A Történelemtanárok Egylete 2020. október 10-én tartott tankönyvvitáját követően minden résztvevő számára felkínáltuk, hogy írásban is fejtse ki a konferencián általa elmondottakat. Szabados György történész, a NAT-2020 alapján készült (két 5. osztályosoknak szánt és két 9. évfolyamosoknak írt) történelemtankönyvek egyik alkotója összefoglalta a tankönyvvitán is elmondott álláspontját, továbbá reagált az akkor elhangzottakra. Alább – előzetes megjegyzéseinket követően – teljes terjedelemben közöljük Szabados György cikkét.

Előzetes megjegyzéseink Szabados György írásához.

1. A szervező Történelemtanárok Egylete, a jelenlévő történészekkel, tanárkollégákkal és újságírókkal egyetértve igen pozitívnak minősítette és minősíti, hogy az új tankönyvek egyik alkotója vállalta a szakmai vitán a részvételt; ugyanis a szakmai véleménycserét a tankönyvfejlesztés és a demokratikus közállapotok elengedhetetlen elemének tartjuk.

2. Az álláspontok azonban nem közeledtek annak ellenére, hogy egyetértünk Szabados György eme, az összefoglalójában is kifejtett gondolatával: „a tudományos alap az, ami nem engedi a történészi gondolatokat fékevesztett vágtázásba váltani, szétszéledni: a történettudomány ugyanis a források kritikus vizsgálatára épített múlt-rekonstrukció, ilyenformán a Magyarországon mintegy negyed évezrede alakuló, finomodó történetkritikai módszerek megszabnak egy széles haladási sávot, amelyen több nézet is versenyezhet, de ha egy elmélet letér arról, az már nem nevezhető tudománynak.”

3. A vita egyik sarkalatos pontja lett az a kérdés, hogy létezik-e, létezhet-e szakmai konszenzus – jelen esetben a magyar korai történelemmel kapcsolatban, ami számon kérhető a tankönyveken. Szabados György többször kifejtette ezzel kapcsolatos elutasító álláspontját, ugyanakkor a vitán több szakember is megfogalmazta a tudományos konszenzus kialakításának módszereit, feltételeit, így a bizonyítékokkal való alátámasztás szakmai érvét. Szabados György szerint: „akik a konszenzust kérték számon rajtam, azok egyszer sem tudták pontosan kijelölni a konszenzusalkotásra jogosultak körét (jelzem, e vita során sem).” Változatlanul elbeszélnénk egymás mellett?

4. Szabados György csúsztatással vádol minket, ám szerintünk érvelésében ezt épp ő teszi:

„A vita minden értéke dacára a TTE hivatalos álláspontjával továbbra sem tudok azonosulni, főleg az október 19-én közzétett bizottmányi állásfoglalás ezen mondatával: „A szakmaiság hiányát jelzi, hogy ezek a tankönyvek a magyar őstörténet kapcsán az elfogadott tudományos álláspontokat nem hitelesen mutatják be, míg a valóban vitatott témákat egyoldalúan közelítik meg. Így épp a kiemelten fontos forráskritika elsajátítását gátolják.” Ezt kollégáim nevében is határozottan visszautasítom. Élből csúsztatásnak tartom azt, hogy a tankönyveket általánosan említve elsikkad az a tény, hogy az ötödikes és a kilencedikes korosztályt nem ugyanazon anyagmennyiség és módszertan alapján tanítják: furcsa, hogy ezt itt nekem kell szóvá tennem. Az „elfogadott” és a „valóban vitatott” jelzők aggatása pedig a konszenzus lehetetlenségének fényében bajosan értelmezhető: nemcsak azért, mert a magyar őstörténetben minden kérdés „valóban vitatott”, hanem azért is, mert egy mégoly „elfogadott tudományos álláspont” lehet egyszersmind vitatott.„

