„A nemzeti önértékelés alapja sokféle teljesítmény lehet. Úgy tűnik, a magyar nemzeti tudat ebből a szempontból meglehetősen konzervatív, mondhatni, 19. századi: a nemzeti „nagylétet” összekapcsolja a területi nagysággal, illetve a nemzetközi politikában elismert, érvényesíthető hatalmi súllyal.” – Bánki István gondolatai és óravázlata.

Az első világháborút lezáró békék, a trianoni döntés és következményei – emlékei – lépten-nyomon előbukkannak még ma is Magyarországon. Nehéz megbecsülni pl., hogy a lakosság milyen hányada visel a ruháján, hord magánál (pl. a kulcstartóján), ragaszt az autójára Nagy-Magyarország-térképeket különféle kísérő szövegekkel, nemzeti színekben vagy Árpád-sávokkal. Még nehezebb megmondani, hogy ki mit fejez ki ezzel: divatot követ, az előző tulajdonos hagyta a matricát a kocsin, ő meg nem szedte le, mert minek, vagy éppen valamilyen meggyőződését, identitását nyilvánítja ki ilyen módon. Akárhogyan is, tény, hogy a jelképekben és újra meg újra a közbeszédben is jelen van mindennapjainkban a múltnak ez a szelete. A jelképek egyre-másra felbukkannak az iskolákban is, ahol konfliktusok forrásává, problémává válik, válhat a kezelésük, megítélésük. Ezzel párhuzamosan vagy ezek mellett a történelemórákon is gyakran előkerülnek Trianonnal kapcsolatos különféle nézetek, vélemények.

Élő történelem?

Magyarországon élve álságosan naivnak hat a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy egy közel száz évvel ezelőtti „történelmi” esemény még mindig ennyire élénken él a köztudatban. Az első, meglehetősen kézenfekvőnek tűnő (egyben a problémát leegyszerűsítő) válasz az lenne, hogy nyilvánvalóan máig ható következményei vannak, és hogy szubjektív, élő emlékei maradtak fenn a magyar családok körében. Ezzel szemben – bár ezt jelen pillanatban tudtommal kutatás nem támasztja alá – személyes tapasztalataim szerint egyáltalán nem jellemző, hogy elsősorban a valamilyen formában érintett családok szülöttei (az iskolában gyermekei) viselnének Trianon-ellenes jelképeket, tennének a trianoni döntés kapcsán a szélsőségesen nacionalista, kisebbségekre vagy a szomszédos nemzetekre nézve sértő kijelentéseket, illetve vállalnának közösséget ilyen vagy a döntés revíziójával kapcsolatos torz nézetekkel. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk a kérdés lélektani, társadalmi hátterébe, talán megkockáztatható a kijelentés, hogy a trianoni döntés elutasítása összefügg egyfajta „nemzeti” – nem is minden esetben szélsőséges – gondolkodásmód, identitás verbális-érzelmi öndefiníciójával. Tanulságos, hogy bár a sokszor zavaros, érzelmi alapon nacionalista gondolkodástól nagyon is távol esik, de még a kérdés történeti megközelítésben is jelen van – magán a konferencián is megjelent – kétféle, egy, úgymond, nemzeti (nemzetibb?) alapú és egy másik, ennek ellenében egy fogalommal, durva, akár pozitív, akár elítélő értékkifejezés nélkül nehezen definiálható (talán, ha a szó eredeti jelentésétől elszakadunk, akkor úgy mondhatnánk, a kérdést nem elsősorban „nemzeti”, sérelmi alapon megközelítő) irányzat és ezek állításai, eltérő hangsúlyai mentén rendre élénk, sok esetben messzire vezető, indulatoktól sem mentes vita bontakozik ki. Mindez persze sokkal kevésbé árnyaltan, gondolatokban szegényebben, viszont indulatokkal sokkal inkább terhelten jelenik meg a közéletben, a mindennapi megnyilvánulásokban és, legyünk őszinték, általában a történelemtanításban is.

