük tanuló laikus közönségnek? Helyes-e a népszerűség hajhászása ott is, ahol tisztán tudományos ügyről van szó?Nem inkább egyezik-e a sajtó méltóságával és feladatával, hogy olyan tudományos igazságoknak is elősegítse és terjessze általános ismeretét, melyek esetleg egyesek hiúságával vagy elfogultságával ellentétben állanak?”

A tudósi felelősség kapcsán pedig álljon itt a Fehér Bencének, a KRE BTK docensének barikád.hu oldalon is olvasható írásából néhány idézet. Először példákat találunk a megkérdőjelezhető tudósi magatartásra (tudományos kérdés politikai cél szolgálatába állítása, vö. megjelenés helye – miközben mást vádol meg ugyanezzel), a bizonyíthatatlan állítások tényként történő elfogadására, továbbá a nyelv- és vérrokonság összekeverésére (ezek dőlten kiemelve).

„Az önkényuralom alatt a tudományos kutatás szervezetét központosították, ezért nyilvánvaló volt, hogy egyetlen hivatalos elmélet marad, a többit pedig visszaszorítják. Részben politikai okokból a finnugor eredetelmélet lett a hivatalos, általános lett az oktatása, hatalmas apparátust építettek ki hozzá, míg más elméletek kutatói amatőrök lettek és kényszerűen saját, csekély anyagból dolgoztak. Új szemléletet csak a keleti kutatóutak hoztak. A legjelentősebbek Vámbéry Ármin és Zichy Ödön útjai. Vámbéry kidolgozta a magyarság etnikai és nyelvi török eredetének hipotézisét. Ez versenyképesnek látszott a finnugor elmélettel, de az úgynevezett ugor–török háborúban a tudománypolitika elérte, hogy ezt az elméletet nyelvészeti szempontból ne vizsgálják tovább, azonban a magyarság és a török népek közti etnikai rokonságot a történeti adatok is alátámasztották. Zichy három expedícióján előfeltevés nélkül gyűjtötte minden, szóba jöhető elmélethez az adatokat, ám az óriási anyag feldolgozása nem történt meg.”

Hogy nem elírásról van szó, amikor az idézett szerző a nyelvrokonságot egyéb rokonsággal összekeveri, erre példa, hogy másfajta kapcsolatokat nyelvrokonságot cáfolónak tart: „Csakhogy a különböző tudományágak más-más irányban látják eredetünket kutathatónak. Legalábbis a szervezetileg elfogadott nyelvészet. A hivatalosan elfogadott nyelvtörténet kitart a finnugor eredet mellett, a néprajzkutatás régi eredményei azonban török irányba mutatnak, de a kommunizmus idején, hogy a primitív engelsi elképzeléseknek megfeleljen a »sámánizmusról«, ezt is »finnugrizálták«.”

Befejezésként példát láthatunk arra, amikor a szerző a nemzetközi tudományosságban általánosan elfogadott, tudományosan nem cáfolt elméletet dehonesztál, nem tudományos elméletet propagál (ősi belső fejlődés kutatása, az egykori ősnyelv kutatás folytatásaként) és a nyelv- és vérrokonságot keveri.

„Nyelvészet: kutatandó a magyar nyelv ősi belső fejlődése, valamint a felvetődött mintegy kéttucatnyi lehetséges rokonsági kapcsolat közül a török-mongol, az iráni (szkíta-szarmata) és esetleg a feltételezhető finnugor nyelvi kapcsolatai, továbbá a magyarsághoz honfoglalásunk óta csatlakozott népek nyelvészeti hagyatéka.”
Hangsúlyozom, hogy magát tudósnak tartó nem írhat ilyen céllal és ilyen érvrendszerrel cikket valamely elmélet ellen, amit nem is ismer. Ezzel ugyanis azoknak az amatőröknek a szintjére kerül, mint az alábbi idézet szerzője, aki a finnugor elmélet elfogadásának tettesét meg is nevezi: az nem más, mint maga a Magyar Tudományos Akadémia. Az alábbi idézet jó példa arra, hogy milyen szöveg születik, ha a bíráló nem rendelkezik sem szak-, sem valóságismerettel. A szerző még azzal sincs tisztában, hogy mi az MTA szerepe tudományos ügyekben.

„Tehát azt tudjuk, hogy nem létezik semmiféle finn-ugor nyelvcsaládos kapcsolat. Azt is tudjuk, hogy egyre többet van hangoztatva a dolog, mégis ezt tanítják az iskolákban, főiskolákon, egyetemeken, legalábbis hazánkban. Tehát utánanézünk annak, hogy mégis ki erőlteti ezt. Így jutunk el a Magyar Tudományos Akadémiához.
Aki vizsgálni kezdi megalapításától kezdve mindmáig tartóan a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar nyelvről (és a magyar történelemről) alkotott hivatalos véleményét, bizony nagyon meglepődik: a magyar nyelvről és történelemről alkotott magyar tudományos vélemény a kiegyezés után lendült át teljesen az ellenkező oldalra: mégpedig a magyarokra megalázóvá.

Vajon mi volt a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos véleménye e nagy pálfordulása előtt?”