A két aláhúzott részt tartjuk csúsztatásnak. Először: mi éppen azt tettük szóvá, hogy az 5-es és 9-es tankönyveket ugyanaz a tananyagfejlesztő is jegyzi. Négy tankönyvben olvashatóak az adott szerző gondolatai – az életkori sajátosságok ellenére – akár azonos megfogalmazásban. Másodszor: azt kértük többszörösen számon, hogy vitatott kérdések esetén (konkretizálva például a kettős honfoglalás elméleténél – a konkrétumokat Szabados György hiányolja) mindegyik álláspont melletti érvek jelenjenek meg (illetve maga a vitatottság ténye), ne csupán egyik irányban részrehajló megállapításokat fogalmazzanak meg a tankönyvek.

5. Szabados György több ponton „félreérti” történész-régész-nyelvész kollégák érveit, például Klima Lászlóét: „az kellene, hogy a történelemtankönyvek ne mondjanak ellent a nyelvtantankönyveknek” pedig szintén elfogadhatatlan, mert ha a történeti és a nyelvi kapcsolódások másfelé mutatnak, akkor miért is kell a történelemtankönyveket éppen a nyelvtankönyvekhez igazítani? Állításával ellentétben a történelemtankönyvek nem fogalmaznak meg külön elméletet a nyelv eredetéről, csupán a kutatás legújabb módszertani fejleményeire figyelmezve a nyelv őstörténeti relevanciáját nem jegyzik oly magasan, mint ahogy a finnugrista elfogultságtól terhelt, túlhaladott szemlélet elvárná!”

A tankönyveknek nyilvánvalóan, a tantárgyhoz kapcsolódó releváns, elfogadott tudományos álláspontokat, így például a magyar nyelv finnugor/urali nyelvcsaládhoz tartozását kell tartalmazniuk, amely nem túlhaladott szemlélet. Vagyis nem a történelemkönyveket kell igazítani a nyelvtankönyvekhez (pontosabban a magyar nyelv tantárgy könyveihez), hanem a nyelvészet elfogadott álláspontját kell tükrözniük.

Azt változatlanul komoly szakmai hibának tartjuk, hogy az új történelemtankönyvek vitatott elméletként jelenítik meg a magyar nyelv finnugor/urali nyelvcsaládhoz tartozását.

---

Szabados György

Tanok és könyvek – a történelemtankönyvek átdolgozásáról

Gondolati sarokpontokról

Mindannyiunk számára jól ismert tény, hogy idén ősszel átdolgozott történelemtankönyvek álltak a magyar közoktatás szolgálatába. Azt is tudjuk: kétszer két tankönyvről van szó, hiszen az 5. és a 9. osztályos diákok számára egyaránt megújult a korábbi és az „újgenerációs” változat. Az sem titok, hogy a korai magyar történelem oktatásában érvényesített új szemlélet szakmai megalapozásáért én vállalom a felelősséget. Erről több alkalommal folytattam vitát; legutóbb a Történelemtanárok Egylete (TTE) 2020. október 10-i konferencián volt alkalmam érveimet kifejteni. Hasznos volt az elhangzott kritikákat meghallgatnom (azokat is, amelyek bevallottan nem nekem szóltak, hanem pedagógus alkotótárs-kollégáimnak), valamint a TTE Bizottmányának a TTE honlapján október 19-én közzétett állásfoglalását elolvasnom. Erre is reagálni kívánok.

Annak nyomatékosításával kezdem, hogy a történelemtankönyvek átdolgozása csapatmunka volt, s több tudásfajta (pedagógusi és kutatói) találkozott. Munkánkat három szemponthalmaz közös metszetében tudom elhelyezni. Ezek: tudományos hitelesség, módszertani hatékonyság és a Nemzeti alaptanterv (NAT) és Kerettanterv (KET) által szabott keretek.

Hogy néz ki minden kissé részletesebben kibontva?

