Juhász József cikke

Elhangzott a „Balkán tegnap és ma” konferencián

Reménytelen vállalkozás lenne részemről a 20. századi délszláv történelem részletesebb elemzése egy rövid előadás, illetve az annak alapján készített szöveg keretében. Ezért némileg önkényes témaválasztással – de történettudományi szempontból fontos témákat választva – két tárgykörre szűkíteném vizsgálódásunk tárgyát. Az egyik kérdéskör (amelynek kapcsán egy-két megjegyzés erejéig kitérnék a balkániság mint jelző értelmezésére) Jugoszlávia nacionalizálódása és felbomlása legfőbb okainak, a másik pedig a szocializmus alternatív, önigazgatási kísérletének áttekintése. Mivel ez utóbbi ma kevésbé kurrens téma, kissé részletesebben foglalkoznék vele.

A régi Jugoszlávia egyfajta kettős egyetértésen alapult. Létezett egy belső, délszlávok közötti egyetértés arról, hogy nekik maguknak szükségük van valamilyen állami közösségre. Ez az elképzelés egyrészt a délszláv népek közös identitásából, a jugoszlávizmus különböző formáiból származott, másrészt pedig – és legfőképpen – abból, hogy a legújabb kori történelem nagy fordulópontjai a délszláv nemzeteket ismétlődően egy politikai érdekközösségbe tömörítették: például mindannyian tartottak előbb az olasz és a német, majd később a szovjet imperializmustól. Emellett volt egy külső egyetértés is: mind a versailles-i, mind a jaltai világrend meghatározó nagyhatalmai az európai erőegyensúly szerves részének tekintették Jugoszláviát, ezért támogatták fennállását. Ez a kettős egyetértés tette lehetővé a délszláv egységállam létrehozását 1918-ban, illetve felújítását 1944-1945-ben – majd ez a kettős egyetértés vált semmissé mindkét felét illetően az 1990-es évekre, ami viszont az ország széthullásához vezetett.

A bipoláris világrend felbomlása után nem volt már olyan nagyhatalom, amelynek valóban fontos érdekei fűződtek volna Jugoszlávia létezéséhez. A német külpolitika genscheri fordulatáig még egyöntetű nagyhatalmi kórus a jugoszláv egység támogatásáról inkább csak annak volt köszönhető, hogy rendezett és kiszámítható átalakulást akartak, nem pedig háborús káoszba torkolló és negatív precedenst teremtő szecessziókat. Németország számára viszont a jugoszláv kérdés alkalmat adott arra, hogy jelezze nagyhatalmi emancipációját – ezért egy idő után Szlovénia és Horvátország támogatójává vált. A külpolitikai erőtér átalakulása közepette fontos belső változások is végbementek.  Az évtizedes konfliktusok felőrölték a délszlávok közös identitását, sőt az állam működőképességét is – e tekintetben különösen fontos szerepet játszott az 1981 óta akut koszovói válság azzal, hogy megteremtette a “Milosevic jelenséget”. Végül pedig (s alighanem ez a legfontosabb) Jugoszlávia meghatározó nemzeteinek, a szerbeknek, horvátoknak és szlovéneknek nem voltak már közös politikai céljaik sem.

Egy kissé részletesebb kifejtésben azt mondhatnánk, hogy Jugoszlávia dezintegrálódásával párhuzamosan végbement az egyes köztársaságokban egy nacionalista veretű politikai homogenizálódás, bár nem mindenütt egyformán. Ennek következtében a köztársaságok mint nemzetállamok kerültek szembe egymással. Ezt a nacionalizálódást számos tényező keltette a politikai elitek legitimációs manipulációitól az 1980-as évek összjugoszláv válságkezelő programjai eredménytelenségének dejugoszlavizáló társadalom-lélektani hatásain és a rendszerváltással együttjáró értékválságon át bizonyos nemzetközi trendekig. Elsősorban azonban a nemzeti-államjogi problematikával magyarázhatjuk azt, hogy a köztársaságok számára a parciális érdekek fontosabbá váltak a közös érdekeknél.

