Avagy mit érdemes tanítani a betegség és orvoslás újkori történetéből.
Lőrinc László előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (14.) Országos Konferenciáján

Mi történt az újkorban (első morgolódás)

Bevezetőül néhány adat:
• A születéskor várható átlagos életkor, amely a történelem korábbi évezredeiben lényegében változatlanul 20-30 év körül mozgott, a 18. századtól fokozatosan emelkedni kezdett Európában; ma már a fejlett országokban 65-70 év körül van.
•  Míg a kora újkorban az emberek 97%-a halt meg külső okoknak (háború, járvány, egyéb fertőző betegség stb.) köszönhetően (és ez minden valószínűség szerint a korábbi évezredekben is így volt), addig ma a fejlett országokban ez 20%-ra csökkent; a többiek a szervezet „elfáradása” „elromlása” miatt hunynak el.
• A 15. századtól a 18. végéig az átlagos testmagasság némileg csökkent, 1800 körül lassan – ezt követően egyre gyorsabban – nőni kezdett; a következő két évszázad alatt a sorköteles férfiak testmagasságának átlaga 17 cm-rel, vagyis majdnem egy fejjel nőtt.

Fontos változások-e ezek? Nem éppen az emberiség történetének egyik legfontosabb fordulatát tükrözik ezek az adatok? Van-e egyáltalán bármilyen területen, bárhol és bármikor a történelemben olyan fordulat, amely ennél jelentősebb? Ami itt történik, az legfeljebb a neolitikus fordulathoz és a civilizációk kialakulásához fogható. Akkor az állattenyésztéssel (állítólag minden kórokozó mikrobánkat a háziállatoktól „kaptuk”) és a városok kialakulásával, vagyis nagy tömegek összezártságával jelentek meg a fertőző betegségek, járványok.

Ha ez a fordulat valóban ilyen jelentős, akkor nem illeti-e meg a tananyagban középponti hely mindazokat a jelenségeket, melyek előidézői voltak?

(Az „egészségügyi” szekcióban /Hogyan tanítsuk az egészségügy történetét? – a szerk./ , mint hallom felvetődött: Helyes, ha a betegségekről szólunk, de mit hagyjunk ki helyette”? Két gyermekem jár jelenleg különböző fővárosi gimnáziumokba; az egyikük tavaly ilyenkor a hettitákat és Mitannit tanulta, jelenleg a háromféle római népgyűlés felépítését, latin nevét és feladatait, úgyszintén a főtisztviselők nevét és funkcióit „biflázza”. A másikuk tavaly a bizánci kék és zöld cirkuszi párt küzdelmét tanulta, meg a képromboló mozgalmakat, majd vagy tucatnyi (!) német-római császár, ugyanennyi francia és angol király történetét a 11-14. századból. Az ókor és középkor nagy kedvelőjeként hadd kérdezzem meg: nem fontosabb-e (amellett, hogy kevésbé időigényes) a most tárgyalt újkori fordulat hátterének megértetése egy mai diákkal, mint a fentebb említettek? Mi 25-30 évvel ezelőtt kevesebbet tanultunk az ókorról, mint a gyerekeink. Vajon azóta ókori évszázadokkal gazdagodott az emberiség történelme, avagy 20. századi évtizedekkel, benne a késő Kádár-korral, az olajválságot követő világméretű gazdasági-társadalmi átalakulásokkal és a rendszerváltással? Biztos vagyok benne, hogy az ókori politikatörténet [pl. néppárt és senatori párt küzdelme; Gracchusok], valamint a középkori egyetemes politikatörténet jelentősen karcsúsítható; sem a középkor sem az újkor tárgyalásánál nem elkerülhetetlen minden nyugat-európai ország (és uralkodó!) történetének aprólékoskodó tanítása. Ezzel együtt nem tagadom, az idő kevés. Mindig is az lesz, bármekkora a tananyag.)

Az emberi társadalmak fejlődéstörténetében, az életkörülmények alakulásában, a gazdasági viszonyokban általában is ugyanazok a nagy fordulópontok, mint az egészség terén: 1. neolitikum, 2. civilizáció, 3. modernizáció. Vajon helyes-e, hogy az érettségi, amely éppen a fenti témákat és szempontokat kívánta előtérbe helyezni, e három nagy fordulat egyikét, az elsőt kívül helyezte az érettségi tematikán, míg mondjuk az Oszmán birodalom hadseregszervezete annak részét képezi?

Nyilván mindenkinek van valami „siráma”, mit hagyna ki, mit venne be – az enyém ez. Mentségemül szolgál, hogy éppen a szerkesztők prioritásait tartom szem előtt. (Ezzel együtt az új érettségit nagyon pozitív elmozdulásnak gondolom, mind a tematikát, mind a készségfejlesztést illetően.)

Milyen jelenségek vezettek hát a nagy újkori demográfiai fordulathoz?

