A Történelemtanárok Egylete – a NAT2020 alapján átdolgozott tankönyvekről írt – gyorselemzését követően Berend Nórától, a cambridge-i egyetem történész professzorától kaptuk az alábbi szaktörténészi elemzést az egyik új 5. osztályos tankönyvről. Az írást vitaindítónak szánjuk. Várjuk a további szakmai reagálásokat, közzétételükre nyitottak vagyunk.

---

Történelem tankönyv 5. (2020)

Tananyagfejlesztők: GRÓF PÉTER, DR. SZABADOS GYÖRGY
Pedagógiai lektor: DR. NÁNAY MIHÁLY
Lektor: BORHEGYI PÉTER

---

Történészként szeretném megosztani gondolataimat arról, hogy miért rossz ez a tankönyv. Nincs szándékom mindenre kiterjedő kritikát írni. Arról, hogy egy 10-11 éves gyerek mennyit és hogyan tud tanulni, és ez a könyv módszertanilag miért nem alkalmas arra, hogy tanuljon belőle, nem fogok írni, hiszen ezt általános iskolai, gyakorló pedagógusok jobban meg tudják fogalmazni. Arról, hogy mennyire zavaró és érthetetlen a tankönyvben található kronológiai sorrend (miért következik az iszlám kialakulása és a kereszteslovagok világa a reneszánsz után stb.) szintén nem fogok bővebben szólni. Azt, hogy a tankönyv miért ad állandóan olyan feladatokat, amit az interneten kell kikeresni egy olyan országban, ahol friss adatok szerint fél millió háztartásnak nincs internete, szintén nem az én feladatom kideríteni. Az összes tárgyi tévedést sem szeretném felsorolni (pl. a pestis doktor képe nem középkori, hanem XVII. századi).

Csak arra vállalkozom, hogy történészként bemutassam a könyv bizonyos sarkalatos hibáit, azt elemezve, hogy milyen szisztematikusan nyilvánul meg a történelemtanítással éppen ellentétes szellem ebben a könyvben; hogy módszeresen nem oktatni, hanem ideológiailag formálni kíván, egy olyan irányba, ami ellentétes a demokráciával és az egészséges szellemi fejlődéssel egyaránt; mennyire torzképet ad a korszakról ennek az ideológiának alárendelve. Hiába tartalmaz megfelelő részeket is, ez a könyv alapjában ellentétes a történelem tanításának modern módszertanával, nem segíti, hanem hátráltatja a történelem megértését, nem a gondolkodásra buzdít és a forráskritika kezdeteit adja át a gyerekeknek, hanem egy hamis, és sokszor hazug múlt képét próbálja a gyerekek fejébe csepegtetni, amit valóságként, tudományos eredmények összegzéseként jelenít meg, holott a szerzők épp a tudományos eredményeknek sokszor fittyet hányva alkották meg.

Az egyeduralom dicsőítése

Tendenciózusan az egyeduralom úgy kerül bemutatásra, mint a demokráciánál jobb politikai berendezkedés. A könyv ezt így nem mondja ki, de erőteljesen ezt sugallja. A római köztársaságról öt és fél sor szól, majd egy hosszabb olvasmány “a római köztársaság ‘betegségei’”-ről (52). “A Kr. e. I. századra egyre többen felismerték, hogy Rómát erős kézzel kell összefogni, és egységesen kormányozni. Létrejött a császárság. A császár hatalmát erős, jól kiképzett zsoldoshadsereg* biztosította. […] A szenátus megmaradt, de mindig engedelmesen végrehajtotta a császár akaratát. A császár erős hatalmának köszönhetően béke volt Rómában.”

Ez az egyoldalú, történetietlen kép azt sugallja a gyerekeknek, hogy az egyeduralom jobb, mint a köztársasági államforma, ami csak kaotikus és gyenge lehet. Ehhez tartozik, hogy a könyv szerint Julius Caesarért lelkesedtek a katonák és szerette a nép; biztosította a békét és hasznos intézkedéseket hozott. Gyilkosai viszont igazából maguk akarnak uralkodni, nem a köztársasági államforma hívei, hiszen így állítják be őket: “A politikusok egy csoportja szerette volna visszaállitani a köztársaságot – és visszaszerezni saját hatalmát.” (54) Ezért szerveznek merényletet Caesar ellen. A köztársaság tehát semmi más, mint egy csoport (titkolt) hatalma. Ahogy a következményekről ír a könyv, abból a gyerekek számára az derülhet ki, Caesart maga a sors (isten?) bosszulta meg, hiszen “Caesar halála után ismét fellángolt a polgárháború. Gyilkosai közül egy sem élte túl három évvel, és egyikük sem halt meg természetes halállal. Akadt olyan, aki – menekülés közben – ugyanazzal a tőrrel ölte meg magát, amelyet annak idején Caesarba döfött.”

Nemcsak Róma történetében találkozunk az egyeduralom dicsőítésével. Hasonló a beállítás a görög városállamok belső vitái, a demokrácia vége és Makedónia hatalma kapcsán (47). Nagy Sándor éleseszű, bátor, zseniális hadvezér: beállítása szintén az egyeduralom felsőbbrendűségét sugallja.

Amit a kereszténység tanít, az maga a valóság?

