Avagy történelem a filmen, film a történelemórán. Jakab György előadása.

Elhangzott a Történelemtanárok (15.) Országos Konferenciáján

Bevezetés

Először úgy gondoltam könnyű dolgom lesz, hiszen a film pedagógiai lehetőségeit látszólag egyszerű bemutatni. Szerencsére ma már nem kell győzködni a történelemtanárokat arról, hogy a film milyen fontos szerepet játszik a felnövekvő nemzedékek életében, identitásuk, történelemszemléletük formálásában. Valószínűleg az iskolák többsége rendelkezik kisebb-nagyobb filmtárral, s valószínű az is, hogy a történelemtanárok többsége használt már filmet forrásként szemléltetőanyagként: játék- és dokumentumfilmeket, filmrészleteket, filmhíradókat, televíziós műsorokat, oktatófilmeket, vagy éppen kamerát a diákok produkcióinak rögzítésére. Nyilvánvaló például hogy a 19-20. század történelmét audiovizuális források nélkül nem lehet hitelesen megjeleníteni, s az, hogy a különböző történelmi korszakok életmódjának bemutatásához is ajánlatos felhasználni a filmet, illetve a tömegkommunikációt.

Amikor azonban kiderült, hogy Konferencia témájából adódóan a Kádár-korszakra, elsősorban a „hosszú hatvanas évekre” kell koncentrálnom, több szempontból is elbizonytalanodtam. Legfőképpen azért, mert erről a korszakról (tetszik – nem tetszik) személyes élményeim, emlékeim vannak, és emiatt sokkal bonyolultabbnak tűnik a film és történelemtanítás kapcsolatának bemutatása. Eszembe jutottak az „átvitatkozott”, szünetekbe is belenyúló történelemórák, filmklubok, rendezői ankétok, amelyeken egy-egy új játék- vagy dokumentumfilmről, a filmekben érintett történelmi korszakokról beszélgettünk. Rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit a történelemről tudok és gondolok, azt nagymértékben a filmnek köszönhetem. Illetve ez így nem igaszán pontos és igazságos. A filmek hatottak a tanáraimra, s természetesen rám, ránk is, amitől más lett a történelemóra, s így magától értetődően másként néztük már a következő filmeket is. Ez a szoros kölcsönhatás, „párbeszéd” a filmek és a történelemórák között a Kádár-korszakban közismerten fontos volt. Egy-egy új játék- vagy dokumentumfilm megjelenése akkor – valószínűleg a politikai fórumok hiánya miatt is – különleges társadalmi „eseményszámba” ment, mivel tágította a történelmi közgondolkodás ideológiailag behatárolt normáit és kereteit. A korabeli történelmi filmek folyamatosan felülírták, pontosították, bővítették történelmi és politikai ismereteinket, új értelmezési kereteket, megközelítéseket nyújtottak a történelem iránt érdeklődő tanároknak és diákoknak. Számomra tehát a film sohasem csupán eszköz volt a történelemórán – forrás, illusztrációs anyag, „szórakoztató villanypásztor” –, akár a térképek, vagy az oktatócsomagok tablói, fóliái. Az  Andrej Rubljov, Lotna, Fényes szelek, Hideg napok, Segesvár vagy éppen a Tanú (ötletszerűen ezek jutottak eszembe) című filmek mind a mai napig történelemszemléletem alapjául szolgálnak még akkor is, ha azóta nyilván már számtalan vonatkozásban túlhaladt rajtuk az idő.

