„Olyan kérdésekkel fogok foglalkozni – ez a tizenhárom kérdés mind olyan –, amely kifejezetten morális jellegű, és azt is gondolom, ezt persze önök vitathatják, hogy a történetírásnak igenis foglalkoznia kell ezekkel a morális kérdésekkel. Különösen sokat kell foglalkoznia az iskolai oktatás terén.” (Ungváry Krisztián)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én egy picit más perspektívából közelítem meg a tárgyalt kérdést. A rendezvény címe Egyezzünk ki a múlttal! Ez nagyon fontos és dicséretes dolog, de nyilván nem jelentheti azt, hogy történelmi kérdésekben a kiegyezés úgy folyjon le, hogy mindenki, úgymond, enged a véleményéből, és a középúton találkozunk. Az „egyezzünk ki a múlttal” egyetlenegy dolgot jelenthet szerintem, hogy szembenézünk a múlttal, és a szembenézést mi akkor is megtesszük, ha a másik fél adott esetben ezt nem teszi meg. Magyarán: a magyar múlttal történő szembenézés független attól, hogy a román vagy az orosz múlttal hogy néznek szembe. Összeszedtem tizenhárom tévtant, amit röviden ismertetek, amivel bizonyára az iskolában is találkozhatnak, és ennek kapcsán szeretnék beszélni a szembenézési kérdéséről.*

Az én tévtanaim viszonylag speciális jellegűek. Szakály Sándornak úttörő szerepe van abban, hogy tisztázódott, Magyarország nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem hadiállapotba került vele; a hadüzenet tévtan. Ám ennek a tévtannak a morális jelentősége a háborús felelősség szempontjából, azt gondolom, viszonylag csekélyebb, mondjuk, ahhoz képest, hogy ez azért történt-e, mert Magyarország kényszerhelyzetben volt, vagy önként tette, illetve, ha kényszerhelyzetben volt, akkor annyira kényszerhelyzetben volt-e, hogy aznap és úgy kellett ezt tenni vagy nem. Ezért olyan kérdésekkel fogok foglalkozni – ez a tizenhárom kérdés mind olyan –, amely kifejezetten morális jellegű, és azt is gondolom, ezt persze önök vitathatják, hogy a történetírásnak igenis foglalkoznia kell ezekkel a morális kérdésekkel. Különösen sokat kell foglalkoznia az iskolai oktatás terén. Hiszen ha ezeket a kérdéseket nem mi tesszük fel, akkor fel fogják majd tenni mások. Ha viszont morális kérdésekkel foglalkozunk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ma milyen veszélyei vannak ennek. Természetszerű, hogy van igény arra, hogy a történelmet a jók és a rosszak küzdelmeként lássuk. Ebben nyilván mi csakis jók lehetünk, bár ritkábban előfordulnak ellenkező előjelűek is, lásd 9 millió fasiszta és hasonlók – erről is fogok beszélni. Tehát az egyik legfontosabb ilyen történelmi téveszmerendszer, amivel, azt gondolom, fel kell venni a küzdelmet, az a viktimológiai szemlélet, amely szerint mi mindig valaminek az áldozatai vagyunk, és mindenről igazából mások tehetnek.

Gyorsan végigmegyek a rendelkezésre álló rendkívül csekély időben ezen a tizenhárom tévtanon, amiben az az érdekes, hogy mikor először leírtam őket, és megnéztem, hogy mikor keletkeztek, akkor arra kellett, hogy rájöjjek, hogy ezek már a világháború idején létrejöttek. Tehát egyáltalán nem új dolgokról van szó, hanem nagyon is régiekről, és fantasztikus, hogy mennyire élő dolgok ezek.

Az első tévtan, hogy Magyarország azokat a területeket kapta vissza, amelyek jártak neki. Az iskolai oktatásban is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez nem így van. Ha a nemzeti önrendelkezés elvét vesszük irányadónak – gondolom, ez az egyedül képviselhető álláspont –, akkor Magyarország számos olyan területet kapott vissza, amire igazából nem kellett volna igényt formálnia. És azok a bel- és külpolitikai problémák, amelyek 1945 után is katasztrofálisan érintették Magyarországot, részben abban az attitűdben is keresendők, hogy ennek az országnak a politikai vezetése nem rendelkezett koncepcióval arra nézve, hogy hogyan kell integrálni azokat, akiket ajándékba visszakapott és akik nem föltétlenül sikerélményként élték át azt, amit a magyar közigazgatás művelt velük.