 A vallások bemutatása szintén torzít, egyoldalúan a kereszténység igazát, valóságosságát hangsúlyozza a könyv. Tényként mutat be hitelveket, amelyek nem tények, hiszen semmi bizonyíték nincs rájuk a hívők hitén kívül. Egy történelemtankönyvben (egy hittankönyvvel ellentétben) nem szerepelhet az, hogy:

 “Az új egyistenhivő vallás a megváltó Jézus Krisztus tevékenysége nyomán jött létre.” (61). Továbbá “Jézus Krisztusról mindenki hallott már. Az ő nevéhez fűződik a keresztény vallás létrejötte. Isten fiaként küldetésének célja, hogy a bűn alá rekesztett emberiséget megszabadítsa a bűn hatalmától az ő személyébe vetett hit által. Karácsonykor születésnapját, húsvétkor pedig feltámadását ünnepeljük. […] Halála után a harmadik napon feltámadt, majd felment a mennybe atyjához, Istenhez. A keresztény vallás szerint Isten fia volt, és maga is az Isten. Akik nem hisznek Istenben (vagy nem keresztény istenhívők), azok szerint pedig Jézus egyszerű ember volt, aki tanításaival megalapította a keresztény vallást. Az biztos, hogy Jézus élt, róla nemcsak bibliai elbeszélések szólnak, hanem úgynevezett pogány* szerzők művei is. Valóban Isten fia volt Jézus? Erre a kérdésre nem a történelem-könyvnek kell választ adni. Ez hit kérdése, erről mindenki maga dönt.” (66)

Vagyis ezek szerint a megváltás és feltámadás tény, csak arról dönthet az ember, hogy Isten fia volt-e Jézus. Ezzel szemben hiteles történeti forrásokból az sem derül ki, ha létezett egy Jézus nevű személy, aki a Bibliában szerepel, akkor az ő élete mennyiben felelt meg a később írt történeteknek. A nem hívő nem feltétlenül Jézust tartja a kereszténység megalapítójának; sokak szerint ez Pál volt. Történészként azt lehet mondani, hogy Pál az I. század közepére létrehozott egy szektát, amely Jézust Messiásként tisztelte; a keresztény közösségekről már tudott az I. sz. vége felé Josephus Flavius; kb. 20 évvel később pedig a római ifj. Plinius (111/112-ben a császárhoz írt levelében a keresztények vizsgálatáról ír) és Tacitus (aki 116-ban számol be a keresztényekről és hitükről).

Ezek az írók nem Jézusról írnak, akit nem is ismerhettek volna, hanem a korukbeli keresztényekről és azok hitéről Jézusban. Hogy a keresztények által tisztelt Jézus mennyiben kitalált figura, azt történészként nem lehet megállapítani, lévén, hogy egyetlen korabeli hiteles forrás sem létezik: a neki tulajdonított mondásokból és tettekből mennyi az övé, nem tudjuk. Nem történeti tény, hogy Jézus feltámadt, és felment a mennybe.

Ugyanígy nem igaz, hogy Jézus életéről a “legtöbbet a Biblia második részéből, az Újszövetségből tudhatunk meg” (66). Legendájáról persze a legtöbbet, hiszen a szövegek jóval később keletkeztek. Az Újszövetség legkorábbi része Pál levelei, amiket az I. sz. közepén írt.

Egyébként, ahogy már a TTE gyorselemzése is felhívta a figyelmet Jézus kereszthalálának tankönyvi “magyarázatára” :“A zsidó főpapok féltékenyek voltak Jézus népszerűségére. Elhatározták, hogy megöletik.”) (67) ezzel a keresztény antijudaizmus egyik gyökerénél vagyunk; ennek semmi helye nincs történelmi okfejtésben. Keresztény nézőpontot közvetít az Ószövetség szó használata a zsidó vallás jellemzésekor. “Ószövetség” keresztény név, a zsidó vallás szent könyve nem az Ószövetség, hanem a Tanakh, esetleg elfogadható még (bár nem precíz) a héber Biblia[1] megnevezés.

A tankönyv azt is kijelenti, hogy a Biblia sok állítását a régészet és egyéb tudományok igazolták. Mit jelent ez? A könyv nem fejti ki, hogy például a Bibliában szereplő egyes helyek valóságosak voltak, aminek régészeti bizonyítéka van. A mindent elkenő állítást úgy is értelmezhetnénk, hogy a tudomány igazolta a világ 6 nap alatt való teremtését, vagy azt, hogy Éva Ádám testéből vett darab? Ahogy a tankönyv keveri a látszólag tényszerű leírást a hittételekkel, ezáltal a hittételeket tényekként tálalva, történészi szemmel elfogadhatatlan. Erősíti a problémát, hogy az ókori egyiptomiaknál, görögöknél, rómaiaknál egyfolytában azt írják a szerzők, hogy “abban hittek”, “úgy hitték”. Ez a típusú magyarázat, ami megkérdőjelezi a hit valóságos referencia-alapját, nagyjából megszűnik a kereszténységnél.

Történészként azt lehetne mondani, hogy a keresztények számára Jézus Isten fia és megváltó; nem lehet úgy összefoglalni a különféle ellentétes nézőpontokat, ahogy ebben a könyvben történik. Történelemkönyvben olyasmi szerepelhetne, hogy a zsidó vallásban Mózes, a keresztény vallásban Jézus, az iszlámban Mohamed játszik kiemelkedő szerepet. De amúgy érthetetlen, hogy miért vannak hosszú leírások a bibliai történetekről: ezek mítoszok és nem történelem.

Kereszténység és iszlám torzító bemutatása

A kereszténység javára egyéb módszeres torzítás is végigvonul a könyvön.

Az iszlám kialakulását hamis beállításban ábrázolja a könyv:

“A VII. században új egyistenhívő vallás jött létre az arab törzsek körében, az iszlám. A vallás terjesztése érdekében az arabok nagy hódító hadjáratokat indítottak, Európát és Ázsiát is fenyegették, számos népet tettek az iszlám követőjévé.” (94)

Hasonlítsuk össze, mit mond a könyv a kereszténység terjedéséről.

“A keresztény emberek gyülekezetekbe tömörültek, istentiszteleteket tartottak. Egyre szervezettebbé vált a keresztény közösségek élete, rendszeressé tették az úrvacsora gyakorlatát. Mindezek együttesen eredményezték, hogy a kereszténység világvallássá vált, amely a mai napig a világ legtöbb hívet számláló vallása.” (71) és “A Római Birodalom helyén kialakult királyságok lakói kezdetben pogányok voltak. Sok istenben hittek, akikről úgy gondolták, hogy forrásokban, sziklákban és főleg tölgyfákban laknak. Később keresztény papok érkeztek közéjük, akik igyekeztek őket meggyőzni az új hit igazáról. Az Európában megtelepedett legtöbb nép felvette a kereszténységet.” A papok sikeres hittérítő munkáját Szt. Bonifác története szemlélteti, aki “– a hagyomány szerint – hiába győzködte a pogányokat a keresztény hit igazságairól.