A délszlávok több évtizedes kísérletezés során sem találták meg az együttélés tartósan megfelelő formáját: évtizedeken konkuráltak egymással a ciklikusan fellépő jugoszlávista, nagyszerb-centralista és szeparatista felfogások. Ennek a folyamatnak a közös jugoszláv identitást végleg megsemmisítő utolsó állomása a milosevici recentralizációs kísérlet volt. De más változások is történtek. A délszláv népesség önálló nemzetekké való, a második világháború utánra átnyúló szétválási folyamata befejeződött (bár a muzulmánokat illetően igazából csak az 1991 utáni háborúkban zárult le), továbbá Jugoszlávia elvesztette az elsősorban a kisebb nemzetei számára hosszú időn át fontos védelmező szerepét. A Helsinki-folyamattal, a szovjet tömb összeomlásával, az európai integrációval, valamint az osimói szerződéssel (amelyekben 1975-ben Olaszország véglegesnek ismerte el az 1945 utáni szlovén és horvát határokat) az európai politikából eltűnt az a régi típusú birodalmi fenyegetés, amely korábban annyiszor elérte a délszláv régiót. Ezzel Jugoszláva funkciója lényegében a gazdasági együttműködés és a szerb-horvát-muzulmán etnikai konglomerátum kérdéseinek a rendezésére szűkült.

A gazdasági kooperáció azonban nem követeli meg feltétlenül a közös államot, a nemzeti keveredés pedig a politikailag dominánssá vált nacionalista fanatizmus számára éppen hogy a “végre lehetővé vált” önálló szerb, horvát stb. nemzeti önrendelkezések utolsó gátjának tűnt. 1918-tól és 1945-től eltérően a délszlávoknak tehát, különösen a meghatározó súlyú szerbeknek, horvátoknak és szlovéneknek, nem volt már sem közös identitásuk, sem olyan alapvető közös politikai céljaik, amelyek állami integrációra ösztönözték volna őket. Nemzetekké való szétválásuk befejeződött, egymásra utaltságuk mértéke lecsökkent (ezért nem született újjá 1991 után a jugoszlávizmus, eltérően az 1941 utáni évektől) – sőt egyes alapvető céljaik éppen hogy szembeállították őket.

A délszlávok nemzeti szétválásának utolsó periódusa ráadásul olyan folyamatokba illeszkedett – a bipoláris világrend felbomlásába, az általános gazdasági válságba és a kelet-európai rendszerváltási hullámba -, amelyek maguk is hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez. A bipoláris világrend felbomlásával Jugoszlávia a világpolitikai egyensúly szempontjából – mint már utaltunk rá – leértékelődött, ami lehetőséget nyújtott az elkülönülő önrendelkezési kísérletekre: az érdektelenebb nagyhatalmak ezúttal “engedték szétesni” a jugoszláv államot. Az elhúzódó gazdasági válság szintén a nemzeti utak keresésére ösztönzött – a fejlettebb tagköztársaságok a redisztribúció csökkentésére, saját jövedelmük minél nagyobb arányú otthontartására törekedtek -, amit csak erősített az, hogy új nemzetközi globalizációs trendekkel szembeni védekezést a világban sok más helyen is a nacionalista tradíciókra és a nemzetállami formákra igyekeztek ráépíteni. Az pedig, hogy Jugoszlávia megőrzése főképp a hadsereg (és bizonyos fokig Milo±evic) felfogásában összekapcsolódott az államszocializmus utóvédharcaival, egy idő után nemzetközileg szalonképtelenné tette ezeket a törekvéseket.

Említettük már azt is, hogy a szerbeket, horvátokat és a szlovéneket aktuális politikai céljaik ebben az időszakban – eltérően a politikai érdekközösséget teremtő korábbi periódusokkal – szembefordították egymással. Ugyanis a szlovének és a horvátok egy olyan decentralizációs-konföderációs átalakulást szorgalmaztak, amelyben saját önállóságukat és a több tagköztársaságnál nagyobb eurointegrációs esélyeiket jobban érvényesíthették volna. Ezek a célok viszont ellentétesek voltak a négy tagköztársaságba szétszóródottan élő szerbek egységtörekvéseivel.

Miután reformtörekvéseik meghiúsultak, Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kimondták elszakadásukat, majd még abban az évben követte példájukat Bosznia-Hercegovina és Macedónia is. Az ország felbomlása és a szerb egységtörekvések (amelyek önmagukban véve nem voltak kevésbé legitimek, mint mások függetlenségi céljai) ellentmondásban álltak. Ez az objektív konfliktushelyzet volt a délszláv háborúk alapvető okainak egyike. A másik az, hogy az erőfölény birtokában a szerb nacionalizmus rendkívüli esélyt látott a katonai győzelemre. Ezért “preventív háborúkat” indított, hiszen a nem szenbiai szerbek fenyegetettsége akkor még csak potenciális volt (azaz sokkal inkább azt a regionális középhatalmi státuszt védték, amelyet Jugoszlávia hegemón elemeként élveztek). A háborúk harmadik alapvető oka pedig a Milo±evic-i  machiavellizmusban rejlett: a szerb vezér mint a “nemzeti érdekek képviselője” egyfajta nem hivatalos, de permanens rendkívüli állapotban akarta tartani az országot, hogy megőrizhesse hatalmát.