A másik a hadba lépés kérdése. Vannak olyan nézetek, hogy a revíziós célok kötelezték Magyarországot arra, úgymond belülről, hogy Németország mellett lépjen be a háborúba. Azt gondolom, hogy ez az állítás nem igaz. Szakály Sándor maga is kifejtette, hogy német oldalról nem fogalmaztak meg ilyen kényszerigényt, és ami sokkal fontosabb, Bulgária is a revízió haszonélvezője volt (lásd Dobrudzsa) Romániával szemben, ehhez képest Bulgária nem lépett be a második világháborúba, Románia pedig igen. Más kérdés, hogy a magyar belpolitika mennyiben és hogyan tette volna lehetővé, hogy hosszú távon az ország teljes mértékben kimaradjon a háborúból. De azt a politikai felelősséget nem lehet levenni Horthy Miklós vagy Bárdossy László válláról, hogy a hadiállapotnak az a módja, ahogy ez a Szovjetunióval, illetve ahogy az Egyesült Államokkal megtörtént, gyalázatos, felesleges és mindenképp hibás dolog volt.

A harmadik. A magyar hadviselés kapcsán nagyon elterjedt az a nézet, hogy a magyar hadsereg humánusabban harcolt volna, mint a német Wehrmacht, kevésbé kegyetlenkedett volna a keleti fronton, sőt, barátságosan bánt a helyi lakossággal. Erről külön publikáltam magyar nyelven is. Sajnos, hogyha a statisztikákat nézzük, ez az állítás nem igaz. Sőt, mivel a magyar honvédség fegyelmezetlenebb volt, mint a német, ezért sokkal több csip-csup jogsértés történt. Csip-csup jogsértésen azt értem, amikor nem a felsőbb parancsnokság mondja azt, hogy mindenkit ki kell irtani a faluban, hanem csak, mondjuk, a katonák megerőszakolnak nőket, fosztogatnak, ölnek, rabolnak, gyilkolnak. Ha csak azt a statisztikát nézzük, hogy egy kivégzett partizánra és partizángyanús személyre hány magyar áldozat jut, akkor a magyar megszálló alakulatok ilyen típusú eredményességi rátája ugyanolyan vagy még tán rosszabb is, mint a SS-alakulatoké. Tehát, mondjuk, huszonöt halott partizánra jut egy saját halálos áldozat, és ezt a huszonötöt valószínűleg nem harcban ölték meg, ugyanis akkor egy-egy szokott lenni a halálos áldozatok aránya.

A negyedik a magyarországi zsidópolitika, melynek kapcsán létezik egy olyan tévtan, hogy Magyarországra a Harmadik Birodalom erőltette rá a zsidótörvényeket. Ez az állítás egyáltalán nem igaz. 1942-ig nincs írásos nyoma annak, hogy Németország politikai követeléssel lépne fel ilyen téren. Ezzel szemben – és ezt nagyon lényegesnek tartom – a magyarországi törvények és rendeletek szigorúbb zsidó definíciót követeltek meg, mint a németek. Szakály Sándor mutatott be elég sok sorsot, melyet ez befolyásolt. Például Magyarországon egy vezérkari tisztet, ha a feleségének egy nagyanyja zsidónak minősült, eltávolítottak a vezérkari testületből. Ehhez képest a német tábornoki karban, sőt még az SS-ben is voltak olyanok, akiknek nem a felesége nagyanyja volt zsidó, hanem adott esetben negyed zsidónak minősült. Németországban negyed zsidókra semmilyen korlátozás nem volt érvényben, Magyarországon igen.  Sorolhatnék több jelentős különbséget, de azokba most nem megyek bele. Tehát nem igaz, hogy Magyarországra a Harmadik Birodalom erőltette rá ezeket a zsidótörvényeket. Ennek magyar belső genezise van. Az első zsidótörvény neve például az volt, hogy egyensúly törvény. Vagyis teljesen más feltételezésből indultak ki, mint a német faji törvények, melyek kifejezetten alacsonyabb rendűnek deklarálták a zsidóságot, míg a magyar faji törvények azt mondták, hogy arányos egyensúlyt kell teremteni a társadalmon belül. Más kérdés, hogy mi volt a mögöttes magyarázat.