Végül dühbe jött, fejszét ragadott, és kivágta a nép által pogány istennek tartott tölgyfát. A fa anyagából keresztény templomot épített. Hitének ereje annyira megdöbbentette a harcias germánokat, hogy áttértek a kereszténységre.” (80)

Vagyis a kereszténység elterjedése a spontán közösségi szerveződés és az áldozatos misszionárius papok munkájának eredménye, míg az iszlámot a hódítás hatására rákényszerítették a népekre. Mindez azt sugallja, hogy a kereszténység békésen terjedt, az iszlám viszont erőszakkal. Ennek szinte teljesen az ellenkezője a történeti igazság. Szt. Bonifác legendája persze úgy adja elő a történetet, ahogy a tankönyv. De a történészek tudják, hogy közel volt egy frank erődítmény helyőrséggel, és a frankok támogatták a missziót. Nagy Károly később hódító hadjáratokat folytatott, és a szászokat erőszakkal térítette a kereszténységre. Még később ugyanígy fegyveres térítés lett a sorsa a Baltikumnak. Még azokban az országokban is, mint Magyarország és a skandináv országok, ahol nem külső fegyveres hódítás, hanem a terület uralkodójának döntése vezetett a kereszténységre térésre, a lakosságra rákényszerítették az új vallás felvételét és szabályainak betartását, aminek például ékes bizonyítéka I. (Szent) István törvényeinek sok cikkelye.

Ezzel szemben az iszlám főként spontán áttéréssel terjedt: a hódítás területszerzés volt, a meghódított területeken nem kényszerítették a helyi lakosságra az új vallást, de mivel komoly előnyökkel járt az iszlám felvétele, tömeges önkéntes áttérés kezdődött néhány generációval a hódítás után; az Ibériai- félszigetről írt sok tanulmány ezt nagyon jól bemutatja. A középkori iszlám legtöbbször kifejezetten toleráns volt (néhány epizódot leszámítva), legalábbis a “könyv népei” (zsidók, keresztények, zoroasztriánusok) iránt.

Hogy a szerzők mennyire nem látják/láttatják a középkori valóságot, világosan kiderül a “lovagok harca egymás ellen” képaláírásból (98). Valójában a kép Oroszlánszívű Richárd király és Saladin (Ṣalāḥ ad-Dīn) egyiptomi uralkodó harcát ábrázolja (a kép egy XIV. századi kéziratban található); valóban egyenrangúként mutatva be a keresztény és a muszlim “lovagot”, szemben a tankönyv hamis kereszténység – iszlám összehasonlításával.

A kereszténység történelmietlenül pozitív jellemzése

A kereszténység történelmietlenül pozitív jellemzése egyéb részletekben is megnyilvánul. Például megtudjuk, hogy “A keresztény vallás legfőbb parancsa a szeretet Isten és embertársaink iránt.” (61) Ez még teológiai szempontból sem felel meg a valóságnak (pl. a Credo részletezi, miben kell hinnie egy katolikusnak, azaz mik a legfőbb vallási parancsok), de történetileg a “szeretet” értelmezése teljesen más volt, mint amit a szerzők sugallnak. Így például “Isten szeretete” késztette tömeges gyilkosságra a kereszteslovagokat.

Történelemtankönyvben félreértelmezhető, „A legendákban sok a mesés részlet, de sok bennük az igazság is. Nagyon tanulságosak is.” (82)

Mit jelent vajon, hogy a legendákban sok az igazság? Például Krisztina “a csodálatos” (Mirabilis) legendája a szent halálával kezdődik. Lelke válaszút elé kerül: vagy a mennyországba kerülhet, vagy visszatérhet testébe, hogy attól kezdve a bűnösök lelkéért vezekeljen, hogy azok a Purgatóriumból minél gyorsabban a mennybe mehessenek. Krisztina az utóbbit választja, és attól kezdve fákra repül, tüzes kemencékben szenved és sikoltozik, de égési sebek nélkül jön ki, a jeges folyóban napokig és hetekig elmerül, egy vízimalom kereke is forgatja, de semmi sérülést nem szenved. Az információ Vitry Jakab bíborostól származik, aki személyesen ismerte Krisztinát. 

És mit jelent, hogy ezek a szövegek “nagyon tanulságosak”? Van szent, aki saját gyermekei haláláért imádkozik, hogy teljesen Isten szolgálatának szentelhesse magát. Vannak szentek, akik éheztetik és gyötrik magukat. Vannak szentek, akik kegyetlenül megbüntetik, sőt megölik, az ő védelmük alatt álló közösségekre támadókat.

A középkori kereszténység kifejlesztette a módszeres üldözést, olyannyira, hogy egy középkorász (R. I. Moore) könyvet írt az “üldöző társadalom megszületése” címen a középkori Európáról. A tankönyv szerzői azonban megpróbálják eltüntetni azokat a történelmi tényeket, amelyek nem éppen rózsás színben mutatnák be a középkori katolikus egyházat.

Így az eretnekekről csak ez a pár sor van:“Eretnekeknek azokat nevezték, akik az egyház valamelyik tanításával szembefordultak. Sok egyházi szabályt azért kérdőjeleztek meg, mert azokra nem találtak példát a Bibliában. Akit eretneknek mondtak, arra kegyetlen sors várt. Ha bűnösnek itélték, börtönbe vetették, sőt akár elevenen meg is égethették. Ugyanis az eretnekséget a fennálló világrend, végső soron Isten akarata elleni lázadásnak tekintették.” (82)

Nincs szó arról, hogy a katolikus egyház hogyan építette ki az eretnek-üldözést, keresztes-hadjárattal a mai dél-francia területekre, az inkvizíciós vizsgálatok és a kínvallatás bevezetésével. Nincs szó az egyre növekvő, és sokak halálát okozó zsidó-ellenes üldözésekről sem. És gyökeresen hamis a kép a “szentföldi” kereszteshadjáratokról. A hadjárat meghirdetéséről sajátos elképzelés szerepel:

“Amikor az iszlám hívei a Szentföldet is elfoglalták, Európa lovagi hadseregei útra keltek Jeruzsálem felszabadítására.” (94) “A kereszténység vezetője, a pápa aggodalommal nézte, hogy az iszlám katonái sok zarándokot elfognak, megölnek, vagy csak váltságdíjért engednek szabadon. Ezért úgy döntött, hogy háborút indít a Szentföld visszahódítására.” (100)

Mivel több ezer kötetnyi tudományos irodalma van a keresztesháborúknak, még hosszabban kifejtve is reménytelen felsorolni mindazt, ami problémás a fenti  sorokban, de azért legalább az alapvető torzításokat megpróbálom bemutatni.