Itt érdemes kitérnünk röviden a “balkáni” jelző értelmezésére, hiszen a délszláv háborúk kapcsán különösen gyakran előkerült. Igen elterjedt gyakorlat a “balkánin” pusztán primitivizmust, brutalitást, elmaradottságot stb. érteni, amik persze mindig a “tőlünk délkeletre” eső (nekünk Röszkénél vagy Nagylaknál, a románoknak Vidinnél, de az osztrákoknak már Hegyeshalomnál kezdődő) régióra jellemzőek. Pedig látnunk kell, hogy a Balkán bizonyos fokig más-mást jelent földrajzi, történeti, kulturális és aktuálpolitikai értelemben. Ezért a “balkáni” mondjuk a “közép-európaival” összehasonlítva sokszor, például a kultúra számtalan területén “csak” másfélét jelent és nem primitívebbet.

Politikai értelemben már sokkal helyénvalóbb a kritikus értelmezés. A problémák egyik gyökere ugyanis valóban az, hogy a régió államai és népei konfliktusaikat még ma is olyan atavisztikus módszerekkel akarják rendezni (autokrata kormányformákkal, agresszív háborúkkal, brutális etnikai tisztogatásokkal), amelyek a modern európai politizálás eszköztárából napjainkra már kivesztek (legalábbis reményeink szerint). Valóban van tehát egy olyan, a Balkán történeti útjából fakadó politikai kultúra, amelyet a maga markáns erőszak- és vezérkultuszával, diktatórikus tradícióival, alattvalói attitűdjeivel stb. együtt túl kell haladni. Sőt még azt is elfogadhatjuk, hogy a nemzetközi közösségnek – egy bizonyos határon túl – el kell torlaszolnia a konfliktusok végigharcolásának tradicionálisan balkánias útjait. De még itt is szükséges bizonyos árnyalás. A politikához való balkáni viszony említett sajátosságai ugyanis más régiók vagy népek körében is fellelhetők, másfelől viszont azt is látnunk kell, hogy a Balkán konfliktusai nem mindig a helyi problémákból fakadnak. Jelentős részük vagy a nagyhatalmi versengés lecsapódása, vagy a nemzetállam nyugati eszméjének a folyománya. Márpedig a nemzetállami integráció államszervező elvvé válása a maga homogenizációs folyamataival Nyugaton sem öltött mindig demokratikus formát – csakhogy akkor még nem volt CNN, meg nem voltak fontosak az emberi jogok. Ebből a szemszögből nézve azt mondhatnánk, hogy a Balkán meghatározó folyamatai inkább csak a nemzetté válás “késése” miatt térnek el a mostanra alapvetővé vált európai trendektől (a nacionalizmusok és az autokráciák tobzódása szemben a nemzetállami kereteket átlépő globalizálódással és integrálódással, illetve a demokratizációs hullámmal).

Most pedig térjünk át előadásunk másik témájára. 1949-ben izgalmas politikai fordulat kezdődött Jugoszláviában: az önigazgatás eszménye alapján – amely másfél évszázad óta jelen van a szocialista politikai és szellemi áramlatokban mint egy olyan jövőkép, amely a tőkés kizsákmányolástól mentes társadalomnak a piaci és az állami struktúrákat egyaránt meghaladó, alulról fölfelé építkező demokratikus önszerveződését ígéri – hozzáláttak a centralizált államszocializmus átfogó reformjához. S ennek nem pusztán  a jugoszláv történelem szempontjából volt jelentősége. Az általános társadalmi önkormányzat bevezetésére, vagy legalább előfeltételeinek megteremtésére tett kísérletek közül ugyanis a leghosszabb és legkitartóbb gyakorlati próbálkozások a titói Jugoszlávia nevéhez fűződtek: az önigazgatás politikája az 1949 utáni négy évtizedben – legalábbis ideológiailag – a jugoszláv szocializmus alapját képezte.