A 18. században még alapvetően az élelmezés átalakulásáról van szó, új növények elterjedéséről (kukorica, burgonya) intenzívebb termelésről (vetésforgók, trágya, istállózás stb.), jobban szervezett kereskedelemről, elosztásról. Ez is kapcsolatban van persze a betegségekkel, és nem csak azért, mert a hiánybetegségeket megszünteti (pl. skorbut, angolkór, pellagra) – hiszen ekkor a nagy tömegek nem ilyen betegségekben halnak meg –, hanem elsősorban azért, mert ellenállóbbakká teszik az emberek szervezetét a többi betegséggel szemben is. Ha kevesebb az éhínség, kevesebb a járvány. A demográfiai fordulatban szerepet játszik az államhatalom tudatosabb fellépése, pl. a vesztegzárak jobb megszervezése. Mindezekről hagyományos módon szót szoktunk ejteni.
A 19. század második felétől lesz fontos szerepe az európaiak egészségének javulásában az orvostudomány fejlődésének: ekkorra érnek be régebbi felismerések és jelennek meg nagy hatású újak. A járványok visszaszorulnak, a halálokok között átadják helyüket azoknak a betegségeknek, amelyek inkább időskorban jelentkezhetnek, így korábban kevésbé voltak jellemzőek (szív- és érrendszeri betegségek, rák), illetve a modern kényelmes, valamint a dohányos életvitellel is kapcsolatban lehetnek.

„Hol” tanítsuk az újkori ember küzdelmét a betegségekkel?

A magyar történelemtanítás hagyományosan szereti a kis földrajzi térségek (értsd: országok) és kis időszakok tárgyalását; a szélesebb ívű, lassú folyamatokkal, „hosszú időtartamokkal” („longue durée”, ahogy Braudel nyomán emlegetni szokták) nem igazán tudunk mit kezdeni. Szerintem kétféle megoldás adódik.

I. Az ún. „kis ablakos” megoldás
Az egyik megoldás a különféle szokásos témákhoz adagolja kisebb „dózisokban” a „morbiditásokat”, mégpedig úgy, hogy nyit egy kis ablakot, amelyen kitekint az egészségügy valamely szeletére.

Néhány példa.
1. Amerika felfedezése: az őslakók nagy részét kipusztítják az európaiak által behurcolt kórokozók. A Mississippi völgyében a fehérek már kipusztult falvakba érkeznek. Feltehető a kérdés: az európaiak miért nem kaptak betegséget (kivéve talán a szifiliszt) az indiánoktól a két kultúra találkozásakor? Fordítva miért nem hatott a folyamat? (Ráadásul ez a betegség is hamar megszelídült.) J. Diamond arra jutott, hogy az indiánok nem tartottak nagy testű állatokat, így nem szereztek immunitást olyan kórokozókkal szemben, amelyek ezekről az állatokról eredtek. Ugyanakkor  ez az európaiakról nem mondható el. És a feketékről sem; ők részben éppen azért voltak jók rabszolgának, mert bizonyos betegségekkel szemben ellenállóbbak, immunisabbak voltak, miután korábban már találkoztak velük. Így lett – eszerint – a mikrobáknak hála Amerika angol és spanyol; fehér és fekete. Az európaiak túlélésének kérdése szerintem Diamond érdekesen és szellemesen előadott okfejtésével még nincs megnyugtatóan megmagyarázva, de az egész téma utalhat a csoportos immunitás, illetve a migráció által behozott ismeretlen betegségek témakörére; a betegségek meghatározó szerepére a világtörténelmi folyamatok alakulásában.

2. Ferdinánd seregei 1542-ben azért nem tudták visszafoglalni Budát, mert a sereg szinte kipusztult a kiütéses tífusz miatt. Ezt a betegséget hívták akkoriban „morbus hungaricusnak” (csak a 19. században kerül át ez a név a TBC-re). Ennek kapcsán lehet beszélni a tífuszról, mint a 19-20. században is pusztító betegségről, amelynek kórokozói rafinált módon állatról állatra, illetve állatról emberre bolhán „utaznak”, de már emberről emberre a tetűt választják, mint alkalmasabb közlekedési eszközt. A tetű székletével jutnak a bőrre, és vakarózásra késztetik áldozatukat, aki így maga kaparja be bőre alá a veszélyes „oltóanyagot”. A tífusz különben bélfertőzés, így a bűnös baktérium a hasmenéses emberi székleten keresztül is közlekedik az egyedek között. Ferdinánd esete ismét arra példa, amikor a politikus tervez, de a betegség végez.

3. A Rákóczi szabadságharc kapcsán megemlíthető a harcok végén terjedő pestis: a fegyveres küzdelmeknek kb. 85 ezer, a pestisnek 600 ezer (!) áldozata volt. Mikszáth Fekete városa illetve az ebből készült tévéfilm részletei alapján bemutatható, mit jelentett a pestis akkoriban a mindennapokban, és hogyan próbáltak ellene védekezni. Nyugaton ez az időszak már a pestis végórája, keleten (pl. Erdélyben) még 1811-ben is felüti a fejét.

4. A francia forradalmat tárgyalva feltűnhet Mirabeau és Danton egyes portréin a kissé püffedt, „ragyás” arc. Egy olyan betegség nyomait viselik, amely a 19. század legpusztítóbb fertőző betegsége volt, pusztítóbb a nagyobb pánikot keltő koleránál is. Ez a himlő. Az arcon (és persze máshol is a testen) sebeket okoz, majd mikor ezek kifakadnak, a kórokozó a távozó váladékkal utazik a következő „delikvensre”. Aki túléli a himlőt, egész életében hordozza a himlőhelyeket az arcán.