Jeruzsálem 637/638-ban került arab fennhatóság alá, az első keresztesek 1096-ban indultak útnak, tehát az első mondat értelmetlen.

Az “iszlám katonái” önmagában zavaró, hiszen megtévesztő lehet a mai asszociációja. Egyébként a “Szentföld” magyarázatára is szükség lenne a szövegben. Továbbá nem azért hirdette meg a pápa a hadjáratot, mert elfogtak és megöltek keresztény zarándokokat (a váltságdíj emlegetéséről meg csak annyit, hogy a közismert történetben Oroszlánszívű Richárdot, aki keresztesként a “Szentföld visszahódításáért” harcolt, hazatérésekor V. Leopold Ausztria hercege fogta el és tartotta rabságban, nagy váltságdíjat követelve szabadonbocsátásáért). VII. Gergely, aki a pápaság uralmi igényeit alapvetően újrafogalmazta, már tervezett egy hadjáratot, amiből végül semmi nem lett. A terület nem volt a pápa uralma alatt sosem, lévén, hogy a Bizánci Birodalomhoz tartozott korábban. Vitatott, hogy mennyire volt fontos szerepe a bizánci császár segélykérésének abban, hogy II. Orbán hadjáratot hirdetett. Mindenesetre a kereszteshadjárat feltalálása a lovagok számára új utat adott az általuk hitt üdvözüléshez: az egyház ettől kezdve hivatalosan azt hirdette, hogy akik harcolnak a pápa által meghirdetett célokért, bűnbocsánatot nyernek, vagyis maga a háború keresztény üdvösséghez vezető út lett. Ez fontos újítás volt a korszak társadalmi elitjét képező nemességnek. A harcot meghirdető felhívás – melynek több eltérő változata ismert – a “Krisztus örökségének” tekintett területet (ahol Jézus élt) úgy mutatta be, mint amit az ellenség (akiket “türk”, “arab”, “perzsa” és nem “muszlim” vagy “iszlám-hívő” néven neveznek a szövegek) megszentségtelenített. Egyes keresztény leírások  szerint a keresztényeket körülmetélték és vérüket a keresztelőmedencékbe öntötték, illetve különös kegyetlenséggel felkoncolták őket. Ez nem a valóság volt, hanem propaganda. Hogy a keresztesek (mellesleg a név csak sokkal később keletkezett, eleinte fegyveres zarándoknak nevezték őket) mennyi vérengzést követtek el a valóságban, azt nem tudni, hiszen nincsenek statisztikai adataink[2]. Ami azonban fontos, az az, hogy a keresztény egyházi szerzők a harcokról írt beszámolóikban dicsőítették az ellenség ellen alkalmazott határtalan kegyetlenséget és gyilkolást. Példaként idézem Aguiliers-i Raymond beszámolóját Jeruzsálem bevételéről (Historia francorum qui ceperint Jerusalem). Raymond a provence-i  gróf káplánja volt, és résztvevője az első kereszteshadjáratnak.

“Néhányan az embereink közül (és ez volt az irgalmasabb) az ellenség fejét vágta le; mások nyilakkal lőtték őket, úgy, hogy kiestek a tornyokból. Megint mások még tovább kínozták őket, a lángokba dobva egyeseket. Fej-, kéz-, és láb-halmok voltak a város utcáin. […] Salamon templománál térdig és a lovaik kantárszáráig vérben lovagoltak. Valóban, igaz és pompás ítélete volt Istennek, hogy ez a hely a hitetlenek vérével legyen telítve, hiszen olyan sok ideig szenvedett istenkáromlásuktól.”

“Térdig vérben lovagolni” bibliai utalás, de nem az a fontos, vajon valóban megtörtént-e mindaz, amit Raymond leír, hanem az, hogy szerinte az erőszak és gyilkolás helyes, istennek tetsző. Ez a fajta keresztény dicsőítése az erőszaknak a középkor fontos jellemzői közé tartozott. Összehasonlítva kiderül, mennyire félrevezető az a pár sor, amit a tankönyv ír:

“Az iszlám és a kereszténység közti küzdelem sok-sok emberöltőn át tartott. Mindkét vallás vitézei úgy gondolták, hogy ha győznek, örök boldogság lesz a részük. Emiatt elszántak, sokszor kegyetlenek voltak. A keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, és mintegy 100 évig keresztes államok voltak az urak a Szentföldön. Az iszlám csak ezután tudta visszahódítani a területet. A harc az iszlám győzelmével végződött.”

Az állítólagos magyar őstörténet: a magyar történelem torzképe

A tudományos eredményekkel szemben a kitalált legendákat tényként beállító magyar “őstörténet” a könyv, ha lehet ilyen, mélypontja.

“A magyar nép őstörténetéről kevés az írásos forrás. A hazai krónikák és a külhoni írók feljegyzései tartoznak ide. Krónikáinkban maradtak ránk ősmondáink.” (102) “Szinte mindegyik népnek van eredetmondája, amely a nép történelmének kezdetéről szól színesen, meseszerűen. Ez természetes is, hiszen a sok ezer évvel ezelőtt történt eseményekről nincsenek írásos források. Mondai hagyományok őrzik a legrégibb idők emlékét.” (104) “Egy nép legrégebbi múltját mondák, mítoszok* őrzik.”