A jugoszláv önigazgatás története sajátos módon kezdődött el. Az önigazgatási formák rendszerint egy-egy általános társadalmi válság idején alulról szerveződve születtek meg, mint a forradalom harci-hatalmi intézményei, vagy – néhány ritkább  esetben – egy gazdasági reform részeként vezették be azokat. Jugoszláviában viszont az önigazgatás kísérletét politikai megfontolásokból, a hatalmat már korábban megszerző és azt az egypártrendszer keretében gyakorló Jugoszláv Kommunista Párt (1952-től Szövetség – JKP-JKSZ) legitimációs igényeinek megfelelően felülről indították el. Amint az közismert, 1948-ban a Kominform kiközösítette Jugoszláviát a népi demokratikus országok közül, majd politikai és gazdasági blokád alá vette. A belgrádi vezetés a Kominform eljárását nem véletlenszerű, egyszeri politikai tévedésként értékelte, hanem Jugoszlávia függetlensége elleni támadásként, amelynek legfőbb okát a szovjet társadalom etatizmusában, azaz a párt és állam összefonódásában, valamint ezen összefonódott politikai struktúrák társadalom feletti uralmában és “bürokratikus elfajulásában” lelték fel.

Egy ilyen radikális kritika után persze a Szovjetunió nem lehetett többé a szocializmus minta országa Jugoszlávia számára – holott addig éppen Jugoszlávia volt (az akkoriban tőle függő Albánia mellett) az a kelet-európai ország, amely a leggyorsabban építette ki a sztálini típusú bürokratikus-etatista, azaz “államkapitalista” rendszert. Ezért szükségesnek tartották a szocializmus régi, “presztálini” önkormányzati tradícióinak a felelevenítését, hogy visszafordíthassák a forradalom degenerációjával fenyegető folyamatokat. De a teoretikus érveknél nem voltak kevésbé fontosak a hatalmi célszerűség szempontjai sem. Mind a vezetőkre személyesen, mind az ország függetlensége szempontjából elementáris erővel hatottak a túlélés követelményei, s mivel – addigi forradalmi radikalizmusa miatt – Belgrád kezdetben nem számíthatott komoly nyugati segítségre sem, a sztálini politikai és gazdasági blokád átvészelésének egyetlen lehetősége a jugoszláv társadalom politikai egységének és a JKP népi támogatásának a fenntartásában rejlett (amely nélkül persze eleve szembe sem szállhattak volna Sztálinnal). Ezért nem maradhattak következetlenek: miután külpolitikailag és ideológiailag elítélték a szovjet rendszert, azaz az antifasiszta háború és a forradalom eszményképét, a belpolitikát sem lehetett a régi ideológiára alapozni. Olyan forradalmi szocialista tradíciót kerestek tehát, amely nem sztálinista; ilyenformán kifejezheti mind az 1941-gyel és 1945-tel való forradalmi folytonosságot, mind  a Szovjetunióval való 1948-as szakítást. S erre a legitimációs funkcióra, a szocializmus újrafogalmazására alkalmas volt az önigazgatás eszméje, hiszen antisztálinista volt, ugyanakkor átalakulást a gazdaságpolitikai és a közigazgatási decentralizáció mentén követelte meg, azaz beilleszthető volt az egypártrendszerbe. Emellett jelezhette a liberalizálás szándékát a Nyugat felé, aktivizálhatta a helyi kezdeményezéseket és “megoszthatta” a felelősséget, hiszen – úgymond – a decentralizáció közepette nem lehet minden nehézségért csakis a központi hatalom, vagy a párt és az állam elválasztása esetén csakis a párt a felelős. Ráadásul az önkormányzatiság gondolata jól illeszkedett a jugoszláv társadalom egyes szerkezeti sajátosságaihoz és történelmi tradícióihoz. Nem volt többségi nemzet, s ez eleve megkövetelt valamifajta hatalommegosztást. Már az antifasiszta háború sikerének is egyék előfeltétele volt a föderáció meghirdetése, a középkori dalmát városfejlődés, a zadruga (faluközösség) vagy a partizánmúlt kollektivitási tradícióival pedig éppolyan jól találkozhatott a JKP radiálisan államellenes új szemlélete, mint azzal az elvont, de elterjedt antietatista érzelemmel, amely abból  származott, hogy a délszláv népek történelmében az államot rendszerint idegen etnikumok testesítették meg.

