Volt-e demokrácia 1945 és 48 között? Ki felelős a németek kitelepítéséért? Importáltuk-e a diktatúrát? Kikből lettek az AVH-sok? Van-e különbség a Rákosi- és a Kádár-korszak között? (Völgyesi Zoltán)

1945 és 1948 között demokrácia volt

Az az állítás, hogy Magyarországon 1945 és 1948 között demokrácia volt, azért nem helytálló, mert ugyan a demokrácia számos kelléke (többpártrendszer, parlament, választások) megvolt, azonban a demokratikus intézmények működését korlátozta a szovjet befolyás és a kommunista párt „túlhatalma”. Valójában korlátozott parlamentizmus és korlátozott demokrácia működött 1945 és 1947 között, amit 1947/48-ban számoltak fel.

A polgári demokrácia kiépítését, amire az 1945-ös választásokon győztes Kisgazdapárt törekedett, a szovjet jelenlét megakadályozta: a szovjetek a kisgazdák választási győzelme ellenére olyan koalíciós kormányzást erőltettek az országra, melyben a kommunista pártnak a választási eredményénél jóval nagyobb befolyást juttattak. Ezt a befolyást a szovjetek támogatására, a belügyre és a rendőrségre támaszkodva arra használta fel a kommunista párt, hogy politikai ellenfeleit kiszorítsa, „leszalámizza” s a kiépülő demokratikus intézményi kereteket felszámolja.

Azok, akik demokráciának tartják az 1945 utáni koalíciós korszakot, az azt megelőző és azt követő időszakhoz hasonlítva emelik ki, s egyben némileg túl is értékelik a kétségtelenül meglévő demokratizálódási tendenciákat. Hajlamosak figyelmen kívül hagyni nemcsak a szovjetek belpolitikai diktátumait és a „kényszerkoalíciót”, hanem a korszakra jellemző olyan, antidemokratikus megoldásokat is, mint például a németek kitelepítése, melynek során magyar állampolgárok tömegét fokozták le másodrendűvé és üldözték el marhavagonokba zsúfolva az országból. Vagy a „bélistázást”, aminek során a közigazgatásból és a közintézményekből tízezer számra bocsátották el politikai okokból az alkalmazottakat, vagy a konzervatív pártok kizárását a 1945-ös választásról, illetve 1947-es választójogi korlátozásokat (több mint 700 ezer választó választójogát vették el) és a választási csalásokat (ún. kék cédulás választás). No meg Kovács Béla és Nagy Ferenc direkt módon történt eltávolítását a Kisgazdapárt, illetve a kormány éléről 1947-ben. Valamint a pártközi értekezleteket, ahol a legfontosabb döntések megszülettek, semmibe véve a valódi parlamentarizmust. És kevesen veszik számításba a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácsot, mely gazdaság első számú állami irányító szerve lett, nemcsak a parlament, hanem a kormány feje fölött is „átnyúlva”. [1]

A helyzet kettőségét, a demokratizálódási folyamatot és annak korlátait jól példázza az emberi jogok helyzete. Az 1946. évi I. tc., a köztársasági törvény preambuluma első ízben kodifikálta a magyar jogtörténetben az emberi jogokat: „A személyes szabadság, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és a méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog, s a részvétel joga az állam és az önkormányzatok életének irányításában. Ezektől a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül.” E jogok intézményes védelmét, azaz független bíróságok jogvédelme alá helyezését azonban nem rendelték el. Ebből a joghézagból adódott, hogy az állampolgároknak jogsérelem esetén valójában nem volt hova fordulniuk.

A kommunisták már 1945-ben megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból, s ez a törekvésük 1947-re érett be a kisgazdapárt felbomlasztásával.[2] Módszereik közé tartozott a politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás, a rendőrség politikai célokra való felhasználása éppúgy, mint esetenként a fizikai megsemmisítés és az emberrablás (lásd Kovács Béla elhurcolását). A többségi kisgazdapárt vezetői pedig a demokrácia csapdájába kerültek: az őket ért vádakra, támadásokra mindig a nyilvánosság előtt, a demokratikus játékszabályok biztosította keretek között válaszoltak, mert bíztak a demokrácia intézményeiben. A Nagy Ferenc elleni puccs a legsúlyosabb sérelem, ami 1945 után addig érte a jogállamiságot. Magyarország törvényesen megválasztott miniszterelnökét egyszerre távolították el a hatalomból és hazájából. A kommunisták viszont megszabadultak a rivális koalíciós partner legtekintélyesebb politikusától, s addig nem látott mértékű zavar és pánik keletkezett a kisgazdapárt és a polgári ellenzék soraiban.

A nyíltan manipulált, 1947-es „kék cédulás választások” még nagyobb befolyáshoz juttatták a kommunistákat. Ezt követően a parlamenti ellenzéket, a polgári pártokat felszámolták. A korábbi vezetőitől megfosztott szociáldemokrata párt és a kommunista párt 1948-as egyesülése után létrejött egypártrendszer a korlátozott parlamentarizmus és a demokratikus intézmények maradékait is felszámolta.

A német kitelepítésről nem tehetünk, nagyhatalmak erőszakolták ránk

Elterjedt véleményről van szó, melyet történelemkönyvek, tankönyvek is megerősítenek. Számos helyen olvashatjuk azt, hogy a magyarországi németek (a svábok) kitelepítését a potsdami konferencia, illetve a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) döntése írta elő számunkra, úgy tüntetve fel, mintha ez külső kényszerből történt volna. Pedig a magyar kormánynak kezdeményező szerepe volt a németek kitelepítésében. Ezt támasztják alá többek között Tóth Ágnes kutatásai is.[3]

A németséget a kelet-közép-európai régióban három csapás érte a második világháború végén: az előrenyomuló Vörös Hadsereg különleges alakulatai összegyűjtötték és a százezer számra a Szovjetunióba hurcolták a munkaképes férfiakat és nőket; az otthonukban maradt németeket a szovjet csapatok után érkező csehszlovák, lengyel és jugoszláv „rendfenntartó” egységek terrorizálták és késztették menekvésre; az otthonukba a háború után visszatérő menekültekre és a még intakt német közösségekre Lengyelországban és Csehszlovákiában „szervezett” és teljes körű kitelepítés várt – a szovjetek által kezdeményezett s a győztes nagyhatalmak által elfogadott kollektív bűnösség elve alapján. Magyarországon azonban korántsem volt egyértelmű, hogy a németeknek „kollektíve” menniük kell.