Nemzeti ikon

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a trianoni döntés lényegében negatív tartalmú nemzeti ikonná formálódott – ahogyan a pl. a történelmi atlaszoktól az iskolai fali térképekig, képekig lépten-nyomon a szemünk, diákjaink szeme elé kerülő Nagy-Magyarország-térkép a (múlt) nemzeti nagyság jelképe, a „trianoni” Magyarország térképe a nemzeti bukás, kudarc, sérelem és sértettség, a mellőzött „kisnemzeti” lét ikonja. (Persze leginkább akkor, ha belerajzoljuk a Nagy-Magyarország térképébe; a turistatérkép vagy az autós atlasz azért sokkal kevésbé kelti fel ezeket az érzéseket.) A nemzeti önértékelés alapja sokféle teljesítmény lehet. Úgy tűnik, a magyar nemzeti tudat ebből a szempontból meglehetősen konzervatív, mondhatni, 19. századi: a nemzeti „nagylétet” összekapcsolja a területi nagysággal, illetve a nemzetközi politikában elismert, érvényesíthető hatalmi súllyal. A szélsőséges nemzeti gondolkodásban ezt kiegészíti annak a gondolata, hogy a magyarok különbek legalábbis a közép-kelet-európai térségben élő népeknél, szomszédaiknál, a velük élő, más identitású csoportoknál. Az egyénre átszármaztatott, kivetített nemzeti nagyság, felsőbb(rendű?)ség bizonytéka szemükben a történelmi múlt. Abba itt talán megint nem érdemes belemenni, hogy az ilyen mentalitás, identitás kialakulásának milyen közösségi és perszonális gyökerei vannak. Tény, hogy ennek a felfogásnak társadalmi, iskolai közösségekben gyakori kísérői a más identitásokra nézve sértő, rasszista, nemzeteket lenéző, sértegető, erőszakra utaló megnyilvánulások, illetve kifejezői a nemzeti nagyság ikonjai, mint pl. a már említett Trianon-ellenes szimbólumok. Ebben az összefüggésben pedig Trianon megítélése nem értelmi, hanem érzelmi kérdés, és nem a történelmi kérdések felvetése, folyamatok átgondolás adja az alapját, hanem a csoportkohéziós ereje lesz a legfontosabb vetülete.

Történelmi „igazság”

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy bár történelmi „igazságról” beszélni meglehetősen tudománytalan, illetve igencsak szűk keretek között lehetséges, a párizsi békekonferencián számos olyan döntés született, amely ellentmondott a korábban a győztesek által meghirdetett „igazságos” elveknek. Így Magyarország esetében is, ahogyan arra már a korabeli magyar politikusok is felhívták a figyelmet, a győztesek által megfogalmazott, hangoztatott „wilsoni” elveknek meg nem felelő döntéseket hoztak. Ezeknek a döntéseknek a hátterét történeti módszerekkel, tudományosan fel lehet tárni, magukat a döntéseket történelmi folyamatokkal, politikai eseményekkel, a korabeli viszonyokkal, mentalitással meg lehet magyarázni. Fel lehet vetni racionális kérdéseket, pl. hogy milyen „igazságos” alternatívái lettek volna a megoldásnak, hogyan lehetett volna etnikai határokat meghúzni stb. Megint más kérdés, mennyire hatnak ezek a magyarázatok, kérdések azokra, akik érzelmi alapon közelítenek a témához, illetve mennyire tudnak hitelesek, kielégítőek lenni általában véve. (Egy kicsit olyanok, mint amikor utólag magyarázzuk a bizonyítványt.) Ráadásul mindez már átvezet oda, hogy a trianoni döntés hogyan hatott személyes sorsokra, családokra, közösségekre, milyen politikát folytattak, folytatnak a határokon kívülre került magyarokkal szemben az utódállamok. (Persze úgy is mondhatnánk, szerencsére, hiszen éppen a személyes sorsok megismerése lehet a történelem megismerésének, megértésének egyik legfontosabb forrása, a probléma feldolgozásának pedig a „kibeszélés” lehet a leghatékonyabb módja. Ennek általában van is hatása, a személyessé tétel lehet az egyik legjobb megközelítés.)