Az új politika első periódusa, az önigazgatású szocializmus megalapozása az 1949-53 közötti évekre esett. Az új koncepció első jelentős hírnöke a képviselőház 1949. május 28-i ülése volt, amelyen a területi önkormányzatiság előmozdítása érdekében növelték a népbizottságok (helyi tanácsok) önállóságát, majd 1949 decemberében 215 kijelölt vállalatban kísérleti jelleggel konzultatív munkástanácsokat hoztak létre. A kedvezően értékelt tapasztalatok és társadalmi fogadtatás alapján – egy fél esztendő alatt az eredetileg tervezettnél jóval több, 520 vállalati munkástanács alakult meg – 1950. június 26-án a parlament elfogadta “Az állami vállalatok és a felsőbb gazdasági társulások munkás-önigazgatásáról szóló alaptörvény”-t. Titónak ezen a képviselőházi ülésen elmondott beszéde volt az új út első átfogóbb igényű ideológiai kifejtése. Eszerint a szocialista fejlődés során az állam elhal, s e folyamatnak már közvetlenül a hatalomátvétel után meg kell indulnia (a katonai funkciók kivételével), mégpedig először a gazdaságban, mert az állam gazdasági funkcióinak a leépítése maga is része a termelési viszonyok átalakításának. Ezzel a termelőeszközök állami tulajdona, amely a köztulajdonnak csupán kezdeti,  alacsonyabb rendű formája – illetve tartós fennmaradása esetén a bürokratikus elfajulás alapja -, átalakul a társadalmi tulajdon magasabb rendű formájává. Az önigazgatásra való áttérés fokozatos de folyamatos, üteme főképp a munkások kulturális felemelkedésétől és osztályöntudatuk erősödésétől függ, és a jugoszláv viszonyok között konkrétan a gazdaságirányítás decentralizálásával és a vállalatigazgatás átruházásával kezdődik. A párt feladata pedig elsősorban a dolgozók szervezése és nevelése, mert ha csak az államapparátus működtetésével foglalkozik, elkerülhetetlenül összenő a bürokratikus gépezettel [1] .

Az átalakulás következő fontos lépéseit azok az intézkedések jelentették, amelyek a vállalati munkás-önigazgatás és a helyi önkormányzat számára valamelyes önállóságot, mozgásteret kívántak teremteni, majd az 1953. januári alkotmányreformokkal megtették az első lépéseket az önigazgatás teljes rendszerré való kiépítése felé: a parlamentek egyik kamarájaként létrehozták a “Termelők Tanácsát”, s előirányozták az önigazgatás kiterjesztését a közszolgálatokra is.

Fél évszázad távlatából már elmondhatjuk, hogy az önigazgatás meghirdetése betöltötte azt a legitimációs szerepkört, amelyet neki szántak. Megerősítette a jugoszláv társadalom bizalmát a JKP mint független párt és a megreformált szocializmus mint perspektíva iránt, s ezzel fontos szerepe volt abban, hogy Jugoszlávia átvészelhette a sztálini nyomást és megőrizhette függetlenségét (valamint vezetői a hatalmukat) [2] . Az önigazgatás gyakorlati politikája pedig – amely az új ideológia meghirdetése ellenére kezdetben alig érvényesült, így az 1949-ig kialakult centralizált rendszert mélyebben csak a 60-as évek reformkorszakában módosította – a pártállam decentralizációjával sok szempontból jótékony hatást gyakorolt Jugoszlávia fejlődésére a későbbi évtizedekben is. Igaz, voltak negatívumai is, hiszen például a dezintegráció, a gazdaságirányítási bizonytalanság és az infláció egyik forrása lett. Egészében véve mégis nyitottabbá és rugalmasabbá tette a rendszert, hozzájárult bizonyos vállalati és  regionális alkufolyamatok legalizálódásához, a gazdaság dinamizálásához vagy akár a politika toleránsabbá válásához és a mindennapi élet szabadságának megnöveléséhez.

Csaknem fél évszázad tapasztalatai alapján és csaknem egy évtizeddel a történet lezárulása után azonban azt is elmondhatjuk, hogy a jugoszláv önigazgatási kísérlet nem váltotta be azokat az alapvető politikai és történelmi reményeket, amelyeket bevezetői és hívei fűztek hozzá. Hiszen nem pusztán egy megideologizált kényszerűség volt, hanem a 20. század uralkodó társadalmi formáival, a kapitalizmussal és az etatizmussal (ahogyan a titoista ideológia minősítette a szovjet típusú szocializmust) szembeni alternatív harmadik modellként lépett fel, amely a szocializmus megújítását ígérte és amelyet éppen ezért kezdetben jelentős szimpátia övezett. Ezzel szemben a valóságban “csak” a kelet-európai államszocializmus egyik reformváltozatának bizonyult. Lényegében egy olyan korai reform-kommunista kísérlet volt, amely a szovjet forma ellentmondásainak feloldását még főleg a forradalmi szocializmus eredeti eszményeihez való visszatéréstől remélte. Ezáltal foglya maradt bizonyos korai utópiáknak, másrészt az önigazgatás kiteljesedését a pártállam “fokozatos önfelszámolásaként” fogta fel: a JKSZ csak a társadalom “érettségének” arányában kívánta adagolni az önigazgatást, magának tartva fenn az “érettség” megállapításának monopóliumát.

