Tringli István a Történelemtanárok (18.) Országos Konferenciáján elhangzott előadásában a történetírás Mátyás személyéhez főződő négy fontos toposzát vizsgálja.

Bevezető

Történetírás alatt értjük a történeti emlékezet írásban történő lejegyzését, melynek legfőbb célja az, hogy, hogy tudósítson a múltban megtörtént eseményekről. Történettudomány alatt a történelem kritikai kutatását értjük. Ez utóbbi tevékenység nem túl régi múltra tekint vissza, épp Mátyás kortársai között, a humanista történetíróknál kezdett kialakulni, valódi forráskritikán nyugvó történetírásról azonban csak a 17. századtól kezdve beszélhetünk; Magyarországon – néhány szerzőtől eltekintve – azonban a kezdeteket a 18. századra tehetjük. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy minden történettudományi munka történetírás, de nem minden történetírói munka történettudomány. A túlzás szót azonban nem árt hangsúlyozni. A történetírás szónak napjainkban van egy további jelentése is. Történetírónak nevezzük azokat a történészeket, akik korszakuk történeti gondolkodását meghatározó műveket írnak, számos történészt – írjanak akár számos könyvet vagy tanulmányt – azonban nem sorolunk közéjük. A történetíró és a történész fogalmának szétválasztása egyszerre fakad abból, hogy a történelem művelése részben mindig is irodalmi tevékenység volt, aminek csak kevesen tudnak megfelelni, és abból a minden tudományban megfigyelhető specializációból, ami a történettudományra is igaz. Az időrendet azonban még egyszer érdemes hangsúlyozni: Mátyás korában, de még a későbbi két évszázadban sem beszélhetünk magyar történettudományról, történetírásról azonban igen.

A történetírás története, idegen szóval historiográfia nem azonos a kutatástörténettel. Ezúttal nem korszakolási problémáról van szó. Épp ellenkezőleg, a szó szoros értelmében vett historiográfia a történettudománnyal foglalkozik. A magyar gestaszerkesztmények vagy a humanista történetírás kérdései nem tárgyai a historiográfiának. Még akkor sem, ha az elmúlt évtizedben két olyan mű is megjelent, amelyik címében a historiográfia szót viselte, és az ősgesztától kezdte a történet elbeszélését. A historiográfia a tudományos történelmi gondolkodás változásait vizsgálja, önálló része a történettudománynak, aminek saját módszerei vannak. Nehézségét az adja, hogy egyszerre kell ismerni annak a kornak a történetét, amellyel a vizsgált történeti művek foglalkoznak és azt a kort, amelyben ezek a művek keletkeztek. A kutatástörténet ezzel szemben nem önálló történeti tevékenység, hanem a kutatás része. A kutatástörténet még csak a történelem művelését sem jelenti. Egy természettudományi tanulmány elején ugyanúgy össze kell foglalni azt, amit addig írtak a problémáról, mint egy társadalomtudományiban. Magyarországon a két tevékenységet azonban rendszeresen felcserélik, a két fogalmat szinonimaként használják, és a hozzájuk kapcsolódó módszereket vegyesen alkalmazzák. A kutatástörténet és a historiográfia azonban valóban számos ponton kapcsolódik egymáshoz, teljesen nem is választhatók el.

A legfontosabb kapcsolódási pont a történelmi toposzok vizsgálata lenne. Toposz alatt olyan megállapításokat értek, amelyek rendszeresen felbukkannak a történeti kutatásban és az oktatásban. A nemzetközi összehasonlításban kétségtelenül elmaradott magyar historiográfiában alig találkozunk ilyen kutatásokkal, pedig ezek nélkül aligha törhetünk ki a történészek életrajzára szűkült magyar historiográfiából. Magyarországon a historiográfiát általában egy-egy történész személyéhez, egy iskolához vagy irányzathoz vagy egy korszakhoz kötik. Ez a módszer – akár életrajzíróinak is nevezhetjük – nagyon kényelmes, csakhogy az így keletkezett művek épp arra fordítanak kevés figyelmet, amire kellene, magára az egykor volt történelmi megismerés folyamatára.

Témánkhoz, Hunyadi Mátyáshoz kapcsolódva négy példát említek a lehetséges toposz-vizsgálatra. Mind a négy olyan kijelentés, amelyik gyakran felmerül Mátyással kapcsolatban. Az első: Mátyás, mint reneszánsz ember. Az ezzel kapcsolatban felmerülő historiográfiai kérdések a következők lennének: Ki írta le először, hogy Mátyás reneszánsz ember volt, mit értett alatta, egyáltalán saját korában mit értettek a reneszánsz ember alatt? Hogyan változtak a későbbiekben a reneszánsz emberhez fűzött tulajdonságok, ha azt Mátyásra alkalmazták? Mennyiben volt ez kapcsolatban a kor megítélésével? Vajon meddig volt ez a fogalomhasználat tudatos, és mikor vált tudattalanul kimondott, igazi toposszá? A következő toposz: Mátyás nyugati hódításainak az volt a célja, hogy olyan közép-európai birodalmat hozzon létre, amely eredményesen tud az oszmánokkal szemben fellépni. Az első kérdés természetesen ezúttal is az lenne, hogy ki írta ezt le először, aztán a folytatókat kellene szemügyre venni. Vajon tudtak-e egymásról, vagy egymástól függetlenül jutottak erre a következtetésre? Alátámasztotta-e valaha valamivel is ezt a kijelentést, és ha igen, akkor mivel? A következő: Mátyás a köznemességre támaszkodva építette ki államát a bárókkal szemben. Ezt a kijelentés nem olyan egyértelmű, mint az előző kettő, a különböző történészek ennél sokkal árnyaltabban foglalkoztak e témával, tulajdonképpen a kérdés az lenne, hogy a történeti kutatásban hogyan írták le Mátyás uralmának társadalmi bázisát. A negyedik kérdés: Mátyás és a központosított állam. Mindjárt az elején meg kellett volna jegyeznem, hogy nagyon örülnék, ha ezekkel a kérdésekkel részben is foglalkozott volna valaki. Csakhogy ilyen kérdésfeltevés önmagában is idegen a magyar historiográfiától, egy kivételével sem ezekről, sem más korokkal kapcsolatban felmerülő problémákról nem írtak. Mátyáshoz visszatérve, egyedül a központosítás kérdését tárgyalta Kubinyi András, nem is egyszer.  Így nem tudok alapos és részletes választ adni a feltett kérdésekre, csak részleteket fogok kiragadni, és én is hagyományos módon, időrendben közelítem meg a Mátyás-kérdést.

A teljes szöveg letöltése pdf-ben