Az ötödik tévképzet a magyar zsidóság deportálásával kapcsolatos, amely szerint a deportálásokat a német fél kényszerítette rá Magyarországra, illetve Németországban nagyobb és elterjedtebb lett volna az antiszemitizmus, mint Magyarországon. A kérdés igen komplikált, mert az csakugyan igaz, hogy 1944. március 19-éig, amíg nem volt német megszállás, Magyarországról nem történt tömeges deportálás, ha nem számítom a kamenyec-podolszkiji, kifejezetten a németek akaratával ellentétes deportálási akciót, amikor a magyarok akkor is deportáltak, mikor a németek ezt már réges-rég megtiltották. Ez csakugyan a mindenkori magyar kormányzat érdeme volt 1944. március 19-ig. A kérdés az, hogy ez a mindenkori magyar kormányzat, Kállay Miklós vagy Horthy Miklós, azonosítható-e a magyar politikai elittel úgy en bloc, a magyar parlamenttel vagy, mondjuk, a magyar véleményformáló keresztény középosztály véleményével. És sajnos azt kell megállapítanunk, hogy egyáltalán nem azonosítható, sőt, sokkal nagyobb az érdeme ezeknek a vezetőknek, ugyanis nekik a korszellemmel szemben kellett ezeket a tulajdonképpen zsidóvédő intézkedéseket meghozniuk. Maga a magyar belpolitika rendkívül nyitott volt arra, hogy ezekre a deportálásokra sor kerüljön. Rendkívül sok esetben készített mindenféle megelőző intézkedést, és a deportálások kapcsán az összes rendelet már Endre László és társai fiókjában, készen, megírva várta a németeket. És hát nem kell ismertetnem, hogy Eichmann a 40 fős stábjával a 300 ezer magyar hivatalnokhoz képest túlságosan sok mindent nem tudott volna elintézni. A világtörténelem  leggyorsabb deportálási akciója – hat hét alatt 437 ezer ember – Magyarországon történt. Ez még Auschwitznak is sok volt: bár azt a tábort felkészítették erre, a kémények is megrepedtek a túlterheléstől. Nehéz megállapítani különben, hogy a magyar közvélemény mennyire volt antiszemita a némethez képest. De ha azt nézzük, milyen napilapok, hetilapok jelentek meg a két országban, milyen példányszámban, és azt mennyien, kik fogyasztották, akkor láthatjuk, hogy míg a náci Das Schwarze Korpst vagy pedig Streicher lapját Németországon belül jobb körökben ciki volt olvasni, addig Magyarországon az akkori Magyar Nemzet című újság nem számított elterjedt lapnak, ezzel szemben mondjuk, az Egyedül Vagyunk, mint intellektuális jobboldali napilap, vagy pedig a különböző, kifejezetten szélsőjobb napi- és hetilap-mutációk több százezres példányban jelentek meg. És ezért is kell értékelnünk Keresztes-Fischer Ferencet, aki egy idő után még betiltja a Jud Süss vetítését az országban.

Magyarország felszabadítása. Eddig olyan mítoszokat mondtam, amik egyértelműen a jobboldal toposzai, de nemcsak ilyenek vannak mind a mai napig. Magyarország felszabadításának mítosza persze ma már sokkal összetettebben és nem ennyire egyoldalúan jelenik meg. De hát azt tudni kell, hogy amennyiben Magyarországot a szovjet csapatok felszabadították volna, ez azt feltételezi, hogy valami olyasmit hoznak el ide, amivel saját maguk sem rendelkeznek. Hogy Márai Sándort idézzem: az az ország, azok a katonák, akik otthon is rabszolgák, azok nem tudnak felszabadítani másokat. Ezt, sajnos, akkor is ki kell mondanunk, ha a nyilasuralom annyira rettenetes volt, hogy ehhez képest nagyon sok embernek az életben maradás reményét jelentette, mikor meglátta az első szovjet katonát.