1. Tudományos hitelesség – kutatói szakmámból eredően erről szólok majd legbővebben. E pont hármas tartópillére: konszenzus” helyett reális történelmi rekonstrukció; új kutatási eredmények, új tudományágak bevonása; a tudásalapot a történelmi tények ismerete és azok feldolgozásának módszere kell, hogy képezze.
2. Módszertani hatékonyság. E pont szintén három pilléren nyugszik. Elsőként említendő a korosztályoknak megfelelő nehézségi szint megtalálása, amit csak csapatmunkával tudtunk elérni, hiszen gyakorló pedagógusok joga és kötelessége meghatározni, hogy mennyire terhelhető egy ötödikes és egy kilencedikes diák. A XXI. században élünk, így nagy hangsúlyt helyeztünk a kreativitás és vizualitás érvényesítésére; ezért hoztam ezt fel másodjára. Csak sorrendben és nem fontosságban harmadik pont a tanároknak biztosított oktatói szabadság, amely lehetőséget ad az átadandó tudásalap súlyozására, a véleménykülönbségek megjelenítésére és a pedagógusi kreativitás kifejtésére.
3. NAT és KET elvárásai. E pont hármas rendszere a tananyag csökkentését, ugyanakkor a magyar történelem részarányainak növekedését, annálfogva az identitásteremtés és identitáserősítés célját öleli fel. Történészi hatáskörömön túlmutató oktatáspolitikai szempont ez, bár én régmúltunk bővebb bemutatását csak üdvözölni tudom. Hazánk helyét, identitásunk legfontosabb jelképeit (államcímer és az alapján a zászló), egyes intézményeink (megyerendszer, kodifikált törvénykezés) e régi korok hagyatéka!

Tudományos hitelességről – a konszenzus ügyéről

A tudományos hitelesség témakörében a legnagyobb ellenérzést kiváltó álláspontom az volt, hogy konszenzus helyett reális alapon nyugvó történelmi rekonstrukcióra törekedtem. Ezt a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének adott interjúmban is kifejtettem: „a korai magyar történelemben sosem volt és sosem várható teljes szakmai konszenzus. Aki ilyet mond, az vagy ennyire nem ért a kutatáshoz, vagy tudatosan állít valótlant. Ennélfogva egy tankönyvön sem lehet konszenzust számonkérni! Amit számon lehet kérni, az a következő: szülessék forrásokon és szakirodalmi eredményeken alapuló valószerű történeti rekonstrukció, az így is történhetett elv jegyében. Éppen ezért én is átéreztem annak felelősségét, hogy – a tankönyvírásban való részvétel megtisztelő lehetőségével élve – minden állításomnak legyen szakmai fedezete; még akkor is, ha egyes sarkalatos kérdések mentén szakmai vitákat folytatok tudós kollégáimmal.”

2020. június 26-án közzétett gondolataimat ma is vállalom, ugyanakkor a TTE-konferencián folytatott vita során meggyőződtem arról, hogy egy kellően át nem beszélt elvet kell közösen átgondolnunk. Kezdjük azzal, hogy mi az a konszenzus? Létezik-e teljes konszenzus? Mivel a múltunkból leszűrhető tapasztalat, történelmi hagyatékunk egyik legerősebb pillére nemzeti identitásunknak, ezért biztos, hogy teljes konszenzus nem létezik; különböző műveltségű, vérmérsékletű, világnézetű emberek vagyunk, ezért mindig fogunk erről vitázni, szakmán belül és kívül egyaránt. Ha van két korszak, amelyik különösen távol áll a konszenzus lehetőségétől, az a régmúlt és a jelenkor. A jelenkor azért, mert ez a személyes élményként megélt történelem mába érő folytatása; a régmúlt idők hagyatéka pedig a „kik vagyunk? honnan jöttünk?” kérdésére kínál időről időre újrafogalmazott identitásalapozó válaszokat. Visszatérve a praktikus vonulathoz: akik a konszenzust kérték számon rajtam, azok egyszer sem tudták pontosan kijelölni a konszenzusalkotásra jogosultak körét (jelzem, e vita során sem). Értsük bele csak az akadémikusokat? De miért csak őket? A nem akadémikus kutatók álláspontja szükségszerűen kevésbé értékes? Különben is: ha valaki csak két néhai kiváló medievista akadémikus, Györffy György és Kristó Gyula életművét tanulmányozza, akkor láthatja, hogy a honfoglalás, a X. század és a Szent István-i keresztény államalapítás megítélésében sarkalatos nézetkülönbség alakult ki közöttük. Melyikük álláspontjára épüljön konszenzus? Tovább haladva e gondolat mentén: aki tudja, hogy a régmúltról szerzett tudást csak különböző tudományterületek bevonásával lehet valósághű komplexitással felruházni, az könnyen beláthatja, hogy nem kizárólag a történészeké a véleményformálás joga (mondom ezt történészként), hanem régészeket, nyelvészeket, néprajzkutatókat szintén illenék bevonni, sőt ma már a fizikai antropológusok és az archeogenetikusok is méltán kérnek részt a korai múlt egyes problémáinak megvitatásában. Régiek mellett új tudományok hallatják hangjukat, folyamatosan zajlik a régi és új tudományok illetékességi körének újragondolása.