Az idővel a társadalom egészére kiterjesztett önigazgatási rendszer felölelte a területi és a testületi önkormányzat intézményeit is [3] , tengelye, központi eleme azonban – híven az önigazgatás általános eszményeihez, hiszen a területi és a testületi önkormányzatoknak helyük van a polgári társadalomban is – a gazdaság önkormányzat-elvű megszervezése volt. Ennek értelmében a vállalatokkal (a “társult munka szervezeteivel”) az állam helyett az adott dolgozói közösség rendelkezett, továbbá az önigazgató munkaszervezetek együttműködése és integrációja lett a makrogazdasági szabályozás alapvető formája az állami-bürokratikus és a piaci koordináció helyett. Azaz a vállalat dolgozói mint a köztulajdon gyakorlói – a választott munkástanácson keresztül és a törvényszabta kereteken belül – döntöttek a vállalat terveiről, az igazgató személyéről és a nettó jövedelem felhasználásáról. A vállalat tehát nem csoporttulajdonban volt, de a döntési mechanizmusok ahhoz hasonlóak voltak. A gazdaság szabályozásának átfogó kérdéseiről pedig az önigazgató egységek és társulásaik (a “társult munka alapszervezeteitől” kiinduló alulról felfelé építkező önkéntes integrációik) tárgyalások során, “önigazgatási megegyezések” és “társadalmi megállapodások” megkötésével döntöttek, kombinálva a verseny, a kooperáció és a szolidaritás elemeit. Ez volt a kapitalizmus és az etatizmus alternatívájaként fellépő úgynevezett önigazgatású piacgazdaság, amely a maga teljességében az 1970-es évek elejére épült ki.

Ebből a konstrukcióból a gyakorlatban kevés valósult meg.  A vállalat továbbra is pártállami környezetbe volt beágyazva, ami egyrészt korlátozta a belső demokrácia lehetőségeit, másrészt eleve politikai döntésekre ösztönzött a vállalati stratégia megválasztásánál: például egy “csak” jó menedzsernél célszerűbb volt igazgatóvá választani egy jó politikai kapcsolatokkal rendelkező jelöltet, mert az valószínűleg jobb feltételeket, nagyobb támogatásokat stb. tudott a vállalat számára kijárni. További problémát jelentett, hogy a dolgozók érdekeltsége nem a vállalat hosszú távú fejlődéséhez kötődött, hanem ahhoz, hogy rövid távon minél nagyobb személyi jövedelmet érjenek el. A dolgozók egyénileg csak munkavállalóként kapcsolódtak a vállalathoz, ezért hiányzott a felhalmozáshoz fűződő tulajdonosi érdekeltségük. Miért is lettek volna érdekelve a vállalat majdani sorsában, a jövedelemnövekedést csak késéssel ígérő, viszont az aktuális jövedelmet mérséklő költséges nagyberuházásokban, ha bizonytalan volt, hogy holnap is ott dolgoznak-e még? Ezért a munkástanácsok inkább a munkavállalói-érdekvédelmi ügyekben voltak aktívak (bérkérdések,  munkakörülmények, stb.), míg a vállalat stratégiai kérdéseiben rendszerint jóváhagyták azt, amit a menedzsment (sokszor külső, politikai vagy banki-hitelezői nyomásra) éppen eléjük terjesztett. Nem tett jót az önigazgatásnak a rendszer monolitizmusa sem, vagyis hogy teljesen azonos intézményeket alakítottak ki függetlenül a vállalatok méreteitől, ágazati sajátosságaitól, munka- vagy tőkeigényes jellegétől, vagy az egyes régiók fejlettségbeli és kulturális különbségeitől.

