Oborni Teréz cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (10.) Országos Konferenciáján

A 20. század végén munkálkodó történészek szemben találják magukat a történetírás és történetfilozófia évszázados kérdésével: hol helyezkedik el tudományunk az emberi megismerés ismeretelméleti rendszerében? Sok helyütt olvashattuk: a történettudomány egyszerre dolgozik intuitív és analitikus módszerekkel, ám sok esetben az előbbi van túlsúlyban, s ezért a történelmi megállapítások igazsága nem mérhető le oly egzakt módon, mint a kísérleti tudományok területén megalkotott eredmények. Így aztán a történettudomány alkotásai – bizonyos nézetek szerint – közelebb állnak a művészeti alkotásokhoz, vagy legalábbis ismeretelméletileg egy közbülső terepen, a művészet és a tudomány között mozognak. Választásra kényszerül tehát a mai történész – ha ismeri a magunk és az angolszász történeti irodalom újabb alkotásait – egyfajta szándékos módszertani naivitással követi az évszázados utat, amelynek segítségével egy szűken meghatározott szakterület tekintélyévé léphet elő, vagy tájékozódni igyekszik a művészetek és távolabb eső tudományok módszereiről és eredményeiről. (Burckhardt, Huizinga, Carlo Cipolla, LaDurie).

Szembe kell néznünk azzal a kérdéssel is, amit mai világunk egyre nyilvánvalóbban fogalmaz meg a történettudománnyal szemben, és amely évről évre egyre megfoghatóbban jelenik meg az egyetemi hallgatóság körében is: mi a szerepe és feladata a történetírásnak a tudományágak között, és betagozódhat-e egy magasabb rendű szellemi megismerésformába, amely a művészet és tudomány hasonlóságának, nem pedig különbözőségének tudatán alapul? Bizonyos 20. századi történetfilozófiai irányzat (újkantiánus) különbséget tett a tudomány és a történelem között, egyfajta művészetnek vélte a történelmet, a történelemírást, amely a társadalmi változások törvényeit nem tudja ugyan megfogalmazni, mégis sok értékes felismerést nyújthat a lehetséges emberi tapasztalatok egészében. Benedetto Croce szerint a történelem olyan művészet, amely egyben a tudományok királya is, mert az emberi társadalom bölcsességének egyedüli lehetséges alapját adja – és ez egyben a modern civilizáció alapszükséglete.

Hayden White szigorúan ítéli meg a történész szakma helyzetét: a mai történész nem kereshet menedéket a tágabb értelmiségi közösségtől érkező bírálatok elől a műveltebb laikusok részéről megnyilvánuló megbecsülésben. Mert az ilyesfajta megbecsülés bármely tevékenységet igazolhat, akár káros, akár jótékony hatással van az emberiségre nézve. Szerinte: ha a történészek egy olyan értelmiségi közösséghez tartoznak, amely különbözik az általában vett művelt nagyközönségtől, akkor az előbbivel szembeni kötelezettségeik megelőzik az utóbbival szembenieket. Ezzel nem biztos, hogy egyet kell értenünk, a kérdés azonban pontosan jelzi a történetírás korunkbeli válságát, amely nem is annyira a hazai, mint inkább a nyugati irodalomban érzékelhető. És itt van a sokat emlegetett módszertan kérdése is.

Miféle módszereket kell elsajátítania egy történésznek? Ez a kérdés gyakran fölmerül az egyetemi hallgatók részéről is. A forrásokhoz való hozzájutáshoz” szükséges ismeretek elsajátítása a legfontosabb számunkra, ami sokszor éveken át folytatott, kitartó munkát igényel. Emellett szüksége van a több nyelven való olvasásra, hogy szakterülete alkotásait megismerhesse. S mi többre még? Az emberi természet, az emberi ügyek általános ismeretére, önfegyelemre és szorgalomra, valamint kiegészítő területeken való olvasottságra.

Lehet-e azt mondani, hogy egyedül a történész alkalmas arra, hogy megszabja azokat a kérdéseket, amiket egy történelmi dokumentummal – ebből következően egy történeti helyzettel – kapcsolatban föl lehet tenni, és egyedül ő képes eldönteni, melyek a megfelelő válaszok a feltett kérdésekre? Persze e kérdés elől könnyedén el lehet menekülni a hagyományokhoz való fordulással. De ez nem megoldás. A múlt önmagáért való” tanulmányozása milyen segítséget nyújthat a jelen korunkra jellemző problémák esetében? Úgy gondolom, ha ténylegesen részt akarunk venni abban a párbeszédben, amelyre korunk mindinkább rákényszeríti a történettudományt, meg kell keresni azokat az új utakat, amelyeket a modern tudomány és művészet kínál számunkra. Úgy érzem, White kritikája tökéletesen helytálló, amikor azt mondja, hogy megrögzötten követjük a 19. századi történetírói formákat, ragaszkodunk a kronológia fonalához, az általunk feltalált tények” objektív(?) elbeszéléséhez, mint a 19. századi angol regényekben, ahol a művészi kifejeződés ha nem is egyedül lehetséges, de legfőbb eszköze a történet elbeszélése volt. Holott századunk megteremtette az új, kísérletező formákat is: (egy példa a sok közül) Jakob Burckhardt A reneszánsz műveltség c. könyve, amelyben Burckhardt nem szándékozott a teljes igazságot elmondani az olasz reneszánszról, csak egyfajta” igazságot, nem konstruált cselekményt, elrugaszkodott a korábbi történetírói formáktól. Megfelelő módszere és ábrázolása-e ez a múltnak?