A győztes nagyhatalmak az 1945. augusztus elején elfogadott potsdami határozatukban deklaratív módon tették lehetővé, hogy Csehszlovákia és Lengyelország és Magyarország a német nemzetiségű lakosságtól vagy annak egy részétől a Németországba való áttelepítéssel megszabaduljon. Magyarországon a kitelepítés ügyét a potsdami értekezlet a SZEB-re bízta, mivel megszállt, szuverenitásában korlátozott országnak számított, eltérően a másik két érintett államtól, mely a győztesek közé tartozott, s ahol a kitelepítések megszervezése, lebonyolítása a kormányok feladata volt.  Azonban a kitelepítést Magyarországon sem a SZEB kezdeményezte, hanem az Ideiglenes Nemzeti Kormány kérte, még jóval a potsdami konferencia előtt.

Lengyelország és Csehszlovákia esetében elvi okokkal indokolták a kitelepítést: egyrészt a német irredenta veszéllyel, másrészt azzal, hogy a lengyelek és a németek, valamint a csehek és a németek között többé nem képzelhető el többé a békés egymás mellett élés Lengyelországon, illetve Csehszlovákián belül. A kitelepítés legfőbb oka persze az volt, hogy a két állam, Csehszlovákia és Lengyelország, amely addig több milliós német kisebbséggel rendelkezett, politikai célként tűzte ki, hogy kisebbségek nélküli nemzetállammá alakul, s a háború utáni helyzetben kormányaik elérkezettnek látták az időt, hogy a győztes nagyhatalmak támogatásával ezt meg is valósítsák. (Jegyezzük meg: ez a homogenizáló törekvés vezetett a felvidéki magyarok tömeges kitelepítéséhez, illetve a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményhez is).

Magyarországon azonban a német kérdés másként vetődött fel, hiszen itt mások voltak a körülmények. A két említett országgal szemben hazánknak nem volt milliós lélekszámú német kisebbsége (a németajkúak 1941-es közel félmilliós lélekszáma a háború végére becslések szerint négyszázezer alá csökkent), nem volt az előbbiekhez hasonlóan kiélezett a magyar–német ellentét a lakosság körében, s a hazai németség nem jelentett se bel-, se külpolitikai szempontból komoly veszélyforrást. A németek kitelepítésének kérdése nem elvi okokból, hanem elsősorban gazdasági megfontolásokból merült fel az ideiglenes kormány részéről 1945 márciusában. Egyrészt a Bácskából elűzött és ismét hazátlanná váló bukovinai székelyek, illetve a többi, háború után elvesztett területről érkező magyar menekültek (mintegy 300 ezer fő) elhelyezését, letelepítését kívánta a magyar kormányzat a hazai németség kárára megvalósítani. Másrészt a hűtlennek tekintett hazai németek, nemcsak volt SS-katonák, hanem volt Volksbund-tagok ingatlanaival is csillapítani akarta a szegényparasztság földéhségét, amint azt az 1945. március 17-én elfogadott földreform-rendelet is tartalmazza.

A gazdasági tényezők mellett külpolitikai okok is közrejátszottak a kezdeményezésben. A kormány abban is reménykedett, hogy ha a hazai német lakosságot megbünteti a kitelepítéssel, illetve ehhez a nagyhatalmak hozzájárulását kéri, a győztesek előtt Magyarországot mintegy saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel, s ez hozzásegítheti ahhoz, hogy kivezesse az országot a nemzetközi elszigeteltségből. Valójában tehát a magyar kormány olyan csodaszernek tekintette a németek kitelepítését, amely egyrészt a háború utáni gazdasági gondokat enyhítheti, másrészt külpolitikai szempontból is előnyös lehet. Külpolitikai előnyök azonban egyáltalán nem származtak a német kitelepítés kezdeményezéséből, inkább csak kellemetlenségek, nehézségek. A csehszlovák kormány ugyanis precedenst látott benne a felvidéki magyarok kitelepítésére, ezért nagyon is támogatta azt, akárcsak a szovjetek.

A koalíciós pártok közül csak a szociáldemokrata párt utasította el következetesen a német nemzetiségű lakosság kitelepítését, ezzel szemben a kommunista párt (MKP), a Kisgazdapárt (FKGP) és a Parasztpárt között politikai konszenzus alakult ki az 1945. május 14-i pártközi értekezleten abban, hogy az egykori Volksbund-tagokat és családjaikat kell kitelepíteni. Ezért közölte Gyöngyösi János külügyminiszter (FKGP) 1945. május 16-án egy jegyzékben Vorosilov marsallal, a SZEB elnökével, hogy Magyarország 300 ezer német „volksbundistát” szándékszik kitelepíteni. Majd a Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945. május 26-án megerősítette ezen szándékát, amikor szóbeli jegyzékben kérte a Szovjetuniót, hogy járuljon hozzá 200-250 ezer „fasiszta” német kitelepítéséhez, s „a Magyarországról eltávolítandó németeket Németországnak olyan területére telepítsék át, amely a Szovjetunió haderőinek megszállása alatt áll.”  (Azonban Volksbund tagsága csak mintegy 150 ezerre rúgott, tehát ezek a létszámok eltúlzottak.)

Amikor a potsdami határozatok után egy héttel a SZEB helyettes szovjet vezetője, Szvidorov tábornok a magyar kormányra mintegy rálicitálva, a kollektív bűnösség elvi alapján állva 400-450 ezer német, vagyis a teljes hazai németség kitelepítésére szólított fel, akkor a kormány óvatos lavírozásba kezdett: a kitelepítést nem vitatta, de a létszámot csökkenteni kívánta. Ezt konkrét nemzetpolitikai érdek is megkívánta, mivel a csehszlovák és a szovjet vezetés többször hangoztatta, hogy a felszámolásra ítélt felvidéki magyarság „befogadására” a magyarországi németség kitelepítésével kell helyet biztosítani. Másrészt, ha a magyar kormány elfogadja a kollektív bűnösség elve alapján a hazai németek teljes körű kitelepítésének tervét, akkor nehezen tud érvelni a felvidéki magyarok kitelepítésére vonatkozó csehszlovák törekvésékkel szemben.

Ugyanakkor a kormánykoalíció megosztott volt: a kommunista miniszterek, valamint a parasztpárt a teljes kitelepítést szorgalmazta, míg a kormánykoalíció többi tagja, a kisgazdák, a „szocdemek” és a párton kívüli miniszterek a kollektív felelősség elvét elvetették, a keretszámot csökkenteni kívánták, s a kitelepítendők körét egyéni felelősség alapján akarták meghatározni.  A kormányból Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter hevesen tiltakozott a kollektív bűnösség elvének elfogadása ellen, mondván, hogy az ellenkezik a demokratikus elvekkel árt az ország nemzetközi megítélésének és külpolitikai érdekeinek. A novemberi választások után megalakult Tildy-kormány azonban nem követte tanácsát, bár annak is Gyöngyösi volt a külügyminisztere. A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén a Nagy Imre belügyminiszter (MKP) által előterjesztett tervezetet fogadta el a kisgazda többségű kormány, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Erre a jelen lévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten tartózkodtak.