Nem véletlenül használtam a párbeszéd kifejezést a film és történelemtanítás kapcsolatára. Történelemtanárként könnyen belátjuk, hogy a kifejezetten történelemmel foglalkozó filmek – itt elsősorban a játékfilmekre, illetve dokumentumfilmekre gondolok – a múlt egy lehetséges értelmezésére vállalkoznak. Kevésbé könnyen látjuk be azt, hogy maga a történelem tananyag is a csupán múlt egyik lehetséges – bár a történelmi közgondolkodás formálása szempontjából kiemelt fontosságú – értelmezése. A múltnak ugyanis nem egyetlen, kizárólagos és tudományosan objektív története van, amelyet a történelemoktatás közvetít, a film pedig szükségképpen esetleges és szubjektív szempontból árnyalja a képet. Mind a film, mind a történelemtanítás esetében igaz, hogy a múltban megtörtént eseményeket valamilyen aktuális megfontolásból újragondolják és a korábbiaktól eltérő szemszögből mutatják be. Gondoljunk csak arra, hogy például az ún. rendszerváltás után hányféle formában írták át a történelemkönyvekben és a filmeken a korábban is jól ismert tényeket és eseményeket. A párbeszéd, a diskurzus ebben az estben azt jelenti, hogy a diákok fejében a tömegkommunikációból és a történelemórákról érkező információk, történelem-értelmezések összeépülnek, hatnak egymásra. Ha igaz, hogy a történelemtanár alapvető feladata a diákok történelemszemléletének, nemzeti identitásának megalapozása, illetve megerősítése – nem akar csupán „tananyagleadó automata, felvételi előkészítő eszköz” stb. lenni – akkor nem elegendő csupán a tananyagra koncentrálnia. Segítenie kell a diákokat abban, hogy a történelemre vonatkozó sokféle forrásból – közvetlen családi és baráti kapcsolatok, tömegkommunikáció stb. – érkező információk és impulzusok között el tudjanak igazodni, és meg tudják találni az összhangot. Számukra a hatvanas évek történelem, legalább olyan távoli és egzotikus, mint az antikvitás vagy a középkor.

A film és történelemóra kapcsolatáról tehát alapvetően azt gondolom, hogy csakis kölcsönösségre épülhet. Ez a kapcsolat nem lehet egyoldalú, egyirányú: a filmek nem használhatóak reflektálatlanul a történelemórák puszta illusztrációs eszközként, korfestő dokumentumként, hiszen minden filmnek megvan a maga sajátos világa, értelmezési kerete. Ebből legfőképpen az következik, hogy nem lehet (forrás)kritika nélkül közeledni a filmekhez a történelemórán, mivel a filmekben – legyenek akár híradófilmek vagy dokumentumfilmek –  bemutatott történetek nem a múlt kizárólagos (egyetlen)  és objektív leképeződései. Nagy szükség volna tehát arra, hogy a történelemtanárok a jelenleginél komolyabban és szakszerűbben foglalkozzanak a képek és a filmek elemzésével, forráskritikájával.

Milyen film?

Természete szerint minden film történelmi film, hiszen szükségképpen a múlt egy szeletének leképeződéseként jött létre. Ebben az értelemben nincs különbség a játék vagy dokumentumfilm, illetve a köz- és magánszférát bemutató filmek között. Elvileg tehát minden filmnek helye van a történelemórákon. A fő kérdés az, hogy milyen célból, milyen hatás elérése érdekében jelenik meg a film a történelemórán, illetve, hogyan interpretáljuk jelenlétét.

A kiindulópont az, hogy minden film – mint történelmi forrás – kordokumentum: legfőképpen annak a kornak a lenyomata, amelyben született. Az elemzés szempontjából ez még az ún. „kosztümös filmekre” is igaz: a legtöbb forrásértékű információt a film születésének koráról tudunk meg belőle. Mindez pontosan tetten érhető az alkalmazott technikai megoldásokban, operatőri, rendezői felfogásokban. Számunkra azonban sokkal fontosabb az adott film szemléletének, rejtett ideológiai funkciójának, „üzeneteinek” elemzése – amelyek a film születésének társadalmi és szellemi viszonyait tükrözik. Ebben az értelemben tehát a filmre is igaz a forráskezelésre vonatkozó általános szabály: a forráselemzést mindig a forrásra (filmre) vonatkozó önreflexióval érdemes kezdeni.

A híradófilmek, oktatófilmek, dokumentumfilmek esetében mindez nyilvánvaló, hiszen közvetlen módon a közelmúlt, illetve a jelen eseményeiről szólnak – témánknak megfelelően a Kádár-korszakról. Ha ma megnézzük az akkor készült film- és televíziós híradókat, akkor viszonylag pontos képet kapunk a korszak – ma már sokszor komikus – ideológiai viszonyairól. Bonyolultabb, de hasonló élményben lesz részünk, ha az 1960-80-as évek oktatófilmjeit vesszük szemügyre: a korszak ideológiai viszonyrendszere durvább módon figyelhető meg pl. a katonai oktatófilmekben, finomabban, „tudományosabban” a közoktatásnak szánt oktatófilmekben. Az ún. tényfeltáró dokumentumfilmek esetében (különösen pl. a Balázs Béla Filmstúdió filmjeiben) a korszak ideológiai normáit, korlátait finoman tágítgató, az elméletet a gyakorlattal szembesítgető törekvések figyelhetőek meg. (Ebben az értelemben a korabeli film egyfajta mérőműszer is volt, amely mindig megmutatta a társadalomnak, hogy „meddig lehet elmenni a hatalommal szemben” – erről szól Kovács András: Falak című filmje is.)