Az új tudományok – főleg az őstörténet kutatásában – a múlt mindinkább színesedő képét eredményezik. Ezt a színesedést pedig minél hamarabb be kell építeni a közoktatásba, hiszen XXI. századi diákjaink vizuális kultúrában és a modern technika hatása alatt élnek. Így a régi korok szereplőit is hatékonyan lehet megkedveltetni a fiatalokkal, ha a legújabb technikával századok távolságából lehet őket eleven közelségbe hozni. Különös szerencsénk – amit bűn, sőt, mi több: hiba lett volna kihasználatlanul hagyni – III. (Nagy) Béla király (1172–1196) esete. Szellemi és gazdasági emelkedést, nagyhatalmi státuszt és békés hátországot teremtett országlása; kegyelmi pillanatszámba megy, hogy éppen az ő csontvázát sikerült azonosítani, arcrekonstrukcióját elkészíteni, legújabban még komputertomográf felvétellel is megvilágítani koponyája jellegzetességeit – a nagy uralkodóban ilyenformán megjeleníthető az élő/halandó ember, az antropológia és orvostudomány által is „vizualizálható” személy. Az ilyen és ehhez hasonló új eredmények új kérdéseket vetnek fel, régi kérdéseket késztetnek újragondolásra: folyamatos mozgásban van a múltról nyerhető tudás, és ez a természettudományok által mind jobban felpörgetett dinamizmus sem a konszenzus nyugalmi állapotához vezet.

Veszélyként merült fel annak tudatosítása, hogy ha ennyire nincs konszenzus, akkor minden szakmai álláspont és minden erre épülő történelmi tananyag csupán egy vélemény a többi között. Ez valóban így van, de veszélynek mégsem lenne helyénvaló beállítani az egymás mellett élő, olykor egymással vitatkozó tudományos alapokon álló történeti rekonstrukciókat. Merthogy éppen a tudományos alap az, ami nem engedi a történészi gondolatokat fékevesztett vágtázásba váltani, szétszéledni: a történettudomány ugyanis a források kritikus vizsgálatára épített múlt-rekonstrukció, ilyenformán a Magyarországon mintegy negyed évezrede alakuló, finomodó történetkritikai módszerek megszabnak egy széles haladási sávot, amelyen több nézet is versenyezhet, de ha egy elmélet letér arról, az már nem nevezhető tudománynak. Mindezeknél fogva, ha valamiben valaha elképzelhető konszenzus, az nem az egyik vagy másik tudományos következtetés egyeduralomra juttatása, hanem az adott következtetéshez vezető kritikai módszeresség alkalmazásának szükségszerűsége.