Az 1945. december 29-i kormányrendelet csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat (pl. tagja volt a Volksbundnak és a német fegyveres alakulatnak, német pártoknak, egyesületeknek, vagy „a hitlerista szervezeteket bármi módon” támogatta), kivételeket is csak formailag engedett meg, ugyanis a hazai német lakosság teljes körű kitelepítésére törekedett. Ezért volt benne a kitelepítés első számú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta.

A magyar kormány igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a győztes nagyhatalmak, pontosabban a berlini Szövetséges Ellenőrző Tanács utasítására rendelte volna el a kollektív bűnösségen alapuló kitelepítést. A SZEB 1946. január 25-i ülésén a bizottság amerikai tagja, Key tábornok és szovjet elnöke, Vorosilov marsall tiltakozásul felszólította a magyar kormányt, hogy ne használja „a SZEB utasítására” kifejezést. Ugyanakkor Vorosilov óriási nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy az elrendelt teljes körű kitelepítés minél hamarabb megvalósuljon és lezáruljon. Ezzel akarta ugyanis elősegíteni, hogy Csehszlovákia gyorsan kitelepíthesse az ottani magyarokat Magyarországra.

A két és fél évig húzódó telepítések során mintegy 180-200 ezer magyarországi sváb kényszerült elhagyni szülőföldjét. Kitelepítésük a magyar kormány várakozásával ellentétben nem járt külpolitikai előnyökkel, s gazdasági értelemben is megkérdőjelezhető, hiszen az ország egyik legszorgosabb és legeredményesebb mezőgazdasági termelői és iparos rétegét vesztette el. A magyarországi németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése gyengítette a magyar kormány pozícióit a szomszédos győztes államokkal, különösen Csehszlovákiával szemben. A kitelepítéssel járó jogtalanságok, törvénytelenségek és embertelenségek megrendítették az alkotmányosságot, kikezdték a jogállamiság alapjait. Joggal írta 1945-ben a német kitelepítési rendeletet bíráló Bibó István, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülőföldtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, száz évig nem lehet azt remélni, hogy a népszámlások során objektív adatokat kapnak.

A magyar társadalomnak nincs szerepe a diktatúra kialakulásában, az idegen export volt

A kommunista diktatúra kialakulásában ugyanúgy a külső tényezőknek volt döntő szerepe hazánkban, mint Kelet-Közép-Európa többi volt szocialista országában, Romániában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában és az NDK-ban, ugyanis a második világháború végén ezek a területek a szovjet érdekszféra részévé váltak (kivétel Jugoszlávia és Albánia, mert ezekben az országokban nem a szovjet haderő, hanem a hazai partizánok űzték ki a németeket). Ahol a Vörös Hadsereg volt a „felszabadító”, mint Magyarországon, a sztálini Szovjetunió katonai jelenlétét és befolyását a szovjet típusú kommunista rendszer kiépítésére használta fel, egy-két éves átmeneti periódust követően.

Az egész jelenség kapcsán Magyarország, illetve a térség szovjetizációjáról, azaz a szovjet típusú kommunista rendszer „exportálásáról” szokás beszélni. Ez azt jelenti, hogy a szovjetek – semmibe véve egy adott állam, pl. Magyarország adottságait, kultúráját – a korábbi gazdasági és politikai struktúrákat gyökeresen felszámolták, s egy teljesen idegen rendszert vezettek be, ráerőltetve az adott országra. E rendszer főbb jellemzői: a kommunista párt egyeduralma, a párt vezérének személyi kultusza, a magántulajdon felszámolása, központi tervgazdálkodás, erőszakos kollektivizálás, a társadalom „átnevelése” a kommunista ideológia jegyében a felülről létrehozott és ellenőrzött társadalmi szervezetek, a politikai rendőrség terrorja, koncepciós perek. A külső tényező dominanciája azonban nem jelenti azt, hogy belső társadalmi és politikai viszonyok semmiféle szerepet ne játszottak volna a kommunista diktatúra viszonylag gyors kiépülésében.[4]

Magyarországon 1945. január 20-ától, a fegyverszünet aláírásától 1947 februárjáig minden fontos politikai, gazdasági és jogi kérdésben a Szovjetunió megbízottja, Vorosilov marsall irányítása alatt működő Szövetséges Ellenerő Bizottság (SZEB) döntése volt a meghatározó. A szovjet megszálló hatóságok a magyar kommunistákat tekintették egyetlen potenciális és megbízható szövetségesüknek, s kezdettől fogva őket támogatták. Azonban a többi párt, a kisgazdák, a szociáldemokraták és a Nemzeti Parasztpárt is számos esetben hozzájárult a kommunista párt (MKP) pozícióinak megerősödéséhez, részben rossz helyzetértékelésüknél és naivitásuknál fogva. Úgy hitték például, hogy majd az MKP képes lesz kieszközölni a szovjet hatóságoknál a Szovjetunióban sínylődő magyar hadifoglyok és elhurcolt polgári személyek hazaengedését vagy a háborús jóvátétel feltételeinek enyhítését, továbbá a békeszerződés negatív következményeinek mérséklését. A remélt eredmények fejében számos vitában engedtek a kisgazda vezetők a kommunistáknak, feladva saját eredeti álláspontjukat. Azonban alaposan elszámították magukat: az engedmények semmi haszonnal nem jártak, ugyanakkor hozzájárultak a kisgazdapárt gyengüléséhez és a belpolitikai erőtér fokozatos balra tolódásához. Mivel a kommunisták célja az volt, hogy a lehető leggyorsabban elfeledtessék a múltat, ami viszonyítási pont lehetett, igyekeztek folyamatosan ébren tartani a lakosság rossz lelkiismeretét, az egész nemzetet kollektív bűnösnek nyilvánították.

A kommunista párt az ígéreteivel számos társadalmi csoportot befolyásolni tudott, és sok esetben meg is tévesztett – részben vonzó ígéreteivel, nemzeti retorikájával, illetve taktikai lépéseivel. A  munkásságnak társadalmi felemelkedést, sőt „munkásuralmat” ígértek, a parasztságnak földosztást és tisztes megélhetést, minden dolgozónak munkát, boldogulást és „népi demokráciát”, illetve „szocializmust szovjet forma nélkül”, amin legfőképpen azt értették, hogy nem lesz egypárti diktatúra és kolhoz.