5. Közismert, hogy a reformokért és függetlenségért harcoló magyar liberálisoknak némileg szövetségesévé szegődött az 1831-es illetve 1848-49-es kolera; előbbi (a koleralázadás miatt) az örökváltság elfogadása irányában hatott, utóbbi pedig főleg az orosz sereget tizedelte. (Ezer orosz halt meg csatában, 20 ezer kolerában; közismert, hogy Paszkijevics már a kivonulást fontolgatta, amikor Dembinski Temesvárra tévedt.) Az 1848-as koleráról (a TTE egyik frissen megválasztott bizottmányi tagja) Fazekas Csaba írt érdekes tanulmányt, amelyben kimutatja, hogy tévedés az a kézikönyvekben előforduló állítás, miszerint a kolerát 1849-ben az oroszok hozták volna be: itt volt már 1848-ban is, a Batthyány kormánynak is gondot okozva. Az áldozatok számáról országos becslés nem született. Balla Ferenc és Hegedűs Antal délalföldi kutatásai azt mutatják, hogy ebben a térségben 1848-ban és 1849-ben 18 ezren haltak meg kolerában. Tekintve, hogy ez egy átlagos lélekszámú és hadseregmozgást megtapasztaló térségnek tekinthető, az adat talán kivetíthető az egész országra, ebben az esetben pedig még óvatos számítás esetén is 100 ezer feletti adatot kapunk; talán a 200 ezer felettit is. (Ezzel szemben a fegyveres harc áldozatainak a számát 50 ezerre becsülik.)

6. Az első világháborút követő spanyolnátha már szóba került a konferencián; ha igaz a 60 milliós becslés, akkor a kór ezzel nem csak az első, de a második világháború emberi pusztítását is felülmúlja. A két világháború kapcsán megemlíthető, hogy a 2. világháborúban éri el egyfelől az emberi pusztítás technikája, másfelől az embermentés technikája azt a szintet, hogy már több embert ölnek meg embertársai, mint a kórokozók. Ebben szerepe lehetett a később környezetkárosító szerként átkozott DDT-nek, amellyel az amerikaiak a tífuszt terjesztő tetveket irtották. Szakemberek úgy vélik, ezzel egy nagy európai járvány útját állták. (Kérdés, hogy így történt-e, hiszen a szintén fertőzött, és jóval nagyobb lélekszámú orosz seregben ezt nem alkalmazták.) A DDT-s szúnyogirtással különben még a hatvanas években is milliókat (talán tízmilliókat) mentettek meg a maláriától Indiában.

7. Nyitható „kisablak” más háborúk esetében is. Részben azért, mert ezek kimenetelére is hatással volt némely járvány (pl. Napóleon oroszországi hadjárata). Azért is, mert számos orvosi felfedezés kapcsolható egy-egy gyilkos háborúhoz, az időbeli egybeesés okán, de „ellenpontként” is.

II. „Nagy ablakos” megoldás
Nem lehet ugyanakkor megtakarítani egy „nagy ablakot” valahol az újkori tananyagban. Ennek legkézenfekvőbb „helye” az a pillanat, mikor az 1850-nel kezdődő egyetemes történetet kezdjük taglalni. Érdemes itt az 1850 és 1914 közötti korszak lényeges európai demográfiai, társadalom- és gazdaságtörténeti folyamatait összefüggően, nagyívűen bemutatni, és ezen belül persze az európaiak egészségi állapotának nem jelentéktelen alakulását is. Ha kapkodva, sok adatot, nevet, betegséget és gyógymódot szeretnénk belezsúfolni felsorolásszerűen, akkor nem érünk célt. Érdemes inkább vagy egy-két gondolatmeneten végigmenni, és ezekhez kapcsolni egy-egy érdekes példát, vagy egy-egy életrajzon keresztül megvilágítani magát a folyamatot.

1. Néhány gondolatmenet.

1. 1. Ember és kórokozók harca az újkorban – sikertelen próbálkozások

A mikrobák (vírus, rickettsia, baktérium, gomba, alga, protozoon stb.) rendkívül „intelligensen” küzdenek a fennmaradásukért. Olyan tüneteket és magatartást „programoznak” áldozataikba, amellyel lehetővé teszik terjedésüket. „Taktikáznak”, mint a bűnözők. Egyesek közülük a kellő időben óvatosan visszahúzódnak, hogy nehogy teljesen kipusztítsák az általuk elérhető populációt, és ezzel saját „életterüket” is megsemmisítsék – ami különben számos kórokozóval megtörtént; ezek a „mohó” és „ügyetlen” bajkeverők azelőtt pusztultak ki, mielőtt az orvostudomány vagy a hatóságok bármilyen óvintézkedést tettek volna ellenük. Máskor alakot változtatnak, kikerülendő, hogy a szervezet védekező mechanizmusa felismerje őket; az AIDS vírus már egyetlen emberi szervezeten belül is olyan ügyesen változtatja ismertetőjegyeit, hogy a szervezet képtelen „követni”.
 E küzdelemben nem egyszer a kórokozó marad alul; az emberek immunissá válnak, kipusztulnak az adott térségben vagy megfelelő óvintézkedéseket hoznak, mígnem az orvostudomány is beszáll a harcba és némi tévelygés után a legtöbb kórokozón felülkerekedik. Persze nem mindegyiken; a tuberkulózis kórokozója például az orvostörténészek szerint már bizonyíthatóan jelen volt az ókorban is, és fenyeget még ma is, miként sok kórokozó, mely eltűnni látszott, „visszatért”. Az ember sokszor olyan késlekedve ered a nyomukba, mint a bűnüldözés a bűnnek. És ahogy a detektív történetekben is szokásos, sokszor rossz helyen és rossz „személyben” keresi a gyilkost, vagy rossz módszert eszel ki az elfogására.