Egyes vitatott újításokról

Identitásalapozó erejénél és a fentebb előadott körülményeknél fogva az újraírt tankönyvek magyar őstörténeti/koratörténeti fejezetei kapták a legtöbb kritikát. Ezekkel – ha nem pusztán politikai, hanem tudományos igénnyel (is) készültek – már a nyáron és kora ősszel közzétett publicisztikámban foglalkoztam. Mivel ezek a cikkeim interneten szintén olvashatók és alább meg is adom elérhetőségeiket, ezért csak röviden utalok a kritikákat kritizáló mondandómra. Előtte annyit jegyzek meg, hogy – és itt nem holmi udvariaskodás beszél belőlem – a TTE októberi konferenciáján jóval többet épültem, mint egyes pályatársaim írásaiból. Ez nemcsak a tanácskozást dicséri (legalább elkezdtük kibeszélni a konszenzus kérdését!), hanem bizony néhány kollégám felkészültségéről is furcsa látleletet ad.

Nehéz ugyanis komolyan venni azt a cambridge-i magyar professzornőt, aki egyfelől alapvető fogalomzavarban szenved, másfelől szemmel láthatólag nem ismeri annak a kérdésnek egyik alapvető szakirodalmát, amellyel kapcsolatban elég sarkosan ítél. A fogalomzavar ott ütközik ki Berend Nóránál, ahol a magyar őstörténeti részt azért rója meg, mert, úgymond, kitalált legendákat állít be tényként; mármost a legenda a szentek életéről írt, tanító-erkölcsnemesítő olvasnivaló, míg a magyar őstörténetnek mondái vannak, amelyek mítoszokat (identitásképző, „sűrítve” megjelenített múltat) beszélnek el. (Ráadásul azért sincs igaza, mert ezek a mítoszok mítoszként szerepelnek a könyvekben és nem oknyomozó történelemként.) Legalább ennyire aggályos, hogy Berend Nóra a steppei típusú államot nemzetközileg ismeretlen, értelmetlen kategóriának minősíti: ehhez képest Walter Pohl osztrák akadémikus a népvándorlás kori Kárpát-medencében fennállt steppei birodalmak képviselte államtípusról értekezik egy rangos könyvsorozatban (The Transformation of the Roman World), amelyek (ide a hunok, az avarok és a X. századi magyarok államrendszere soroltatott) kortársaikkal ellentétben nem merítettek Róma krisztianizált politikai hagyatékából.

Nehéz ugyanis komolyan venni azt a finnugrista kutatót, aki széleskörű végzettsége dacára terminológiai önellentmondásba bonyolódik. Klima László hol precízen különíti el a nép és nyelv fogalmát és állítja, hogy nem finnugor rokonságról, hanem finnugor nyelvrokonságról értekeznek komoly tudósok, hol viszont összemosva a fogalmakat finnugor népekről beszél. Az sem tesz jót Klima komolyan vehetőségének, hogy a TTE honlapján november 1-én vele közzétett beszélgetésben azt állítja, hogy „Anonymus konkrétan történelemhamisító volt, de ezért nem lehet elítélni…” – ha egyszer történelemhamisító volt, akkor miért is nem lehet elítélni? A továbbiakban árnyalja ezt a kijelentését a regényes geszta irodalmiasságára utalva, ám a történelemhamisítás fogalma tudatos félrevezetést sejtet, amit az Anonymusszal foglalkozó tudomány minden jogos kritikai meglátása mellett sem állít Béla király egykori jegyzőjéről. Kevéssel fentebb közölt kívánalma, „az kellene, hogy a történelemtankönyvek ne mondjanak ellent a nyelvtantankönyveknek” pedig szintén elfogadhatatlan, mert ha a történeti és a nyelvi kapcsolódások másfelé mutatnak, akkor miért is kell a történelemtankönyveket éppen a nyelvtankönyvekhez igazítani? Állításával ellentétben a történelemtankönyvek nem fogalmaznak meg külön elméletet a nyelv eredetéről, csupán a kutatás legújabb módszertani fejleményeire figyelmezve a nyelv őstörténeti relevanciáját nem jegyzik oly magasan, mint ahogy a finnugrista elfogultságtól terhelt, túlhaladott szemlélet elvárná!