A vészkorszakot túlélt és visszatért zsidóság jelentős részét nyerték meg a kommunisták azáltal, hogy vallási, etnikai, faji diszkriminációtól mentes jövőt és múlttól való szabadulást ígértek, sőt olyan pozíciók elérését is, amiket korábban zsidó származásúak nem tölthettek be (például a rendőrségnél, államvédelemnél, ahol a fegyver a korábbi üldözöttek kezébe került). Ugyanakkor a „kisnyilasoknak” is feledést és megbocsátást ajánlottak, ha belépnek a kommunista pártba.

A kommunizmus utópiája a munkásság mellett elsősorban az értelmiséget „csábította el”. Olyan új eszméket, vonzó jövőképet kínált (például egyenlőséget, igazságosságot a társadalmi hierarchia és egyenlőtlenségek helyett, racionálisan megszervezett gazdaságot a piac anarchiájával szemben, tudományos tervezett jövőt, az emberben rejlő képességek kiteljesítését és ideális közösségi társadalmat), aminek nagyon sokan nem tudtak ellenállni. Széles réteg számára a kommunizmus utópikus vonásai és ellentmondásai csak a diktatúra kiépítését követően lepleződtek le – többek között ez a kiábrándulás vezetett el az ’56-os forradalomhoz.[5]

Nem voltak magyar demokraták 1945 és 1948 között

Ez a nézet teljességgel téves, ugyanis annak ellenére, hogy az ország a szovjet megszállás alá került, a megszállás és a kommunista diktatúra kiépítése közötti néhány esztendőben a korlátozott parlamentarizmus és többpártrendszer működött. Az adott keretek között a demokratikus alternatívát képviselő pártok és politikusok is részesei, szereplői voltak annak a politikai versenynek, amit a pártok – a szovjet jelenlét és a kommunista párt túlzott, a választási eredményeket meghaladó befolyása miatt – nem egyenlő feltételek között vívtak.

1944/45-ben, a háborúvesztés után a demokrácia hívei nem fogadták el a szovjet hadsereg jelenlétéből következő kész helyzetet, hanem következetesen küzdöttek a jogállamiság és a demokratikus intézmények megteremtéséért, igaz, abbéli reményük, hogy Magyarországnak van esélye a valódi demokráciára a korszakban, nem igazolódott. Ám attól, hogy nem voltak ideálisak a keretek a demokratikus politizáláshoz, és a cél nem teljesült, nem kérdőjelezhető meg sem a demokraták jelenléte, sem az a küzdelem, amit azért folytattak, hogy a demokratikus intézmények kiépüljenek és megszilárduljanak.

Polgári demokratikus alternatívát képviselt a korszakban a Kisgazdapárt, valamint utódpártjai, a kereszténydemokrata eszmeiségű Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Szabadságpárt, valamint a nemzeti liberális Polgári Demokrata Párt (PDP). Ez a politikailag tagolt, jobbközép beállítottságú áramlat rendelkezett a legnagyobb társadalmi támogatottsággal. Elképzeléseik középpontjában a polgárság megerősítése, a magántulajdonon alapuló társadalmi és gazdasági berendezkedés fenntartása, a parlamenti demokrácia intézményeinek megerősítése, az ország szuverenitásának helyreállítása volt. Legismertebb, karakteres képviselői: Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára, Barankovics István, a Demokrata Néppárt vezetője, Sulyok Dezső, a Magyar Szabadságpárt, valamint  Pfeiffer Zoltán, a Magyar Függetlenségi Párt megalapítója, továbbá Supka Géza a Polgári Demokrata Pártból.

A demokratikus irányzatokhoz közé sorolható az alapvetően értelmiségi bázisú, csekélyebb támogatottsággal rendelkező, baloldali radikális demokrata csoport, mely a PDP-ből vált ki. Ismert képviselője a Magyar Radikális Pártot megszervező Csécsy Imre és az újságíró Zsolt Béla, valamint az 1947-ben hazalátogató Jászi Oszkár. Bár céljaik és elképzeléseik közel álltak a polgári demokratikus alternatívához, a hazai polgárságot erőteljes kritikával illették, s határozott társadalmi reformokat követeltek.

Bár önálló szociáldemokrata alternatíváról a korszakban csak megszorításokkal lehet beszélni, mivel a szociáldemokrata párt nem képviselte következetesen ebben az időszakban azt az eredeti szociáldemokrata elképzelést, mely a szociálisan kiegyensúlyozott, a munkásság aktív részvételére alapozott demokráciát szorgalmazta, s amit legjobban a „Szocializmust diktatúra nélkül!” jelszó fejez ki, néhány jelentősebb képviselőjét azonban meg kell említeni: Kéthly Anna, Peyer Károly, Böhm Vilmos. Mivel a párton belül a kommunistákkal való együttműködést szorgalmazó áramlat kerekedett felül, az eredeti szociáldemokrata gondolkodás háttérbe szorult.

Viszonylag széles körben ismert és támogatott áramlat volt az a nemzeti-radikális-demokrata álláspont, mely elsősorban a parasztpárti politikus Kovács Imre és a szintén parasztpárti kötődésű politikai gondolkodó, Bibó István nevéhez fűződik. Elképzelésük lényeges elemei: a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése, az individuum és a kollektivizmus közti egyensúly megteremtése, a parasztság „társadalom alatti” helyzetének felszámolása, a társadalmi viszonyok demokratizálása a nagybirtok és a nagytőke korlátozása révén, a szabadságjogok és a demokratikus politikai rendszer működtetésével.  Figyelemre méltó, hogy Bibó István, sokak szerint a 20. század legnagyobb magyar politikai gondolkodója, legfontosabb műveit éppen 1945 és 1948 között írta, többségét épp a magyar demokrácia védelmében, a demokratikus gondolat jegyében.[6]

Ugyanazok lettek ÁVH-sok, akik korábban nyilasok voltak

Az az állítás, hogy nyilasokból lettek az ÁVH-sok, egyáltalán nem helytálló, ugyanis a két szervezet között nemcsak szervezeti folytonosság nincs, de jelentősebb személyi átfedés sem mutatható ki, ami persze nem jelenti azt, hogy az ún. kisnyilasok közül senki sem kerülhetett az államvédelem kötelékébe. Ám ez csak kis számban, inkább csak kivételesen fordulhatott elő, és bizonyosan senki nem került jelentősebb beosztásba. A háború után a kisnyilasoknak igazolni kellett magukat az ún. igazoló bizottság előtt, s akinek nem találtak nagyobb „foltot” a múltján, azt futni hagyták, illetve egy részüket a kommunista pártba is felvették a tömegbázis szélesítése érdekében (később viszont igyekeztek megtisztítani tőlük a szervezetet). A kommunista politikai rendőrség (ÁVO, majd ÁVH) tagjai viszont döntően a nyilasdiktatúra üldözötteiből s nem csekély számban a holokauszt túlélőiből kerültek ki.