Az újkor egyik első nagy járványa a szifilisz volt. A nemi úton terjedő betegséget megkapta Bakócz Tamás esztergomi érsek is, akinek orvosa azt javasolta, ha ki akar gyógyulni, naponta szeretkezzen. Ha ehhez a nőtlenséget fogadó egyházi vezető mindig más partnert is keresett, akkor nem csak az egyház erkölcsi állapotát rombolta tovább anélkül, hogy egyetlen lépést tett volna a gyógyulás felé, de bizonyosan a járvány terjedéséhez is hozzájárult.
 Később gyanakodni kezdtek, hogy a fürdőkben fellelhető léha hölgyeknek közük lehet a szifilisz terjedéséhez. Ez szerepet játszott a fürdőházak bezárásában és az európai higiénés kultúra visszaszorulásában. Bár a fürdők – mint Hahner Péter említette – valóban lehettek fertőzők, de például a pestis visszaszorítására nem volt megfelelő eszköz a fürdésnek a megtagadása. Az utolsó nyugat-európai pestis ellen a jól megszervezett vesztegzár hozott eredményt 1720-ban Marseilles-ben.
 Ez a módszer azonban már nem volt alkalmas a kolera visszaszorítására, márcsak azért sem, mert a vasutak és jó utak kiépülésével, a rendszeres és sűrűsödő postajáratokkal, a kereskedelem 19. századi fellendülésével olyan mértékű közlekedés, embermozgás indult be, amelyet nem lehetett féken tartani. A kolera különben egyfajta bélfertőzés, egészen híg székletet „produkáltat”, és ezen keresztül jut el az ivóvízbe, majd az új áldozat szervezetébe. Az emésztőkből a földön keresztül a kutakba szivárog, de a folyóvizekbe is. Márpedig a vesztegzár ha megoldható lenne, akkor sem tudná megakadályozni, hogy a fertőzött folyó az egyik településből a másikba haladjon. (Az emberek közvetlenül a folyókból is vettek ivóvizet.) Sok téves próbálkozás volt itt is, sőt éppen ez idő tájt terjedt Priessnitz úr vízgyógykúrájának divatja (nevét a rémületes lázcsillapító hidegvizes lepedő, a priznic őrizte meg a magyarban), amely a fürdéssel és a vízzel próbált gyógyítani (nem tudva annak gyakori fertőzöttségéről), sőt, divatos volt a fekáliaorvoslás is, ami szintén kontraproduktív lehetett a kolerával szemben. A kolera éreztette az emberekkel, hogy a baj a higiéniával lehet. Azonban  az első lépések, akárcsak a gyakoribb fürdés, vízkúra, éppúgy az angol WC elterjedése vagy a csatornázás önmagában még nem oldottak meg semmit, sőt, még súlyosbíthatják is a bajt, hiszen közvetlenül juttatják a fertőző fekáliát a folyóba, ahonnan sokan az ivóvizet veszik. A pánikszerűen kiépített londoni csatornahálózat azért lehetett eredményes, mert a szennyvizet kivezette a tengeröbölbe, de azért is, mert közben tisztító vízműveket és artézi kutakat is építettek. Pesten is az első jelentősebb ideiglenes vízművet 1866-ban kezdték építeni a mai Kossuth Lajos téren, az akkori kolerajárvány hatására, amely feltehetően több embert tartott izgalomban, mint a húsvéti cikk. (De e vízmű által a városba juttatott víznek csak egy részét vették kútból, vagy szűrték át kavicsrétegen, más része szűretlen Duna-víz volt!) A kolera hatása volt mindenestre, hogy a higiénia, a tisztaság és az egészség közötti összefüggésre (újra) ráébresztette az európaiakat, lökést ad a szappangyártásnak, a fürdőszobák elterjedésének. A sport modernkori divatja is innen ered.
 A tüdőbaj szintén vészes betegsége a kornak. Nem a vízzel terjed, hanem a köhögéssel, a levegőben. Ezzel szemben hiábavalók voltak a kolera tapasztalatai, a tiszta víz. Sokáig tartott, míg rájöttek, hogy e gyilkos elleni legjobb módszer, ha ablakot nyitnak, szellőztetni kell és persze egészségesebb, kevésbé zsúfolt házakban kéne lakni, amit a legveszélyeztetettebb városi nyomorgók nem tudtak egykönnyen megtenni.
 A szellőztetés azonban teljesen hiábavaló a gyermekágyi láz ellen. Hiába gondolták, hogy ennek kórokozói is a levegőben terjedő „miazmák”, és hiába sértődtek meg az orvosok, amikor Semmelweis azzal vádolta őket, hogy személyesen hurcolják kezeikkel a betegséget a boncteremből a szülőszobába, addig nem értek el eredményt, míg igazat nem adtak a magyar orvosnak. Kezdetben tehát, ahogy az angol WC, a kórház is többet ártott, mint használt azzal, hogy a fertőző betegeket egyetlen épületbe zsúfolta, miközben halvány fogalmuk sem volt az orvosi higiéniáról.
 Ebben az esetben a történelem azzal a – lapos de igaz – tanulsággal is szolgál, hogy a történelem nem szolgál tanulsággal. Legalábbis nem úgy, hogy mechanikusan másoljuk a korábbi hasonló (de más) helyzetekben bevált megoldásokat – legyenek azok gyógyászatiak, vagy politikaiak. (Gondoljunk csak arra, hogy az iraki háború kapcsán dúló vitában mennyiféleképpen idézték meg tanúként a történelmet; többnyire ugyanazokat a régmúlt eseményeket mindkét oldal.)