A történész feladata, hogy ismerje föl, hogy nem létezik tárgya tanulmányozásának egyetlen helyes nézete, ehelyett sok helyes nézet van, és mindegyik megteremti a maga sajátos ábrázolási stílusát, azaz a történész kiválasztja művében az alkalmazott metaforát, amely által elrendezi az általa leírandó világot.

White szerint a történésznek korunk szellemi és művészi életének aktív részesévé kell válnia, mert a történetírás módszertani kétértelműsége olyan alkotó jellegű megnyilvánulásokra adhat alkalmat, amelyek egyetlen más tudományágban sem képzelhetőek el. De ma sem tekinthetünk el a következő dilemmától: a források hiányossága olyan spekulatív képzelőerő bevetését igényli, amely alkalmazásától rögtön el is bátortalanít minket a félelem, hogy hiszen csakis azokhoz a tényekhez tarthatjuk magunkat, amelyekről tudomást szereztünk.

Végül feltehetjük a kérdést: hogyan érdemes tehát tanulmányozni a múltat? A kérdésre a választ nehéz megadni, nem is tekintem feladatomnak, de megint csak White gondolataival érthetek egyet leginkább, aki a 19. század első felének gondolkodóihoz tért vissza a kérdés megválaszolásában: a történetírás feladata, hogy sajátos módon dimenziót adjon az emberiség öntudatának, hogy tudatosítsa az emberekben: jelenünk és múltunk sajátosan emberi döntések és választások produktuma, amely újabb választásokkal módosítható is.

A 16. század közepén meglepően hasonlatosan érzékelte a történetírásban rejlő kihívásokat Verancsics Antal, aki Fráter György életéről szóló munkájában így ír:

Minden író tanúsítja, mi pedig magától a gyakorlattól és természetes észjárásunktól tanuljuk, naponta tapasztaljuk, hogy írni valamit, ami akár az emberek közös hasznára, akár fejedelmek, nemzetek, híres férfiak emlékezetének az utókor előtt való hirdetésére szolgál, minden időben kedves, dicséretes, szokásos, igen-igen hasznos volt, és éppen így azt is, hogy elsősorban azoknak kell erre vállalkozniuk, akiknek tehetségük kiválóbb, akiket úgy ítélnek meg, hogy áradó ékesszólással, szerencsés stílussal rendelkeznek. Ha tudniillik az emberiség hajdani történelme feledésbe merül, kétségtelen, hogy tapasztalatunk is tökéletlenebb lesz, meg a jelenben és a jövőben is kevésbé gyönyörködünk, nem tudván, hogy a világon ez is maradandó, és kevesebb ösztönzést kapunk akár a bűnök kerülésére, akár az erények gyakorlására, ha egyikre sem áll előttünk példa…”

Az emberi döntések és választások imént említett szerepe különösen nagy jelentőségre tett szert a Mohács utáni magyar történelemben. Érdemes tehát elgondolkodni a döntéseken, amelyeket a magyar társadalom adott a kor kihívásaira. S e döntések meghozatalánál nem kérhetjük számon azokat az ismereteket, amelyekkel ma rendelkezünk, legföljebb csak értékelhetjük több évszázad távolából.

Közismert, hogy a két nagyhatalom ütközőzónájába került magyarság számára sorskérdést jelentett az elszakítottság megélése és az újraegyesülés mindenáron való akarása. S a kérdés nyugvópontra jutásához, tehát ahhoz, hogy kialakuljon az önálló Erdélyi Fejedelemség, és létezésébe belenyugodjon a nyugati és keleti országrészben élő társadalom, számtalan egymást követő, ellentétes értelmű döntés meghozására volt szükség.

És mivel magam is vallom, hogy a történeti megismerésnek nincs egyetlen helyes nézete, így most csak egy bizonyosfajta nézőpontból szeretném bemutatni az általam kutatott korszak döntéseinek hátterét. Ez pedig a kormányzattörténeti szempontú megközelítés, amely azonban egyben magában foglalja az erdélyi állam kezdeti fejlődési fázisainak végigkísérését is.