A nyilasokat és az ávósokat összemosó nézet elterjedését többek közt az okozhatta (azon túl, hogy mindkét szervezet totalitárius diktatúrát szolgált, s részben hasonló módszereket alkalmaztak), hogy Budapesten az ÁVH hírhedt, Andrássy út 60. alatti épülete előbb nyilas székházként működött. Az épület a nyilasuralom hónapjaiban vált városszerte ismertté, majd a nyilasok kiszorítása után, 1945 elején a kommunista politikai rendőrség központja lett, mely előbb PRO (Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya), majd 1946-tól az ÁVO (Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya), 1948-tól pedig ÁVH (Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága) néven működött. Az ÁVH hamar kinőtte az Andrássy út 60. épületét és pincéjét, ezért az egész háztömböt elfoglalták, és alattuk összefüggő pincelabirintust alakítottak ki. Az épület, melyben 2002-től a Terror Háza Múzeum működik, két, egymást követő diktatúra jelképévé vált.

A Múzeum egyik szobája, az ún. átöltözőterem a diktatúrák cserélődését, egyben lényegi egyezését, „átöltözését” vizuálisan is megjeleníti a terem közepén forgó installációval: egy nyilas pártszolgálatos és egy kommunista politikai rendőr egymás mellé állításával és körbe forgatásával.[7] Képernyőn meg azt láthatjuk, hogy különböző figurák egymás után átöltöznek az előzőek által hátrahagyott ruhákba, hangeffektusként pedig a ruhaszekrényajtók csapódása hallható. A falon kis, keretes szövegként szerepel az a formanyomtatvány, amelyben a bűnbánó nyilasok felvételüket kérhették a kommunista pártba – de ez az utalás majdnem teljesen elsikkad a sokkal látványosabb nyilas-ávós „helycsere”, illetve átöltözködés mellett. A diktatúrák hasonlóságának kifejezése mellett ez az ábrázolás félreértésre adhat okot: lehet úgy értelmezni, mintha a két diktatúra szervezeti és személyi folytonosságot képviselt volna, amiről pedig nincs szó.

Az 1945-ben kialakuló magyar politikai rendőrség bizonyos mértékben támaszkodott hazai előzményekre és elődökre, de nem a nyilasokra. Kevesen tudják, hogy Péter Gábor a szervezet kialakításánál a Horthy-korszak politikai rendőrsége, illetve a katonai felderítése (az ún. VKF–2) több volt tisztjének tapasztalatait és segítségét is felhasználta.[8]

A Rákosi-kor elnyomta a nemzeti hagyományokat

Ez a gyakran hangoztatott vélemény nem alaptalan, hiszen az országot szovjet minta alapján átalakító s a szovjet érdekeket kiszolgáló Rákosi-rendszer hatalmas törést jelentett a nemzeti hagyományok folytonosságában, gondoljunk csak az erőltetett iparosításra és az erőszakos kollektivizálásra, a vezérkultuszra, a bevezetett szovjet típusú alkotmányra és intézményrendszerre, az oktatás és a kultúra napi politikai eszközzé való lealacsonyítására s a szovjetekhez való hűség állandó, rituális jellegű hangoztatására. A megfogalmazás azonban pontosításra szorul. Mivel a kommunista párt vezetői tisztában voltak vele, hogy a hatalom megszerzése és kiépítése nehezen fog menni az internacionalista jelszavak egyoldalú hangoztatásával, főképp azután, hogy a kommunista pártot a Horthy-korszakban mint nemzetellenes pártot bélyegezték meg, sajátos, internacionalista és nemzeti elemeket vegyítő, laza, pontosan soha ki nem dolgozott, taktikai szempontok szerint formálható ideológiát alkottak, amelynek nagymestere Révai József, a párt főideológusa volt, s amelyet leggyakrabban a „szocialista hazafiság – proletár nemzetköziség” kifejezéssel illettek. Nem annyira megtagadták a nemzeti hagyományokat, mint inkább válogatottak belőle: egy részét átértelmezték és felhasználták, ilyen volt mindenekelőtt a függetlenségi hagyomány, miközben a nemzeti tradíciók jelentős részét kirekesztették, megtagadták, elhallgatták.[9]

A Rákosi-korszak tudatosan épített a függetlenségi hagyományokra, azonban – az osztályharcos ideológiára támaszkodva – áthangolta azt. A szociáldemokraták a kommunisták ezen fordulatát „darutollas marxizmusnak” csúfolták, amire a kommunista Mód Aladár azt válaszolta: „A munkásosztály [értsd: a kommunista párt] nem teremtheti meg a nemzet többségével való bensőséges és szoros kapcsolatát, ha maga is nem értékeli, nem teszi magáévá a nemzeti történet minden progresszív örökségét.” Rákóczi és a kurucok, Petőfi, Táncsics, Kossuth és a ’48-as szabadságharc fontos szerepet kapott, ám melléjük került például Kun Béla, sőt – örök, leküzdhetetlen ellentmondásként – a „felszabadító” Vörös Hadsereg is, azt mutatva, hogy a társadalmi haladás, a progresszió a függetlenségi harcokat követően az alsóbb rétegek felemelésért, a munkásság „felszabadításáért” tett erőfeszítésekkel folytatódik. Megkonstruálták a „haladó hagyomány” fogalmát, melynek lényege a függetlenségi gondolat és az osztályharcos szempontok ötvözése, s a hagyományt az ideológia igyekezett a jelen, azaz az államszocializmus előképeként bemutatni. Ezzel mintegy beépítette a társadalmi elfogadottságot élvező történelmi alakokat saját előtörténetébe, és a függetlenségi hagyományt önkényesen kibővítve, a jelent évezredes célként bemutatva fordította a maga hasznára.

