A Se nem nagy, se nem októberi? Konferencia 1917-ről és a Reformáció és történelemtanítás – műhelykonferencia előzetesei

Se nem nagy, se nem októberi? Konferencia 1917-ről

Szilágyi Ákos megnyitójának előzetese:
„Az 1917-es Nagy Orosz Forradalom
A NOSZF, ahogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat egykor rövidítették, tipikusan a sztálini szovjet állam hivatalos forradalom-értelmezésének konceptuális alakzata, amely nem is annyira az „októberi fordulat” (oktyabrszkij perevorot) számára foglalja le, sajátítja ki az orosz forradalom egészét, mint inkább a sztálini állam számára, bizonyos értelemben historizálja ezt az államot, eredetmítoszt és legitimációs ideológiát alkot az 1929-es fordulat (velikij perelom) és az ebből létrejött sztálini állam számára, amelynek az októberi forradalomhoz oly kevés köze volt, hogy fennállásának első tíz évben – 1930 és 1940 között az októberi forradalom teljes vezető garnitúráját kiirtotta.
Az a megnevezés, amelyet ezzel szemben ajánlok, a történeti időben az évszámhoz köti a forradalom eseményét (ahogyan az 1789-es Nagy Francia Forradalomról beszélünk) és a történelem terében pedig Oroszországhoz. A megnevezés minden alkotóelemére – „Nagy”, „Orosz”, „Forradalom” – rá lehet kérdezni és rá is kérdeztek és kérdeznek mindmáig, akik az orosz forradalmat értelmezték és értelmezik.
Nevet adni valaminek annyi, mint különválasztani, kiemelni, értelmet adni neki és ezzel létrehozni az események tömegéből és kavalkádjából. Nagy volt-e az orosz forradalom? Orosz volt-e az orosz forradalom? És – nem utolsó sorban − forradalom volt-e az orosz forradalom? A két utóbbi kérdés tautologikusan hat, valójában nem az, hiszen a legkülönbözőbb ideológiai alapokon számtalanszor vitatták már, hogy az 1917-es forradalom „orosz” lett volna (volt az már „német aknamunka”, „nyugati import”, „nemzetközi zsidó összeesküvés” és a volt a birodalom idegenjeinek – letteknek, lengyeleknek, zsidóknak, kaukázusainak, kínaiaknak és hadifoglyoknak, köztük nagyszámú magyarnak – a műve, ahogy azt egy ízben orosz nacionalista alapon Szolzsenyicin fogalmazta meg).
Vitatták természetesen azt is, hogy forradalom lett volna (volt ellenforradalom, összeesküvés, államcsíny, árulás, össznemzeti katasztrófa stb.). Mivel pedig a történelmi „nagyság” általában a dicső nagyságra, a nagyra mint valami kiemelkedőre, magasztosra, csodálatosra utal, természetesen a nagyságot is elvitatták az orosz forradalomtól (a francia forradalom majmolása, csőcselékuralom, nemzetellenes merény, a barbárság diadala a civilizáció fölött stb.). A „nagyságnak” azonban a történelemben – ha csak nem az apologetikus történetírás ünnepi-hivatalos dicshimnuszainak „nagyságáról” van szó – rendesen más az értelme.
Az első világháborút sokáig – egészen addig, amíg nem követte egy második, egy még sokkal nagyobb háború – „nagy háborúnak” nevezték, aligha abban az értelemben, hogy e nagyságot dicstelinek vagy csodálatosnak gondolták volna. A nagyság az orosz forradalommal kapcsolatban is mást jelent, ha e szót nem az ünnepi retorika epiteton ornansának tekintjük, hanem a jelenség méreteit és mélységét érzékeltető jelzőnek: félelmetesen nagy, rettenetesen nagy, világot megrázkódtatóan nagy. A történelmi nagyságnak ez a jelentése a „fenségessel” áll összefüggésben, a fenséges pedig – mint Goethétől és Kanttól tudjuk – a mértéktelennel és e mértéktelenség átélésmódjával, ami a borzadály és megrendülés: „Legjobb osztályrészünk a borzadály, a meghatottak benne élik csak át a legnagyobbat” – olvassuk Goethe Faustjában. Az 1917-es Orosz Forradalom mind lefolyásának módjában, mind időbeli és térbeli kiterjedésében, mind társadalmi radikalitásában, mind pedig világraszóló hatásában és máig ható következményeiben nagy volt − elborzasztóan nagy, rettenetesen nagy, elsöprően nagy. A kortársak egy része – politikai beállítottságtól és világnézettől, de nem személyes karaktertől, érzülettől függetlenül – éppen ilyen rettenetesen nagynak látta és írta le (Alekszandr Bloktól Jeszenyinig, Jevgenyij Zamjatyintól Borisz Pilnyakig, Andrej Platonovtól Babelig és Solohovig); más részük – ugyancsak politikai beállítottságtól függetlenül, de habitustól, karaktertől függően – csak polgári életvilág katasztrófáját, kultúraellenes lázadást, barbárságot, a zoológia győzelmét látta benne – Bunyintól Gorkijig, Remizovtól Bulgakovig. Mi, akik már nem vagyunk kortársai az orosz forradalomnak, száz év távolából, a belőle létrejött Szovjetunió széthullása után mást sem érzékelünk, mint ezt a fajta rettenetes történelmi nagyságot, újra meg újra elborzadva, elhűlve, felindulva és megrendülve e világtörténelmet író nagy forradalomtól.
Felvezető előadásomban azonban nem a szavak, narratívak, frame-ek, diskurzusok értelmét fogom vizsgálni, hanem azt, hogyan segítette világra az 1861 után gyors ütemben modernizálódó Oroszország méhéből ezt és éppen ezt a rettenetes forradalmat a rettenetes első világháború – ez az össz-európai civilizációs katasztrófa − és hogyan határozta meg egész lefolyását, terrorisztikus módszereit, értelmiségi vezetőinek, népi tömegeinek és a polgárháború velük szembenálló szereplőinek semmiféle morális vagy humanitárius skrupulust nem ismerő, minden határon túlmenő militáris mentalitását és kíméletlen erőszakát.”

