A
legnagyobb jószándék és a bravúros előadásmód dacára hogyan válik Petőfi
kultusz-Petőfivé? Miként működik a kultusz rituáléja Illyés Gyula
nagyszerű könyvében? Miért tűnnek el a „legnagyobb magyar költő” szlovák
gyökerei? Margócsy István magyarázatai a hvg.hu-n.

A kultuszokat sokszor rajtakapják, hogy alig vagy semmi
közük a történeti valósághoz (az „igazsághoz”), mégsem tekinthetjük
őket szimpla hazugságoknak vagy leleplezhető legendáknak, mert bár
valóban („utólagos”) konstrukciók, mégis képesek dokumentálni egy
világot, egy korszakot, egy észjárást, még ha az sohasem volt magáé a
kultusz tárgyáé. Merthogy a kultuszok nem a kultusszá tette tárgyról,
személyről, eseményről szólnak leginkább, hanem a kultusz kitalálóiról,
építőiről és működtetőiről, ha tetszik, az örökösökről, az utókorról. A
kultusz megértésének/értelmezésének központi magva nem más, mint hogy
miért is kultikus jelentőségű az a különleges valami a kultusz hívei
számára.

Petőfi Sándor 150 éven át
tartó kultusza korról-korra formálódott, miközben mást és mást jelentett
politikusnak, irodalmárnak, tanítónak vagy kisdobosnak. Petőfi
különösen alkalmas volt arra, hogy kultikus figurává váljék. Élete,
életműve és saját ambíciói, valamint a történelmi szituáció (saját
kora), a vérzivataros XIX. meg XX. század találkozása nyomán született
meg és cseperedett mind hatalmasabbá a kultusz-Petőfi, aki nem azonos a
„valódi” költővel. „Lobogónk”, „égő csipkebokor”, „az istenek magyar
kedvence”, „a lyra világcsászára” ő, akinek „minden jövendölése
beteljesedett”, és aki nem veszhetett oda Segesváron, akinek „földi
maradványaiért” több emberöltő múltán is érdemes expedíciót szervezni.

A kultusz-Petőfitől mi sem áll
távolabb, mint hogy idomuljon a kordivathoz vagy építgesse saját
kultuszát – miközben a húsvér Petőfihez ez nagyon is közel állt. A
kultusz-Petőfi sohasem játszik szerepet, élete és művei teljes,
zavartalan egységet alkotnak és kristálytisztán áttetszőek – miközben
Petőfi Sándor romantikus szerepeket öltött magára, egyszerre akár többet
is; és egyáltalán nem teljes fegyverzettel pattant ki Hungária
koponyájából, bizony, neki is volt gyerekkora, és neki is volt mit
takargatni.

A kultusz-Petőfi sokáig
nyerésre állt, és árnyékban hagyta az irodalomtörténeti figurát.
Szerencsére utóbbiról is mind többet tudunk, hála a szorgos
irodalomtörténészeknek. Tavaly jelent meg Kerényi Ferenc monográfiája,
amit a szakma máris alapműnek tekint. És Margócsy István is sokat tett
azért, hogy lehántsa költő alakjáról azokat a rétegeket, miket rákentek a
századok.

Margócsy nem csak Petőfi
életének, hanem kultusz- és recepciótörténetének tudós búvára is. Ebbéli
munkálkodásának újabb eredményeit közli a Holmi Petőfivel bőven
foglalkozó augusztusi száma. Tudós szerzőnk vizsgálódásnak tárgya most
Illyés Gyula Petőfi Sándor c. könyve, ami először 1936-ban jelent meg,
de a többször bővítés, kiadás és többszöri rendszerváltás ellenére
szemlélete mit sem változott.

Az
irodalomtörténész–kritikus meggyőzőn, példák seregével leplezi le Illyés
erőfeszítését, hogy a maga idealizált képére gyúrja Petőfi alakját.
Margócsy elismeri ugyan, hogy Illyés „minden gesztusával” arra tör, hogy
a korszak hivatalos kultuszával szemben fogalmazza meg saját
Petőfi-képét, csakhogy „olyannyira kritikátlan elragadtatottsággal
szemléli és mutatja be hősét, olyannyira abból a megkérdőjelezhetetlen
alapfeltételezésből indul ki, miszerint Petőfinek minden megmozdulásában
[…] mindig az erkölcsi-politikai Igazság tökéletes képviselőjeként vagy
inkább megtestesüléseként jelent meg”, hogy könyve nem a XIX: század
költőjéről szól, hanem Illyés „igazságát ismétli, írja körül és
sulykolja”.

Petőfi egykori
monográfusa midőn tehát egy kultuszt lerombol, aközben bőszen épít egy
másikat, ami legalább annyira kritikátlan és hódoló, mint a hivatalos.
„Petőfiben az a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. […]
Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot
is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes” –
kábítja magát s olvasóit Illyés.