1. 2. Ember és kórokozók harca az újkorban – sikeres „haditettek”, hősi történetek (második morgolódás)

A fenti gondolatmenet önmagában nem áll meg, csak ha mellé lehet tenni a sikertörténeteket is. Ennek számottevő a „pedagógiai” hozama is. Gondoljuk meg, hogy a sokat emlegetett „rejtett tanterv” mit közvetít a 20. századról! Hitlerről, Mussoliniről, Sztálinról, Rákosiról, Szálasiról tanulnak a gyerekek órák hosszú során, orvosokról alig. Mintha a világ menetét csakis tömeggyilkosok határoznák meg, ők lennének a „fejek”, és nem lenne befolyásuk arra olyan embereknek, akik tömegek megmentésével foglalkoztak. Ők csak „apróbetűsök”, az „érdekes, ámbár nem fontosak”, a „kiegészítő anyagba tartozók”, a „ha jut rá idő” emberek. Miféle vérszomjas értékrend működik itt voltaképpen? Öntudatlanul és komolykodó arccal úgy viselkedik a történelemtematika (persze nem csak az oktatásban), mintha a legkomolytalanabb szenzációhajhász bulvársajtó volna. (Ugyanez a helyzet különben akkor, amikor a háborús évekre nagyobb hangsúlyt fektet a hagyomány, mint a békeidőszakok változásaira. Hozzáteszem, én is ebben az értékrendben nőtem fel, és ezt követem az órákon – amikor „nem figyelek oda”.)
 Néhány összefűzhető, de esetleg elszórtan is taglalható hősi esetre utalok, jelezve egyúttal, hogy mely ismert háborús konfliktussal egy időben fejtették ki „békés” tevékenységüket. A történeteket elmondhatja a tanár, de feldolgozhatják diákok és diákcsoportok is. Egy-egy személy kapcsán tágabb folyamatokra is ki lehet tekinteni.

