Raskó István (MTA SZBK Genetikai Intézet, Szeged) előadása a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján („Őseinket felhozád…” – Magyar őstörténet).

Az emberi örökítőanyag, a DNS összetevői sorrendjének maghatározása után tíz évvel elmondhatjuk, hogy a tízéves fejlődés talán egyik legfontosabb eredménye az emberi evolúció, valamint az emberi populációk rokonsági viszonyainak jobb megértése, a Föld benépesítési menetrendjének megfejtése, a modern ember afrikai eredetének bizonyítása, a modern ember, az előemberek és a többi emberszabású genetikai mintázatának összehasonlítása.

Mielőtt fejtegetéseinket tovább folytatnánk, van egy fontos tisztázandó kérdés. Az egyik legtöbb ellentmondást kiváltó próbálkozás az emberi populációk fogalmának meghatározása. Egy biológiai populációt alkotó egyedek sokféleségét az egyedek genetikai sokfélesége, ezen belül az egyes genetikailag meghatározott tulajdonságok finom genetikai eltérései szabják meg. Az emberi populációk esetében egyszerű lenne a klasszikus biológiai, genetikai értelemben vett populációkról beszélni, ami az egymással véletlenszerűen párosodni és termékeny utódokat létrehozni képes egyedek összességét jelenti, azonban ebben az esetben ez a meghatározás használhatatlan, hiszen ilyen alapon a Föld valamennyi lakója egyetlen populációba besorolható. Populációgenetikai munkákban populációnak az azonos földrajzi környezetben élő, azonos nyelvet beszélő közösségeket tekintik, azonban ebben a meghatározásban a genetikai hasonlóság mellett jelentős kultúrtörténeti elem is van, amelynek nincs köze a genetikához. A saját vizsgálatainkban, jobb híján, mi is ezt a meghatározást fogadtuk el.

Populációk közötti különbségek vagy hasonlóságok vizsgálatára bármilyen mérhető, látható tulajdonság alkalmas, így elsősorban  biokémiai jellegzetességek, de az utóbbi években a vizsgálatokban döntő szerepe van a DNS szintjén megnyilvánuló különbségek meghatározásának. A gének szintjén kimutatható különbözőségeknek vagy polimorfizmusoknak a mértéke genetikai történetünk, rokonsági fokunk „genetikai ujjlenyomataként” szolgál.

Az ember teljes genetikai információjának közel 99%-a a sejtmagban, kromoszómákba csomagolva, míg a maradék 1%-a a mitokondriumokban található.

A sejtmagi géneket mindkét szülő egyenlő mértékben hagyományozza ránk, ráadásul az egyedfejlődés egy bizonyos stádiumában ezek keverednek, rekombinálódnak is egymással. A legutolsó nemzedékben két nukleáris felmenőnk van, egy generációval „feljebb” már négy nukleáris elődöt találunk. Húsz emberöltőre visszamenően pedig, átlagosan 25 éves generációs idővel számolva, több mint 1 millió azon elődök száma, akik hozzájárultak sejtmagbéli génjeinkhez. Ezért a nukleáris DNS-variációk a mai, nagy felbontóképességű technológiákkal csak a populációk átlagának rokonsági mutatói meghatározásában elsődlegesek.

Az emberi populációk közötti földrajzi távolság alapú elkülönülés természetes. Azok, akik azonos földrajzi régióban élnek, azonos nyelvet beszélnek, azonos kulturális értékeket tekintenek fontosnak, általában egymással házasodnak és elkülönülnek a távolabbi területeken élő populációktól. Az azonos földrajzi környezetben élő populációk génfrekvencia-értékei ezért hasonlóak és eltérnek a más földrajzi környezetben élőkétől.
Specifikus kérdések megválaszolására ad lehetőséget a sejtekben több száz vagy ezer példányban is előforduló sejtrészecske, a mitokondrium-DNS, és a férfi nemi kromoszóma, az Y kromoszóma. A mitokondrium csakis anyai ágon öröklődik, ezért kiválóan alkalmas a különböző embercsoportok anyai ági leszármazási vonalainak meghatározására. Az Y kromoszóma ugyanakkor kizárólag apáról fiúra öröklődik, ezért az apai leszármazási vonal vizsgálatára
használható.

A vizsgálatokra a mitokondrium egy olyan szakaszát használják, amelyen nincs semmiféle gén, tehát genetikailag közömbös. Az ezen a szakaszon bekövetkező mutációk (öröklődő DNS-szerkezeti változások) gyorsan rögzülhetnek a populációban, hiszen erre a régióra evolúciós, szelekciós nyomás nem nehezedik. A szakasz egyedi építőkő-sorrendje, szekvenciája egymástól eltérő pozícióik (mutációik) alapján egy-egy haplotípust határoznak meg. A mitokondriális haplotípus tehát az egy egyéntől származó mitokondriális DNS, a benne lévő mutációkkal, polimorfizmusokkal. A haplotípusokat bizonyos nukleotidpozíciókban található azonos ősi mutációik alapján haplocsoportokba soroljuk.