Ezzel szemben a mondák nem őrzik a legrégibb idők emlékeit, ehelyett bizonyos korabeli célokat szolgáló kitalált történetek. Történetiségüket csak annyiban lehet vizsgálni, hogy felfejtjük, mikor, hogyan jöttek létre. A bennük található “információ” történeti hitele nagyon sokszor nulla, máskor a valóságmag komoly torzításával kell számolnunk. Sok ezer évvel ezelőtt történt eseményekről is  vannak írásos források, még akkor is ha ezek nem feltétlenül pontosak (ókori történelem), de olyasmiről, ami nem történt meg, nem is lehet írásos forrásunk. A mondák és mítoszok nem valódi történeteket közvetítenek. Amennyiben azonban a mítoszok “valóságát” tesszük a tananyag alapjává, akkor legyünk következetesek, és tanítsuk meg például azt is, hogy a franciák valójában a trójaiaktól eredtek, a skótok és írek a szkítáktól, és Barbarossa Frigyes vissza fog térni a Kyffhäuser hegységben lévő barlangból, ahol alszik.

“A „magyar” népnév mindenesetre a hunoktól jött. 528 táján egy kutrigur-hun királyt hívtak Magyarnak (görög krónikások ezt a nevet Muagerisz formában jegyezték le).” (105)

Ezt a “tényt” csak a sumér-magyar rokonsággal és hasonló, a valóságtól elszakadt képzelgésekkel lehet egy kategóriába sorolni. Semmi nem támasztja alá, hogy a “Muagerisz” “Magyar” lenne, vagy bármi történeti kapcsolat lenne a magyarok és az 528 táján uralkodó király között.

A hun-magyar rokonság nem történelmi tény; a kitalált kapcsolat ebben a tankönyvben, mint tudományos eredmény szerepel, ami teljesen elfogadhatatlan. A magyar mondák esetében több generáció történészei kimutatták, hogyan és miért alakultak ki. Amikor a nyugati szerzők először találkoztak a magyarokkal, bele kellett helyezniük őket a létező gondolati keretekbe. Egy új, nem ismert nép léte nem fért bele a bibliai és patrisztikai irodalom által meghatározott gondolkodásmódba, meg kellett tehát keresni, hogy “valójában” melyik, már ismert néppel azonosak. Így történt a magyarok hunokkal és szkítákkal való azonosítása. Ezt a magyarországi egyházi írók megismerték a nyugati irodalomból, átvették, és kiszínezték, hogy a királyi ház múltja nagyobb presztízst kapjon. Ugyanis a magyarok már lekéstek arról, hogy az akkortájt divatos trójai rokonságra igényt tarthassanak, lévén, hogy azt már nagyon sokan kisajátították, s így legfeljebb valami nagyon sokadrangú mellékszereplőt találhattak volna ősként. Más, a kereszténységhez később csatlakozott népek is hasonló módon kerestek ősöket, pl. a dán Saxo Grammaticus a XII. század végén megalkotta Dan és Angul testvérpárt, a dánok és angol-szászok ősapáit. De még a korábban áttért népek között is találni hasonló történeteket: a XI. századi Lebor Gabála Érenn az íreket Szkítiából származtatta.

Ugyanakkor a magyar “őstörténetet” író középkori szerzők különféle könyvekből merítettek motívumokat. A csodaszarvas legenda Jordanesnél szerepel a hunok kapcsán; a vérszerződés Hérodotosznál a szkítákról (ez nem azt bizonyítja, hogy régi sztyeppei szokás volt, hiszen komoly viták folynak arról, Hérodotosz mennyiben konstruált a görög kultúrával szemben szkíta barbárságot). Ahogy a neveket (szkíta, hun) a tanult szerzők nyugati források alapján a magyarokra aggatták, ezzel együtt a tudós történeteket is átvették. A Csaba királyfiról szóló monda eredeti formában Jordanesnél fordul elő, aki szerint Attila legkisebb fia Hernac visszament Szkítiába. Kézai Simon a Nibelung-ének történetéből is merít (és ez egyben jelzi is, hogy a magyar mondák megbízhatósága hasonló fokon van: a Rajna kincsét ugyanannyira  lenne érdemes keresni a Nibelung-énekre hagyatkozva, mint a magyar őstörténetet csak Anonymusra és Kézaira alapozni). A magyar nép történeti kialakulásához mindennek semmi köze, kivéve azt, hogy a középkorban hogyan és miért alkották meg ezeket a mondákat. Összehasonlításként érdekes, hogy a tudomány máshol a hasonló eredetmondákat már rég nem tartja megbízható forrásnak egy-egy nép “őstörténetére”, így pl. a fent említett Lebor Gabála Érenn Magógtól és a Szkítáktól származó ír népe ma már nem történeti tényként szerepel az ír történelmet kutatók között.

“A mondai hagyomány és a nyelvi hasonlóságok – ellentét vagy nem ellentét? Az ősi magyar mondák szerint a magyarok a hunoktól származnak, vagy legalábbis rokonságban állnak a hunokkal. Idegen írók más sztyeppei népekkel is rokonították eleinket, így például az ono-gurokkal, avarokkal, türkökkel. A nyelvészek viszont a magyar nyelvet a finnugor nyelvcsaládba sorolták, és azt állították, hogy az Urál hegység vidékén élt egy ősnép, amelyik a finnugor ősnyelvet beszélte. Ilyen ősnép azonban nem létezett ott északon, vagyis nem volt ilyen ősnyelv sem. A magyar és az Urál-vidéki nyelvek hasonlósága úgy alakulhatott ki, hogy a magyar nyelv egykoron közvetítő nyelv lehetett azoknál a népeknél, akik később az Urál-vidékére költöztek fel. Így oldható fel a történeti hagyomány és a nyelvi megfigyelések közötti ellentét.” (105)