1.2.1. Leeuwenhoek. A latinul nem tudó, képzetlen holland ember, a delfti városháza gondnokának hobbija a lencsecsiszolás volt. A lencsék csiszolásánál és összeillesztésénél nem állt meg, gyermeki érdeklődéssel nézegetett mindenfélét a mikroszkópjában. Ténykedését az angol-holland háború kirobbanásakor kezdte (1654), és évtizedek múlva barátja ösztönzésére éppen a londoni akadémiának küldte el észrevételét, miszerint egy köpésben többen laknak, mint Londonban. Leeuwenhoek volt az első, aki sejtet, vörösvérsejtet és mikrobákat látott. Még nem tudta, hogy utóbbiaknak közük van a betegségekhez.
1.2.2. Appert. Ő sem orvos, sőt, még kevesebb közvetlen köze van a gyógyításhoz mint a fenti hollandnak, annál több a 19. századi emberek egészségi állapotához. Ez a francia cukrász a direktórium pályázatára tartós élelmiszert állít elő a harcoló seregnek: felforralja és légmentesen parafa dugóval lezárja az üvegbe öntött élelmiszert. A konzerv feltalálója szegényen halt meg. Ezzel szemben a franciákkal hadakozó angolok (részben Appert fia nyomán haladva, aki már Papin-féle „kuktaedényt” használt) egész konzervipart hoznak létre, fémdobozokkal, majd a konzervnyitót is kieszelik. A konzerv sokat javít az európai élelmezési viszonyokon, így az emberek jobban tápláltak, egészségesebbek lesznek, és ellenállóbbak a járványokkal szemben. Megkezdődik – ettől nem függetlenül, de persze nem csak emiatt – az átlagmagasság növekedése. (Utalhatunk arra, hogy a cowboyok nem mások, mint a keleti városok konzervgyárai számára szarvasmarhákat tenyésztő és terelő „hajdúk” – az állatok tömegeit vasúton vitték tovább a gyárakhoz, ahonnan konzerv formájában, hajókon utaztak az európai asztalok közelébe. Nem árt erre is gondolni a vadnyugati filmek kapcsán. A „romantikus” társaság az istállózás elterjedésével tűnik el.)
1.2.3. Jenner. Szintén a napóleoni háborúk idején vagyunk, de a „túloldalon”. Ez a sokoldalú angol felcser (hőlégballont készít, kakukkokról ír tudományos munkát, őshüllőmaradványt talál és elemez, felfedi a szívinfarktus okát stb.) nem lehetett orvos, mert nem voltak elég jók a tanulmányi eredményei… A himlőoltás „feltalálásával” azonban a történelem egyik legnagyobb hatású orvosává válik. Drámai az egész történet, ahogy egy korábbi gyakorlatból (sokan emberi himlővel „valiorizáltatták” magukat, de ez a keleti módszer – amely Magyarországon előbb volt ismert mint Angliában: örmény kereskedők hozták be – igen veszélyes volt), illetve egy ismert, de figyelemre nem méltatott megfigyelésből (a tehénhimlő védettséget biztosít az embernek) egy hajléktalan munkás gyermekén majd saját fián kísérletezte ki a „vakcinát” a tehénhimlőből vett oltóanyagot (késsel vagy varrótűvel lehetett a bőr alá vinni; az injekciós tű későbbi). Ahogy a francia Appert találmányát az angolok karolták fel, az angol Jennerét ezúttal a franciák: Napóleon már elrendeli a védőoltást. (Az angolok egy része sokáig ellenáll, egészen addig, mígnem a biztosító társaságok nem lesznek hajlandóak biztosítást kötni a be nem oltott gyerekekre.) Világosan kell látni, hogy hatalmas jelentőségű lépés a védőoltás elvének feltalálása. Mindössze annyiról van szó, hogy az orvos kívülről aktivizálja az ember öngyógyító, védekező mechanizmusát, de ezzel az aprósággal a „gyermek” orvostudomány először kezd beleavatkozni a „felnőtt” demográfia dolgaiba.
A téma tágítható a közegészségügy megteremtése felé (államilag kötelező oltások), de a többi oltásra való utalás irányában is egészen a Sabin cseppekig (mindvégig megőrzik az oltóanyagok a tehén latin nevéből eredő vakcina elnevezést).
1.2.4. Semmelweis. Ha van drámai történet, az övé az. Miközben a magyar reformellenzék az utolsó rendi országgyűlésen vívja küzdelmeit Béccsel, a császárvárosban egy magyar orvos a saját küzdelmét verekszi orvostársaival: elrendeli a szülészeti klinikán a klórral történő kézmosást, amit kortársai nagy része kuruzslásnak tart. Még ő sem tudja a delfti gondnok lényecskéi és a betegség közti összefüggést pontosan, de később bebizonyosodik, hogy tapasztalati úton (ahogy Appert és Jenner is) helyes következtetésre jutott. Mikor Bécsben kirobban a forradalom, ő is belép a Nemzeti Gárdába (a bécsi nemzetőrségbe), de igazi küzdő terepe persze a kórház és a szakmai közélet marad; 1851-től a pesti Rókus. Halálát ugyanolyan sebfertőzés okozta, mint a gyermekágyi lázt. A téma a kórházak nagy fordulatához, az antiszepszis (Lister) és a ma is alkalmazott aszepszis megjelenéséhez visz el, vagyis ahhoz, hogy az újkorban gyógyintézetté váló ispotályok az akaratlan gyilkolás helyszíneiből valóban a gyógyítás terepévé váljanak.
1.2.5. Pasteur és Koch. Egy német és egy francia név a német-francia hatalmi vetélkedés korszakából. Pasteurt, aki nem orvos, hanem vegyész volt, jó franciához méltóan, eredetileg nem is a betegségek, hanem a bor romlása izgatta. Koch kutatási eredményei, a lépfene kórokozójának, szaporodásának megfigyelése irányították a figyelmét a baktériumokra. (A lépfenét okozó anthrax az egyetlen súlyos fertőzést okozó bacillus; a többi embert nyomorító kórokozó valójában másféle baktérium vagy egyéb mikroba.) Maga is gyógyítani kezd. A lépfenét is, de legdrámaibb mégis a veszettség elleni küzdelme, melynek kórokozóját – egy parányi vírust – nem lehetett mikroszkóppal látni, de „akikről” sejtette, hogy a gerincvelőben gyülekeznek, ezért veszett nyulak gerincvelőjéből vett mintákat tárolással gyengített le. Izgalmas végigkövetni azt a drámai tizenhárom napot, amikor ezek segítségével megment egy gyereket úgy, hogy testébe egyre virulensebb, vagyis egyre rövidebb ideig tárolt anyagot fecskendezett. A kezeléssel sikerült megelőznie a korábbi harapás következtében bejutott kórokozók szokásosan késleltetett, meglepetésszerű és nagy erejű támadását.
A két tudós munkájának jelentősége (különösen a lépfene, a TBC és a kolera esetében, mely utóbbiak kórokozóját Koch szintén felfedezte) nyilvánvaló: mostantól az orvostudomány tudván tudva harcol és gyárt újabb és újabb oltóanyagokat.
1.2.6. Fleming és Florey. A mikroorganizmusok ellen nemcsak szervetlen anyagokat, de más mikroorganizmusokat is be lehetett vetni, melyek nem az emberekkel, hanem társaikkal szemben ellenségesek. Kiderítették, hogy egy bizonyos gombafajta, a Penicillium gátolja a baktériumok növekedését. A németek bombázzák Londont, ahol a tudósok a légiriadók szüneteiben, lázas igyekezettel, harci feladatként tenyésztik és menekítik a gombákat, és végül 1941-re elkészítik az első „bevethető” antibiotikumot, a penicillint.
1.2.7. Eijkman és Szent-Györgyi. A holland az első, aki a jávai beriberi nevű hiánybetegség gyógyítása közben felfedezi, hogy a táplálékban a zsírok, szénhidrátok mellett egészen apró mennyiségű, de az egészséghez elengedhetetlen anyagok is vannak. Kiderítette ugyanis, hogy a rosszindulatú börtönparancsnok volt a jótevő, mikor hántolatlanul adta a raboknak a rizst és ezzel akaratlanul is hozzájuttatta őket a szükséges kis „plusszhoz”. Az első világháború kirobbanásának tájékán vonta ki ezt az anyagot a rizsből a lengyel születésű amerikai C. Funk és nevezte el vitaminnak. (Később a B1 „keresztnevet” kapta.) A háborúban a másik oldalon harcoló Szent-Györgyi története közismert, lebilincselő 60-as évekbeli televíziós interjúja is felhasználható.