Milyen alternatívák álltak e tekintetben a magyar királyság keleti területei előtt a Mohács utáni évtizedekben ? A két nagyhatalom egymásnak feszülő ereje között egyrészről felrémlett az Oszmán Birodalomba szandzsákként vagy vilájetként való betagozódásának lehetősége, különösen így volt ez az 1552. évi hadjárat után, de már korábban is több alkalommal, másik lehetőség a Habsburg Birodalomhoz és a nyugati országrészhez való csatlakozás, annak kormányzati kereteibe való integrálódás. Végül harmadik lehetőség az volt, hogy Erdély és a hozzá kapcsolódó tiszántúli vármegyék külön utat, mintegy sajátos fejlődést járjanak végig és megteremtsék saját döntéseik révén a saját kormányzati berendezkedésüket.

1. Az első lehetőség vizsgálatát – nem lévén turkológus – nem tudom kimerítő alapossággal megvalósítani, csak néhány szempontra hívnám föl a figyelmet. Szulejmán szultán már 1541-ben kíméletlenül felszámolta Szapolyai János királyságát, és a területet szandzsákként adományozta János Zsigmondnak és Petrovics Péternek, azzal az utasítással, hogy a keleti területeken is készítsék elő a közvetlen oszmán megszállást – amelyre akkor kerülne sor, ha a szultán végső győzelmet arat Ferdinándon. A közvetlen beolvadás veszélye tehát a század negyvenes éveiben élők számára egészen közelinek tűnt, nem tudhatták pontosan, mi lesz a Porta további szándéka Erdéllyel, vajon vazallus államot akar-e létrehozni, Moldvához és Havasalföldhöz hasonlóan, vagy balkáni államok mintájára szorosabb függésbe vonja a területet. Erre tehát nem is került sor, és ebben nagy része volt azoknak az oszmán politikai-katonai döntéseknek, amelyek meghozatalánál nem a magyar érdekek játszották a meghatározó szerepet. Fráter György éppen e veszély elhárításán buzgólkodott ebben az évtizedben, és reálpolitikus lévén tudatosan kereste az utat, új alternatívát a továbbélésre A kor ellentmondásosságának volt vesztese a Mohács utáni évtizedek legnagyobb formátumú politikusa, Fráter György, akinek meghatározó szerepe volt abban, hogy a Magyar Királyság elszakított részei 1551 nyarán egyesülhettek Habsburg Ferdinánd kezén.

2. A következő lehetőséget a Habsburg Birodalomhoz, annak kormányzati struktúrájához való kapcsolódás jelentette. A kor politikusai közül sokan remélték, hogy a Fráter György által tető alá hozott egyesülés végleges lesz, de hamarosan csalódniuk kellett, hiszen a címben jelzett időszak Erdély történetében csak egy átmeneti kor volt, egy fájdalmas tanulságokkal járó lépés az önálló államiság felé vezető úton.

I. Ferdinánd azt követően, hogy a katonai hatalomátvételt biztosította, vagy legalábbis biztosítani vélte a Castaldo tábornok vezette seregek Erdélybe küldésével, rögtön hozzákezdett ahhoz, hogy az új tartományt bekapcsolja a birodalom kormányzati áramkörébe. Ennek legelső lépéseként itt is mindenekelőtt megkísérelte bevezetni azokat a pénzügyi kormányzati módszereket és intézményi rendet, amelyek a birodalom más tartományaiban, köztük a királyi Magyarországon mintegy két évtizede már működtek. A pénzügyi kormányzat gyors átszervezésének célkitűzése mögött az új országrész védelmének és katonai ellátásának szempontjai játszottak meghatározó szerepet. Az teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy a pénzügyi hatékonyság fokozásához kormányzati átszervezésekre lesz szükség A tartományban állomásoztatott haderő finanszírozásának és ezáltal a terület megvédelmezésének érdekében a király első lépésben szerette volna mielőbb tudni, hogy milyen kincstári jövedelemforrásokra számíthat Erdélyből.

Ez a törekvés vezette, amikor 1552 március-áprilisában Erdélybe küldte biztosait a kincstári jövedelmek helyzetének felmérésére, valamint annak megvizsgálására, hogy vajon lehetséges volna-e Erdélyben is bevezetni a kamarai pénzügyigazgatási rendszert. Minthogy fontos, a kormányzat és a tartomány megvédelmezése szempontjából sürgető és komoly kérdésről volt szó, a két legalkalmasabb embert jelölte ki a felmérés elvégzésére és az alapján az átszervezésre vonatkozó javaslatok megtételére. Egyikük Werner György sárosi prefektus, kamarai tanácsos volt, aki az 1552 előtti másfél évtizedben jelentős szerepet kapott a felső-magyarországi kincstári jövedelmek kezelésében és ellenőrzésében, és akinek munkája eredményeképpen néhány esztendő múltán létre is jött ezen a területen nagy önállósággal rendelkező, de formailag a pozsonyi Magyar Kamara alá rendelt Szepesi Kamara. Werner a kamarai gazdasági és pénzügyek elismert szakembereként utazott Erdélybe, társa a küldetésben Bornemissza Pál veszprémi püspök, korábban királyi titkár volt, aki korábban már számos esetben járt Erdélyben a király megbízottjaként. (Kettejük erdélyi útjának eredményeképpen született meg az a kimerítően részletes jelentés, amelynek páratlan és egyedülálló leírása, mintegy pillanatfelvételét adja a 16. századi Erdély gazdasági-pénzügyi helyzetének.)