A monda nem történeti hagyomány (a tankönyv teljes csúsztatással a bekezdés első mondatának mondai hagyományából az utolsó mondatra történeti hagyományt csinál), épp ezért semmilyen történész nem próbálná “feloldani” az “ellentétet”. Nemcsak egy 10-11 éves, de szerintem senki nem fogja megérteni egyébként azt a nyakatekert “feloldást,” amit a könyv javasol – mit jelent, hogy a magyar közvetítő nyelv volt?  A szerzők azt gondolják, hogy különböző népek, akiknek semmi közük nem volt a magyarokhoz, saját nyelvüket feladva a magyart vették át, majd elköltöztek északra? A szerzők még a tankönyvi főszöveg és a mellette külön hasábban 2-es számmal jelölt kiegészítő, “színes” anyag  közti ellentmondást sem tudják feloldani: a szöveg kategorikusan kimondja, hogy finnugor ősnyelv nem létezett. Az “olvasmány” viszont közli: a finnugor eredetű szavak adják az alapszókincs nagy részét. Ha a magyar nyelv  finnugor volta kérdéses, akkor hogyan lehet az  alapszókincs nagy része finnugor eredetű? A tudományos nyelvészet vitáit lehet ismertetni; de a teljesen tudománytalan nézeteket egy szintre helyezni a tudományos eredményekkel, sőt kritikátlanul elfogadni és tényként bemutatni nem a történelemoktatás feladata.

A “Magyar Nagyfejedelemség” (109), aminek állítólagos kialakulása a IX. század közepén fontos változás volt, történetileg bizonyíthatatlan feltételezés, a “sztyeppei típusú állam” pedig nemzetközileg ismeretlen, értelmetlen kategória (amúgy beszélnek sztyeppei birodalmakról, de ezek között a magyar államalakulat nem szerepel).

További probléma, hogy könyv a XIX. századi történetietlen historizáló festményeket, reflexiók nélkül, mint forrásokat használja a korai történelemre, ezzel elmosva a különbséget a valódi történeti források és kései kitalált történetek között.

“Honfoglalás”

“Az ekkor történteknek köszönhetjük, hogy a magyarság több mint ezer éve államot alkot a Kárpát-medencében, s nem tűnt el a „népek forgatagában”, mint például a hunok.” (111)

Mindez a nacionalista történetírás kedvenc toposzai közé tartozott, és persze a két világháború között örökké hangoztatott szólam volt a revizionizmushoz kapcsolódva; de történelmi magyarázó értéke nulla. Volt államuk a vizigótoknak is, és mégsem maradt fenn vizigót nép; a mai magyar államiság nyilván nem ugyanaz, mint ami létrejött közvetlenül a magyar letelepedés után, hogy a Kárpát-medence félrevezető szerepléséről már ne is beszéljünk.

“Forrásaink nem egységesek a magyar bejövetel keltezésében. A köztudatban a 895-ös évszám vált elfogadottá. Csakhogy 862-ben és 881-ben már frank uralom alatti területeket támadtak magyarok. Ezért lehet arra gondolni, hogy a IX. század közepére a Magyar Nagyfejedelemség népe legalább részben átköltözött a Kárpát-medencébe, mert innen jobban figyelemmel kisérhette a frank területek fejleményeit, mint Etelközből. A honfoglalást így a 862–895 közé érdemes keltezni, es azt tudatos, hosszan tartó folyamatként kell tekinteni.” (112) “a magyar honfoglalás ilyenformán Álmos és Árpád együttes érdeme.” (113)

Ha figyelembe vesszük, hogy például a hunok vagy mongolok (és maguk a magyarok már letelepedésük után) lakóterületüktől milyen messze intéztek támadásokat, világos, hogy ez az érvelés nem állja meg a helyét. (Pl. a magyar portyázók eljutottak az Ibériai- félszigetre is.) A katonai támadás ténye nem bizonyít semmit arra vonatkozóan, hol éltek a magyarok. Továbbá érdekes, hogy nem érinti a könyv sem Bíborbanszületett Konstantin császár, sem az egykorú nyugati források híradását; vajon nem azért, hogy a hősi múltba nem illő besenyőktől elszenvedett vereséget ne kelljen említeni? Álmosról és Árpádról olyan késői és homályos források vannak, hogy azokból nem bontható ki biztonsággal történeti ismeret arról, milyen “érdemeik” lennének.

“László Gyula régész „elő-magyar” népcsoportot vélt felfedezni. Őhozzá kötődik a „kettős honfoglalás” elmélete: eszerint az első hullámban az „onogur-magyarok”, a másodikban Álmos és Árpád honfoglalói jöttek be. Ez az elmélet azért valószínű, mert ha csak a honfoglalók hozták volna be a magyar nyelvet a Kárpát-medencébe, akkor nyelvük éppen olyan hamar elenyészett volna, mint ahogy több hódító elit is beolvadt a meghódított szláv népességbe.” (112)

Mint magából az idézetből kiderül, az elmélet fő problémája, hogy egyetlen tény sem támasztja alá (ha alátámasztaná, azt idéznék a szerzők). A kísérlet a valószínűsítésre tautológia, körkörös érvelés. A baszk vagy az északi finnugor népek vajon miért nem vesztették el nyelvüket? Vajon ott is kettős honfoglalás volt? Nyelvváltás, amikor a meghódítottak veszik át a hódítók nyelvét a hódítás után, nem ismeretlen a történelemben, és nem a hódítók kiválósága, hanem a történelmi helyzet eredménye: ilyen példák az angolszász elterjedése a kelta helyett; a latin nyelv leszármazottai a gall és más nyelvek helyett, vagy az arab nyelv terjedése.

“Kik a székelyek. Ez ismét egy vitás kérdés. A krónikákból ismert monda szerint Attila hunjainak Erdélybe húzódott része. A kutatók véleménye megoszlik. Van, aki a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott kabarok utódainak tartja őket, akik eredetileg török nyelvet beszéltek, majd átvették a magyarok nyelvét. Van, akik szerint a magyar királyok telepítették innen-onnan össze a székelyeket. Vannak, akik az avarok (eredetileg is magyarul beszélő) leszármazottait látják bennük. Ez az utóbbi elgondolás a leghihetőbb. A székelyek vérségi alapon szerveződtek, ami kizárja azt, hogy mesterséges telepítés eredményeképp álltak volna össze egy népcsoporttá.” (113)

A mitikus vérségi alapon szerveződés képzete minden korai társadalomban megtalálható; fikció arról, hogy a társadalom tagjai rokonsági kapcsolatban állnak egymással. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az avarok vagy bármilyen leszármazottaik magyarul beszéltek volna. Történelmi szempontból pusztán annyit lehetne megállapítani, hogy ez nagyon vitatott kérdés. Amúgy jobb lenne a valóban tudományos hipotézisek ismertetésére szorítkozni.