Az emberi populációkban évezredek során alakultak ki a filogenetikailag fontos mutációk és vándorlás útján terjedtek el. A populációk közös együttélése alatt kialakult mutációk megmaradtak a genomban, míg a vándorlás során és a szétválás után kialakult mutációk már csak az adott populációra jellemzőek. Így minden populáció hordozza a közösen kialakult ősi mutációkat, illetve a vándorlása során kialakult újabb és újabb mutációkat. A mitokondriális DNS-ben tárolt molekuláris információ azonban nemcsak a leszármazási történetre vonatkozik, hanem a nők migrációjára is, akik ezeket hordozzák és továbbadják generációkon keresztül. Mivel ezek a folyamatok a Föld benépesítésével párhuzamosan mennek végbe, a mtDNS-variációk egy része bizonyos földrajzi helyekhez és populációkhoz köthető.

Megállapították, hogy ezen a szakaszon kb. minden tízezredik évben rögzül egy mutáció, ezért ez használható molekuláris evolúciós óraként is. A Föld különböző földrajzi régióiban élő egyénektől származó mitokondriális DNS (mtDNS) egyetlen anyai főághoz vezethető vissza. Ha a mitokondriális időszámítást is figyelembe vesszük, ennek a közös mitokondriális ősnek a létezése 150-170 ezer évvel ezelőttre tehető. Ez a közös ős a  „mitokondriális Éva” nevet kapta.

A mtDNS a legnagyobb változatosságot Afrikában mutatja, ami azt bizonyítja, hogy ez a legrégebbi populáció, míg a legkevesebb változatosság a legfiatalabb, az európai és az amerikai népcsoportnál található. Ezzel genetikailag is alátámasztást nyert az antropológiai és régészeti leletek alapján történt feltételezés, mely szerint Afrika a mai ember eredetének színhelye.

Az eddig végzett mtDNS-t felhasználó vizsgálatból az is kiderült, hogy egy adott népcsoportban számos mitokondriális típus előfordul. Ezeknek a genetikai átfedéseknek az az oka, hogy az emberek vándorlásával az adott régiótól eltérő genetikai csoportok is bekerülhettek és ezek a történelem során ott el is szaporodhattak. Egyes esetekben, különösen a földrajzilag elzárt populációkban azonban, csak egy bizonyos származási ághoz tartozó egyének vannak többségben.

Az Y kromoszóma az apai vonalon generációról generációra, viszonylag változatlan formában öröklődik valamennyi fiú utódba. Megőrzi a szerkezeti jellegzetességeket a prehistorikus idők óta. Jelentős részén csak mutációval jöhet létre változás, ezen a DNS-szakaszon nem keveredik az anyai és az apai információ. Populációk apai ági leszármazási vonalát tehát ennek, a megtermékenyítés után anyai eredetű DNS-sel nem keveredő szakasznak a vizsgálatával követhetjük nyomon. Az Y kromoszomális bélyegek is használhatók molekuláris óraként. Minden egyes mutáció egy közös őshöz vezet, és a populációk apai öröklődési vonalai, hasonlóan a mitokondriális szakaszoknál leírtakhoz, visszavezethetők az alapító apákhoz, illetve egyetlen férfiúhoz, az afrikai „Ádámhoz”.

Mind az anyai, mind az apai öröklődési vonal vizsgálata azonban csak részleges információkkal szolgál az adott népcsoportok genetikai mintázatára, betegséghajlamára, rokonsági viszonyaira. A teljes kép megértéséhez, ezek mellett a sejtmagi genetikai jellegzetességeket is meg kell határozni.
Régmúlt korok eseményei, a régi és mai populációk rokonsági viszonyai megértésének, a régi populációk mozgása meghatározásának módszere lehet a régi és a mai populációk anyai és apai ági genetikai jellegzetességeinek összevetése.

Szerencsére őseink nemcsak építészeti, művészeti emlékeket és a múzeumokban látható egyéb tárgyakat hagytak ránk, hanem génjeiket is, mégpedig nemcsak örökített formában, hanem ténylegesen, az ásatásokkal feltárt csontokból kinyerhető DNS anyagi valóságában. Az emberiség eredetének, rokonsági viszonyainak megismerésére irányuló tudományos megközelítésben mikor szükséges feltétlenül – a ma élő populációk vizsgálatánál jóval bonyolultabban kivitelezhető – régészeti leletek vizsgálata? Olyan esetekben, amikor a modern populáció vizsgálata nem adhat reális eredményt, mert a vizsgált csoport a letelepedése óta eltelt idő alatt genetikailag keveredhetett más népcsoporttal (népcsoportokkal). Ezért alkalmazható a régészeti genetika a magyar etnogenezis kutatásában is.

