dr. Marossy Endre cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (9.) Országos Konferenciáján

1. Természetes határaink és védhetőségük a XV-XVI. század fordulóján

A középkori vár sokoldalú hasznosítási lehetőségei közül talán a legfontosabb a katonai alkalmazás. Ez a szerep hárult a magyarországi várakra a XVI-XVII. század háborúi idején, eleinte a Habsburgokkal, majd folyamatosan az Oszmán Birodalommal szemben. Az államhatárok védelmét a várak környezetét alkotó földrajzi tényezők befolyásolták. Az országunkat övező Kárpátok nagymértékben megkönnyítették a védekezést. Déli és nyugati határaink azonban nem élvezték e hegylánc előnyeit. Két legjelentősebb folyónk, a Duna és a Tisza éppen a határvidék felé folyik, és közülük csupán a Dunának a Dráva-torkolattól délkeletre kezdődő szakasza képez vízi akadályt. A Tisza mentén – a folyó kanyarulatai és árterei miatt – nem vezetett út az ország belsejébe. Ezzel ellentétben a Duna nyugati partja mentén Közép- és Dél-Európa egyik legjelentősebb, ősi eredetű hadi- és kereskedelmi útvonala található, ami évszázadokon át alkalmat adott a Balkán mélyéről érkező hadak felvonulására. Természetes akadályt délen csupán a Száva és a Dráva folyók jelentettek. A védelmi kilátásokat azonban nagymértékben korlátozta váraink kedvezőtlen elhelyezkedése. Az első, délebbi védővonal kulcsfontosságú várai a Szávától délre feküdtek. A XV. században kiváló hídfőket alkottak jól felszerelt, támadásra induló haderő számára. Mátyás fekete seregének széthullása után azonban ilyen már nem létezett, a Száván túli várak utánpótlása, felmentése szinte megoldhatatlan feladatot jelentett. Más déli váraink eredetileg dél-északi folyóvölgyeket ellenőriztek. A megváltozott stratégiai helyzetben semmiféle természetes védelmet nem élveztek, utánpótlási vonaluk állandó veszélybe kerülhetett, amint ezt Jajca (Jajce, Bosznia-Hercegovina) sorsa bizonyítja az 1520-as években.

A délinél is szerényebb mértékű a nyugat-dunántúli határvidék természetes védelme. Nem találunk összefüggő hegyvidéket, sőt, a Soproni- és a Kőszegi-hegység részekre tagolja, tehát nehezíti a térség védelmét. Az akkori határfolyók, a Lajta és a Lapincs, csak jelentéktelen vízi akadályok, még a Dráva nyújtotta lehetőséget sem közelítik meg. A térség többi folyó- és patakvölgyei pedig országunk belseje felé irányulva, kifejezetten gyengítették a védekezés esélyeit, és a támadó félnek kedveztek.

Az országhatárok védelmének támpontjai a várak voltak. Őrségük ellátta a határ biztosítását, az útvonalak ellenőrzését, a szomszéd ország határvidékének felderítését. Harci körülmények között portyázással, rajtaütéssel zavarta az ellenséget, és próbálta megnehezíteni behatolását országunk területére. Háborúban a lehetőségekhez mérten ellenállt az ostromló csapatoknak. Sikert leginkább akkor érhetett el, ha felmentő sereg nyújtott hathatós segítséget.

2. Határmenti váraink állapota

Nyugati határunkon a várak középkori állapotukban érték meg az erőviszonyok átrendeződését. A Mátyás halálát követő vészterhes évtizedben alkalmatlanok voltak a korszerű harcra. Fraknó (Forchtenstein), Németújvár (Güssing, mindkettő Ausztria) és a többi vár messzeföldről látható. Hatalmas lakótornya, a vékony, magas várfalak övezte palotája védtelen volt az új korszak ostromeszközeivel: a mozsárágyúkkal, aknákkal szemben.

A déli határon Nándorfehérvár (Belgrád, Jugoszlávia), az ország kulcsa hatalmas vár volt, több védőövvel, számos ágyúval és az őrség erejét megsokszorozó dicső múlttal. Védőművei azonban éppúgy elmaradtak az új korszak követelményeitől, mint a nyugati várakéi. A falakat erősítő tornyok, kettőzött kaputornyok, a vékony falak módszeres ostrom ellen nem hagytak esélyt a védőknek. Szabács (Saba?), Zimony (Zemun), északabbra Pétervárad (Petrovaradin, mindhárom Jugoszlávia) csupán kiegészítő feladatok ellátására volt alkalmas.

Történelmünk a XV. században úgy alakult, hogy legjelentősebb ellenfeleink a legkevésbé védhető határainkat támadták. A középkori magyar állam összeomlása akkor következett be, amikor a kétoldalú nyomás összegződött, az erőforrások egyik irányban sem bizonyultak elegendőnek a korábbi status quo fenntartására, és végül a déli határ védelme még a nyugati pozíciók feláldozása árán sem maradt lehetséges.

I. Szulejmán hadjáratai nyomán összeomlott a Zsigmond és Mátyás királyok által kiépített déli védelmi rendszer. A mohácsi csatában megsemmisült a várak felmentését vagy visszafoglalását megkísérelhető haderő. Az új körülmények között nem létezett olyan terep, ami megakadályozhatta volna a hódítók további térnyerését. A Duna mentén a déli határhoz legközelebbi jelentős erődítés Buda volt. Kiterjedt védőfalait szinte csak középkori tornyok oltalmazták. Korszerű ostromban védőinek alig maradt esélye. A vár végleges elfoglalását nem taktikai, hanem stratégiai (utánpótlási) nehézségek halasztották másfél évtizedig.