Krausz Tamás előadásának előzetese:
„1917 Oroszországa kapcsán megkerülhetetlen a történetírás a történettudomány és az emlékezetpolitika viszonya. A rossz történész általában nagyon okos. Utólag megnyeri a háborúkat, más pályára állítja vagy egyenesen leveri a forradalmakat. Utólag akarja eldönteni, hogy valamely történelmileg cselekvő egyénnek vagy néposztálynak hogyan kellett volna cselekednie, mit kellett volna tennie a forradalom idején, hogy megfeleljen…Kinek is? A rossz történész azon csodálkozik vagy háborog, hogy a bolsevikok miért nem cselekedtek, mondjuk, a liberálisok módjára vagy a liberálisok miért nem cselekedtek olykor-olykor a bolsevikok módján, mert akkor bizonyára Oroszországra a Kánaán köszöntött volna vagy legalábbis „utolérte volna Nyugat-Európát”.
Persze ne legyünk naivak. Szenvedély nélkül nem lehet a forradalmak történetéről írni, a legszenvtelenebb történész is valamely oldalon előbb-utóbb felmászik a barikádra. Ez tapasztalati tény, könyvtárnyi irodalom bizonyítja (!). „

Sz. Bíró Zoltán előadásának előzetese: Miért követte a februári forradalmat az októberi? 
„A februári forradalom nyomán felálló Ideiglenes Kormány március 6-án kiadott felhívásában – miután megerősítette, hogy elkötelezett a háború folytatása mellett – számba vette az előtt álló legfontosabb feladatokat és ígéretet tett azok mielőbbi teljesítésére. A Lvov herceg vezette új kormányzat – többek között – megígérte, hogy a lehető legrövidebb időn belül összehívja az Alkotmányozó Gyűlést; haladéktalanul hozzáfog a polgári szabadságot és egyenlőséget garantáló törvények elfogadásához; biztosítja valamennyi állampolgár számára az egyenlő feltételek melletti részvételt a helyi önkormányzati választásokon; és gondoskodik arról, hogy a politikai okokból elítéltek kiszabadulhassanak börtönükből vagy visszatérhessenek száműzetésükből. Még ugyanezen a napon a kormány általános amnesztiát hirdetett, majd néhány nappal később eltörölte a halálbüntetést, miként azokat a rendelkezéseket is, amelyek valamilyen formában megsértették a finn alkotmányt. Az első intézkedések közt szerepelt a lengyel területek teljes függetlenségének elismerése is. Az Ideiglenes Kormány alig két héttel megalakulása után hatálytalanította azokat a törvényeket és rendelkezéseket, amelyek vallási vagy nemzetiségi alapon korlátozták a lakosság egyes csoportjainak szabad költözését, tulajdonszerzését, jövedelemszerző tevékenységének megválasztását, kereskedelmi és ipari társaságbeli tagságát, állami szolgálatba való lépését, választásokon történő részvételét, valamint az iskolaválasztását és nyelvhasználatát. De az új hatalom tervei közt szerepelt az is, hogy rövid időn belül eltörlik a rendeket és a polgári rangokat. Noha eme utóbbi teljesítésére az Ideiglenes Kormánynak nem maradt ideje, mégis aligha kétséges, hogy liberális szellemű rendelkezéseivel nagyon sokat tett a polgári rend kialakítása érdekében. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy stabilizálni tudja helyzetét és Oroszországot elindítsa és megtartsa a polgári fejlődés útján. Mi volt ennek az oka? Az előadás erre keresi a választ.”