Mivel a Rákosi-rendszer sem jogilag, sem politikailag, sem az életszínvonal emelkedésével nem tudta magát igazolni, folytonos legitimitáshiányban szenvedett, s ennek következtében ideológusai (különösen Révai) olyan nemzeti függetlenségi hagyomány megteremtésén fáradoztak, amely egyszerre volt hivatva érzékeltetni az imperialisták által fenyegetett függetlenséget, illetve a szoros politikai együttműködést a Szovjetunióval mint a függetlenség biztosítékával. Rákosiék ezért látványos nemzeti megemlékezéseket teremtenek a „külföldi betolakodók” elleni függetlenségi harcok hőseinek, eseményeinek. A nemzetközi összehasonlításból kiderül: ez sem hazai „találmány”, hanem olyan szovjet minta, amit a szomszédos országokban is alkalmaztak a kommunista pártok. A propaganda a külföldi imperialista betolakodók ellen kívánt mozgósítani a Habsburg- és törökellenes harcok hagyományainak kultuszával. Így kap kiemelt politikai megemlékezést és lesz a néphadsereg ünnepe az 1848. évi pákozdi csata (1951), ahol a népi-nemzeti ellenállás győzött, a Kossuth-évforduló (1952) és Eger védelmének évfordulója (1952), majd a Rákóczi-évforduló (1953).

A „külföldi betolakodók” elleni harc történelmi példáinak emlegetése azonban nem volt veszélytelen, hiszen ha fordul a néphangulat, akár a szovjet „betolakodók” ellen is mozgósíthat, mint az később, 1956 őszén be is következett, megmutatva, hogy a függetlenségi hagyomány áthangolása és beépítése csak részben és csak ideig-óráig volt sikeres: a diktatúra nem tudta felszámolni eredeti értelmezését. A helyzet visszásságát, a függetlenségi hagyományban rejlő ellenállás lehetőségeit nyílván a kommunisták is érzékelték, ezért az 1848-as megemlékezést hatalmuk megszilárdítását követően, azaz 1951 után eltörölték mint munkaszüneti napot, és visszaminősítik úgynevezett ifjúsági ünneppé.

A Rákosi-kor és a Kádár-kor egyforma diktatúra volt

Rákosi és Kádár rendszere egyaránt diktatúra volt, méghozzá a kommunista párt egyeduralmára épülő, pártállami diktatúra, mégsem nevezhető egyforma diktatúrának! A Rákosi-rendszer a társadalom teljes körű ellenőrzésére törekvő, a lakosság megfélemlítésére, terrorizálására építő totális diktatúra, míg a Kádár-rendszer az ’56-os forradalom leverését követő, 1963-ig számított bevezető szakasz után „puha” vagy autoriter (tekintélyelvi) diktatúrává vált: már nem törekedett az emberek teljes körű ellenőrzésére. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját, ami azt fejezte ki, hogy már nem kötelező állandóan hitet tenni a rendszer mellett, de ellene továbbra is tilos cselekedni.

Bár mindkét diktatórikus rendszert szovjet segítséggel és szovjet hatalmi érdekeket kiszolgálva építették ki, a kettő közti különbséget meghatározta, hogy eltérő történelmi körülmények szülötte: a Rákosi-diktatúra a sztálini birodalomépítés korában jött létre, amikor a kommunista rendszer erőszakos kiépítése olyan kísérő jelenségekkel járt a térségben, mint az „osztályellenséggel” szembeni fokozott harc, a politikai rendőrség terrorja, koncepciós perek sora, kötelező tervutasításokra épülő, centralizált gazdaságirányítási rendszer, a különböző versenymozgalmakban kifejeződő mennyiségi elv túlhajszolása, gyors és ésszerűtlen nehézipar-fejlesztés, továbbá a lakosság fogyasztásának drasztikus visszafogása.

Ezzel szemben a Kádár-rendszer már a Sztálin utáni időkben jött létre, amikor többé-kevésbé az egész szovjet táborban enyhült a terror. Döntő szempont, hogy ez egy levert forradalmat követett, ebből adódóan fő célja a rendszer konszolidációja, elfogadtatása volt. A Kádár-korszak felülről diktált, de széles rétegek által elfogadott „társadalmi szerződésének” lényege éppen a forradalom emlékének teljes kiiktatása és a társadalom politizálása, cserébe a jelen élhetőségéért.

Kádárt a forradalom sokkhatása arra késztette, hogy ne elégedjen meg az ellenállás erőszakos felszámolásával, hanem azt is elérje, hogy a társadalom hosszú távra feladja a rendszerrel szembeni érzelmi szembenállást, amit különböző engedményekkel és az életszínvonal emelésével kívánt elérni. A Rákosi-korszakkal szemben a semlegesítés és nem az elnyomás lett az uralomfenntartás stratégiája. A „kádárizmus” egyik erőssége kétségtelenül rugalmassága, a pragmatikus politizálás volt. Felismerték, hogy ezzel a módszerrel sokkal inkább stabilabbá lehet tenni a diktatúrát, mint a zsúfolt börtönökkel. Kádár puritán személyisége is eltért az öntömjénezésre hajlamos Rákosiétól, ezért az ’50-es évekre jellemző személyi kultusz a maga külsőségeivel nem tért vissza. A rendszer lemondott az ideológiai meggyőzés erőltetéséről is. Munkaidő után a „dolgozó” hazamehetett vagy elmehetett a kocsmába, ahol kimoroghatta magát, vagy akár viccelődhetett is a politikán. A magánélet felszabadítása (a politika nyomása alól) nem jelentéktelen engedmény volt a Rákosi-rendszer ellentétes gyakorlata után.

1956 után, éppen a forradalomból okulva, a ’60-as évektől a szovjetek is nagyobb mozgásteret adtak Magyarországnak, elsősorban a gazdaság- és a kultúrpolitika terén, lásd a börtönből kiszabadult írók foglalkoztatását, a gazdasági reform elindítását, a Nemzetközi Valutaalapba való belépést.[10] Ennek is köszönhető, hogy Magyarországon sikerült leginkább mérsékelni a tervgazdaságok egyik sajátosságát, a hiánygazdaságot, s a lakosság alapellátását lényegében fennakadások, sorbaállások nélkül biztosították, s a ’70-es évek végéig folyamatosan növekedett az életszínvonal. A rendszert ezen sajátossága alapján nevezte el a nyugati sajtó „gulyáskommunizmusnak”.