A magyarság szerepének felnagyítása

A tankönyv a magyaroknak, és a magyarok kitalált őseinek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a valóságnál, illetve mindenféle kitalált érdemekért dicséri őket.

Így van már a hunokkal. Megtudjuk, hogy “a világtörténelem egyik legnagyobb és legvéresebb, több napos csatája, a catalaunumi csata” volt és “A hunok hadjáratai megváltoztatták a korabeli világot. Hadjárataikkal hozzájárultak, hogy a mai Európa népeinek ősei új hazát találjanak.” (58)

Az első világháborús csaták, a másodikban Sztálingrád stb., mind elhalványulnak a nagy catalaunumi csata mellett? És a második mondatban vajon arra gondolnak a szerzők, hogy a római birodalom meggyengült és így később germán népek királyságokat alapítottak a területén? Ez a megfogalmazás még akkor sem indokolt.

“Az ókor kezdetétől sok állam nőtt hatalmas birodalommá, majd elbukott, szétesett. Érdekes kérdés, hogy mi okozza egy birodalom hanyatlását, felbomlását. Egy-két mondatban biztosan nem lehet összefoglalni a választ. A IV. században Európa keleti határán egy új, gyorsan növekvő birodalom jelent meg, a Hun Birodalom. Ennek a birodalomnak az V. században a Római Birodalom határán, a Kárpát-medencében volt a székhelye” (56). Ez a bevezetője a Római Birodalom hanyatlása c. résznek.

Ez így (az előző idézettel együtt) azt sugallja, hogy a Hun Birodalom okozta Róma hanyatlását, és a hunok kiemelkedően fontos szereplői Európa történetének. Hun Birodalom mint a Római birodalom ellenpárja nem igen létezett, túl cseppfolyós volt a hun uralom alatt álló terület. A hunok főként rablóhadjáratokat folytattak, nem olyasfajta területi hódító politikát, mint a rómaiak. Kb. 30 évnyi idő az, amit Hun Birodalomként lehet felfogni, ami Attila halálával ért véget. Nehéz megmagyarázni, miért értékeli fel a hunok jelentőségét a tankönyv, azon kívül, hogy a magyarok “őseiként” kell, hogy fontos szerepük legyen.

A Magyarország területén talált régészeti emlékek is bekerülnek a magyar “legek” sorába: “Aquincumban találtak rá egy hordozható bronzorgona maradványaira. Ez a legrégibb ilyen hangszer az egész világon.” (44) Már amennyiben elfeledkezünk a Pompeii-ben talált korábbi bronzorgona maradványokról.

“… ismerték a kengyelt*. E fontos lószerszám Európában való elterjesztésében nagy szerepe volt őseinknek.” (111)

A kengyelt már a VI. század végén, VII. sz. elején elkezdték megismerni Európában, az avarokon keresztül; a Kárpát-medencében talált leletek e korszak avar sírjaiból származnak; “őseinknek” semmi köze ehhez. Ezenkívül Észak-Európában párhuzamos és az avaroktól független volt a kengyel kialakulása. A VIII. században már Európában javában terjedt a kengyel, a magyarok megjelenése előtt.

A portyázások (“kalandozó hadjáratok”) is mint dicső tettek, sőt állami érdek jelennek meg.

“A hadjáratoknak több oka volt.

1. Fő ok a Magyar Nagyfejedelemség állami érdekeinek érvényesítése.

A magyarok idegen királyok, fejedelmek hivására keltek útra. A külhoni uralkodók jó pénzt fizettek a nagy harcértékű lovasíjász seregek segítségéért.

2. Másodlagos ok a zsákmány és foglyok szerzése. Az arany- és ezüsttárgyak és az értékes kelmék a vagyont növelték, míg a foglyokból szolgák lettek, de rabszolgaként is eladták őket.

Ezek a támadó hadjáratok biztosították az otthon maradottak nyugalmát. A környező népek tartottak a harcias magyaroktól, s egy kivétellel nem mertek országukra támadni. Az egyetlen kivétel 907-ben jött el, amikor keleti frank sereg tört be, de Pozsonynál a magyar haderő fényes győzelmet aratott.” (115)

A magyar csapatok néha különböző uralkodók szövetségeseként, máskor saját elhatározásukból keltek útra; nem álltak egységes irányítás alatt, és nem valamiféle nem is létező állami érdeket érvényesítettek. A korabeli nyugati évkönyvek teljesen világossá teszik, hogy “őseink” rabló zsoldosok voltak, akik “jó pénzért” (vagy mondjuk inkább jó kincsért) bárkihez elszegődtek és bármi célért, bárki ellen harcoltak, amikor pedig nem adódott szövetséges, akkor rabló támadásokat vezettek. Nem állami érdekből és nem is biztonságuk érdekében, hanem különféle vezetők alatt, modern szóhasználattal gazdasági célból harcoltak és fosztogató rajtaütéseket hajtottak végre. Ebben hasonlítottak például a vikingekre, csak sokkal kevésbé voltak sikeresek hosszabb távon. A környező népek nem “nem mertek,” hanem úgy tűnik, nem akartak támadni a magyar területre, még azután sem, amikor több döntő vereséget mértek a portyázó magyar seregekre (933, 955). A legvalószínűbb, hogy a rablóhadjáratokat szerették volna felszámolni, és saját területeik biztonságát kivívni. 907 nem tudni mekkora győzelem volt, az évkönyvek több hasonló magyar győzelemről is hírt adnak, és egyáltalán nem biztos, hogy minőségi különbség volt a “Brezalauspurc”-nál (amit a modern szövegkiadás Pressburg/Bratislava/Pozsonnyal azonosít, de mivel a név más forrásban nem szerepel, ez csak valószínűsíthető, és nem igazán bizonyítható) lezajlott csata és a többi, a beszámolókban feltűnő magyar győzelem között.