Nehéz ugyanis komolyan venni azt a régészt, aki más tudományok eredményeit és módszereit látható értetlenséggel és lesajnálással illeti (lásd a mondavilágunk újbóli csűrés-csavarására tett megjegyzését). Türk Attila emellett a Magyar Narancs augusztus 4-i kiadásában arról is tanúbizonyságot tesz, hogy nem valami jártas a hun hagyomány sokat vitatott kérdésének forrásaiban és szakirodalmában: XIII. századi német eredetű elgondolásnak állítja be, ügyet sem vetve a XI. századi (Herseldi Lampert) és a XII. századi (Árpád-házi Zsófia hercegnő, admonti apáca) szövegemlékekre, amelyek a szélesebb közönség számára is jól hozzáférhető, megbízható fordításokban állnak rendelkezésre.

A vita minden értéke dacára a TTE hivatalos álláspontjával továbbra sem tudok azonosulni, főleg az október 19-én közzétett bizottmányi állásfoglalás ezen mondatával: „A szakmaiság hiányát jelzi, hogy ezek a tankönyvek a magyar őstörténet kapcsán az elfogadott tudományos álláspontokat nem hitelesen mutatják be, míg a valóban vitatott témákat egyoldalúan közelítik meg. Így épp a kiemelten fontos forráskritika elsajátítását gátolják.” Ezt kollégáim nevében is határozottan visszautasítom. Élből csúsztatásnak tartom azt, hogy a tankönyveket általánosan említve elsikkad az a tény, hogy az ötödikes és a kilencedikes korosztályt nem ugyanazon anyagmennyiség és módszertan alapján tanítják: furcsa, hogy ezt itt nekem kell szóvá tennem. Az „elfogadott” és a „valóban vitatott” jelzők aggatása pedig a konszenzus lehetetlenségének fényében bajosan értelmezhető: nemcsak azért, mert a magyar őstörténetben minden kérdés „valóban vitatott”, hanem azért is, mert egy mégoly „elfogadott tudományos álláspont” lehet egyszersmind vitatott. Jó lett volna legalább néhány konkrét hiányzó példát említeni. Ennek híján magam végzem el munkám végeredményének kritikáját. Két, valóban élénk vitára okot adó eset felvezetését különösen fájlalom: az egyik az etelközi fejedelemválasztás és a kazár befolyás megléte/hiánya, a másik eset a honfoglalás tudatossága/kényszerűsége és ennek kapcsán a besenyők szerepének értékelése. Ezeket a terjedelmi korlátok miatt sajnos nem állt módomban tanulásra és megvitatásra előkészíteni; csak remélni tudom, hogy adatik alkalom (és még egy-két könyvoldal többletterjedelem) erre: a kilencedikes diákok nyilván már tudnák értékelni. A többi vitás kérdésből Levédia viszont például benne foglaltatik a tankönyvben, és arról sem kellene elfeledkezni, hogy az egyes forrásműfajok illetékességi körének taglalása, ami egy fontos újítás, már önmagában fejleszti az elméleti és ekképp a kritikus gondolkozást azáltal, ha a diák maga is mérlegelheti, mire jók az írott, a régészeti, az embertani, a nyelvi stb. források és mire nem.

A közreműködésemmel készült tankönyvek a magyar történelem korai fejezeteit az elmúlt évtizedekből örökölt szemlélethez képest pozitívabban kívánják láttatni. Teszik ezt azonban úgy, hogy – a felelős gondolkodás kívánalmához és a negyed évezredesnél is régebbi kritikai magyar történettudomány hagyatékához egyaránt méltóan – a tárgyilagosságra való törekvés jegyében. És hogy személy szerint én mennyire voltam alkalmas erre a megtisztelő feladatra? Ezt nem az én tisztem megítélni. Magamról annyit állíthatok, hogy ezen korszakokat évek óta kutattam és tanítottam egyetemen. Publikációim révén ellenőrizhető vagyok (ezek legjava már hozzáférhető az academia.edu-s profilomon). Mindazonáltal nem feledkeztem meg régi és új kutatási eredményekről, a tudós nemzedékek felhalmozta szellemi kincsek lehetőség szerinti kamatoztatásáról.