A leglényegesebb különbség a két rendszer között az, hogy a mindennapi élet sokkal kiszámíthatóbbá és elviselhetőbbé vált, ami Kádárt a ’70-es évekre viszonylag népszerű és elfogadott kommunista vezetővé tette. A rendszer válságát a ’80-as években elsősorban az okozta, hogy a gazdasági nyitás eladósodáshoz vezetett, ugyanis a „szocialista ipar” minden erőfeszítés ellenére lényegében modernizálhatatlannak bizonyult. Azonban a rendszer bukása éppúgy külső tényezőkön alapult, mint létrejötte: a szovjet típusú szocializmus egész rendszerének az összeomlási folyamatába illeszkedett.[11]

A besúgóhálózat és az ügynökügyek elhanyagolhatók: minden rendszerben van ilyen

Való igaz, hogy minden modern állam rendelkezik a titkosszolgálatok bizonyos típusaival, ám azok eltérő jelleggel működnek diktatórikus és demokratikus rendszerekben. A modern diktatúrák titkosszolgálatai ugyanis nemcsak az állam biztonságát szolgáló szokásos területeket, így például a kémelhárítást, a hírszerzést, a határellenőrzést – vagy újabban a drogkereskedelemet – vonják ellenőrzésük alá, hanem a polgárok életének minden mozzanatát kontroll alatt igyekeznek tartani hatalmuk biztosítása érdekében. Másként megfogalmazva ez azt jelenti, hogy mindenütt ellenséget keresnek, minden állampolgárban potenciális veszélyt látnak. A felfokozott és sokrétű tevékenység következtében a diktatúrák titkosszolgálati levéltárai hatalmasra duzzadnak, és számos törvényes illetve törvénytelen eszköz, vagy éppen nem hivatalos munkatárs, közkeletű elnevezéssel ügynök révén megszerzett információt rejtenek.[12] A közelmúlt megismerésének legfájdalmasabb hozadéka az a felismerés, hogy a diktatúra a társadalom egy bizonyos részének hathatós közreműködésével funkcionált.

A rendszerváltás a titkosszolgálatok történetében is szakaszhatárt jelentett. A közvélemény egy része azonban nem érzékeli a különbséget, és sokan a múlt felesleges bolygatásának tekintik az ügynökkérdést, mások viszont továbbra is gyanakvással szemlélik a titkosszolgálatok tevékenységét. A bizalmatlanság egyik oka a titkosszolgálatok mindenkori titokzatossága, s ebben a tekintetben nem lehet merev cezúrát vonni a rendszerváltás előtti diktatúra állambiztonsági szolgálata és a jogállamiság keretei között működő nemzetbiztonsági szolgálatok közé. A különböző titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség) általában titkos szabályozással és leplezett intézményi keretek között, operatív módszerekkel, speciális technikákkal működnek. A működésüket kísérő titokzatosság és információhiány a diktatúrákban nagyobb, demokráciákban kisebb mértékben, de mindenütt misztikus homállyal övezi tevékenységüket. Az alapvető különbség az, hogy demokratikus jogállami keretek között a titkosszolgálatoknak politikai befolyástól mentesen, nyilvános felügyelet és törvényi szabályozás alapján kell végezni tevékenységüket.

Nem kis dilemmát okozott a rendszerváltáskor a titkosszolgálatok átalakítása. Ha ugyanis a demokratikus állam felszámolja az előző rendszer államvédelmi szervezetét, akkor – legalábbis átmeneti időre – lemond arról, hogy hatékony hírszerző apparátussal rendelkezzen, elveszíti a kémelhárítást, és azt is kockáztatja, hogy hatékonyan felderítheti a politikai terrorizmus előkészületeit, illetve kezdeti stádiumban meggátolhat minden olyan politikai tevékenységet, amely a demokratikus államrendet veszélyeztetheti. Ha viszont a vezetők kicserélése után átveszi a korábbi elnyomó apparátusok személyzetét, illetve meghagyja felépítésüket és a belső szabályozásukat, akkor átmenti a demokratikus államapparátusba a „rendőrállam” legveszedelmesebb részét. Ráadásul az új szabályozás sem zárja ki automatikusan a titkosszolgálatok „politikaközeli”, illetve a politikát befolyásoló működésének lehetőségét. Ezért az alkotmányos garanciákon és a jogi szabályozáson túl fokozott jelentősége van a politikai hatalmat korlátozó demokratikus politikai környezet és kultúra kialakításának is.[13]

A múlt feltárásához hozzátartozik titkosszolgálatok tevékenységének kutatása, beleértve a „besúgóhálózat”, az „ügynökvilág” feltérképezését is, mert e nélkül a diktatúra működését sem érthetjük meg. Ezzel együtt joga van mindenkinek megtudni, hogy kik voltak azok, akik ügynökként jelentettek a környezetükben, s ezzel netán különböző hátrányokat okoztak. Ám nem lehet egyoldalúan az ügynököket kiemelni a gépezetből, őket tenni a gonosz megtestesítőjévé, és megfeledkezni a diktatúra titkosszolgálatának hivatásos állományáról, a szigorúan titkos állományú tisztektől (SZT-tisztek), illetve a tartótisztekről, akik beszervezték és foglalkoztatták az ügynököket, valamint azokról, akik ügynökök beszervezésére adtak ki parancsot. Sőt arról se feledkezzünk meg, hogy legfelül álltak azok, akik megrendelték és olvasták a jelentéseket: ők voltak az elnyomó gépezet valódi működtetői.

A Kádár-kor az anyagi gyarapodás és a jólét békés, boldog korszaka volt

Anyagi gyarapodás valóban jellemezte a Kádár-kort, legalábbis a ’70-es évekig, ám jólétről csak erős megszorításokkal lehet beszélni, boldog korszaknak nevezni pedig hamis illúzió. A korábbi időszakhoz és a környező szocialista országokhoz képest számos tekintetben jobb volt a helyzet hazánkban a ’60-as évek közepétől, amikor már a forradalom leverése utáni megtorlás befejeződött, a politikai perek leálltak, és érezhetően javult az életszínvonal. Főként a Rákosi-rendszer féktelen terrorja és nyomorúságos viszonyai miatt hajlamosak sokan úgy tekinteni az azt követő, relatíve jobb korra, mint békés, boldog korszakra, majdnem „Kánaánra”, pedig nem volt az. A rendszer lehetővé tette ugyan az anyagi gyarapodást, de jórészt külső forrásokból, s nem kis mértékben a lakosság túlmunkája révén (második gazdaság, maszekolás, „fusizás”). A diktatúra enyhült, de lényege nem változott, ahogy erre a leváltott, nyugdíjas Hruscsov is rámutatott: „mennyország, amit szögesdróttal kell körülvenni”. A Kádár-korszak kíméletlen megtorlással indult. Kádár kezdeti módszere: „cukor és korbács”, ígérgetések és brutális megtorlás. Majd a ’60-as évek életszínvonal-politikájának eredményeként kialakult az ún. gulyáskommunizmus. A Kádár-korszak sikeresnek mondott időszaka, az ún. érett kádárizmus mintegy másfél évtizedet ölelt fel (1965–1980), utána már hanyatlás, válság következett.