Hitek, tévhitek

A trianoni béke kapcsán nem a tényszerű, tényekkel megcáfolható tévhitek dominálnak, bár ilyenek (pl. az elcsatolt területek etnikai viszonyainak nem ismeretéből fakadó torz állítások) is időről időre felbukkannak. Ezeket adatokkal könnyen meg is lehet cáfolni (pl. a „vörös térkép” megmutatása), de általában ez a módszer nem vezet eredményre azoknál, akik érzelmi alapon közelítik meg a kérdést. Másrészt a szélsőséges nézeteket valló diákok gyakran „jól informáltak” (valamilyen fórumról, valamilyen közösség révén), és a közismert adatok („veszteségek”) hangoztatásával sérelmeket igazolnak. Az ő esetükben a tények csoportosítása, kontextusba, összefüggés-rendszerbe állítása valamilyen elmélet igazolására szolgál. Ezekben az elméletekben a tévhitek, tendenciózus megközelítések leggyakoribb formája a bűnbak keresése, ezen keresztül társadalmi csoportok, nemzetek, politikai nézetek elleni gyűlölet keltése, megbélyegzése. A bűnbakkeresésnek persze nagy hagyománya van. Az első bűnösöket (a zsidókat, a „vörösöket”) gyakorlatilag már a döntés pillanatában megtalálták (lásd pl. a nemzetgyűlési jegyzőkönyveket). Azóta mindkét politikai rendszer (a Horthy-rendszer és a kommunista diktatúra) felsorakoztatott újabb „főbűnösöket”: a mohó nemzetiségeket, az érdektelen vagy éppen gonosz nagyhatalmakat, a Trianon előtti elitet és a fehérterrort, Károlyit, a tehetségtelen politikusokat stb. Mindezeknek az elméleteknek az alapja az a (meglehetősen naiv) gondolat, hogy a veszteség elkerülhető vagy legalábbis nagymértékben csökkenthető lett volna, ha valakik, valamikor, valahol másként cselekszenek.

Megérteni – megbékélni?

Valószínűleg nem mondunk újat, amikor azt állítjuk, hogy a történeti megismerésben az egyik legnagyobb lépés a történelem személyessé tétele, a személyes történelem, sorsok, érzések és gondolatok megjelenítése, átélése és megértése. Ennek nagyon nagy lehet a szerepe Trianon esetében a más nézőpontok – más emberek, más nemzetek nézőpontjainak – megértésében és ezzel együtt a tolerancia, elfogadás, a megbékélés attitűdjének formálásában. Ez az út vezethet ahhoz, hogy a történtekről, Trianon hatásairól árnyaltabb kép alakuljon ki a diákokban, háttérbe szoruljanak a meglévő előítéletek, sztereotípiák. Emellett éppen ebben a kérdésben fontos lehet az empátia mellett a racionalitás beemelése is a megismerésbe. Általában a történeti (gyakran a tankönyvi) megközelítések középpontjában a „veszteségek” felmérése áll, és még inkább jellemző ez az érzelmi alapú, tendenciózus megközelítésekre. Ezzel szemben a folyamatok, jelenségek, a Trianon utáni politika lehetőségeinek, lehetséges irányainak racionális, a személyes érzelmek szintjéről eltávolított, a közösségi, nemzeti érdekek, lehetőségek szintjére átvezetett áttekintése, átlátása a történelmi, nemzeti teljesítmény megítélésének új szempontjait, a nemzeti önértékelés alternatív lehetőségeit hozza a felszínre. Úgy gondoljuk, ez a kettős, az empátián, illetve a racionalitáson alapuló megértés lehet az, amely Trianon esetében elvezethet mind az iskolában, mind pedig, hosszabb távon, a társadalomban a múlttal való „megbékéléshez”. Ugyancsak ez a kettős megközelítés lehet az, amely választ ad a torz, negatív tartalmú megnyilvánulásokra nemcsak és talán nem is elsősorban azoknak a diákoknak a számára, akiktől ezek erednek, hanem azok számára is, akik ezekkel a megnyilvánulásokkal szembesülnek, tanúi lesznek, bár nem azonosulnak velük.

---

Óravázlat

Az óra előzményei

A trianoni béke tárgyalását a történelemórai áttekintés általában kettős kontextusba helyezi. Előzményként tanítjuk az első világháború történetét és a háborút lezáró békéket, majd többnyire külön „fejezetként” (tankönyvi lecke, óra) Magyarország háborús szerepvállalását, illetve a háború végének (1918–20-as évek) eseményeit. Maga a békeszerződés, a békekötés történései, érthető módon, nem kapnak olyan nagy hangsúlyt, mint a béke következményeként beállt változások (területi veszteségek, népességcsökkenés, az etnikai arányok eltolódása, menekültek stb.). Szerencsés esetben a kétféle (egyetemes és magyar történeti) megközelítés találkozik, „összeér” a béke és következményeinek tárgyalásakor. Ebben adhat segítséget az előzetes feladat („útlevél” vagy „névjegy”).