Az önigazgatás formalizmusa a makrogazdasági szabályozás terén még szembetűnőbb volt, mint a vállalati szinten. Az önigazgatásra való áttérés kezdeti periódusában a JKSZ úgy vélte, hogy a centralizált állami gazdaságirányítás leépítésével az önállósághoz jutó önizgazgató vállalatok olyan szocialista piacgazdaságot alakítanak ki, amelyben spontán és demokratikus kooperációjuk révén saját maguk látják el a piacszabályozás általános funkcióit is. Ez volt az 1965. évi radikális gazdasági reform filozófiája. Ilyen piacszabályozó struktúrák azonban nem jöttek létre, így Jugoszlávia egy rövid időre jóformán makrogazdasági irányítás nélkül maradt. Ezért a JKSZ a 70-es évek elején felülről, rendeleti úton kényszerítette ki a “szabad” kooperációt és a vertikális integrációt, átszervezve, részletesen szabályozva és folyamatosan felügyelve az igazgatás teljes intézményrendszerét, azaz de facto újra erős párt- és állami ellenőrzés alá vonta. Ilyenformán ez a mechanizmus sokkal inkább a politikai elvárások közvetítőjének bizonyult, mintsem az államtól függetlenül létrejött társadalmi megegyezések hálózatának.

Bizonyos hasonló elbürokratizálódás érvényesült a gazdaságon kívüli szférákban is. Így végső soron egy olyan társadalomszervezési modell alakult ki, amely a pártállami és az önkormányzati elemek ötvöződéseként is leírható. De ebben az “ötvözetben” a pártállami elem volt a túlsúlyos, egyrészt mert bizonyos funkciókat eleve magának tartott fenn, másrészt mert aprólékosan kodifikálta és formalizálta az önigazgatás illetékességét, metodikáját, intézményeit, szinte semmit sem bízva az egyes közösségek autonómiájára, harmadrészt mert informális eszközökkel még az önigazgatás illetékességi körébe is behatolt. A 60-as évek reformperiódusához képest tehát végbement egy reetatizálódás, de (többnyire) nem a megszokott, hagyományos állami eljárások és intézményformák képében, hanem az úgynevezett “társult munka integrális rendszerének” a felülről, központilag történt bevezetésével. Ez az újraállamosodás nem  vezetett vissza a reformperiódus előtti idők centralizmusához, de alárendelt helyzetben tartotta és bürokratikus sematizmussá tette az önigazgatást. Kivételnek még leginkább a “nemzetek önigazgatását” megtestesítő köztársasági-tartományi autonómia bizonyult, minthogy a jugoszláv társadalom legfontosabb politikai törésvonalaira, a nemzeti-regionális különbségekre épült. Maguk az egyes köztársaságok azonban belül kevésbé decentralizálódtak, azaz a reformok alig jutottak túl a pártállam szövetségi szintjének a korlátozásán.

Az “önigazgatási társadalmi rendszer” tehát egyfajta kvázi-szövetkezeti gazdaságon alapuló decentralizált pártállam volt, amelyben létezett a hatalom bizonyos fokú megosztása (részben csak spontán megoszlása) a köztársaságok és a szövetség között, továbbá a decentralizáció folytán a rendszer pórusaiban a piaci menedzserizmus elemei mellett megjelenhettek a helyi és a testületi önkormányzatok, valamint a vállalati munkás-önigazgatás elemei is. A párt szerepe ebben a szisztémában egy módosult állampárti szerep volt. A JKSZ a hatalmat nem az államapparátus-tömegszervezetek kettősségével gyakorolta, hanem az államapparátus-tömegszervezetek-önigazgatás hármasságával, az államapparátus helyett fokozatosan – bár inkább ideologikusan mint valóságosan – előtérbe állítva az önigazgatást. Másrészt maga a decentralizálódott, és de facto (különösen Tito 1980-ban bekövetkezett halála után) a köztársasági és a tartományi pártszervezetek föderációjává vált.