Másként értékelhető a Tisza. Hatalmas árterei az év nagyobb részében a három ősi révre korlátozták a keleti országrész megközelítését. Ez indokolta Szeged és Szolnok ostromát és elfoglalását, illetve Tokaj változatos hadi történetét.

3. Váraink katonai szerepe a XVI. század közepén

a) A kereszténység védbástyája

Buda eleste, országunk három részre szakadása szinte reménytelen politikai, gazdasági és katonai helyzetet hozott létre. Számos tényező együttesen hatott oda, hogy az oszmán hódítás mégis lefékeződött, majd behatárolódott a Kárpát-medence közepén. Itt jött létre a keresztény Európa végső hadállása az oszmán hódítókkal szemben. A XVI. század első felében kivérzett, elszegényedett királyi Magyarország – önállóságát ugyan elveszítve – folyamatos és hatékony támogatást kapott. A hódoltsági sáv mentén, a mostantól végváraknak nevezett erősségekben korszerűen felfegyverzett, a tüzérségi harc követelményeit ismerő és alkalmazni tudó idegen honos zsoldos katonák egészítették ki az őrséget. Bár szerepük több szempontból is ellentmondásos, az vitathatatlan, hogy már Szulejmán hadjáratai idején számos ütközetben és várvédelemben vállaltak oroszlánrészt, és gyakorta osztoztak a hazájukat védő katonák sorsában (Mohács 1526, Esztergom, Székesfehérvár 1543, Temesvár /Timi±oara, Románia/ 1552).

A külső, leginkább a Habsburg-birodalomból folyamatosan érkező segély tette lehetővé egyrészt a zsoldos katonák kifizetését, másrészt a várak korszerűsítésének elviselhetetlen anyagi terheinek csökkentését. A – főként itáliai – hadmérnökök, építészek, illetve a kőműves munkálatok vezetői pedig azt a szaktudást hozták magukkal, amely az európai színvonal megközelítéséhez adott esélyt. A hathatós külső támogatás azonban csak azért vezethetett eredményre, mert elődeink minden áldozatot vállalva, másfél évszázadon keresztül vívták élet-halál harcukat otthonuk, hazájuk védelmében. A várak alapvető feladata ennek a folyamatos hadakozásnak a biztosítása volt. A ritkán kivívott diadal országos, olykor európai hírnevet biztosított (Kőszeg 1532, Eger 1552, Győr 1598). A számra sokkal gyakoribb vereség hőseit a hazai emlékezet örökítette meg (Szondi György, Zrínyi Miklós).

b) Az állami adók behajtása

Egészen más jellegű katonai feladatként hárult a végvárak magyar huszáraira az adók behajtása a végvidékről, még inkább a hódolt vármegyék területéről. Az egri vár őrsége a Duna-Tisza köze csaknem teljes területéről be tudta szedni a magyar törvények szerinti adókat. Portyáikat kiegészítette Szigetvár és Gyula huszárainak tevékenysége. Nem csupán a magyar állami jövedelmek lehetőség szerinti biztosítása volt jelentős, hanem az a hiány, ami az oszmán birodalom államháztartását érte évtizedeken keresztül. Az egyébként is rendkívül ráfizetéses Duna menti vilajetek ilyen fokú kifosztása indokolja Szigetvár többszöri ostromát, majd bevételét Gyula ostromával egyidejű hadjárat keretében (1566), nemkülönben Eger elfoglalását (1596). Érzelmi, katonai szempontok mellett tehát gazdasági okok is indokolták azt, hogy a magyarországi harcokban a várak elfoglalása, megvédése illetve elveszítése kulcsfontosságú eseménye volt a hadjáratoknak, melyek során jelentős ütközetre csak kivétel-képpen került sor ( Mezőkeresztes, 1596, Szentgotthárd, 1664).

4. A várostrom módszerei a XVI. században

A középkori várak építői magassági fölényt alakítottak ki. A pártázatos védőfalakról, illetve a még magasabb tornyokról íjászok ritkították a rohamra indulókat. Miután hatásos faltörő fegyver nem volt, elegendőnek bizonyult védeni, rejteni a várak bejáratait, ablakait. A tüzérség elterjedése ellentétes eljárásokat vont maga után. A magas, de vékony falak és tornyok most már gyengítették a védőket, és megkönnyítették az ostromtüzérek, majd a rohamra indulók feladatát. A várharc döntő mozzanata valamely falszakasz lerombolása lett. A XVI. századi oszmán haderő minden lényeges taktikai módszert elsajátított a várak sikeres ostromához. Nagy létszámú, ütőképes tüzérséggel, kiválóan kiképzett műszaki csapatokkal, elegendő mennyiségű hadianyaggal rendelkezett. Mindezen mutatók a keresztény, de kiváltképp a magyar haderőnél nagyságrenddel kedvezőtlenebbnek bizonyultak.

A magyarországi várharcokban félelmetes hírnév övezte az oszmán haderő – gyakorta keresztény zsoldosokból álló – tüzéreit, a topcsikat. Ágyúik számát mind a keresztény, mind az oszmán források olykor több százra becsülték. A jelentősebb várak bevételekor alkalmazott ostromtüzérség több tucat faltörő ágyút foglalt magába. Bevetésükre még az elavult, tornyos várak megtámadásakor is szükség volt, hogy a gyalogsági rohamra alkalmas rést lőjenek a falakon. Pusztán hágcsón megkísérelt ostromnak – ha a védők elszántan harcoltak – alig volt esélye, mert a létrákon, romokon felfelé mászó katonák fegyverzete előnytelenebb, harchoz elfoglalt helyzete sokkal hátrányosabb volt, mint a falak pártázata mögött egymást váltó, állig felfegyverzett védőké.