I. Ferdinánd, tanácsosai – köztük a pénzügyi kérdésekben különösen nagy tekintélynek örvendő Werner György – javaslatait figyelembe véve egy átmeneti kormányzati megoldás megvalósítására tett kísérletet. A tartomány élére a királyi jövedelmek igazgatójának és kincstartónak nevezte ki a szász nagykereskedőt és a szászság vezető politikusát, Haller Péter szebeni polgármestert. Noha már a kinevezésekor megígérte Hallernek, hogy két segítőtársat ad mellé a legfontosabb jövedelmi ágak, a sóbányászat és a nemesfémbányászat szakértőjeként, a segítőtársak kijelölése sokáig húzódott, s a király 1553 nyarán mindössze egy embert, Gyalui Vas Lászlót ajánlotta az erdélyi sókamarák igazgatásának felügyeletére. Haller Péter a főigazgatói és kincstartói tisztség elvállalásakor már jó néhány kereskedelmi és üzleti vállalkozáson túl volt, és jelentős tapasztalattal vette kézbe az országrész pénzügyigazgatását. Haller egy esztendeig, 1552 októberétől 1553 októberéig töltötte be ezt a tisztséget.

Itt kell először megállnunk, és elgondolkodnunk Ferdinánd döntésén. Kormányzattörténeti szempontból átmenetinek, mintegy félmegoldásnak értékelhetjük azt, hogy ugyan kinevezett egy kincstartót és jövedelemigazgatót (thesaurarius et administrator proventuum), de nem szervezett mellé testületet, holott olyan mennyiségű feladatot rótt ki rá 1553 nyarán kiadott instrukcióban, amelynek teljesítése egy komoly hivatali apparátusnak is becsületére vált volna. Kinevezése után nem csupán a segítőtársakat kellett nélkülöznie, de mintegy nyolc hónapig sem a királytól sem pedig a Magyar Kamarától nem kapott elvi iránymutatást az erdélyi pénzügyek kezelésére vonatkozóan. Gyakorlatilag mindazokat az átszervezéseket meg kellett volna valósítania, amelyeket a biztosok jelentése alapján a központi kormányzat a jövedelmek hathatósabb adminisztrálása és beszedése terén szükségesnek ítélt meg. Mindemellett olyan hatalmi eszközöket sem kapott, amelyre a kor viszonyai közepette feltétlenül szüksége lett volna az új gazdaságirányítási rend bevezetéséhez. (Ez a kormányzati kísérlet úgy vélem, már emiatt is eleve kudarcra volt ítélve, de természetesen más tényezők is hozzájárultak a bukáshoz – de erről később.)

Így aztán nem csoda, hogy Haller Péter kincstartó egy évvel kinevezése után lemondott tisztségéről. Lemondásában része volt annak is, hogy Castaldo császári generális, főhadparancsnok itt állomásozó csapatainak ellátása érdekében folyamatosan zaklatta újabb és újabb összegekért, de Erdély ekkor nem tudta produkálni a hadsereg ellátásához szükséges összeget. (A jövedelmi ágak lehangoló állapotáról pontosan értesít minket a Bornemissza-Werner-féle jelentés.) Ez még akkor sem sikerült volna, ha Haller szabad kezet kap a pénzügyigazgatás terén. Lemondása nem keltett jó visszhangot Bécsben, azzal a váddal illették, hogy hanyagul, pontatlanul bánt a pénzzel. Ezért I. Ferdinánd vizsgálóbiztosokat küldött Erdélybe, Haller pénzügyi elszámolásának ellenőrzésére. Az újabb bizottság tagjainak, Werner György és Francisci Tamás királyi tanácsosok jelentéséből kiderült, hogy a vádak hamisnak bizonyultak, néhány kis összegtől eltekintve a kincstartó mindenről pontosan elszámolt. Lemondásával igen nehéz helyzetbe került a központi igazgatás, hiszen nem könnyen találtak Erdélyben megfelelő embert a pénzügyek kormányzatának élére. Nem véletlenül írták – Bornemissza Pál és Werner György -az erdélyi állapotokról szóló jelentésükben: Tanta est hic hominum penuria! Nagy hiány mutatkozik (alkalmas) emberekben!