Jóval összetettebb, de hasonló a helyzet a játékfilmek – köztük az ún. kosztümös történelemfilmek – esetében is. Könnyen belátjuk mindezt, ha a „keményebb” módon ideologikus 1950-es évek filmjeit nézzük. Szergej Eisenstein: Rettegett Iván, vagy Nádasdy Kálmán: Föltámadott a tenger című filmjei mindennél hitelesebben mutatják a korabeli diktatúra minden elemét még akkor is, ha „történelmi köntösbe” öltöztek. (Mindez nem csupán az elvont értelemben vett historizálás kérdése miatt érdekes: szerintem a kommunista diktatúrák ideológiai viszonyait ezekből a filmekből lehet legjobban megtanítani.). Természetesen a Kádár-korszakban született ún. történelmi filmek is magukon hordozzák az adott korszak lenyomatát, s így elsősorban arra alkalmasak, hogy az 1960-80-as évek történelmi mozgásait tanítsuk belőlük, s  csak másodsorban arra, hogy az általuk bemutatott „kosztümös” történelmi korszakot bemutassuk. Jól példázza ezt Mihail Romm: Hétköznapi fasizmus című filmje, amely első jelentésében a fasizmus rémtetteit volt hivatva leleplezni, de a néző számára akkor is, ma is nyilvánvaló, hogy a szovjet-orosz rendező csodálattal tekint a németek nagyhatalmi álmaira, szervezettségükre, militarizmusára, amely sok tekintetben rokon a korabeli orosz közgondolkodással.. Az 1960-70-es években készült ún. nagy történelmi parabolák (Fábry Zoltán, Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Szabó István „és még sokan mások filmjei”) is természetes módon a korszak problémáiról szóltak (a hatalom és az atomizált társadalom kiegyezését igyekeztek szélesíteni), az így utólag nézve kevésbé fontos hogy mindezt „történelmi köntösben” tették. Még a korszak „igénytelensége” is tetten érhető pl. Várkonyi Zoltán: Egri csillagok című filmjében, amelyben a töröknek öltözött statiszták jól láthatóan méretes szovjet karórákkal a kezükön rohamozzák az egri várnak kinevezett műromot. Ebből következően ma már csak nagyon óvatosan (igen sok „lábjegyzettel”) lehet ezekből a ’60-as években készült kosztümös történelmi filmekből történelmet tanítani. Mint ahogy napjaink amerikai (USA) filmtablói (Trója, Gladiátor, Nagy Sándor, Mennyei birodalom) sem a történelmet kutatják, sokkal inkább a mai amerikai ideológiát közvetítik: a demokratikus eszményeket, az emberi jogokat a barbárokkal szemben is megvédő és terjesztő történelmi panel-hősök lepték el a filmvásznakat.

Mindezt persze pontosan tudjuk, hiszen a hagyományos írásos források elemzése hasonló óvatosságot igényel. Ráadásul a helyzet is hasonló. A középkorban a pergamen drága, az írástudó kevés, mint ahogy a filmkészítés is roppant drága mulatság, így csak a kiváltságos kisebbség kezébe kerülhet kamera és nyilvánosság. Az írásos források esetében természetesen tudjuk, hogy csupán egy sajátos képet kapunk a múltról, amely az írástudók és persze a mögöttük álló hatalom szemszögéből mutatja be a világot. Ám az iskolai gyakorlatban sokszor mégis elfeledkezünk arról, hogy a történelemkönyvekben, illetve a történelemórákon a mindenkori hatalom (lásd politikatörténet), illetve az írástudók (értelmiségiek?) sokkal nagyobb arányban vannak reprezentálva, mint azok az egyébként jóval nagyobb számban létező társadalmi csoportok, amelyek kevésbé önérvényesítőek, öndokumentálóak. Valószínűleg jeles középkori történetíróink Anonymus, Kézai Simon, Thúróczy János és mások – történeti munkái hasonló módon működnek történelmi forrásként, mint az ún. kosztümös történelmi filmek. Ők is elsősorban saját történelmi koruk ideológiai-politikai viszonyaikról árulnak el sokat, s csak másodsorban tudósítanak a korábbi történelmi időszakról, az általuk értelmezett múltról. Csak persze több száz év távolából már összemosódnak a dolgok, s legfeljebb a történészek bíbelődnek azzal, hogy a történetírók aktualizálásait, historizálását elemezzék (lásd: Kristó Gyula: História és kortörténet a Képes Krónikában. Bp. 1977.). Hasonlóság mutatkozik abban is, hogy az ő munkáik is többnyire a hatalmasok és az írástudók életéről tudósítanak, mi pedig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy – az ő történeti munkáikra, illetve az ún. történelmi forrásokra támaszkodva –, hogy így nézett ki a múlt, ilyen volt a történelem.