A réslövő mozsarak lőtávolsága mindössze 50-75 méter volt. Ezért hatékony alkalmazásuk előfeltétele a várfalak megközelítése volt. Már a középkori várak előterét is gyakorta övezte vizesárok, ingovány. A bástyás várak tervezői tudatosan törekedtek a vársík megfelelő kialakítására, a temészetes akadályok létrehozására. Leküzdésükhöz szükség volt a tüzérség és a gyalogság együttműködésére. Az oszmán haderő nagyszámú, kisebb űrméretű ágyúinak tüzével, közbeiktatott kisebb rohamokkal lekötötte a vár védőit. Ezt a helyzetet használta ki a gyalogság: a műszaki tevékenységre is kiképzett katonák átvágták a duzzasztógátakat, levezették a várat övező vízrendszert, vagy azon keresztül földtöltést építettek a falakig. A szárazárkokat földdel, rőzsekötegek behordásával feltöltötték. A védők magassági fölényének ellensúlyozása céljából földsáncokat – az oszmán források szerint: meteriszeket – emeltek. Ezzel a korszerű harceljárással szemben az adott körülmények között alig lehetett sikerrel védekezni. Miután a középkori – sőt, a XVI. századi bástyás – várainkhoz nem építettek előműveket, a védők legfeljebb kirohanással akadályozhatták ideig-óráig az ostromlókat. A várárok feltöltését a belehordott rőzse felgyújtásával lehetet gátolni. A meteriszek vagy az ostromtornyok ellen a védők is hasonló létesítményekről vehették fel a harcot, vagy felgyújtották azokat.

A topcsik tevékenységét jól egészítették ki az aknászok, a lagumdzsik. Megközelítették a falakat, a legfontosabb tornyokat, bástyákat, leástak alapozásuk alá, oda aknát telepítettek, végül robbantással nyitottak rést és utat a gyalogságnak. A lagumdzsik elleni sikeres védekezésnek legalább két feltétele volt: fel kellett fedezni az aknafúrás helyét, továbbá érteni kellett az elhárításhoz, tehát az ellenakna ásásához és robbantásához. Ha a védők szakértelme hiányzott, vagy nem rendelkeztek kellő mennyiségű lőporral, a lagumdzsik maguk is eldönthették a várostromot. De ha az ellenakna robbant előbb, a támadók esélye csökkent, vagy kudarcba fulladt a roham.

Ha a tüzérek vagy az aknászok már rést nyitottak a várfalon, a siker reményében lehetett rohamot indítani. Ez a mozzanat mindig jelentős kockázattal és véráldozattal járt. Ha például nem volt elég türelem a rés megfelelő kiszélesítésére, vagy az ősz közeledtével siettetni kellett az ostromot, akkor a keményen helytálló védők esetleg megakadályozhatták a vár elestét. Ha a réslövés elhúzódott, a lerombolt falszakasz mögött újat lehetett emelni. További veszteséget okoztak, ha a megrongált falszakaszt a védők aláaknázták, és akkor robbantották fel, amikor a benyomulók már ellepték.(Székesfehérvár, 1543.)

Az ilyen taktikai fogások főként az időhúzásra, az ostromlók veszteségeinek a növelésére voltak elegendőek. A teljes siker reményében akkor vehették volna fel a harcot a várvédők, ha a tüzérség alkalmazására megfelelően kiépített várban elegendő harcedzett katona, képzett tüzér, megfelelő mennyiségű lőpor és ágyúgolyó áll rendelkezésre. A kedvező körülmények ilyen találkozására azonban alig volt példa XVI. századi várharcainkban. A késleltetésen túlmenő sikert legfeljebb abban az esetben remélhettek a védők, ha beköszöntött az esős, hűvös őszi időjárás, mint Temesvár első ostromakor, 1551-ben, vagy akkor, ha felmentő sereg avatkozott a harcba, mint Szigetvár 1556. évi, Sziszek (Sisak, Horvátország) 1593. évi védelme közben történt. A felmentő had összegyűjtése, méginkább alkalmazása azonban legtöbbször megoldhatatlan feladatot jelentett. Még viszonylag kisebb létszámú török erővel szemben is csak elvétve sikerült időben felvonultatni a felmentő sereget. De olyan hadat, amely dacolhatott volna a szultán vezette főerőkkel, csak hathatós császári intézkedések nyomán, a német birodalom részvételével lehetett felállítani. Ha egyáltalán összegyűlt e had, felvonulásával rendszerint elkésett, és már nem avatkozhatott közbe a védők érdekében. Az is előfordult, hogy a vár közelében tábort ütő felmentő sereg tétlenkedett. Így történt Győr ostroma idején 1594-ben, mígnem a felmentésre készülődőket elkergették a tatárok. A felmentő hadjárat tehát ritka volt, és szinte lehetetlen feladatot jelentett. Míg ugyanis a törökök felvonulását a Duna menti raktárak biztosították, a szövetséges haderő leginkább Győr körül érezhette biztonságban utánpótlását. Az ország belsejében vívott várharcokban eleve nem nyújthatott közvetlen segítséget. A közvetett beavatkozás, a diverzió (tehát valamely török kézen lévő vár ostroma révén az oszmán főerők elterelése, megosztása) ismert harceljárás volt, amit a XVI. századi magyar vezérek – például Nádasdy Tamás, Zrínyi Miklós, Batthyány Ferenc – alkalmazták, de a birodalmi hadvezetés már nem vállalkozott ilyen manőverre. Váraink őrsége ezért, szinte kivétel nélkül mindig, magára hagyatva nézett szembe az oszmán haddal, és már a harc felvétele is rendkívüli bátorságot, elszántságot igényelt. A török had Szulejmán idejében mégis 13 alkalommal kényszerült módszeres, hosszabb ostromra, az erősségek lépésről lépésre történő elfoglalására.