Az ilyen történeteket kiegészítheti, ha a gyerekeknek az internetről, esetleg Az elsők krónikájából vagy A medicina krónikájából ki kell gyűjteniük az első injekciós tűt, az első tükrözést, fogorvosi fúrót, sztetoszkópot, érzéstelenítést, vérnyomásmérőt stb. A dátumok a 19. század derekára-második felére fognak esni; megjelenik az orvos és a kórház ma ismert képe. Csehov, Flaubert és mások írásaiból gyűjthetnek irodalmi alakokat is, attól függően, hogy éppen mi a kötelező olasmányuk. (Érdekes, hogy a fenti orvosi attribútumok közül a fehér köpeny jelenik meg utoljára; a kórházi higiénia áttörése viszonylag kései.) Az elsők felleléséhez segítséget fog nyújtani az Egylet honlapján hamarosan megjelenő kronológia is.

Az itt bemutatott folyamat bővíthető persze a szervátültetésekkel, a DNS felfedezésével, a géntérképpel és egyebekkel, de ez utóbbiak már külön, a 20. század második feléhez kapcsolhatók, sőt – minthogy a népesedésre nem hatnak egyelőre – megmaradhatnak az említés szintjén. Annál fontosabb „üres mező” ebben a „periódusos rendszerben” az Afrikában pusztító AIDS gyógymódjának jövőbeli meglelése.

1. 3. Beteg – orvos – kórház – állam. Professzionizmus és személytelenség

Egy külön történet lehet a beteg és orvos, illetve kórház viszonya. Röviden a folyamat elején a beteg otthon, családja körében, egy őt jól ismerő, baráti orvos kezelése alatt áll, az orvos pedig gyakorlatilag – mai szemmel nézve – kuruzsló. A folyamat közepén (20. század dereka) a beteget a kórházban idegenek között, családjától elkülönítve, néha elzárva látjuk, őt nem ismerő de jól képzett szakorvosok sokasága között. Az orvosok nem a beteget gyógyítják, hanem a betegséget: számukra a beteg személyisége nem érdekes, mindegyiket ugyanúgy kell gyógyítani, ha ugyanaz a betegsége. Voltaképpen a kórház is egy gyár, melyben a beteg szabványosított és csereszabatos munkadarab (sokszor csak számmal jelölik), vagyis ugyanaz a folyamat játszódik le a gyógyításban, mint az iparban. A beteg ebben a környezetben elesettnek érzi magát, nem tudja, hogy hogyan és mivel gyógyítják, ezért sokszor nem hisz benne. A folyamat jelenkori „vége”: az orvostudomány nem ad alább a tudományosságból, de a betegségek lelki hátterét, a család bevonásának, a beteg együttműködésének fontosságát egyre inkább felismerik. (A homeopátia, a természetgyógyászat nagy népszerűsége részben a gyárias orvoslással szembeni bizalmatlansággal magyarázható.)
 Ezzel párhuzamosan a beteg betegsége egyre kevésbé magánügy; az állam felügyelete alá vonja a kórházakat, laboratóriumokat, klinikákat, orvosképzést, oltást és szűrést sőt, tágabban egy sor területet, mely a társadalom egészségével kapcsolatban van. Megszületik a közegészségügy tudománya. Ezzel kapcsolatban fontos Fodor József neve, aki e tudományág megalapítójánál, Pettenkofernél tanult, és mint szakértőnek nagy szerepe volt abban, hogy a Tisza kormány idején Európa legkorszerűbb, legrészletesebb és legelőretekintőbb közegészségügyi törvényét hozzák meg Magyarországon (1876). Erre tényleg büszkék lehetünk, mégis kevesebb szó esik róla, mint a pilisi csakráról. A törvényszöveg részletei érdekes, órán feldolgozható forrást jelentenek.