Az emberek szabadságérzete viszonylag magasabb volt Magyarországon, mint a többi szocialista országban: könnyebben utazhattak, és a társadalmon belüli mozgásterük is nagyobb volt. Ezért nevezték az országot a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának”. Szerényen, de gyűjthettek maguknak vagyont az emberek, könnyebben hozzájuthattak bizonyos kulturális javakhoz is. Az egyéni gyarapodást tették lehetővé a mezőgazdaságban a háztáji gazdaságok, az iparban a gazdasági munkaközösségek és a magánkisipari vállalkozások, de megjelentek magánkereskedelmi cégek is. A magyar mezőgazdaság sokat fejlődött, ám ennek is ára volt: Magyarország szegényes devizabevételeinek tekintélyes részét a mezőgazdaság fejlesztésére fordította, az ágazat ugyanis Kádár életszínvonal-politikájában „kulcságazatnak” számított. Gazdasági téren súlyos problémát jelentett, hogy a ’70-es évek végére a rendszer létalapja rendült meg, miután kiderült, hogy a konjunktúra nem állt helyre, az életszínvonal csökkenésének pedig a külföldről felvett kölcsönökkel igyekeztek elejét venni. A ráfizetéses ágazatokat fenntartották, ugyanakkor az ország olyan adósságspirálba került, amiből nem tudott kiszabadulni.

A társadalom pártállami ellenőrzése megmaradt a rendszer végéig, többek között az állambiztonsági hálózaton keresztül. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy kizárólag az ügynökök munkájának eredményeként nem indultak perek a rendszer ellenségének kikiáltott emberekkel szemben. Az ügynöki jelentések inkább csak a megelőzésben játszottak szerepet. Kádár úgy üzemeltetett egy szovjet típusú rendszert, hogy az kisebb társadalmi áldozatokkal járt, mint a többi szocialista országban. Ezek az eredmények azonban nagyon relatívak, mert nem volt sokkal magasabb a gazdasági növekedés, mint a keleti blokk többi országában, sőt nem voltak sokkal jobbak egyes életszínvonal-mutatók sem. Az NDK-ban könnyebben lehetett például lakáshoz jutni, Csehszlovákiában pedig arányait tekintve több embernek volt autója. Magyarországon viszont a „társadalmi közérzet” összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint másutt.[14]

A tábor legvidámabb barakkjában élhetőbb volt a rendszer, nyíltabban lehetett „dumálni”, mint a környező országokban, s a végén csaknem mindenki – tisztelet a kivételnek – útlevelet is kapott. A szomszédos népek irigyelték is a magyarokat, a szovjet turisták pedig egyenesen azt hitték itt, hogy Nyugaton vannak. Félreértve a rendszer lényegét, még azt is lehetett hallani, hogy Kádár reálpolitikájával elérte mindazt, amit 1956 zászlajára tűzött. Ám ebben az ún. vidám barakkban olyan nép élt, amely önkizsákmányoló életmódja miatt a világstatisztikákban elsők között volt az öngyilkosság és az alkoholizmus kategóriáiban.

1 Vö. Rainer M. János: A magyarországi fordulatok és a szovjet politika, 1944–48. Rubicon, 1998/4–5.) http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/rainer2.htm

2 Vö: Palasik Mária: A Kisgazdapárt felbomlasztására irányuló kommunista taktika lépései. In: A fordulat évei 1947–1949. 1956-os Intézet, Budapest, 1998. 113–128.
http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/palasik.htm

3 Vö: A magyarországi németek kitelepítése. Felelősségre vonás és/vagy büntetés? Kommentár, 2007/5
http://www.mtaki.hu/docs/toth_agnes_all_in_one/toth_agnes_a_magyarorszagi_nemetek_kitelepitese_kommentar_2007_05.pdf
Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák–magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, 1993; A kollektív bűnösség elve és a német kisebbség. Kisebbségkutatás,2003/2. http://www.mtaki.hu/docs/toth_agnes_all_in_one/toth_agnes_kollektiv_bunosseg_kisebbsegkutatas_2002_03.pdf

4 Vö: Ungváry Krisztián: Magyarország szovjetizálásának kérdései. A tervek: szovjet koncepciók és Magyarország. Rubicon, 2001/10–2002/1.
http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/tanulmanyok/1945_56/szovjetizalas

5 Vő: Rév István: Miért győzött oly elviselhetetlenül könnyen a kommunizmus Magyarországon? Rubicon, 4. 1993/7.

6 Vö: A magyar demokrácia válsága (1945) http://mek.niif.hu/02000/02043/html/166.html
A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) http://mek.niif.hu/02000/02043/html/194.html
A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) http://mek.niif.hu/02000/02043/html/194.html
A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) http://mek.niif.hu/02000/02043/html/326.html
A békeszerződés és magyar demokrácia (1948) http://mek.niif.hu/02000/02043/html/259.html
Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948) http://mek.niif.hu/02000/02043/html/362.html

7 http://www.terrorhaza.hu/allando_kiallitas/allando_kiallitas.html

8 Vö: Rainer M. János: Szovjet diktatúra magyar mintára – interjú Farkas Vladimirral. Élet és Irodalom, 2000. július 14. http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81llamv%C3%A9delmi_Hat%C3%B3s%C3%A1g

9 Vö: Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, 2007. 6. fejezet; Kósa László: A magyar nemzettudat változásai. Európai Utas, 2004/1. http://www.hhrf.org/europaiutas/20004/18.htm

10 Vö: Charles Gati: A Kádár-korszak mai szemmel. História, 1991/4.
http://www.tankonyvtar.hu/historia-1991-04/historia-1991-04-kadar

11 Vö: Rainer M. János: A Kádár-rendszer válsága. In: uő: Ötvenhat után. 1956-os Intézet, Budapest, 2003. 173–186.
http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/tanulmanyok/kadarrendszer/rainer_valsag

12 Vö: Bikki István: A titkos operatív technikai rendszabályok és módszerek, valamint a K-ellenőrzés alkalmazására vonatkozó szabályok 1945–1990 között (Rövid áttekintés). Betekintő, 2010/1. http://www.betekinto.hu/%28S%28xhxsui55rkf5ge55tur4q255%29%29/Default.aspx?cikkId=138

13 Vö: Révész Béla: A titkosszolgálatok titoktalanításáról. Politikatudományi Szemle 2007/4. 129–152.
http://poltudszemle.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=238&Itemid=51

14 Vö: Rainer M. János: Kádár János a reformer? A XX. Század Intézet Mit kezdjünk vele, Kádár János (1912–1989) című konferenciáján, 2007. június 15-én elhangzott előadás szerkesztett változata.
http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/tanulmanyok/kadarrendszer/rainer_kadar_reformer

 

 

Egyezzünk ki a múlttal!