5. A várak védelmi esélyei a XVI. század első felében

A hatékony tüzérségi harcra felkészült, a műszaki harcban is kiváló, hatalmas török haderő döntő fölényt képviselt a tüzérségi harcra alkalmatlan, gyengén felszerelt magyar várak kis létszámú őrségeivel szemben. Utóbbiak leginkább a véletlen és külső körülményektől remélhették, hogy hősies harcuk eredménnyel zárul. Helytállásuk mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elodázza a mögöttes terület pusztulását, késleltesse a török hadműveleteket. A külön-külön gyenge várak együttesen teljesítették a védelmi stratégiai feladatot. A magyarországi és idegen honos katonák önfeláldozó ellenállásán így fékeződött le és tört meg az oszmán hódítás. Az eredményes helytállás feltételei azonban csak lassan érlelődtek. Szulejmán hadjáratai során százakra becsülhető azoknak a váraknak, városoknak, megerődített épületeknek a száma, amelyek bármiféle ellenállás nélkül kerültek török kézre. Mindössze néhány tucat erősség védői szálltak szembe a hódítókkal. 1521-1566 között 13 vár védői késztették legalább 10 napi harcra a törököket. 9 vár őrsége tartott ki több, mint 20 napon át. A Kőszeghez hasonló adottságú erősségeket Szulejmán hada kivétel nélkül mind elfoglalta. 1526-ban Pétervárad őrsége, amelynek harcát Tomori Pál kis serege is támogatta, 15 napi védekezés után adta meg magát. 1543-ban Esztergomot 17 napi, Székesfehérvárat 16 napi harc után, reménytelen helyzetben adták fel védői.

Ebben az időszakban csupán négy ostromlott erősséget sikerült megtartani: 1532-ben Kőszeget, majd következett Temesvár 1551. évi, Eger 1552. évi, Szigetvár 1556. évi sikeres védelme. Temesvárat és Egert a nagyvezér, Szigetvárat a budai pasa – a szultáni hadnál lényegesen gyengébb – serege ostromolta, és csak Kőszeg katonái mondhatták el magukról, hogy Szulejmán hadával szálltak szembe sikerrel.

A török végvári stratégia alapja az időnyerés volt. A hódoltság kulcsa Buda volt, de ez a vár – a folyamatos hozzáépítések ellenére – lényegesen korszerűtlenebb maradt, mint a legfontosabb magyar végvárak. Mégis a budai vár nagy kiterjedése, több védelmi vonalat alkotó falrendszere, nagylétszámú őrsége és hatalmas hadianyagkészlete több hónapi ellenállásra adott esélyt. Ez azt jelentette, hogy az oszmán hadvezetésnek késleltetnie kellett a keresztény csapatok – egyébként is rendre későn kezdődő – felvonulását, hogy a hadjárati időbe ne férhessen bele a várhatóan hosszú ostrom. Az időnyerést úgy biztosították, mint a magyar oldalon: végvári hálózat kialakításával. Nyugat felől indított hadjárat során a támadóknak el kellett foglalniuk Esztergomot, Visegrádot. A Duna balpartján menetelő se-regnek Vácot, Nógrádot kellett bevennie, nem is szólva Pestről. Dél felől Székesfehérvár, Veszprém fedezte Buda megközelítési útjait. Ha tehát a szövetséges hadak – mint a hosszú háborúban rendre tették – tavasszal gyülekeztek, hozzákezdtek a török végvárak egyenkénti ostromához, nem maradt elegendő idejük és erejük Buda sikeres ostromára.

A török és a magyar végvidék között lényeges különbség volt az hogy az oszmán főerők képesek voltak rendszeresen felvonulni Buda vagy a hódoltság védelmére, akár itt is teleltek. Nem lényegtelen különbség adódott a török had jobb ostromkészségéből: 50-70 %-kal rövidebb idő alatt vették be várainkat, mint az övéket a keresztény sereg. A török hadvezetés általában biztosra vehette, hogy ostroma sikerrel fog végződni, viszont a szövetséges csapatok csak kivételesen győzedelmeskedtek jelentős várostromban.

A XVI. század első felének várharcai mindkét fél számára azt bizonyították, hogy a falazott, több védőövvel rendelkező, modern bástyákkal erősített várak képesek tartós védekezésre. A magyarországi várak túlnyomó többsége azonban meg sem közelítette ezeket a kívánalmakat. Korszerűsítésük a végvidék mindkét oldalán súlyos teher, azonnali és állandósuló feladat volt.

6. Bástyás építkezések 1541-ig

Magyarországon Mátyás uralkodása idején már építettek bástyákat, tehát olyan védőműveket, amelyek nem magasodtak a fal fölé, és ágyúk működtetését célozták. Ezek a négy-, öt-, hatszögletű egyszerű bástyák nem alkottak tűzvezetésre összehangolt rendszert, ami tulajdonképpen az itáliai eredetű „sistema bastionata” alapelve volt. Egy évszázadon át erősítették meg ilyen, „hevenyészett” módon középkori várainkat, például Diósgyőrt, ahol négyszögletű, továbbá félkörös bástya (rondella) épült. Megkísérelték a magas tornyok kihasználását is, de ezek – vékony faluk, födémzetük miatt – a tüzharc következményeit akkor sem viselték el, ha volt némi hely ágyúk elhelyezérére. Diósgyőrött az egyik külső kettős kaputoronyból kétszintes ágyúállást alakítottak ki. Más várakban, így például Gyulán olyan fedett ágyútornyot létesítettek, melynek külső és belső méretei lehetővé tették ágyúk elhe-lyezését és működtetését. További előrelépést jelentett a rondellák elterjedése, amiket már kezdettől nem toronynak terveztek, bár alaprajzuk még őrízte azokét. Az oszmán hódítás első szakaszában, amikor minden lehetséges módon várat építettek, pénz és építőanyag hiányában palánkokat emeltek. Egyik legkorábbi végvárunk, Szabács – eredetileg török – palánkvár volt, a klasszikus várharcok korában pedig így épült Pápa, Kanizsa. De palánk védőművekkel erősítették teljes elkészültéig a falazott várakat is, például Váradot (Oradea, Románia).