Különféle európai, ázsiai, amerikai és afrikai népeknél folytak vagy folynak történeti genetikai vizsgálatok, amelyeknek az a céljuk, hogy föltárják az adott népcsoport más populációkkal való rokonsági viszonyait és földrajzi eredetét. Így kézenfekvő volt, hogy saját népünk történelmének, eredetének vizsgálatára fordítsuk figyelmünket. Magyarország történelme folyamán számos népcsoport telepedett le a korai Magyarország területén. Napjainkra ezek a csoportok genetikailag teljesen beolvadtak a magyar népességbe (csak néhány település őriz nevében információt az oda letelepedett népcsoportokról). Ennek alapján kezdődtek azok a vizsgálatok is, amelyeket az MTA Régészeti Intézetének, valamint az MTA SZBK Genetikai Intézet általam vezetett kutatócsoportjának kutatói a 2000-es évek elején elindítottak. Munkánk célja az volt, hogy föltárjuk a honfoglaláskor genetikai viszonyainak sajátságait. Választ akartunk kapni arra a kérdésre, hogy mennyire volt a hazánk területére érkezett 10. és 11. századi honfoglalás kori magyarság genetikailag egységes, milyen eredetű anyai és apai ági elemeket hordozott. milyen arányban tartalmazott ázsiai, illetve európai típusú genetikai elemeket.

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, régészetileg jellemzett, bizonyíthatóan a honfoglalás korából származó csontanyagra volt szükségünk, amelyből DNS-t vonhattunk ki és következtetéseket tehettünk a mitokondriális és Y kromoszomális haplocsoportokra. Vizsgálatainkba ma élő magyar és székely emberek DNS-ét is bevontuk. Ismereteinket saját genetikai összetételünkről tehát teljesebbé teheti a honfoglalás kori leletek vizsgálata, illetve a népcsoportok anyai ági leszármazási vonalát meghatározó mitokondriális és apai ági leszármazási vonalat megadó Y kromoszomális DNS analízise és azok összehasonlítása a ma élő magyar népesség adataival.

A honfoglalás kori leletanyagot a régészeti mellékletek alapján két csoportba oszthatjuk. Az egyik csoportba azok a csontmaradványok kerültek, amelyeket a korra jellemző lovas temetkezéssel, gazdag régészeti leletanyaggal temettek el. A másik csoportot a 10. és 11. századból származó, szegényes régészeti leletanyagú, úgynevezett köznépi sírokból származó csontleletek adták. Vizsgálatainkkal megállapíthattuk, hogy a gazdag leletanyagú sírok csontleleteinek egy része olyan mitokondriális csoportokba tartozott, amelyek legnagyobb gyakorisággal Ázsiában találhatók. Az összes ilyen csontlelet összesen mintegy 23%-ban ázsiai típusú mitokondriális csoportokhoz tartozott. A köznépi temetők, valamint a ma élő magyar és székely emberek mintái azonban csak mintegy 1–5%-ban hordoztak ázsiai eredetű anyai vonalakat. Egy kis családi temető (Harta) régészek által meghatározott leletanyaga is nagy százalékban ázsiai elemeket mutatott.

Ha az egyedi leletek mitokondriális-DNS-építőkövei sorrendjét statisztikai analízisnek vetettük alá és egyenként összehasonlítottuk Eurázsia különböző területein élő népcsoportok több mint 7 ezer tagjáéval, akkor azt találtuk, hogy a ma élő magyar, illetve székely populációból származó minták halmaza, a köznépi temetőkből származó mintákkal együtt, az európai népcsoportok közé kerültek, azokhoz voltak genetikai rokonságuk szintjén a legközelebb. A gazdag leletanyagú honfoglaló sírok mintái pedig az ázsiai populációkkal mutattak genetikai rokonságot. A későbbiekben vizsgálatainkba bevontunk ma élő gyimesi és moldvai csángó emberektől származó DNS-mintákat is, amelyek statisztikai vizsgálata azt mutatta, hogy a legnagyobb genetikai hasonlóság a gazdag leletanyagú, úgynevezett klasszikus honfoglaló sírok mintái és a moldvai csángók mintái, valamint a ma élő magyarok és székelyek mintái és a gyimesi csángók mintái között található.