Hosszas keresés és rábeszélés után találták meg Haller utódját Gyalui Vas László személyében, aki a Dési Sókamara korábbi vezetője volt, és most mint főigazgató (supremus administrator) vette át a pénzügyi kormányzatot. 1553 december végétől pontosan egy esztendeig viselte tisztségét. Az ő kinevezésekor már szó sem volt a thesaurariusi elnevezés megtartásáról, már egyértelműen királyi kormányzati hivatalnokként kezdte meg munkáját. Vas László főigazgatósága idején teljesen összeomlott Erdély Habsburg-kormányzata. A tőle fennmaradt írások érzékletes képet festenek Erdély korabeli állapotáról: a sókamarák alig működtek, a bányák elhanyagoltan, műveletlenül álltak.

Nem véletlenül van ilyen nagy jelentősége a kormányzati átalakulás, azaz a középkoriból az újkori felé haladó kormányzati fejlődés területén a pénzügyek igazgatásának. Általános európai jelenség ugyanis, hogy az egyes országok, tartományok államigazgatásának újkori típusúvá alakítása során a belügyi kormányzati ágak közül a pénzügyigazgatás válik ki elsőként, és ennek nyomán mindig a központi pénzügyigazgatási kormányszerv felállítására kerül sor. Így történt ez a Ferdinánd hatalmában álló nyugati országrészben azzal, hogy 1531-ben megalakult a pozsonyi Magyar Kamara. A Kamarának, amint azt későbbi történeti szerepe bizonyította, nagyobb jelentősége volt, mint ami elsődleges funkciójából következhetett volna, hiszen nem lévén más újkori, testületi módon felállított központi kormányszerv, sok esetben a belügyi kormányzat többi ágában is szerepet kellett vállalnia.

Továbbá ne feledjük, amikor azt mondjuk, hogy Erdély Habsburg-kormányzata teljesen összeomlott, túl vagyunk az 1551-52. évi török megtorló hadjáraton, amelynek egyértelmű kiváltója volt Erdély elszakadása a Portától és az általa kijelölt uralkodótól. Igen hamar nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a Habsburg kormányzati berendezkedés állandósulásának legfőbb akadálya maga a török. Az Oszmán Birodalom fegyveres jelenléte ugyanis egyértelműen lehetetlenné tette Ferdinánd hatalmának megszilárdítását.

A kormányzati átalakítás sikertelenségének okait elemezve azonban nem mehetünk el még egy, az erdélyi kormányzati hagyományokból eredeztethető tényező mellett, ez pedig maga az erdélyi vajdai intézmény. Az erdélyi vajda évszázadokon át a leghatalmasabb, megfellebbezhetetlen ura volt az országrésznek, tekintélye sokszor a királyéval vetekedett.

1553-ban, Vas László főigazgatósága idején Dobó István és Kendy Ferenc volt Erdély vajdája. Bár az, hogy Ferdinánd számukra is instrukciót adott ki, és ebben szabályozta hatáskörüket, felhatalmazásaikat, azt jelzi, hogy szerepük immár közelített egy, a király által kijelölt kormányzati hivatalnoki szerephez, ők maguk ezt semmibe vették. A korábbi évszázadokból átörökített tekintélyük és a társadalom szemében megingathatatlanul legnagyobbnak tekintett rangjuk sok esetben a királyi jövedelmek elleni hatalmaskodásra indította őket. A nagyhatalmú főurak ellen egy ily kisded” renden való királyi tisztségviselő semmit sem tudott tenni, a vajdák nem viselték el egy, a király által melléjük állított, holmi supremus administratornak” nevezett ügyefogyott kisember buzgó sürgölődését.

Vas Lászlót egyébként úgyszintén elhanyagolta a központi kormányzat és reménye sem lehetett arra, hogy feladatait véghezvigye. Munkatársait elvesztette, és hónapokig nem kapott újakat. A királyhoz és a kamarához írott leveleire késve, vagy egyáltalán nem kapott választ. A vajdák nevében eljáró, katonákkal támogatott szolgák ellen nem tudott mit tenni, s azt ő maga is nagyon jól látta, hogy alacsony sorból származva, senki sem tisztelte és fogadta el hatalmát. A székelyek közé még embereit sem tudta beküldeni, a megyék ispánjai mit sem törődtek vele. Ez igen hamar, már 1554 közepére nyilvánvalóvá vált számára, és ezért is kérte folyamatosan leváltását, ami azonban csak egy esztendőre vállalt hivatalának letelte után,1554 december legvégén következhetett be.

Az erdélyi kincstári jövedelmek kormányzati modernizálására tett Habsburg kormányzati kísérlet tehát 1554-ben végérvényesen elbukott. I. Ferdinánd nem volt képes kormányzati téren tartományaihoz kapcsolni Erdélyt, megszilárdítani politikai hatalmát. Az erdélyi rendek már 1552-től kezdődően folyamatosan kinyilvánították ama véleményüket, hogy ha a Habsburg uralkodó nem tudja őket megvédeni a török támadásától, akkor a béke érdekében inkább hódolnak a szultánnak, elfogadják Izabella és János Zsigmond uralkodását.