Ezeket az építkezéseket a szükség diktálta. Kellő idő, építőanyag, szakember hiányában továbblépni nem lehetett. Ahhoz, hogy a legkorszerűbb európai módszereket alkalmazni lehessen, a hadügy teljes átalakítása vált szükségessé.

7. Az olaszbástyás várépítés kezdete

a) A magyar országgyűlés törvénykezése

A várak építéséhez és fenntartásához szükséges pénzbeni és természetbeni források próbára tették az egész ország teherbírását. Buda eleste, majd az 1543. évi újabb török sikerek után az országgyűlés áttekintette a főirányban elhelyezkedő várakkal kapcsolatos feladatokat, és törvényben rendelkezett 16 vár építéséről. Az állami bevételek egyhatodát rendelte erre a célra, de intézkedett a kijelölt várak környékén lakó jobbágyok évi 6, később 12 napos ingyenmunkára rendeléséről is. 1546-1588 között a törvények felölelik a teljes végvidéket, és a hadjáratok tapasztalatai alapján súlyozzák a pénz és munka felhasználását. Buda eleste és Eger megvédése között az országgyűlési törvények lényegében egyenlő arányban foglalkoznak a négy főkapitányság váraival. A Szigetvár elestéig folytatódó évtizedben a Duna és a Balaton közé eső várakra kevesebb törvény irányul, a drinápolyi béke évti-zedeiben az összes törvénykezés fele a bányavárosi (tehát Pozsonyhoz /Bratislava, Szlovákia/ közel eső) főkapitányság kapta, a Balaton és a Dráva közti területre jutó intézkedés a várharcok kezdetéhez mérten 20 %-ra csökkent.

Törvények alakították ki az új katonai közigazgatási szervezetet, ami a déli bánságok visszavonhatatlan széthullása után az ország belsejét fogták át. 1547-ben az akkori főkapitány, a Tiszántúlon birtokos Báthori András székhelyét az ország keleti felében jelölték ki, a Dunántúlra második főkapitányt neveztek ki. 1551-ben megalakították az alföldi főkapitányságot (kerületet), ez azonban az erdélyi fejedelemség kialakulásakor elenyészett, székhelye Várad, a fejedelemség legfontosabb vára lett. 1563-ban hozták létre a dunáninneni, ismertebb nevén bányavárosi főkapitányságot . A keleti országrész pénzügyeinek intézésére Kassán (Ko±ice, Szlovákia) 1567-ben létrehozták a szepesi kamarát. Kassa lett a székhelye a felsőmagyarországi főkapitányságnak. Kettévált a dunántúli kerület is: a Duna-Balaton közi és Balaton-Drávaközi főkapitányságra. (Utóbbi székhelye, Kanizsa, 1600-ban török kézre került, szerepe Körmendre hárult.)

A főkapitányságok kapták az országgyűlés által megítélt pénzösszeget a várak építésére, amiből a kerületi fizetőmester fizette a mérnököket és a kőműveseket (míg a jobbágyok ingyenmunkát teljesítettek). A várépítés szakellenőre a főfelügyelő (szuperintendens) volt.

b) Az Udvari Haditanács felállítása

Habsburg Ferdinánd, Ausztria főhercege, tartományaiban erőteljesen törekedett a rendiség visszaszorítására, a központi hivatalszervezet kiépítésére. Ennek egyik lépése volt 1556-ban az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) felállítása. Ez a birodalom valamennyi országa és tartománya fölött állt. Öt tagja és a kamara meghívott tisztségviselője üléseken végezte munkáját. Ezeknek két formája volt: az állandó ülés, valamint kiemelten fontos ügyek tárgyalására a rendkívüli. Szótöbbséggel hoztak határozatot, melyeket jóváhagyás céljából felterjesztettek az uralkodóhoz. 1578-tól a Grazban létrehozott belső-ausztriai Haditanács vette át a varasdi (Varaµdin) és a károlyvárosi (Karlovac, mindkettő Horvátország) főkapitányságok irányítását, mentesítve az Udvari Haditanácsot a horvát-szlavón-tengermelléki védelem terheitől.

c) Az első felmérések és javaslatok

A Haditanács a magyarországi katonai kérdésekben kikérte az illetékes főkapitányok vagy más személyek véleményét. Így a már 1556-ban létrehozott országos várvizsgáló bizottság elnökéül Thurzó Ferencet állították. Ez a bizottság a következő két évben bejárta az észak-magyarországi, és részben a dunántúli várakat. Számbavette az építészeti hiányosságokat, elszámoltatta a tisztségviselőket, felmentett és kinevezett irányítókat. Igyekezett felderíteni a várak fenntartásához még igénybe vehető forrásokat. Munkájáról részletes jelentés készült. 1568-1575 között Giulio Turcho hadmérnök bejárta és fölmérte a dunántúli várakat, Carlo Theti 1575-ben megjelent könyvében összegezte elméleti és gyakorlati észrevételeit.