Horthy Miklós szerepe a háború alatt. Van egy olyan tévtan, hogy Horthy minden tőle telhetőt megtett, hogy kivezesse az országot a háborúból. Ez természetesen részben igaz. A dolog nem teljesen fekete-fehér. Pont Horthy Miklós kapcsán Szakály Sándor mondta el az előbb, hogy például magában a Szovjetunióval beállt hadiállapotban rendkívül nagy felelőssége van. Tehát itt egy is-is esettel állunk szemben. Horthy Miklósnak csakugyan van egy pozitív szerepe és egy negatív szereplése ennek a háborúnak a folyamán. Nyilván lehet mérni, hogy melyik a nagyobb, melyik az, amelyik az ő esetében jobban érthető. Hogy egyszer haragjában, úgymond, antibolsevista múltjából adódóan, hozott egy elhamarkodott döntést, majd utána éveken keresztül próbált ez ellen tenni. De Horthy szerepe nem csupán ebben az ügyben negatív, és különösen a dilettantizmus, amiről szintén Szakály Sándor beszélt, említendő ennek kapcsán.

A nyilas mozgalom. A nyilas mozgalom kapcsán, hogyha a Terror Házába ellátogatnak, azt a meghatározást fogják találni, hogy rövid periódustól eltekintve, csekély társadalmi bázissal rendelkező és a német nácikat másoló szervezet volt. Ezt, mint magyar hazafi is, azt gondolom, ki kellene kérjük magunknak. Ugyanis a nyilas mozgalom sajátosan magyar jelenség. (derültség) Egyáltalán nem másolta a német nemzetiszocializmust. Másból, a magyar társadalmi gyökerekből táplálkozott. És nem véletlen egyébként, hogy az ideológiai keretével mind a mai napig szembe kell néznünk.

A kilencedik tévtan a magyarországi németek kitelepítésével kapcsolatos, amely szerint a potsdami határozatok, a nagyhatalmak kötelezték volna Magyarországot arra, hogy a német nemzetiséget kitelepítse. Formálisan ez így nem teljesen igaz. Ugyanis a potsdami határozatok az érintett kormányok kérésére csak lehetőséget adtak arra, hogy a németeket kitelepítsék. Erről a kérdésről a magyar minisztertanács szavazott. A tizenhat miniszterből kilencen igennel szavaztak, köztük Antall József édesapja is. Öten tartózkodtak, és ketten nemmel voksoltak. Ebben az ügyben nagyon súlyos a magyar felelősség, amit ismét Márai és Bibó István is kimond. Ugyanazok a vonatok, amelyekbe fél évvel ezelőtt a magyar közigazgatás valakiket tuszkolt, most ismét tele, ismét mennek valamilyen irányba. Tehát ezt, mint egy történelmi tévtant, vissza kell utasítani.

A tizedik történelmi tévtan, ami most már persze egyáltalán nem annyira virulens, de régebben nagyon is az volt, és ebből, úgymond, a jobboldal mind a mai napig táplálkozik, hogy Magyarország volt az utolsó csatlós. Magyarország nem tudott az utolsó csatlós lenni – még ha akart volna, sem, mert Szálasi nyilván szeretett volna az lenni –, mivel a horvát usztasa állam vagy pedig a román emigráns kormány, Horia Sima és mások szintén utolsó csatlósok kívántak lenni. Tehát ennek a rágalomnak nincs is értelme. Se történelmileg, se közigazgatásilag, se földrajzilag nem stimmel. Nem Magyarország volt az utolsó csatlós.

A tizenegyedik tévtan, ami ma már, azt gondolom, szintén háttérbe szorult, ellenben az ’50-es években bizonyos körökben volt népszerűsége: ez az, hogy a magyar fasiszta nemzet, 9 millió fasisztával kell itten kormányozni. Állítólag ezt Rákosi Mátyás mondta volna, bizalmas körben. Abból, amit az előbb elmondtam, ha valaki nagyon rosszindulatú, esetleg arra következtethetne, hogy én ehhez kívántam bármiféle szellemi muníciót szolgáltatni. De ez nem így van. Én nem „a magyarokról” beszéltem, hanem az uralkodó elitről, illetve az uralkodó elitnek egy meghatározó részéről. A magyar lakosságra ilyen értelmű állítást, azt gondolom, normális ember nem tesz.