1. 4. Az újkori higiénia

Ez is külön történet, pontosabban történetként is bemutatható, de „hőstörténethez” is kapcsolható. A folyamat – amelynek itt már csak néhány mozzanatára lehet utalni – ezúttal is a 19. század második felénél „van a helyén”, hiszen e téren is ekkor történnek a nagy változások. Visszatekintve említhető – ha nem volt róla szó pl. Versailles kapcsán – hogy a higiénia hogyan romlik nyugaton a korábbi évszázadokban, majd miként kezd javulni a 19. században, előretekintve egészen a 21. századi túlhajtásig a fejlett világ módosai körében. Ezúttal csak néhány érdekesebb részletre, forrásra hívom fel a figyelmet.
 Ennek a történetnek egyik szereplője a fiatal Medici Katalin, aki a reneszánsz Itáliából az első női alsó bugyogót viszi Franciaországba, amivel persze nem ellensúlyozhatja a Szent Bertalan éjszakájának megszervezésében játszott későbbi gyászos szerepét. A fehérnemű fokozatosan terjed el Európában, a női bugyogó csak a 19. században. Ekkoriban térnek át az éjjeli ruha viselésére is. Magyarországon a 20. század negyvenes éveitől terjed el a parasztok körében a hálóing. A könnyebben mosható és váltható alsóruha, fehérnemű elősegíti a szenny visszaszorítását, a rüh, az ótvar, a tetvek megrendszabályozását.  Ugyanakkor – mint szó volt róla – a tiszta alsónemű kezdetben a test piszkosságát volt hivatva feledtetni.
Érdekes forrás a higiéniai szokásokkal kapcsolatban a hazai Csíziók (kalendáriumok) szövege, amelyek a 19. századig alig változnak; hirdetik a kézmosást, de étkezés után javasolják; vagy ajánlják a fogak tisztítását, de a szép megnyerő mosoly kedvéért (fogporok is voltak forgalomban). A „fogmanókról” még nem tudtak. De hát mit várunk a kalendáriumtól, ha az orvosok is a csizmaszárukba törölték a sebészkést a 19. század végéig?
Érdekes forrás az önéletírás. Sokat hivatkozott ezek közül Bethlen Miklósé, aki közismert büszkeséggel számol be szurtosságáról. Ezzel ellentétben állnak a hagyatéki leltárak, melyek a módos urak örökségében rengeteg mosdóedényt, törülközőt sorolnak fel.
Jellemző forrás a későbbi állapotokhoz a Hyppolit a lakáj c. film híres párbeszéde Schneider úr és Hyppolit között: kiderül, hogy a gróf úr már naponta fürdik, míg a középosztálybeli, hetenként fürdő Schneider úrnak ez éppúgy szokatlan, mint feleségének a fogyókúra és almaevés, a modern „egészséges életmód”.
Magyarország a piszkos nyugat és a fürdőző kelet között félúton helyezkedett el a kora újkor századaiban, a 19-20. században pedig követi a kolera hatására felbuzdult nyugatot a nagyobb tisztaság felé. A történet korunkban sem ért véget; a bidé elterjedőben van a középosztály lakásaiban. A higiénia ebben a körben néha már olyan aggályos, hogy az orvosok arról írnak, talán a túl steril körülmények veszélyekkel járnak, hiszen nem engedik megerősödni az immunrendszert. Akárhogy is, mindeközben bőven vannak még olyanok a fejlett Európa szegényebb városi negyedeiben – a többi kontinensről nem is beszélve –, ahol az elemi higiénia még elérendő cél.
 A történethez kapcsolható hősi név a francia Leblanc-é, aki eljárást eszelt ki a lúg vegyi úton történő előállítására. Szappangyárától azonban a francia forradalom idején megfosztották; öngyilkosságba menekült. Nyomában azonban fellendül a szappangyártás, fokozatosan olcsó tömegcikk lesz belőle. (Korábban nagyon sok fát kellett elégetni ahhoz, hogy egy szűk réteg szappanigényéhez hamut állítsanak elő. A hamuból főzték ugyanis mész és egyéb anyagok hozzáadásával azt a masszát, ami azután fadobozokban szárítva valami szappannak nevezhető dolog lett. A nyugat-európai erdők kipusztítása után óriási jelentősége lett Leblanc találmányának, és a követők újításainak.)
A magyar Görgey Artúr is hozzátett vegyész korában egy apróságot a modern szappangyártás technológiájához (kókusztejből állított elő különböző anyagokat, pl. laurinsavat, és ez felhasználható volt a gyártás során). Megemlíthető, hogy Görgey mestere annak a nagy Liebignek tanítványa volt, akit kicsaptak az iskolából, mert megátalkodottan robbantgatott, így apja kénytelen volt beleegyezni, hogy vegyész legyen – mint ilyen a kor legnagyobbja. Liebig feltárta a növénytermesztés, a táplálkozás és az emésztés biokémiai hátterét; egyebek között először állított elő húsleveskockát és műtrágyát, amelyek megintcsak hozzájárultak a demográfiai változásokhoz, a közegészségi állapotának javulásához – ha a 20. századi jólétből már másképpen is ítéljük meg a műtrágyákat úgy általában.

***

Nem kell mindezek után megmagyarázni azt, hogy mit gondolok a címben jelzett helyzetről, arról, hogy a „kórház” a történelem tananyag szélén foglal helyet, ha egyáltalán fellelhető benne. Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy (a lakószobával, a konyhával és mindennapi élet egyéb színtereivel együtt) elkezdjen araszolgatni a közepe felé.

Ajánlott irodalom a fentiek tanításához:

A magyar egészség történetéhez a leghasználhatóbb könyv szerintem Balla Ferenc és Hegedűs Antal Az egészség szolgálatában – A Bácska és Bánát egészségügye 900-1918. (Forum, Újvidék 1990) c. kötete, mely ugyan csak a Délvidék területét dolgozza fel, de azt érzékletesen, sok országos vonatkozású forrás közlésével, melyeket az órán felhasználhatunk. Számos egyetemes orvostörténet jelent meg (elég ismert pl. Benedek István A tudás útja c. könyve, vagy Heinz Schott: A medicina krónikája Officina Nova, Budapest, 1993); újabban Roy Porter Vér és virtus c. könyve (HVG könyvek, Bp. 2003) kapható is még, de sok kiváló hasonló kiadványt rejtenek a könyvtárak. A hősi történetekhez olvasmányos, érdekes könyv Meyer Friedman – Gerald W. Friedland: A tíz legnagyobb orvosi felfedezés. (Kossuth. Bp. 2001) Gondolatébresztő, szellemes és nem csak az orvoslás és a betegségek tanítása miatt érdekes Jared Diamond Háborúk, járványok, technikák – A társadalmak fátumai c. könyve (Typotex, Bp. 2000) és James Burke: Billiárdeffektus – Utazás az emberi tudás hálóján c. kötete (Alexandra, é. n.).