d) Itáliai és más külföldi mesterek alkalmazása

A rendszeres törvénykezés, a Haditanács birodalmi szintű szervező munkája eredményeként jelentősen megnőtt a külföldi mérnökök, kőművesek száma. Számos neves itáliai mester érkezett, a már említetteken kívül például, Pietro Ferabosco, Ottavio Baldigara. Dolgozott várainkban a német Daniel Speckle, az osztrák Orban Suess, a spanyol Bernardo Gabellio. Tevékenységük elsősorban a stratégiai főirányban (a végvidék Dunához közeli váraiban) összpontosult. A mennyiségi és minőségi fejlődés eredményeképpen a nagyobb várak, mint Szigetvár körzetét kisebbek biztosították, például Babócsa, Berzence, Csurgó, Vízvár. De megkezdték a második vonalban Kanizsa kiépítését is.

e) Az óolasz bástyák építése, 1500-1606

Az itáliai hadmérnökök már a XV. század közepén rájöttek arra, hogy az ágyútornyok és rondellák által nyújtott célfelület fölöslegesen nagy, a kerek alaprajzuk miatt előterük nem oldalozható. Háromszögű bástyák építésével egyrészt csökkentették a célfelületet, másrészt kiküszöbölték a holtteret. A bástyákra telepített saját tüzérség védelmére „füleket” hoztak létre. A XV. század végén rájöttek arra, hogy a szabályos alaprajz minden irányban egyforma lehetőséget biztosít a védelemre. A XVI. század elején a bástyák közötti sáncban további előműveket létesítettek azzal a céllal, hogy lőtávolon kívül tartsák az ostromtüzérséget. Így alakult ki az óolasz bástyás rendszer, aminek legfőbb jellemzője: a bástyák és falak előtti tér minden pontja ágyúkkal oldalozható. A bástyák homlokzata az általuk védett falhoz (a kötőgáthoz) mérten még rövid. Az óolasz építkezés számos változata a különféle itáliai iskolák közvetítésével jutott el Európa többi országába, így hazánkba is. Egy-egy óolasz bástya megépítése – mint például a sümegi Kövess-bástyáé – önmagában még nem hozott döntő változást. Az óolasz bástyák ágyútüzét akkor lehetett összehangolni, ha már a tervezéskor pontosan kiszámították a kötőgátak, a bástyaszárnyak és a homlokzatok irányát. Jól megépített bástyák lőréséből pontosan a szomszédos bástya homlokzata előtt lehetett ellőni, amint ezt Sárvár példáján láthatjuk.

f) Az újolasz bástyák építése 1500-1703

A bástyák hatékonyságát tovább növelte az újolasz rendszer. Ez megrövidítette a kötőgátakat, megnövelte a bástyák alapterületét, azokon magasított ágyúállásokat emelt. A bástyák homlokzata által bezárt szöget a tervezett tűzrendszernek megfelelő módon (általában tompaszögben) alakították ki. (Kanizsa, vagy például Gúta /Kolárovo/ és Lipótvár /Leopoldov, mindkettő Szlovákia/ a bányavárosi főkapitányság, Munkács (Mukacsevo, Ukrajna) a felső-magyarországi főkapitányság területén.) Lőkamrákat, aknafigyelő folyosókat telepítettek (a magyar nyelv „kazamatáit” Egerben, Győrött). Egyre több előművet helyeztek el a sáncokban, az itt védő gyalogság fedett úton közlekedett ill. harcolt. Gyakran alkalmazták a bástyák tüzérségét védő füleket, a magyarországi várak között elsőként Győrött. A fülesbástya alkalmazásával kapcsolatban is eltérő értékű megoldásokat találunk. Kicsi, a tüzérség számára alig kihasználható fülesbástya épült Csáktornyán (Èakovec, Horvátország), feltehetően a költő és hadvezér Zrínyi Miklós révén. De a lőkamrák számának a növelése sem biztosított elegendő védelmet, ha az oldalozásra kijelölt kötőgát túl hosszú volt, például az ungvári várban (Uzshorod, Ukrajna, XVII. század). A fülesbástyák alapterületének a megfelelő kialakítását példázza Fogaras (Fagara±, Románia). Építését Bethlen Gábor kezdette meg, I. Rákóczi György fejeztette be.

A fülesbástyás várak tervezői elsősorban a kötőgátak védelmét erősítették meg, ezért a bástyák aránya a kötőgáthoz mérten rendkívül megnőtt. A fejlődés irányát azonban az előművek létesítése jelentette, vagyis a védők tűzerejének előre vitele a várárokba. Így a fül szerepe csökkent, majd megszűnt, egyszersmind a bástyás váraké is. Gyulafehérvár (Alba Iulia, Románia) 1714 után épült védőműveit már erődnek nevezzük.

g) Török várak a Hódoltságban

A XVI. században ereje teljében háborúzó oszmán birodalom inkább hídfőállásnak, semmint végvidéknek tekintette a magyarországi hódoltságot, ahonnan még a XVII. század végén is Európa ellen lehetett vonulni. A hódoltsági várak építésére mindenesetre lényegesen kevesebb gondot fordítottak, mint a királyi Magyarországon vagy Erdélyben. Külföldi mesterek működéséről nincs adatunk, a fennmaradt megoldások nem álltak a kor színvonalán. Palánkok épültek, mint a törökszentmiklósi, érdi. Az ostrommal elfoglalt nagy várakat, mint Temesvárt, Egert kijavították, de nem korszerűsítették. A legfontosabb várakban – Budán, Esztergomban – rondellákat toldottak a falakhoz. XVI. századi építkezéseik során az egyetlen bástyát Szigetvárban találjuk. Ez törtvonalban vezetett homlokzatú, oldalozásra alkalmatlan bástya.