Milyen történelem(óra)?

Mindezt azért fontos újra és újra tudatosítani, mert könnyen lehet, hogy majd a rólunk szóló történelmi kép is ilyen egyoldalú lesz – éppen a tömegkommunikáció, a film által, hiszen írva vagyon: „ma csak az létezik igazán, ami a tömegmédiumokon keresztül közvetítve van”. Azok a történelemtanárok, akik komolyabb kritikai elemzés nélkül használnak fel filmeket a 20. század történetének bemutatásakor óhatatlanul visszatérnek egy konzervatívabb, politika-centrikus és antidemokratikus történelemszemlélethez, ami abból következik, hogy filmkészítéshez (és ami ma már fontosabb) a szélesebb nyilvánosság eléréséhez csupán a mindenkori társadalom elitje juthat (bár az Internet korábban ígért ezen a területen demokratizálódást), amely szükségképpen a saját érdekviszonyainak megfelelően közvetíti a médián keresztül a világot. Ráadásul a filmet pusztán illusztrációnak használó tanárok akarva-akaratlanul versenyre kelnek a médiával, ami veszélyezteti a történelemtanítás autonómiáját. A történelemórák maradandó sztárjai ugyanis így óhatatlanul a diktátorok, deviáns személyiségek lesznek, akiknek (rém)tettei érdekfeszítőbbek, tömegkommunikációs értelemben „szórakoztatóbbak”, mint egy parlamentáris vezető kevésbé látványos személye és tettei, vagy a nyugodt hétköznapi élet bemutatása. Ebben a helyzetben a történelemtanár nagyon könnyen belecsúszhat az esti Híradó szerepébe: időről időre újabb és újabb borzalmat, háborút, konfliktust, áldozatokat, szórakoztató különlegességeket kell szállítania a „nagyérdeműnek”, amely igazából nem is nagyon kívánja megérteni a történetet, csak a „jóleső napi borzongásra, félelmecskére, izgatásra vágyik”.

Végül egy szubjektív megjegyzés. Az 1960-70-es évek film- és televíziós híradóit nézegetve egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem rólam szól, ehhez nekem semmi közöm. Pedig éltem már akkor, a tárgyi világ, néhány helyszín ismerősnek is tűnik, de a filmekből egy idegen, irreális világ – egyre öregebbé váló politikusok sürgölődései, idealizált mosolygós fejlődéstörténetek, „szórakoztató kis színesek” – képe bontakozik ki, amely akkori életünk sokszínűségét egyáltalán nem adja vissza. Nagyon nem szeretném, ha a szüleim, kortársaim és az én életemről az utókor számára csupán az maradna fönn, hányszor és hogyan találkozott egymással Brezsnyev és Kádár és a többiek, vagy az a már többnyire inkább csak mosolyognivaló ideologikus tündérvilág – a maga kikacsintásaival, kisebb nagyobb engedetlenségeivel -, ami a korabeli híradófilmekből sugárzik. Legalább ennyire zavart, hogy a filmeket nézve a történelemkönyvekben megtalálható fogalmi általánosítások – „trabant- és hétvégi ház-szocializmus”, gulyáskommunizmus, legvidámabb barakk stb. – jutottak eszembe nem pedig a korabeli valóságos viszonyok, ahogy én átéltem őket. Mint ahogy nyilvánvalóan azt sem szeretném, hogy napjaink történetéből, a mi életünkről a kenyér helyett cirkusszal szolgáló politikai osztály törzsi (látszat)marakodásai, Győzike rafináltan kitalált magánélet-shaw-i, a „reklám-mennyország ideologikus világa, vagy a jól ismert általánosítások („vadkapitalizmus, félperifériális modernizáció”) maradnának  fönn a „hálátlan” utókor számára a film és a történelemórák segítségével.