Mit mondhatunk mármost összegzésképpen, ha kormányzattörténeti megközelítésben tekintünk vissza arra az ütközőzónára, amely a középkori magyar királyság területén létrejött? A Habsburgok nem tudták bekapcsolni Erdélyt saját kormányzati hálózatukba, mert nem voltak nagyobb gazdasági-katonai potenciál birtokában, mint ellenfeleik, a Porta pedig ugyan függésébe vonta Erdélyt, kormányzati szempontból azonban sohasem tagolta be és sohasem gyakorolt nyomást Erdély belső kormányzatára oly módon, ahogyan ezt megtette a két román fejedelemséggel. Milyen út maradt tehát harmadik alternatívaként Erdély és a hozzá kapcsolódó tiszántúli területek számára?

3. Miért nem Erdély lett a királyi Magyarország? Az erdélyi rendeknek, mivel nem akartak szandzsákként elsüllyedni az Oszmán Birodalomban, és világossá vált számukra 1552 után, hogy nem tudnak a Habsburg országrészhez sem kapcsolódni, meg kellett találniuk az utat egy saját állam megteremtése felé. A középkorban Erdély nem volt az ún. anyaország része, és már csak földrajzi elkülönültsége miatt is rendelkezett bizonyos fokú tartományi különállással. (Ehhez hasonló volt a Horvát-Szlavón Bánság külön kormányzata.) A tartomány élén az erdélyi vajda, a király kormányzati, igazságszolgáltatási és katonai hatalmának képviseletében állott, és a középkor végére ez a vajdai kormányzat kialakította a sajátos erdélyi viszonyokhoz, rendiséghez alkalmazott igazgatási módszereket, a vajda külön kancelláriával is rendelkezett. Ennek ellenére Erdély a Magyar Királyság integráns részét alkotta meg nem kérdőjelezhető módon, s állami különállásnak vagy ilyen irányba mutató fejlődési tendenciáknak még akkor sem találjuk nyomát, ha tudjuk, hogy Erdélyt sokszor regnumnak nevezték a középkori forrásokban. A regnum fogalom nem egységes használatát azonban az is bizonyítja, hogy kisebb, de valamely szempontból elkülönülő területi egységre is alkalmazták. Ennél gyakoribb volt azonban, hogy a Királyerdőn túli területet Magyarország erdélyi részei”-nek (partes Regni Hungariae Transilvanicae) nevezték. Ma már elfogadott nézet a hazai történettudományban az is, hogy a Mohács utáni átalakulások során az az ország, amely a 16. század végére már az Erdélyi Fejedelemség nevet viselte nem a korábbi erdélyi vajdai kormányzat hagyományait követte, hanem valójában a középkori Magyar Királyság örökösének tekinthető, hiszen annak kormányzati rendszerét vette át, és őrizte meg, mintegy zárványként a későbbiekben is. Továbbá az erdélyi fejedelmek sem tekinthetők a középkori vajdák utódainak, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a középkorban néhány vajda rendkívüli hatalmat mondhatott magáénak. Erdély – és vele az ország ide csatlakozott része – sajátos utat járt be, hiszen miközben a Magyar Királyság hagyományait követte, elveszítette királyság-jellegét, és ezt az örökséget a nyugati Habsburg-hatalom alá került országrész őrizte tovább.

E jelenség okait döntően a kettévált országterület rendi gyűléseinek eltérő fejlődésében kereshetjük. Az egységes középkori Magyar Királyságban a mindig az ország testében”, tehát az anyaországban tartott országgyűlések (generalis congregatio, generalis conventus) olyan jogokkal rendelkeztek, amelyekkel a Horvátország és Szlavónia vagy Erdély számára meghirdetett tartományi gyűlések vagy rész-országgyűlések (congregatio particularis) nem. Ezek közé tartozott a királyválasztás joga, az ország egész területére érvényes törvények meghozatalának joga, és az ország egész területére kivetett adó megszavazásának joga. A tartományi gyűléseket Erdélyben a király által kinevezett vajda, vagy az alvajda hívhatta össze, a király utasítására, de bizonyos esetekben önálló kezdeményezéssel is. Az így, az erdélyi rendek számára összehívott gyűléseket szintén generalisnak, azaz általánosnak, közönségesnek nevezték. Ezen azonban azt értjük, hogy itt az erdélyi rendiséget alkotó három nemzet (barones et nobiles necnon potiores septem sedium siculicarum et Saxones) vett részt. Mohács után azonban e téren is megváltozott a helyzet. A tartományi gyűlések továbbra is megmaradtak és az is nyilvánvaló volt, hogy Erdély nemzetei számára elsősorban a területet birtokló János király, Szlavónia és Horvátország számára I. Ferdinánd hívhatta össze ezeket a gyűléseket. Az országgyűlések esetében viszont már bonyolultabb a kép. Fontos tényező lesz a későbbiekben, hogy az a terület, amelyre évszázados hagyományok szerint egész Magyarország országgyűlését szokták összehívni, Ferdinánd kezére jutott. Egyelőre azonban a Mohács és János király halála közötti időszakot vizsgálva azt a megállapítást tehetjük, hogy miként a politikai köztudatban, úgy közjogi értelemben sem létezett két Magyarország, egyetlen Regnum Hungariae” volt csupán, azonban területileg két király között megosztva. Egy országnak viszont csak egy országgyűlése lehet, így a két király mindegyike az egész ország rendiségét hívhatta országgyűlésbe. A változás, a két országrész határozottabb elkülönülésének folyamata a váradi béke következtében indult meg, ami közjogi értelemben először osztotta meg az országot a két király között, majd Buda elfoglalásával, és János Zsigmond országrészének kijelölésével nyert egyértelmű kifejeződést.