A korszerűsítések mellőzését talán mentheti az a körülmény, hogy az oszmán had-vezetés gyakorlatilag bizonyos lehetett abban, ha elhatározza egy magyarországi vár ostromát, és azt kellő erővel végrehajtja, akkor az ostrom sikerülni fog. Megszerezték újolasz bástyás váraink közül Győrt, Egert, Kanizsát, a XVII. század második felében Érsekújvárt (Nové Zámky, Szlovákia), Váradot. A hódoltság százötven éve alatt megszervezett hat vilájetből négynek a székhelye a fenti, ostrommal szerzett újolasz bástyás vár volt. Buda – korszerűtlen védőművei ellenére – még ezeknél is jobban védhető volt. Temesvár, az alföldi főkapitányság székhelye, 1552. évi elestekor a legerősebb magyarországi vár volt. (Egyébként a legkésőbben, 1718-ban visszafoglalt várunk.)

8. Élet a végeken

E helyütt csupán a legszűkebben, a stratégia és a taktika szempontjából mutatjuk be a végvári katonák életet. Már a XV. századi törökellenes harcokban bebizonyosodott, hogy a puszta védekezés nem szerencsés harcmód: a túlnyomó erővel felvonuló ellenség tetszés szerint választhatta ki és ostromolhatta meg a végvári vonal akármelyik erősségét. A támadó hadjáratokat tehát a mélységbe vezetett portyákkal igyekeztek megzavarni, késleltetni, a felvonulásra kijelölt területet elpusztítani. E harctevékenység mindkét fél által továbbfejlesztett elemei a rajtaütés, a lesvetés, az elterelés, a csata voltak, amint ezt számos egykorú metszet tanúsítja, például Isaac Maioré. Erről az életről szólnak Balassi Bálint, Rimay János csodálatos költeményei.

Tavasszal a főkapitányok szemlét, seregszámlát tartottak. A szemben álló végvárak katonái párviadalokkal készültek a későbbi összecsapásokra. A kisebb felderítések gyakran torkollottak rajtaütésbe, a könnyűfegyverzetű török vagy magyar lovasság kedvelt vállalkozásaiba. Ezeket kis erőkkel hajtották végre az ellenség felderített, nem eléggé biztosított menete, táborhelye, utánpótlási bázisa ellen. A lesvetéshez nagyobb erőre volt szükség: együttesen alkalmaztak lovasokat, gyalogosokat, sőt olykor ágyúkat is. Két mozzanatból állt: a lesre csalásból és a rajtaütésből. A lest állító csapat „martalékot” küldött ki az ellenség elé. Ők zavart keltettek, menekülést színleltek, és így megbontották az ellenség erőit. A jól elrejtőzködő „derékles” pedig több oldalról rajtaütött az üldözés hevében szétszóródó, a biztosításról megfeledkező ellenségen. Ilyen eljárást alkalmaztak menetoszlop, nagyobb létszámú portyázó csapat ellen, sőt olykor megpróbálták kicsalogatni a várak őrségét is. Ha a túlerő miatt sem a rajtaütés, sem a lesvetés nem látszott célszerűnek, akkor megkísérelték az elterelést (diverziót). Végső eszköz volt a csata, amit az állandó török túlerő miatt a magyar végbeliek ritkán vállaltak el. Ha viszont a jól felfegyverzett idegen honos zsoldosok és a magyar végbeliek együttesen vonultak ki, jó eséllyel rendelkeztek a teljes egészében könnyű fegyverzetű oszmán seregekkel szemben, és ezt az esélyüket a korlátozott erőkkel vívott ütközetek többségében győzelemre is váltották (Pálffy Miklós, Huszár Péter, Nádasdy Ferenc). A főerők nagy csatáit azonban 1664-ig az oszmánok nyerték.

9. Várharcok a hosszú háborúban 1593-1606

Végvári szervezetünk a XVI. század derekán teljesen átformálódott, és – hathatós külföldi támogatással – képes volt az oszmán előretörés lefékezésére, majd megállítására, sőt a hódoltsági területen élő lakosság adóztatására, a kapcsolat fenntartására. A főurak udvartartása Csáktornya, Sárvár, Németújvár, Fraknó váraiban még a kulturális fejlődésben is jelentős szerepet töltött be. Teljesen átformálódott a várak arculata: a pártázatos falakkal, magas tornyokkal ékesített középkori várak helyét a kevésbé látványos, bástyás védőövek vették át. Mégsem állítható, hogy váraink egy sorba kerültek a legkorszerűbb európai várakkal. A hiányosságokat jól összegzi a szólás: se pénz, se posztó. A valóságban a végbeliek nagyobb hányada szinte éhezett. Az 1580-as évekre szinte elhasználódott minden pénzeszköz, ami a várak fenntartását fedezhette volna. Az omladozó falakat, félkész vagy csak papíron létező bástyákat szinte tüzérség nélkül őrízte a magát sarcolásból, rablásból fenntartó katona. Giorgio di Basta, a századvég egyik legkiválóbb hadvezére 1598-ban határozottan állította, hogy még a legjobb magyarországi végvárak sem lennének képesek hatnapi ostrom elhárítására, még közepes tüzérség ellen sem, nemhogy a törökkel szemben. Ha ez túlzás is, de a hosszú háború várharcait érdemes erre figyelemmel értékelni.

A legjobban kiépült magyar vár, Győr fülesbástyái között nem épültek meg az előművek. A várárkok 1594-re feltöltődtek. Az egyébként nagy létszámú, 5000 katonát meghaladó őrség élelmiszer tartaléka kevés volt, a kéthavi ostrom vége felé a katonák éheztek. A Mátyás főherceg vezette „felmentő” sereg tétlenül szemlélte az ostromot, majd a rajtukütő tatárok elől csúfos futásban keresett menedéket. A rendkívül szakszerűen irányított oszmán tüzérség az 57. napra rést lőtt, akkorát, amelyen át lovassággal is be lehetett volna nyomulni a várba. A kiéhezett, a felmentő seregtől magára hagyott őrség 61 napi harc után feladta Győrt. Mindvégig bátran harcoló kapitányát, gróf Ferdinand Hardegget és tüzérparancsnokát a hadbíróság gyávaság vádjával kivégeztette.