Az apai ági genetikai rokonság meghatározása a régészeti leletanyagból sokkal nagyobb nehézségekbe ütközött, mint a mitokondriális DNS-t érintő vizsgálatok. Bár csak néhány gazdag leletanyagú sírban föllelt férficsontból tudtunk értékelhető DNS-t kinyerni, azt megállapíthattuk, hogy a minták egy része, egy olyan Y kromoszómás bélyeget hordoz, amely csak azon, ma élő uráli népek férfi lakosságánál fordul elő nagy gyakorisággal, akiket a történészek és néprajzkutatók a magyarság ősi rokonainak tekintenek. Érdekes módon a ma élő magyar és székely férfiakban ez a bélyeg hiányzik, illetőleg csak nagyon ritkán fordul elő (mi több mint 200 férfi mintából csak egyetlenegy székelynél találtuk meg). A ma élő magyar és székely férfiak a többi európai populációra jellemző Y kromoszomális jellegzetességeket mutattak, egyedül a J haplocsoport előfordulása volt magasabb.
Az anyai ági és az apai ági genetikai vizsgálatokból azt a következtetést vonhattuk le, hogy a honfoglalás kori leletanyag nem volt genetikailag egységes: míg a köznépi temetők leletanyaga inkább a ma élő magyar nyelvű populációk európai jellegzetességeit hordozta, az úgynevezett klasszikus honfoglalók nagy gyakorisággal ázsiai eredetű apai ági, illetve anyai ági genetikai elemeket hordoztak. Ezek előfordulása a ma élő magyar és székely népcsoportban, valamint a honfoglalás kori köznépi temetők leletanyagában csak igen kis százalékban fordul elő. Ez azt mutatja, hogy a honfoglalók ázsiai eredetű genetikai mintázata a Kárpát-medencében a honfoglaláskor itt élő, főleg európai eredetű népekkel keveredve felhígult, és a mai magyarság genetikai értelemben már nem különbözik a környező európai populációktól.

Későbbi vizsgálatainkban egy másik tulajdonság genetikai meghatározóját is megvizsgáltuk. Ez a felnőttkori tejemésztés képességének a genetikai alapja. Ismeretes, hogy a tej emésztésében részt vevő fehérje bizonyos embereknél felnőtt korban hiányzik. Az ilyen egyének tejfogyasztás után súlyos emésztési zavarokra panaszkodnak. A genetikusok megállapították, hogy a tejemésztés képessége legnagyobb gyakorisággal Európa északi területein marad meg az emberek felnőtt korában is. Ez a képesség délre haladva egyre ritkábban található meg. Az északi népek majdnem 100%-os tejemésztési képességéhez képest a ma élő magyar lakosság 63%-a képes felnőtt korában is emészteni a tejet. Ez a tulajdonság az ázsiai népeknél hiányzik vagy ritkán fordul elő. Ennek megfelelően a magyarokkal rokon népeknek tartott uráli nyenyeceknél, udmurtoknál, manysiknál a lakosság mintegy 70%-a képtelen a tejet emészteni. A honfoglalás kori DNS-mintáinkban meghatároztuk a tejemésztés képességének a gyakoriságát. Megállapítottuk, hogy szemben a ma élő magyar népességgel, a honfoglalók mintegy 70%-a felnőtt korában képtelen volt a tejet emészteni. Ez az adat nagyon hasonló az előbb említett uráli népeknél említett értékekhez, és ez is a honfoglalók ázsiai eredetét bizonyítja. Tekintetbe véve azonban azt a tényt, hogy a ma élő magyaroknál ez a képesség felnőtt korban is megmaradt, ez alátámasztja azt az előző feltevésünket, hogy a honfoglalók genetikai állománya felhígult az itt élő népekkel, valamint a későbbi történelmünk során idetelepült népcsoportok genetikai állományával, kialakítva a minden szempontból európai típusú tejemésztési genetikai mintázatot.

A honfoglalás a mai magyarság genetikai képének alakításában tehát genetikai értelemben csak egy kis epizód volt, az úgynevezett klasszikus honfoglalók genetikai hozzájárulása a mai népesség genetikai mintázatához jelentéktelen. A magyarság korántsem nyugodt történelme következtében az anyai és apai genetikai elemek változása a nyári égbolt felhőinek állandó változásához volt hasonló, amely az évszázadok során beleolvadt az egységes európai égboltba. A régészeti genetikai vizsgálatok a jelen szakaszukban csak egy kis lépést, egy pillanatfelvételt jelentenek a magyarság genetikai képének megértésében és a Kárpát-medence honfoglalás kori lakosságának jellemzésében. Az értelmezés kiteljesedéséhez a honfoglalást megelőző és követő korok leletanyagának vizsgálata szolgáltathat további adatokat.

A kéziratban szereplő kutatási eredmények az MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetéből: Bachrati Csanád, Bogácsi-Szabó Erika, Kalmár Tibor, Csányi Bernadett, Czibula Ágnes, Nagy Dóra, Priskin Katalin, Tömöry Gyöngyvér, az MTA Régészeti Intézetéből: Csősz Aranka, Langó Péter, Mende Balázs munkájának köszönhetők.