I. Ferdinánd most már nemcsak az anyaország nagy részét birtokolta, de János halála után ő maradt az egyetlen, országgyűlés által választott és a Szent Koronával megkoronázott magyar király, aki ezt követően is a magyarországi hagyományoknak megfelelő formulákkal hívta össze és működtette” mind az országgyűlést, mind pedig a Szlavónia és Horvátország számára összehívott tartományi gyűlést. Tehát egyfajta közjogi jogfolytonosság mutatkozott meg a Ferdinánd uralta országrészben az országgyűlések összehívása területén, s ekkor már az sem volt meglepő, hogy az országgyűléseken nem vett részt az ország teljes rendisége, hiszen a megelőző évtizedekben a politikai megosztottság miatt már ez vált gyakorlattá.

A Szapolyai kézen maradó Erdélyben másként alakult az országgyűlések története. A csecsemőként királlyá választott János Zsigmond megkoronázására nem került sor, holott 1551-ig Izabella királyné kezében volt a magyar korona. Ennek több oka lehetett, de maga a tény világosan jelzi, hogy a kortársak tudatában csak egy királyság létezhetett. 1541 után ezen a területen nem került sor többé országgyűlés összehívására, bár a János Zsigmond birtokában lévő országrészhez is csatlakoztak az anyaországnak nevezett terület töredékrészei. Egy 1542. évi megfogalmazás szerint: regio et pars regni Hungariae ultra Tyciam et regnum Transilvanicum” tartozott János Zsigmond és Izabella királyné uralma alá. Bár 1541-1544 között is a tartományi gyűlések meghívó formuláit alkalmazták Erdély rendjeinek összehívására, ám ez idő alatt a tartományi gyűlés fokozatosan megváltoztatta funkcióját, elkezdett országgyűlést megillető jogokat gyakorolni, tehát Erdély rendisége mintegy belülről kezdte kiformálni – nyilvánvalóan a külső kényszerítő erők hatása alatt – önálló országát. Ezek a gyűlések már adót vetettek ki, törvényeket hoztak, nemcsak Erdély, hanem a János Zsigmond uralma alatt álló területek egészére nézve, és e gyűlések összehívását nem a vajda rendelte el – ilyen tisztségviselő nem is volt ekkor -, hanem maga az uralkodó. Az erdélyi országgyűlés szerkezete akkor alakult ki teljességében, amikor 1544. augusztusában a tiszántúli vármegyék rendisége – amely már nem először vett részt az erdélyiek gyűlésén -, kijelentette, hogy elfogadja János Zsigmond és Izabella uralmát, a továbbiakban ehhez az országrészhez, és annak gyűléséhez kíván tartozni. Ezek a vármegyék Arad, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Külső-Szolnok, Temes és Zaránd voltak. Ezzel a lépéssel történt meg Erdély és a tiszántúli területek közjogi egyesülése. A Szapolyai-ház hatalmába jutottak ezáltal az oszmánok által elfoglalt hódoltsági részek és Erdély közé zárult, gazdasági szempontból igen értékes területek. A század közepére állandósult az az elnevezés, ahogyan egészen 1690-ig nevezte magát a fejedelemség rendi gyűlése: Erdélyország három nemzetének és Magyarország hozzákapcsolt részeinek karai és rendjei (status et ordines trium nationum regni Transilvaniae partiumque Hungariae eidem annexarum”). A fentebbiek nyomán az nyilvánvaló, hogy bár Erdély kormányzati téren sok vonatkozásban továbbvitte a középkori Magyar Királyság hagyományait, országgyűlése azonban a korábbi erdélyi tartományi gyűlésből fejlődött ki. A középkori Erdélynek – mint tartománynak – a sajátosságai tehát rányomták bélyegüket a későbbiekben immár véglegesen kiformálódó új államalakulatra, de ez nem meglepő, hiszen az anyaország testéből” ide tartozó kicsinyke rész ezekben az átalakulásokban nem játszhatott döntő szerepet. Hogy pedig a koronás királlyal és a birtokában lévő anyaországi területek súlyával szemben az oszmán szultán jóakaratából” a keleti részeket birtokló gyermek János Zsigmond nem lehetett egyenrangú versenytárs, az egészen nyilvánvaló volt.