Tizenkettedik tévtan: Teleki Pált és Horthy Istvánt a németek gyilkolták meg. Ezt hadd ne fejtsem ki részletesen, gondolom, itt mindenki egyetért velem, hogy ezek nem gyilkosságok voltak, hanem Teleki esetében öngyilkosság, Horthy István esetében pedig nyilvánvaló baleset. A legenda lényege ebben az esetben is az, hogy ha őket meggyilkolták, akkor, ugye, mi ártatlanok vagyunk valamiben. Mert ők meg tudták volna oldani azt a politikai helyzetet, amit egyébként így nem tudtunk megoldani, mert nem voltak velünk.

A tizenharmadik és az utolsó ilyen jellegű tévtan – ami pont ma (február 13-án) aktuális, egy kedélyes emléktúra is emlékeztet erre, amely egyébként több felvonásban zajlik, és már 11-én is volt –, hogy a budai német–magyar védősereg Hitler parancsának megfelelően, becsületből tört ki volna az ostromgyűrűből. Ez, azt gondolom, rendkívül érdekes kérdés, és lehetőséget ad nekünk az oktatásban arra, hogy szembenézzünk azzal a fogalommal, hogy becsület, és megnézzük, milyen mozgástere volt ezeknek a szerencsétleneknek, akik kitörtek, és ennek alapján mennyiben értékelhető hősiességnek az az egyébként csakugyan elismerésre méltó fizikai teljesítmény, amelyet az a 700 szerencsés túlélő – az a 1,5% abból a 43 900-ból – nyújtott, aki elérte a saját vonalakat, és hogy igaz-e az, hogy ezt becsületből és hűségből tették volna. Nyilván a becsület és hűség azért úszik be ebbe a diskurzusba, mert a Meine Ehre heißt Treue vagyis Becsületem a hűség az SS jelmondata volt. Nos, mindennek a fordítottja igaz. Adolf Hitler megtiltotta ugyanis ezeknek az embereknek a kitörést, mert neki nem arra volt szüksége, hogy néhány száz, félelemtől és sebesüléstől meg fagyástól félőrült ember elérje a saját vonalait fegyverzet nélkül. Neki az volt a fontos, hogy Budapestet minél tovább, az utolsó töltényig védjék, és adott esetben pusztuljanak el, mert a gyengébbnek el kell pusztulni az erősebbel szemben. Ehhez képest ez a védősereg nyilván nem akart elpusztulni. A parancsnokuk, aki, azt gondolom, katonai szempontból is rendkívül gyáva ember volt, amikor már más lehetősége nem volt, kiadta a kitörési parancsot, és ezt a német katonák – nyilvánvaló, ebben a világnézeti háborúban más lehetőségük nem lévén – követték is, hiszen ők azt gondolták, nem megalapozatlanul, hogy a hadifogság ugyanolyan, mint a halál. Ezek után kitörtek, mert szerettek volna életben maradni. De nem a Führer parancsára, hanem a Führer parancsa ellenére – és ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom. Ha ezt el tudjuk mondani, ha el tudjuk mondani, hogy olyan gyűlöletspirálban, amit nemzetiszocializmus és kommunizmus teremtett, a fogságba esésre, mondjuk, egy SS-katonának nem is igen adtak esélyt, mert ott puffantották le, ahol érték. Ezeknek az embereknek nem volt más választásuk. Őket meg kell siratni, adott esetben állami szinten, de nem szabad ünnepelni mint a becsület napja hőseit.

Ezzel tulajdonképpen zárom is ezt a rövid beszámolót. És még egyetlenegyet tennék hozzá. Saját, Budapest ostromáról szóló könyvemről olvastam tegnap egy meglepő recenziót, ahol a recenzens, a Terror Házának egy dolgozója azt írta, hogy én a már teljesen elcsépelt nemzeti felelősségi szembenézés kérdését feszegetem ebben a könyvben. Azt gondolom, kiegyezés anélkül, hogy szembenézzünk, biztos, hogy nem lesz.

Köszönöm szépen a figyelmüket!

* Az említett tévtanok tizenötre kiegészített, szakirodalmi hivatkozással ellátott írásos ismertetője a Közkedvelt mítoszok között olvasható.

Egyezzünk ki a múlttal!