Magyarország új alaptörvényének előbeszédében egy sajátos ellentmondásra figyelhetünk fel. A szöveg hivatkozik a (pontosabban meg nem határozott) történelmi alkotmányra, az 1956-os forradalomra és szabadságharcra (amelynek nem voltak alkotmányos szempontból értékelhető hatásai); ugyanakkor hiába keresünk benne bárminemű utalást az 1848. évi törvényhozásra – holott köz- és jogtörténeti evidencia, hogy a modern magyar polgári állam kiépítése és alapjainak lerakása abban a 31 törvénycikkben történt meg, amelyek többségét 1848. március 17. és április 7. között történt meg az alsótáblán, s amelyeket V. Ferdinánd király 1848. április 11-én szentesített. (Elhangzott a Történelemtanárok 21. Országos Konferenciáján – 2011. október 8., Kossuth Klub.)

A teljes előadás letöltése (pdf, 336 KB)

Az 1848. tavaszi törvényalkotói munkát utóbb sok kritika érte, mind a kortársak, mind az utókor részéről. Érdekes módon, mind az 1867-es kiegyezés hívei, mind a kiegyezési rendszer radikális ellenfelei megtalálták a maguk fogását az 1848-as törvénykönyvön. Az előbbiek a hevenyészettséget, rögtönzöttséget, végiggondolatlanságot rótták a törvényalkotók (közülük különösen Kossuth Lajos) szemére ; az utóbbiak pedig azért tették kritikájuk tárgyává a törvényeket, mert azok egyes problémákat egyáltalán nem, egyes kérdéseket ideiglenesen, egyeseket pedig nem a kritikusok által elvárt következetességgel szabályoztak.  Ugyanakkor a kiegyezés 1848-as és 1849-es kritikusai (köztük maga Kossuth is) éppen arra hivatkoztak, hogy a kiegyezést megelőző és követő törvényalkotás nem felelt meg az 1848-as törvények – vagy, ahogy röviden fogalmaztak – az 1848. évi alkotmány szellemének és iránymutatásának.

Magyarországnak 1848 előtt nem volt írott alkotmánya (e tekintetben a magyar jogfejlődés inkább az angol, mint az amerikai vagy a francia mintát követte), s éppen ennek következtében a magyar „történeti alkotmány” egyszerre lehetett hivatkozási alapja a (birodalmi) központosító és a rendi decentralizációs törekvéseknek Ha csak az írott törvényanyagot nézzük, közel 850 év eltérő helyzetekben keletkezett jogszabályait kellett és lehetett alkalmazni és hivatkozni, s akkor még nem is beszéltünk a Tripartitumban vagy a megyei és szabad királyi városi statútumokban testet öltő szokásjogról.

E sokféle értelmezési lehetőség a reformkorban eltérő jogfilozófiai megközelítéshez is vezetett. Az uralkodói hatalmat képviselő magyar kormányszékek (hátuk mögött a birodalmi kormányzattal) azt az álláspontot képviselték, hogy mindazon kérdésekben, amelyekben a törvények határozottan nem intézkednek, a végső döntés joga az uralkodóé (azaz a kormányzaté). Ezzel szemben a magyar rendi, s az ebből kinövő reformellenzék tagjai azon az állásponton voltak, hogy a lényeges kérdésekben az uralkodó (azaz a kormányzat) csak a rendek bevonásával hozhat döntést (azaz ezekről törvényt kell alkotni); a nem szabályozott kérdésekben pedig a rendek széleskörű szabadságjogokkal rendelkeznek; azaz, amit a törvény nem tilt, azt szabad. Ez a kétféle megközelítés jól látható volt pld. a reformkorban a nyilvánosság, a szólás- és a sajtószabadság kérdéseiről folytatott politikai vitákban.

A dolgot bonyolította az ország sajátos közjogi helyzete a birodalmon belül. Magyarország királya egyben Ausztria császára is volt, aki a Magyar Korona országait leszámítva, nem alkotmányos módon uralkodott. Az uralkodóban erre meglett volna a hajlam Magyarországon és Erdélyben is, de az 1820-1830-as évek próbálkozásai során kiderült, hogy egyszerűen nem bír a magyar rendiség erőivel. Adót és újoncokat csak a magyar országgyűlés jóváhagyásával szedhetett, ami ugyan nem tett lehetővé a végrehajtó hatalom ellenőrzését, de időről-időre fontos kérdésekben kompromisszumokra kényszeríthette a birodalmi kormányzatot.

Ehhez járult egy közjogi fikció is. Az 1790-1791. évi országgyűlésen elfogadott 10. törvénycikk kimondta, hogy „Magyarország a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész módját illetőleg (…) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennél fogva (…) tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország.” A magyar rendek ennek a törvénynek 1848-ig soha nem tudtak teljes mértékben érvényt szerezni, s nem tudták megakadályozni a kormányzat által időről időre elkövetett törvénysértéseket; ugyanakkor minden közjogi sérelem alkalmával hivatkozhattak e törvénycikk megfogalmazására.