Feladat: Csoportos vagy páros feladatként készítsenek a diákok tablószerűen kitehető „útlevelet”, „névjegyet” megadott szempontok szerint (lehetőleg képpel, képekkel) kortárs politikusokról. A politikusok, pl. Wilson, Lloyd George, Clemanceau, Károlyi, Kun Béla, Horthy, Apponyi, Andrássy. Szempontok: pl. név (arckép), születési idő (+ halálozás külön), családi viszonyok, barátok, ismerősök, kötődések, pályafutás, tevékenység („szakmai önéletrajz”), cselekedetek, megnyilvánulások egy-egy jellemző politikai helyzetben, „pillanatban”.

Az „útlevelek”, „névjegyek” készítésére az adott politikus „felbukkanásakor” kérjünk fel diákokat. A legszerencsésebb, ha folyamatosan dolgoznak rajta, otthoni vagy órai munkával, amíg az illető politikus „szerepel” az órákon, így személyes, változó benyomásaikat is rögzíthetik, illetve pl. ragasztócédulákkal a társaik is megfogalmazhatnak véleményt, benyomásokat.

Ha lehet, a munkákat tegyük ki és hagyjuk is a falon az osztályban, amíg az adott témát tárgyaljuk. Ha erre nincs mód, az órán, az óra előtti, utáni szünetekben tegyük ki, és tegyük lehetővé, hogy a diákok (akár órán is) megnézzék, hozzájuk férjenek.

Órai munka

Ráhangolódás (kb. 10 perc)

Cél: személyessé tétel, a „személyes történelem” megjelenítése – villantsuk fel, hogy a kérdéshez, a történtekhez és a kialakult helyzethez többféleképpen viszonyultak, viszonyulnak emberek, hogy számos különböző nézőpont lehetséges, különböző időpontokban és helyszíneken, csoportok, nemzetek tagjai részéről.

A feladat leírása: 3-4 jellemző, egymáshoz köthető szöveget válasszunk. Először páronként adjunk ki egyet-egyet, a diákok azokkal dolgozzanak. Azután kapja meg minden páros a többit is, olvassuk fel és röviden beszéljük meg a megoldásokat. (Utóbbiakat minden páros vezesse fel a saját lapjára/füzetébe.) A jelölésekre kérdezzünk rá, de lényegében tegyük el („félre”) az óra végéig; akkor újra elővehetjük, és rákérdezhetünk, érthetővé, elfogadhatóvá váltak-e a gondolatok, álláspontok.

Munkaforma: páros munka.

Feladatok:

Szerintetek:

– Milyen korú, nemű személy a nyilatkozó?
– Mikor nyilatkozik? (időszak/időpont)

Emeljétek ki aláhúzással, melyek a legfontosabb gondolatai, érzései (amelyeknek hangot is ad) a nyilatkozónak!

Lássátok el jelölésekkel a szöveget az alábbiak szerint!

+	Számomra érthető, elfogadható kijelentés, gondolat
–	Számomra elfogadhatatlan, szerintem téves, hibás gondolat, állítás.
!	Meglepő, általam nem várt megnyilvánulás.
?	Számomra érthetetlen kijelentés.

Eszköz: Életutak, (tényleges megnyilvánulásokra épített) fiktív vagy valóságos riportok, név, az időpontra, életkorra stb. (lásd a feladatokat) vonatkozó adatok törlésével.

Forrás, pl. www.ofi.hu/tudastar/jakab–gyorgy–kratochvil

Jelentésteremtés (kb. 15 perc)

Cél: Történelmi folyamatok, alternatívák megismerése, önálló következtetések révén, illetve kooperatív csoportmunkával.

A feladat leírása: alakítsunk 4-5 fős munkacsoportokat, az osztály/csoport létszámától függően. Mondjuk el, hogy a csoportnak majd együtt kell egy feladatot elvégeznie, de ezt a csoporttagok egyéni munkája fogja megalapozni (információszerzés, következtetés, információk megosztása). Ezután alakítsunk az 1. lépésben szereplő feladatoknak megfelelő számú (tehát ezt többszörözni is lehet, ha túlságosan nagy létszámúak lennének a csoportok) új csoportot úgy, hogy azokban minden, már meglévő csoportból 1-2 tanuló kapjon helyet. Az új csoportok kapják meg Apponyi 1920-as párizsi beszédének részleteit és a KTA 65/a, b, 66/b, 67/a térképeit. (Mindegyik csapat egy-egy térképpel és a beszéd részletével dolgozzon, azaz 4–8 „munkacsoport” alakuljon. A tanulók, használják az atlaszukat. Kb. 5 perc.)