Amikor Kézai Simon mester királya, a jobb sorsra érdemes IV. (Kun) László (1272–1290) számára megírta Gesta Hungarorumát, tanulságos gondolatokat vetett fel. A külországokat megjárt udvari pap név szerint Paulus Orosiust marasztalja el a magyarokkal szembeni erős elfogultság miatt. „Ugyancsak ő abban a vonatkozásban is meglehetősen eltért az igazságtól, hogy a magyaroknak csupán balszerencsés kimenetelű csatáiról emlékezett meg, a szerencsés kimenetelűeket pedig hallgatással mellőzte, ami nyilvánvaló bizonyságát adja gyűlöletének. Én, mert az igazságot akarom követni, a szerencsétlen csatákat éppúgy beillesztem elbeszélésembe, mint a szerencséseket.” Ma már tudjuk, hogy nem Orosiuson kellett volna elvernie a port, de a tárgyilagosságra való törekvés e korai megfogalmazása intő példaként állhatna a jelenkor előtt. Az Augsburg mellett, 955. augusztus 10-én elszenvedett vereség kapcsán a magyar történetírás önostorozó hajlama például többeknek feltűnt a tudományos kutatás berkein belül is. Ez a kudarc igen „népszerű”; mintha egy világraszóló diadal lenne, annyit hivatkoznak rá, holott a tárgyilagosságra való törekvés önsorsrontó túlzásainak éppen maga a tárgyilagosság esik áldozatul. Igaz, változatlanul kerülendő egyes, később beköltöző Kárpát-medencei lakótársaink példája, akik dicsőséges dáko-román, avagy nagymorva mű-múltat gerjesztenek maguknak nem létező régi történelmük pótlékául (tisztelet a tárgyilagos kivételnek), de ez a végletesség a hazai kutatásra nem jellemző (tudományunk dicséretére legyen mondva, hogy a magyar őstörténeti képzetek dilettáns vadhajtásait igazán nem szokás a tudomány sáncain belülre engedni); a másik inkább. Vagyis Kézai Simon szavait átforgatva, ha az igazságot akarjuk követni, akkor a szerencsétlen csaták mellé a szerencsésekre is emlékeznünk kell. Önazonosság-tudatunk egyik szilárd tartóoszlopa ugyanis a valós tényeken alapuló valószerű történeti rekonstrukciókra épült ismeret, amely a múlt fényes pillanataiból követendő, gyászos eseményeiből pedig kerülendő példákat állít a jelen elé a jövőbe vezető úthoz. Ezt úgy szokás tömören megfogalmazni, hogy a történelem az élet tanítómestere…

Az academia.edu-n elérhető tudományos publikáció

A tankönyvvita tárgykörében közölt internetes írásaim (a bennük linkek vezetnek más, általam hivatkozott írásokhoz):

Korai magyar múlt az átdolgozott történelem tankönyvekben – interjú Szabados György történésszel, tananyagfejlesztővel

Szabados György dolgozta át az új történelemtankönyvek korai magyar történelmét tartalmazó részeit

https://magyarnemzet.hu/velemeny/tanok-es-konyvek-tankonyvek-kritikai-8514972/

https://magyarnemzet.hu/velemeny/kozossegszervezo-erokrol-es-hagyomanyokrol-valasz-balint-csanadnak-8598507/

„Teljes konszenzus? Olyasmi nem létezik!” – Megjegyzések Bárány Balázs kritikájához

Válasz Berend Nóra Kis magyar mitológia című, 2020. júl. 16-án a TTE honlapján közreadott cikkére

---

Kapcsolódó anyag:

Nekünk másik Mohács kell?