Az 1825-1848 közötti közel negyedszázad törvényhozási teljesítménye – ha az elfogadott törvények mennyiségét nézzük – ugyan jelentős volt, ha azonban tényleges alkotmányos hozadékát nézzük, meglehetősen csekély.  Ahogy Kossuth egy 1846-ban megjelent vezércikkében fogalmazott: „Tizenöt év óta tarkábbnál tarkább színvegyületekben tűnnek fel hazánk jövendőjének biztosítására terveink, emezt akarjuk, amazt akarjuk, és számítgatjuk lépéseinket, mint a sakkjáték vonásait; pedig a nemzet sorsa bizony csak oly sakkjáték, melynek játékkövei közzé hatalmasan bele belereplikáz a história fergetege, mígnem a systematicus játékosok azon veszik észre magokat, hogy játékköveiket elhordta a szél. – Mit akarunk mi e játék-dühvel? Azt hisszük: megmentjük a hazát toldozó foltozó reformkáinkkal? azt hisszük, biztosíthatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének alaprakását elmulasztottuk?”
S valóban, a megnézzük e törvényeket, a létező gazdasági-politikai rendszer egészét érintő, gyökeres átalakulással járó törvényt alig találunk. Ilyen lett volna az 1839-1840-ben elfogadott törvény az önkéntes örökváltságról, amelynek értelmében a jobbágy és a földesúr szabad egyezsége alapján a jobbágy megválthatta földjét és személyét az úrbéres szolgáltatások alól. A kárpótlás összegét úgy számították ki, hogy az évi szolgáltatások értékét kamatnak fogva fel, kiszámították a tőkeértéket, mint váltságösszeget. Ezen a módon 1848-ig az úrbéres népesség alig 1 %-a szabadult ki a földesúri függésből.
Ilyen törvény volt az 1844:2. törvénycikk a magyar nyelv államnyelvvé tételéről, vagy a katolikus egyház privilégiumait korlátozó 1844:3. törvénycikk a vallásról. De a többi törvény mindegyike a rendszer keretein belül próbált meg változtatni, s jellemző tény, hogy noha Széchenyi már 1830-ban követelte az ősiség eltörlését a szabad birtokforgalom érdekében, ezt sem sikerült keresztülvinni 1848-ig. A magyarországi törvényhozás még így is évtizedekkel járt az erdélyi előtt, ahol 1846-1847-ben még nem is az örökváltságról, hanem az úrbérrendezésről vitatkoztak.

Kossuth szavaiban a gyökeres átalakítás igénye, ha úgy tetszik, az alkotmányos rend átalakításának kívánsága fogalmazódott meg. Ezt az álláspontot képviselte az 1847. június 7-i ellenzéki konferencia által elfogadott program, az Ellenzéki Nyilatkozat is. A nyilatkozat hitet tett a közteherviselés, a nem nemes osztályok politikai jogokban részesítése, a törvény előtti egyenlőség, az úrbéri viszonyok részleges állami kármentesítés útján történő kötelező megszüntetése, az ősiség eltörlése, a hitel- és birtokszerzés biztosítása mellett, követelte az alkotmányosságot ért sérelmek megszüntetését és Magyarország önállóságának tiszteletben tartását. A szöveg igen élesen bírálta az osztrák kormányzat abszolutisztikus politikáját, s állást foglalt amellett, hogy az örökös tartományokat is alkotmányhoz kell juttatni.  Ezt egészítette ki a „vezérmegye”, Pest megye rendjei által szeptember folyamán elfogadott követutasítás, amely nem elégedett meg a kormányzat egyes cselekedeteinek bírálatával, hanem a kormányzat egész működését vonta kritika alá. Készítői úgy vélték, hogy a magyar országgyűlésnek ezt három téren kell megtennie: a birodalom és a külhatalmak kapcsolatai, Magyarország és az örökös tartományok kapcsolata, végül Magyarország belügyei tekintetében. A követutasítás elérendő célként határozta meg azt, hogy a kormány az országgyűlési többség kifolyása, akaratának végrehajtója (azaz a parlamentnek felelős testület) legyen.

Ezeknek az elveknek alapján fogalmazta meg Kossuth 1848. március 3-án elmondott felirati beszédét, amelyben a párizsi forradalom után előállt kedvező helyzetben, követelte Magyarországon a közteherviselés, politikai jogegyenlőség, népképviselet és a független nemzeti kormány megteremtését. Ám ezzel nem elégedett meg, s annak tudatában, hogy e követelések elhangozhatását is a külpolitikai helyzet változásai tették lehetővé, alkotmányt követelt a Habsburg-birodalom örökös tartományainak is. A bécsi forradalom után ezzel a felirattal utazott az országgyűlés küldöttsége Bécsbe, hogy elérje Magyarország alkotmányos átalakítását.

Az 1848. évi törvényhozás ugyan nem jelentkezett „a múlt eltörlésének” igényével, ám ténykedése következtében olyan gyökeres átalakulásra került sor az ország közjogi-politikai-gazdasági rendszerében, amilyenre az államalapítás óta nem volt példa Magyarországon. Megváltozott a végrehajtó hatalom struktúrája és intézményrendszere, átalakult a törvényhozás szerkezete és szerepe, gyökeresen átalakult a társadalmi-gazdasági rendszer, s többé-kevésbé direkt módon, ekkor született meg az állampolgári (alap)jogok első kodifikálása, megszűnt a személyi alávetettség rendi alapú, komplex rendszere. De még az Ausztriához való, lényegében nem szabályozott viszony is sokkal egyértelműbbé vált, mint amilyen 1848 előtt volt. A továbbiakban az átalakulást ezen szempontok alapján tekintem át, s ezáltal szeretném bizonyítani, hogy 1848-ban nem „csupán” törvényalkotás, hanem alkotmányozás is folyt.  Ha megnézzük Kossuth 1848-1849. évi iratait, több százszor hivatkozik az 1848-as alkotmányra, de még Görgei Artúr 1849. január 5-i váci nyilatkozata is „Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya” érdekében ígér harcot ennek külső és belső ellenségei ellen.

[…]