Halász Iván előadásának előzetese:
„Az 1917-es forradalomnak számos értelmezési lehetősége és kerete van. Ezek közül az előadás az államépítési diskurzus keretébe próbálja elhelyezni az akkori forradalmi, majd az azt követő polgárháborús eseményeket. Kiemelten foglalkozik a bolsevikok és a fehérgárdista ellenfeleik államépítési kísérleteivel, azok sikereinek, illetve kudarcainak okaival. Ebben fontos szerepet játszott a forradalmi (vagy éppenséggel ellenforradalmi) spontaneitás és az abból fakadó (fehér és vörös) terror megzabolázásának a kérdése. Összetett kérdés a kiválasztott vörös és fehér államépítési modellek előzményeinek és példaképeinek a kérdése is.”

A konferencia támogatói:

Reformáció és történelemtanítás – műhelykonferencia

Márkus Gábor előadásának előzetese:
„Az első fénykép, amit a születésről látunk, meghatározó. Amikor református tankönyvek önképét vizsgáljuk – tantervi kánon és tartalomelemzési eljárásokkal – akkor beszédes, hogy mit mond el és mit vet el a reformáció meghatározó pillanataiból. A vizsgálatba nemcsak az 1945 előtti, hanem az ezredforduló utáni két tankönyvet is bevonunk. A történelemtankönyvek szűkös kínálatát az egyháztörténet tankönyvekkel egészítjük ki. A „nagy ötös” vizsgálata (előreformátorok, német reformáció, svájci német, svájci francia reformáció, a reformált és a római katolikus egyházak viszonya) fogalmi tisztázásra is ösztönöz. Az elemzés olyan kérdésekre is rávilágít, mint hogy létezik-e keresztyén történelemszemlélet, mekkora jelentősége lehet az egyénnek és egy eszmének a társadalomfejlődésben, a protestáns etika, mint modell, elég pontosan írja-e le a reformáció indukálta / vagy a reformáció mint indikátor jelezte társadalomtörténeti folyamokat.”

Dr. Dévényi Anna előadásának előzetese:
A reformáció marxista történetírói ábrázolása a tankönyvi szövegekben tömör, didaktikus és vitán felül álló narratívaként jelenik meg. Vallás, hit és egyház létének történelmi szükségszerűsége mögött az „igazi”, a társadalomtörténeti folyamatokat leplezi le:
„a reformációt mint társadalmi történeti jelenséget úgy kell látnunk, mint a felbomló feudalizmus ellen harcba induló friss, új történelmi osztály, a fiatal zsenge burzsoázia első ideológiai jelentkezését.”

A műhelykonferencia támogatója:

Emberi Erőforrások Minisztériuma – Reformáció Emlékbizottság