Munkaforma: csoportmunka.

Feladatok 1. lépés:

Jelöljétek meg, Apponyi melyik állításához/állításaihoz szolgáltat adalékokkal a térkép!

Fogalmazzátok meg, mennyiben támasztják alá vagy cáfolják a politikus állításait a térképről leolvasható adatok!

Ezután mindenki térjen vissza az eredeti csoportjához. A csoport együtt oldja meg a feladatot (most már ne használják Apponyi beszédét és a történelmi atlaszt).

Munkaforma: csoportmunka.

Feladatok 2. lépés:

Gyűjtsétek össze, milyen tényezők határozták meg Trianon után a magyar politika mozgásterét, illetve a társadalom, az emberek életét!

Kb. 5 perc után a csoportok adják át munkalapjukat a velük szomszédos csoportnak (senkinél ne maradjon a sajátja). Nézzék meg egymás megoldásait, olvassunk fel néhányat. Jelezzük, hogy más színnel bele is lehet írni a munkalapokba. Közben adjuk közre, mutassuk be Teleki „vörös térképét”, kérdezzünk rá, mennyiben más, mint a KTA 65/b.

Eszköz: Apponyi beszéde (tankönyvi forrás v. handout), történelmi atlasz.

Reflektálás (kb. 20 perc)

Cél: önálló következtetések megfogalmazása, alternatív nemzeti, politikai értékelések, önértékelés felvillantása.

A feladat leírása: ha jól működtek, hagyjuk együtt a csoportokat, ha szükséges, keverjük újra őket. A csoportok együtt alkossanak szöveget (beszedhető munkalapon) a feladatok alapján.

Munkaforma: csoportmunka.

Feladatok:

„Fordítsátok meg” Apponyi beszédét! Fogalmazzátok meg, mit tudnának nyújtani a magyar területek a környező országoknak valamilyen politikai, területi (regionális) együttműködés keretében!

Fogalmazzatok választ Apponyi beszédére egy szomszédos nemzetállam vezető politikusa nevében!

Adjatok tanácsot Apponyinak, illetve a magyar kormánynak, milyen politikát folytasson a szomszédos államokkal szemben, illetve gazdasági, kulturális téren, a szociális területeken!

Javasolt módszer a csoportoknak, pl. „ablakok”¹. A csoportok használják az óra elején kapott „életrajzokat”, a történelmi atlaszt, illetve adjunk oda minden csoportnak egyet-egyet az előző feladat során készített munkalapokból. (Segédletként adhatunk további történeti forrásokat is. Természetesen több csoport is dolgozzon ugyanazon a témán.) A megoldásokat, illetve a megoldások közül néhányat olvastassunk fel és beszéljünk meg. Az óra végén szedjük össze a munkalapokat, hogy a későbbiekben, a megfelelő anyagrészeknél (pl. a korszak politikája, a szomszédos államok lépései stb.) felidézhessük a gondolatokat, álláspontokat, utalhassunk a szövegekre. Itt térjünk vissza az óra elején kapott szövegekhez: kérdezzünk rá, mennyiben lettek világosabbak a megnyilvánulások, illetve mennyiben kapcsolhatók a kapott feladatokhoz.

Eszköz: munkalapok, a feladatok „cédulán”, illetve a munkalapon.

¹ Csoportokban, színes tollakkal, nagyméret? (pl. A3) papíron dolgozunk. A lapot annyi részre osztjuk, ahányan a csoportban vannak, +1 középső mezőt hagyunk. Minden csoport lapján szerepel a középső mezőben minden téma (feladat); egyet aláhúzunk, hogy arról mindenképpen írjon mindenki, de írhat a többiről is, ha van gondolata, véleménye. Először mindenki írja le a saját válaszát, gondolatait, és kb. 3-4 perc múlva fordítunk egyet a lapon. (A munka ideje összesen 10-15 perc.) Mindenki elolvassa, amit az előző írt, és hozzátehet (vélemény, kiegészítés, ellenvélemény). Közben nem szabad beszélni. Amikor a lap körbeér, a csoporton belül röviden megbeszélhetik a felvetéseket, gondolataikat; ezeket foglalják össze röviden a középső mezőben. Ezután frontális ismertetőket tartunk, vitát indíthatunk a megoldásokról.

 

---

 

Egyezzünk ki a múlttal!