Eger várát Balassi „a végek tüköri”-nek nevezte. Ez azonban egyéni vélemény lehetett. Az egri belsővár tervezett védőműveinek csak 30 %-a készült el. Őrsége évtizedek óta rendszeres fizetés nélkül szolgált, 1578-ban részben emiatt lázadt fel. A vár ellátása más szempontból is kritikus volt: 1596-ban hét ágyú, nyolc tüzér volt a várban. A fontos erősség állapota és felszereltsége tehát hozzájárult ahhoz, hogy őrsége – háromheti védekezés után, reménytelen helyzetben – feladta. Kapitányát, Nyáry Pált a hadbíróság felmentette, utóbb magas beosztásban részt vett Várad 1598.évi dicső védelmében.

E két váréhoz hasonlóan alakult Kanizsa őrségének sorsa. Éhező katonái élén Zrínyi György főkapitány 1575-ben kivonult a Balaton-Drávaközi főkapitányság akkori székhelyét betöltő várból. 1600 elején Kanizsa kapitánya, Georg Paradeiser, hiába folyamodott őrsége több havi zsoldhátralékáért, azt nem kapta meg. Katonái a vár elhagyását fontolgatták. A küszöbön álló ostromra tekintettel Paradeiser élelmet, lőszert, erősítést kért. Aligha sikerrel, hiszen 800 főnyi csapata élén szállt szembe az ostromló török haddal, raktáraiban kéthavi élelem és lőszer volt. A felmentő sereg megérkezett, megkísérelte a vár felmentését, de nem tudta azt elérni. A maroknyi őrség lőszertartaléka felrobbant. 45 napi harc után, ezért kényszerült a vár feladására. Paradeisert a hadbíróság lefejeztette.

A súlyos kudarcok mellett – kisebb számban – kiemelkedő sikereket is hozott ez a háború. Az Erdélyi Fejedelmség legerősebb várát, Váradot 2500 német, magyar és erdélyi katona védte, Melchior von Rädern tábornok parancsnoksága alatt. Akárcsak 1552-ben Eger védőit, a török hadvezetés lebecsülte a váradiakat. Az ostromot irányító Szaturdzsi Mehmed pasa alig hozott ostromágyút. A szinte csak aknaharcra és rohamra hagyatkozó törökök nem boldogultak a védőkkel. Köztük a korábbi egri vesztessel, Nyáry Pál ezredessel. Minden rohamuk megtört a szinte teljesen kivérző őrség hősiességén, akiket a várbeli asszonyok is segítettek végső harcukban. 36 napi védekezés után Várad védői diadallal zárták az ostromot.

Az egész háború legnagyobb diadalának tartották a kortársak Győr 1598. évi visszafoglalását. Az Adolf Schwarzenberg tábornok parancsnoksága alatt hadrakelt kis sereg Pálffy Miklós bányavárosi főkapitány, az Udvari Haditanács tagjának tervét valósította meg. Kellő ostromtüzérség hiányában a németalföldi harcokban alkalmazott petárdával robbantottak rést Győr kapuján, majd megrohamozták az álmából ébredő őrséget. Órákig tartó utcai harc után sikerült visszafoglalni, első ízben a XVI. századi háborúkban kulcsfontosságú várat a töröktől.

Pálffy Miklós, aki Hunyadi után a török háborúk legsikeresebb magyar hadvezérének nevezhető, élete legjelentősebb győzelmét aratta. A diadalt a keresztény Európa ünnepelte. A nyugati Dunántúlon máig láthatók hálakeresztek (Győrkeresztek) a falvak határában.

A hosszú háború idején az erőviszonyok Szulejmán korához mérten kedvezőbbre fordultak. Az oszmán haderő nem tudta – még III. Mehmed szultán személyes vezérletével sem – térdre kényszeríteni a szövetségeseket, még a Bocskai vezette rendi függetlenségi mozgalom idején sem. A korszerűsített magyarországi várak őrsége lényegesen hosszabb ideig volt képes ellenállni az ostromlóknak, mint az előző időszak folyamán. Rendre lekötötte a törököknek a hadjáratokra fordítható idejét. Az oszmán birodalom hatalmas költségekre kényszerült a sűrűn ismétlődő hadjáratok közben. A királyi Magyarország bevételei viszont az 1606-ban megkötött zsitvatoroki béke értelmében kedvezőbben alakultak, mint korábban. A végvárak korszerűsítésére évtizedeken át fordított, szinte minden forrást felemésztő összegek tehát nem olyanformán térültek meg, hogy bevehetetlen, vagy legalábbis többnyire megvédhető várak állták volna el az oszmán had útját. A mérhetetlen sok áldozat értelmét az adta meg elsősorban, hogy rosszabbodott az oszmán uralom magyarországi helyzete, javult a királyi Ma-gyarországé. A háború kiemelkedő hadvezérei, hősei évtizedeken át példát adtak a török kiűzésére áhítozó, de hat évtizedre békére kényszerült nemzedékeknek. Ők büszkén ápolták a XVI. századi harcok emlékét, mint Zrínyi Miklós hősi eposza Szigetvár 1566. évi önfeláldozó védelméről, vagy más műfajban a sárvári vár lovagtermének freskósorozata a „fekete bég”, Nádasdy Ferenc hőstetteiről a hosszú háború csataterein, várostromaiban.

Még több képet talál a várakról galériánkban.