A jugoszláv önigazgatás mai recepciója meglehetősen negatív. Pedig az 50-60-as években a baloldali értelmiség körében, különösen Nyugat-Európában, jelentős szimpátia kísérte a JKSZ reformpolitikáját és önigazgatási ideológiáját, minthogy azok a szocializmus megújulását ígérték. Manapság viszont az önkormányzó társadalom radikális baloldali értelmiségi hívei között rendszerint olyan – s már e szellemi-politikai pozícióból is régebb óta hangoztatott – véleményekkel találkozhatunk, miszerint a jugoszláv önigazgatási kísérlet eleve bukásra volt ítélve. A JKSZ hatalmi érdekei és a jugoszláv társadalom elmaradottsága miatt ugyanis valódi önigazgatási rendszer létre sem jöhetett, legfeljebb egyes periférikus területeken érvényesülhettek az önigazgatás elemei. Ami létrejött, az a JKSZ-be tömörült politikai elit uralmát szolgáló és az önigazgatás-eszményt lejárató manipulációs mechanizmus volt, így mérlege nem is mondhat semmi lényegeset az önigazgatás jövőbeni társadalmi lehetőségeit illetően. Ez a vélemény nem alaptalan, hiszen mint láthattuk, a “születési adottságok” valóban mindvégig behatárolták a jugoszláv önigazgatás mozgásterét. Mégis úgy gondolom, hogy a jugoszláv tapasztalat ilyen egyszerűen nem negligálható. Mégiscsak a jugoszláv kísérlet volt az egyetlen tartós gyakorlati próbálkozás az önigazgatás megvalósítására, másrészt a hatvanas évek közepén a JKSZ eléggé komolyan vette az önigazgatói reformot ahhoz, hogy legalább akkoriban az is megmutatkozhasson, hogy mit tud, mire képes maga a modell. A pártellenőrzés megerősítése néhány év múlva (más okok mellett persze, de nem utolsósorban) éppen azért következett be, mert az önigazgatás nem volt képes átvenni azokat a funkciókat, amelyeket az államtól elvéve neki szántak. S ez nemcsak a specifikus jugoszláv körülményekből fakadt, hanem a modell olyan imens belső problémáiból is, mint a munkavállalók tulajdonosi érdekeltségének a hiánya, vagy az önigazgató gazdasági szervezetek organikus makrogazdasági integrálódásnak az elmaradása.

Napjaink uralkodó szellemi és politikai irányzatai számára pedig a jugoszláv önigazgatás története érdektelen. A 70-es évektől előtérbe került neoliberális szemlélet – kifejezve a gazdasági és a politikai rekapitalizáció nemzetközi tendenciáit – általánosságban is elutasító az önigazgatás mint ízig-vérig szocialisztikus eszmény iránt, így a jugoszláv kísérlet is elfelejtődött. Nem tárgya a történettudományi, közgazdasági és politológiai elemzéseknek, s nincsenek számottevő híve a politika színpadán sem. Ha mégis kap a nemzetközi szakirodalomban némi figyelmet – leginkább az államszocializmus összefoglaló közgazdasági leírásaiban vagy a délszláv háború témájához kapcsolódva – akkor általában a területi és a testületi önkormányzat mozzanataitól elválasztva, a vállalati munkás-önigazgatásra szűkítve vagy jóformán üres ideológiaként említik, vagy a szocialista közösségi tulajdon életképtelenségének egyik bizonyítékaként. Ebben a keretben könnyen figyelmen kívül maradnak a jugoszláv önigazgatás konkrét körülményei és azok fényében értékelhető pozitívumai. S figyelmen kívül marad az is, hogy az önigazgatásnak – bár a jugoszláv példa alapján magam is úgy látom, hogy nem válhat a gazdaság és a társadalom univerzális szervezőelvévé – a demokrácia egyik intézményeként és a gazdaság egyik szektoraként még lehet jövője és pozitív társadalmi funkcója.

[1] J. B. Tito: A gazdasági vállalatok munkásigazgatásáról (képviselőházi beszéd). in.: A társadalmi igazgatás Jugoszláviában. Fórum, Újvidék, 1963., szerk.: M. Perovic.

[2] Természetesen ennek voltak nem kevésbé fontos további okai is, így pl. a kollektivizálásról való lemondás, a “kominformisták” elleni tisztogatások, a meginduló nyugati segítség, vagy az, hogy Moszkva a nemzetközi eszkalálódás veszélye és kiszámíthatatlansága miatt végül nem nyúlt a katonai intervenció eszközéhez.

[3] A 70-es évek elejére kialakult végleges formát áttekintve: a kommuna (község, opcina – ez nem egy-egy település volt, hanem gazdasági önállóságra képes körzet) számított a területi önkormányzat alapszintjének, a köztársasági-tartományi szint a regionális autonómiát és a “nemzetek önigazgatását” szolgálta, az ún. önigazgatási érdekközösség önkormányzó testületi jelleggel a közszolgálatok intézményformája volt, s az egész rendszert a társadalom termelői és területi alapszintjeitől a föderációs csúcsig a küldöttrendszer foglalta egységes keretbe.