A tankönyv módszeresen dicsőíti a rablóhadjáratokat, hangsúlyozza, mint pozitívumot, hogy mennyire féltek a magyaroktól a környező népek, és pár sorban elintézi a magyar vereségeket, csak Augsburgot említve.

“Visegrádon Európa egyik legnagyobb harangját öntötték.”[3] (79)

Az egyik, legalább darabjaiban fennmaradt, legnagyobbat, de mivel a legtöbb középkori harang nem maradt meg és méretei is ismeretlenek, ez így félrevezető.

“Az ócsai templom méretében és szépségében sem marad el az Európa más országaiban akkor épített templomoktól. Jól példázza, hogy a vándorlás után a Kárpát-medencébe érkező magyarság idővel a korabeli keresztény világ részévé vált.” (103) Ahogy vesszük: Párizsban például már nagyban épült a Notre-Dame.

Az Árpád-kor torzításai

Az Árpád-kori részről is lehetne még nagyon sokat írni, de most csak azt emelem ki, hogy (az előzőekben leírtak fényében már nem meglepően) a szentek történetei és győztes csaták (ezek leckecímek is) jellemzik a szerzők szerint a legjobban a magyar történelemnek azt a korszakát, amiről pedig már relatíve sokkal többet lehet tudni, mint a korábbi korokról.

Csakhogy itt is a mítoszokat, nem a történeti valóságot részesíti sokszor előnyben a könyv. Koppány történeti hitelessége (a XIV. századi krónika verziójában mindenképpen) kétséges; a Szent Jobb a középkorból jól ismert ereklye “feltalálás” eredménye – ezekről a kérdésekről véleményem egy tanulmányban bővebben kifejtve itt található. 

A tankönyv még azt a teljességgel hiteltelen verziót is feltálalja, hogy a korona hagyományos felfogás szerint egy részből áll. (135) Ilyet egyetlen valódi tudós sem mond azóta, hogy a koronát meg lehetett vizsgálni. Az az elképzelés, amit a könyv szintén megemlít, mint hagyományos felfogást, hogy a korona már I. István uralkodása előtt készen állt, abba a kategóriába tartozik, hogy Marslakók építették a piramisokat. (Igen, van olyan “nézet”, ami egyelőre még ebben a tankönyvben így kifejtve nem szerepel, hogy már Attila, majd Nagy Károly koronája volt ez; de a fizika tankönyvek sem szokták ismertetni azokat a nézeteket, amelyek szerint a föld lapos.) Tudományos eredmény ezt nem támogatja, lévén, hogy a legkorábbi datálások sem teszik a XI. század előttre a korona egyetlen részét sem, és sok tudós még a XII. század előttre sem keltezi egyes részeit.

A Magyar Királyság, illetve uralkodóinak szerepét itt is indokolatlanul eltúlozza a könyv.

István nem a pápától kapott koronát, az későbbi, politikai célú költött történet, amit Hartvik talált ki (István szent-életrajzában írta le). A 907-es pozsonyi csata ismét felbukkan, egy alfejezet foglalkozik vele (132) , ráadásul egy olyan leckében, ami kizárólag a győztes csatákról szól. Itt már még mitizáltabb torzkép szerepel, “a magyar sztyeppe-állam megsemmisítése” lett volna a frankok célja a szerzők szerint, ami már a szélsőjobboldali internetes honlapok világát idézi. Az egész fejezet bőven táplálkozik a történeti alapot nélülöző legendás leírásokból.

A kereszténység ábrázolása ugyanúgy történetietlenül pozitív.  “Kifelejtik” a szerzők István törvényeinek azon kitételeit, amelyek a fizikai erőszak és komoly társadalmi megalázás eszközeivel terjesztik a kereszténységet. A később született legendák itt is mint történeti források szerepelnek, sőt a “történeti események” leírása jelentős részben a legendák kritikátlan átvétele.

A korai magyar szenteknél, főként a királyi ház tagjainál, teljesen elfelejtik a szerzők, hogy nem csupán példás életük, hanem leginkább politikai megfontolások vezettek a szentté avatásokhoz. Szent Erzsébet, akiről a tankönyv kiemeli, hogy világhírű,  leginkább a sok magyar Nobel-díjasra emlékeztet, akik nem Magyarországon kapták meg a lehetőséget arra, hogy tehetségüket kamatoztathassák. Türingiai tartománygrófnéként, ferences hatás alatt kezdett olyan életet élni, ami a szenttéavatásához vezetett.

A tankönyv fő feladata a keresztény hit és egy hangsúlyozottan pozitív  nemzeti történelemkép terjesztése, de közben az elkerülte a szerzők figyelmét, hogy  a nemzeti történelem ellentmondásba keveredik a könyv által is hangoztatott keresztény értékekkel (alázat, embertársaink, sőt ellenségeink szeretete).

A könyv tehát  illeszkedik a NAT-hoz és a kerettantervhez, mely utóbbinak, ahogy azt a kerettanterv elemzésekor Lőrinc László világosan bemutatta, egész ideológiai célkitűzése alapvetően káros.

A történelem tanulmányozása szolgálhatná az önismeretet, bár sajnos a történetírás születése óta nagyon sokszor épp az egészséges önismeret hiányát volt hivatva elfedni, hamisított történetekkel. A tudományos történetírás most már nagyon sok helyen felismerte, és orvosolni próbálja ezeket a torzításokat. Ez a tankönyv azonban nem ezt az utat járja.

Berend Nóra (történész, Cambridge)

---

[1] A Kerettanterv az Ószövetség/Héber Biblia kifejezéseket használja.

[2] Persze a fentieket nem kell tartalmaznia egy általános iskolai tankönyvnek. Az azonban elvárható, hogy a tankönyv szövege ne torzítson.

[3] Ennek az anomáliának az oka a kerettantervben keresendő.