Az állam kormányzatának megszervezésére azonban 1556-1557-ben, Izabella és János Zsigmond visszatérte után került sor. Ekkor Erdély és az átszervezést irányító Izabella királyné visszatér a magyar királyság hagyományos intézményi rendjéhez, annak mintájára rendezi be saját országát. A pénzügyek kormányzatában, de általában véve az egész formálódó állam kormányzati berendezkedésének kialakításában visszatértek a középkorias formákhoz, amennyiben a belügyek minden ágának irányítására kancelláriát szerveztek meg, a Mátyás-kori magyar királyi kancellária felépítését véve alapul. A későbbi fejedelmek némelykor kincstartót neveztek ki, de sok esetben maguk tartották kézben a pénzügyeket, a kancellária segítségét véve igénybe. Izabella már személyében is a magyar királyság jogfolytonosságát jelképezte az erdélyi rendek számára, akik a nekik adatott meglehetősen szűk mozgástérben a középkori magyar királyság kormányzati berendezkedésének megtartásával is próbálták visszaidézni egy önálló magyar királyság múltbeli képét. Számukra ez is, az elveszett és megtalált magyar nemzeti identitást jelképezte.

Helytállónak érzem tehát Benczédi László észrevételét, amelyben megjegyzi, hogy a két birodalom peremvidékén létező régióban, az egymással szembefeszülő hatalmi illetve terjeszkedési törekvések kölcsönösen semlegesítették, ha úgy tetszik, kioltották egymást, s hogy ez mennyi vérrel és áldozattal járt, az mindenki számára ismert. De egyúttal ez a helyzet nyújtott bizonyosfajta, rejtett vagy nem is annyira rejtett esélyeket is! A teljes országterületet sem egyik, sem másik fél nem tudta bekebelezni, integrálni saját politikai, kormányzati struktúrájába, s ez a helyzet bizonyos mozgásteret engedett az önálló magyar politikának mindkét országrészben. De folytatva a gondolatmenetet: ennek révén jöhetett létre maga az Erdélyi Fejedelemség, is. Ez a mozgástér nyújtott lehetőséget arra, hogy az erdélyi rendek, ragaszkodva a középkori magyar királyság hagyományaihoz, az általuk választott módon rendezzék be az ország kormányzatát.

A fejedelemségkori Erdély erős központi kormányzata egy középkori alapokon nyugvó és középkori jellegzetességeket mutató központi kormányzat volt, még akkor is, ha bizonyos időszakokban, általában a nagy fejedelmek alatt a gyorsan és hatékonyan működő hivatalszervezet igen komoly szervezőképességet és pénzügyi ütőképességet tudott produkálni. De tegyük hozzá, erre rá is volt kényszerítve. Az állandó fenyegetettség miatt a hadsereg és a végvárak készenlétben tartása a legfontosabb feladat volt a kis ország számára. Ehhez pedig kiapadhatatlan kincstárra, de legalábbis a jövedelmek megfelelően szervezett behajtására volt szükség. Az a tény, hogy a fejedelemséget két nagyhatalom egymással vívott harca hívta életre, és a két birodalom közötti periférián létezett, meghatározó módon hatott a későbbi állam működésére. Az állandó katonai veszélyeztetettség és békeidőkben az állam egyszerű fennmaradásáért folytatott küzdelem kényszerű hatalmi és kormányzati centralizációt vont maga után. Erősebbet, mint amekkora az ország gazdasági-társadalmi fejlettségéből következett volna. Ez magyarázhatja, hogy a fejedelemség végül is működtetni tudta önálló államiságát, meg tudta teremteni az ehhez szükséges gazdasági erőt. Ennek ellenére Erdély a középkori magyar állam örököseként még másfél évszázadon keresztül hurcolta magával azokat a rendi és kormányzati sajátosságokat, amelyeken a korabeli Nyugat-Európa már régebben, a királyi Magyarország pedig éppen ez idő tájt lépett túl.

Az alábbi írás még nem teljesen befejezett, kiérlelt gondolatokat tartalmaz, inkább azokat a problémákat, amelyekkel az utóbbi időben foglalkoztam. Ezeket a sorokat a tavalyi (2000.) évben írtam, és most újraolvasva már látom, hogy azóta is nagyon sok mindenben ki tudnám egészíteni ezeket a gondolatokat, tehát ez egy nagyon folyékony-mozgékony állapotban lévő téma, hiszen rengeteg új tanulmány jelenik meg e tárgyban. Az Erdély történetével foglalkozó részek már egy komolyabb kutatás eredményei, amelyek talán a közeljövőben más formában is megjelenhetnek. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Történelemtanárok Egylete honlapján olvashatják ezt a kis írást, és a lehetőséget ezúton is köszönöm mindannyiuknak.

Budapest, 2001. május

Oborni Teréz egyetemi docens

Pécsi Tudományegyetem Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék