„… érdemes röviden végiggondolni, hogy a rendszerváltás legfőbb célkitűzései és eredményei vajon hozzájárultak­-e egy korszerű állampolgári és civil (vagy másképpen mondva: polgári) identitás megszületéséhez, és ebben milyen szerepet játszhat a történelmi tudat. A megelőlegezett válaszunk erre a kérdésre, hogy NEM.” (Örkény Antal)

Ez a beszélgetéssorozat azt a címet viseli, hogy Egyezzünk ki a múlttal! Történelemtanárokról lévén szó, teljesen érthető, hogy a szakemberek számára a legfontosabb kérdés a múlt tudományosan helytálló feltárása, a történelem reális bemutatása és korszerű történeti tudat kialakítása a fiatalok körében. Mivel azonban jómagam elsősorban szociológus vagyok, a témát kifordítanám, és előadásomban inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy Egyezzünk ki a jövővel. Erre ugyanis láthatóan egyre nagyobb szükség van Magyarországon: az emberek egyre bizonytalanabbak a tekintetben, hogy milyen irányba is haladjon az ország és hogy mik azok a közös ügyek, amelyek megalapozzák az állampolgárok céljait és együttműködését egymással. Talán meglepő lesz, ha azt mondom, hogy a jövőnkről való közmegegyezés elengedhetetlen feltétele, hogy újragondoljuk mindazt, amit a történelmünkről eddig hittünk vagy tudtunk. Azt gondolom, hogy egy közmegegyezésen alapuló jövőkép nem működhet anélkül, hogy a múlt megítélése tekintetében ne legyen valamiféle konszenzus és hogy a társadalmat vezérlő közös értékek beágyazódjanak a múlt szövetébe. Olyan ez, mint amikor a szülők a családban az összetartozás és kapcsolatok megerősítése érdekében a gyereknek a felmenőkről mesélnek, régi történetekkel igazolják a család elmúlt történetét, és régi családi képeket mutogatnak. Ezek a történetek, a felmenők emlékének őrzése és áthagyományozása az új generációk számára fontos eszköze a családhoz való tartozás megerősítésének, az összetartozás és a szolidaritás fenntartásának, az identitás építésének.

Nem véletlen tehát, hogy előadásom központi kategóriája a társadalmi identitás fogalma és ennek történeti vonatkozásai. Szociálpszichológiai közhely ma már, hogy személyes identitásunk nem pusztán a jelenkor feltételrendszerében formálódik, és nem pusztán az aktuális  célok, adottságok és értékpreferenciák kontextusában nyeri el formáját, hanem legalább annyira fontosak azok a narratívák és emlékek, amelyek az identitást beleágyazzák az elmúlt idő keretébe és megteremtik identitásunk lélektani, morális gyökereit s folytonosságát, valamint érzelmi megerősítését jelentik annak a kérdésnek, hogy kik is vagyunk, hová akarunk menni és hogy honnan jöttünk.

Mint szociológus, évtizedek óta foglalkozom az identitás kérdésével, egyrészt nemzeti, etnikai és kisebbségi, illetve európai kontextusban, másrészt érintőlegesen azzal a kérdéssel, hogy a történeti tudat hogyan függ össze, hogyan ágyazza meg és hogyan hat ki ezekre az identitásokra. Ezek a kutatások egyértelműen igazolják, hogy a történelemszemlélet, a történeti múlt ismerete megkerülhetetlen akkor, amikor az embereknek a nemzethez való kötődését akarjuk megérteni, amikor az etnikai csoportkötődéseket vizsgáljuk vagy amikor Magyarország helyét keressük a világban. Itt rögtön érdemes két dologra felhívni a figyelmet. Egyrészt látni kell, hogy akár a személyes, akár a társas vagy társadalmi identitásról beszélünk, identitásunk egy sokszínű értelmezési keretben nyeri el a formáját. Ebbe egyrészt belejátszhatnak a társas kapcsolatok mentén formálódó szempontok (mint például a nemi hovatartozás, a szexualitás, a társadalmi szerepek, a szakmai kötődések, lakóhelyi és foglalkozási jellemzők), amelyeket az egyén vagy a csoport maga alakíthat relatíve szabadon. Másrészt azonban identitásunkat meghatározhatják olyan kulturális vonatkozások (vallás, etnicitás, nemzeti hovatartozás stb.), amelyekbe inkább beleszületünk, amelyek egyfajta örökséget jelentenek, és amelyeknek a megváltoztatása sokkal nagyobb nehézségek árán történhet csak meg Ráadásul az identitásunk – legyen szó egyéni vagy csoportszintről – szituatív, ami azt jelenti, hogy a különböző élethelyzetekben az egyes identitáskomponensek felerősödhetnek vagy rejtőzködhetnek attól függően, hogy éppen mit tartunk fontosabbnak vagy kevésbé fontosnak. Legyen szó tehát etnikai, vallási vagy éppen nemzeti identitásról, ezek az identitáskeretek egyszerűen nem tudatosíthatók a múlt megismerése, gyökereink feltárása nélkül, és nem formálhatók történeti tudat, mégpedig kritikai történettudat nélkül.

Mindezek előrebocsátásával érdemes végiggondolni, hogy van­e baj, és ha igen, mi a baj a történelemszemléletünkkel, a múlthoz való viszonyunkkal. Ebből a szempontból meghatározó kérdés, hogy mit jelentett a társadalmi identitás tekintetében a rendszerváltás és hogy a történelmi múlthoz való viszony kihatott­e az elmúlt húsz év történéseire. Mondandómban három kutatás eredményeire hivatkozom: egyrészt egy vizsgálatsorozatra, amely Magyarországon a nemzeti identitás jellemzőit kutatta nemzetközi összehasonlításban, sok országban, 1995­ben és 2003­ban, másrészt egy, az általános iskolában és a középiskolában végzett kutatásra az állampolgári kultúra kérdéséről 2000­ben, harmadrészt a társadalmi igazságosságra vonatkozó vizsgálatomra, amelynek legutolsó eredményei 2008­ból származnak.

Az 1989-­es fordulatot elsősorban úgy tartjuk számon, mint egy radikális közjogi, politikai, államszervezési, gazdasági átalakulást, amely alapvetően megváltoztatta a hatalmi­-politikai és társadalmi viszonylatokat, és amely új pályára állította Magyarország fejlődését. Kevesebbet tudunk viszont arról, hogy a fordulat milyen lelki, értékválasztásbeli, érzelmi változásokat hozott az emberek számára és mindezek alapján hogyan alakult az emberek hozzáállása az új társadalmi viszonyokhoz és intézményekhez. A rendszerváltás annyiban tabula rasát jelent, hogy a korábban fennálló rendszer összeomlása a társadalmi identitás terén is radikális fordulatot implikált. A szocializmus, mint felülről vezérelt rendszer, ugyan kierőltetett egy politikai elveken nyugvó, ideológiai indíttatású hivatalos azonosulási keretet, a társadalom azonban ezt soha nem vállalta fel, legfeljebb kényszerből elfogadta. A fordulat ennyiben vákuumhelyzetet teremtett, ami kényszerűen vetette fel az azonosulás új kereteinek a megteremtését.

A különféle kutatások és elemzések azonban ellentmondó eredményekre jutottak abból a szempontból, hogy vajon vannak­-e és mik azok a közös célok és értékek, amelyek az új feltételrendszerben a társadalmi cselekvést vezérlik, és hogy kialakult­-e egy új azonosságtudat, amely megalapozhatja a megváltozott társadalmi viszonyokat működtető társadalmi integráció keretét. Ebből a szempontból érdemes röviden végiggondolni, hogy a rendszerváltás legfőbb célkitűzései és eredményei vajon hozzájárultak­-e egy korszerű állampolgári és civil (vagy másképpen mondva: polgári) identitás megszületéséhez, és ebben milyen szerepet játszhat a történelmi tudat. A megelőlegezett válaszunk erre a kérdésre, hogy NEM. Mindenekelőtt látni kell, hogy a fordulat felülről – és részben kívülről – vezérelt folyamat volt, amelyben a legfontosabb célok csak kevéssé kínáltak fel olyan új identitáskereteket, amelyek az emberek számára vonzó azonosulási pontokat nyújthattak volna. A kapitalizmus mint a gazdaság hatékony működtetésének formája az életminőség tekintetében vonzó célt jelenthetett az emberek számára, de nem feltétlenül volt képes erősíteni a rendszerrel való érzelmi azonosulást, különösen azon feltételrendszerben, ahogy a fordulatot követően a gazdasági feltételek jelentősen romlottak, és ahogy sok ember számára ez az életbiztonság és életszínvonal romlásával párosult. Ráadásul történelemszemléletünkben a modernizáció, a kapitalista átalakulás és ennek társadalmi következményei mindig alárendelődtek a nemzeti függetlenség és szuverenitás elérésének kollektív céljának. Valamivel több esélyt kínált az identitásépítésre a törvényesség helyreállítása és a jogállamiság bevezetése. Itt azonban súlyos korlátot jelentett az, hogy korábban sem a modern Magyarország megszületésének a korszaka, sem a két világháború közötti időszak, sem a szocializmus ötven éve nem intézményesítette az állam és a polgár viszonylatában azokat a jogi normákat és viszonyokat, amelyek megalapozhatták volna a törvénytiszteletet és a jogkövető magatartást a mindennapi életben, és ami ebből a szempontból identitásképző tényezővé válhatott volna. A szabadelvűség, az emberi jogok és a szabadság helyreállítása, illetve a demokratikus politikai normák sem voltak képesek kikényszeríteni azt, hogy ezek váljanak meghatározóvá az identitás újjászerveződésében. Ennek oka részben ugyancsak társadalomtörténeti vonatkozásokban keresendő. Érdemes itt Bibó Istvánra hivatkozni, aki a nemzetépítés modern projektjének megvalósítása kapcsán azt emelte ki, hogy Közép-Európában a modern nemzet megszületése megkésetten és torzultan valósulhatott csak meg. Nem jött létre az állampolgárság modern intézménye, és a nemzet sem a demokratikus állampolgári identitásmintákra szerveződött, ahol a demokratikus politikai közösség és az egyéni szabadság érvényesülés alapozhatta volna meg a rendszert fenntartó kollektív és egyéni identitást. Ezt nevezte Bibó demokratikus deficitnek, és ennek tudta be, hogy a nemzetépítés felülről, a kollektív nemzeti egység illúziójára, hamis nemzeti ideológiákra alapozva, kirekesztő, soviniszta módon valósult meg, amely szükségképpen apolitizálta a közösséget, felerősítve az alattvalói magatartásmintákat.

A bibói látlelet az elmúlt húsz év identitásépítő folyamataiban újra tetten érhető. A nemzeti identitás vizsgálata élesen mutat rá arra, hogy miközben a rendszerváltás megkülönböztetett értékei között szerepeltek olyan kérdések, mint a szabadság biztosítása, a jogállamiság helyreállítása és a demokrácia megteremtése, eközben Magyarországon a tradicionális típusú nacionalizmus mértéke Európában a legerősebb, és nemcsak az idősebb, hanem a fiatalabb nemzedékek körében is. Ez egyaránt jelenti a gazdasági protekcionizmust, a kultúrfölényt és a nemzet érdekeinek egyoldalú politikai érdekérvényesítését, ami zárt, etnocentrikus gondolkodással, a kisebbségekkel szembeni intoleranciával és Európában páratlanul erős idegenellenességgel párosul. A nemzeti közösség önmagába zárkózó világ, ami erős kötődést és relatíve alacsony migrációs potenciált eredményez. Ez utóbbi azért is igazán meglepő, mert miközben a világ kitárult Magyarország számára, a fiatalok között a megkérdezettek kétharmada nem gondolkodik azon, hogy külföldön próbál szerencsét, még akkor sem, ha amúgy a külföldön való élethez szükséges erőforrásokkal (képzettséggel, nyelvtudással, anyagi eszközökkel) rendelkezik is. Ez a zárt és erősen kirekesztő, antidemokratikus elemeket sem nélkülöző nemzeti identitás a széles társadalmat hatja át, és – a nyugat európai országokat inkább jellemző – státuskülönbség sem fog rajta: függetlenül attól, hogy valaki alacsonyabb vagy magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, rosszabb vagy jobb anyagi státusú, sikertelenebb vagy sikeresebb, fiatalabb vagy idősebb, egyaránt a fentebb tárgyalt nemzeti tudat lett a meghatározó eleme a formálódó új identitásnak.

A legitimnek tartott történelmi tudás és a múlt értelmezése pedig inkább csak felerősíti, mintsem gyengíti ezt az identitásprofilt. A nemzeti identitás értéktematizációja, amit jól képez le a nemzeti büszkeségérzet, élesen jelzi ezt az összefüggést. A politikai és társadalmi modernizáció meghatározó értékei, mint például a demokrácia működése, az emberi jogok tiszteletben tartása, a gazdaság teljesítménye és a jóléti rendszer működése nem jelentik forrását a nemzeti büszkeségnek Magyarországon. Ezzel szemben az emberek nagyfokú büszkeséget táplálnak olyan szimbolikus, narratív jellegű dolgok iránt, mint a művészet, a kultúra, a nyelv, a történelem. Az emberek az egyéni teljesítményekben találják meg a nemzeti közösség büszkeségre okot adó forrását (sportoló, tudós, művész), miközben nem látnak büszkeségre okot a magyar társadalom kollektív teljesítményében. Még akkor sem, ha erre az elmúlt évtized eredményei talán mégiscsak okot adhatnának, hiszen páratlanul rövid idő alatt sikerült a magyar történelemben egyedülálló demokratikus rendszert kialakítani, az emberi jogok védelme sok szempontból példamutató eredményeket ért el, az ország gazdasági teljesítménye, bár hullámzó módon, de mégis pozitívnak mondható, és a jóléti rendszer is működik, még ha nem is mindig tökéletesen.

A nyugat-európai trendek azt jelzik, hogy az újabb generációk nemzeti önképe és identitása jelentősen megváltozott, amiben jelentős szerepet játszik az európai integráció, a transznacionális életforma és karrierperspektíva, valamint a globalizáció. Ezzel szemben Magyarországon ezek a hatások nem érhetők tetten, és a nemzeti érzület hagyományos mintázata éppen úgy meghatározza a fiatalabbak, mint az idősebbek gondolkodásmódját. Ez egyfelől azért meglepő, mert azt jelzi, hogy a fiatalok jövőképe továbbra is nemzeti keretbe zárt és nem ível át a határokon és a kultúrákon. Másfelől viszont annak is tünete ez, hogy a rendszerváltás generációs következményei nem hoztak új értékpreferenciákat és identitásmintákat a fiatalok körében. A nemzeti identitás azért is megkerülhetetlen kérdés az iskolában és különösen a történelemoktatásban, mert a fiatalok nemzetképe, történelemszemlélete és politikai szocializációja egymástól elválaszthatatlan kérdések. Ha a tanárok nem pusztán szakmai kérdésnek tekintik a múlt megismertetését és megtanítását, hanem felelősséget éreznek aziránt is, hogy milyen lesz a jövő Magyarországának állampolgári tudata és civil társadalma, döntő fontosságú, hogy a történelmi tudat segítse a fiatalokat a jelen és a jövő kérdéseiben való eligazodásban. Szabó Ildikóval az ezredforduló környékén végzett ez irányú kutatásaink általános­ és középiskolások körében azt jelezik, hogy a történelmi ismeretek nem épülnek bele a diákok értékvilágába és gondolkodásába. Ráadásul a történelmi ismeretek rendkívül hiányosak, fragmentáltak, a diákok nem képesek általánosítani, nem látják a dilemmákat, az alternatívákat, a szélesebb strukturális összefüggéseket és trendeket, és nem képesek kritikailag kezelni a múltat.  Nincs összekapcsolva a jelen kérdéseinek megválaszolása a múltba nyúló összefüggések megértésével. Két példával tudnám illusztrálni mondandómat. Amikor a történelmi hősök és bűnösök megítélését vizsgáltuk (felsorolt jelentős történelmi szereplők közül kiről nevezne el utcákat és kiről nem), egyfelől óriási (30–40%) válaszhiányt tapasztaltunk, ami a tájékozatlanság megnyilvánulása. Másrészt egybehangzóan utasították el a 20. század politikusait, legyen szó akár baloldali, akár jobboldali szereplőkről. Inkább választottak régmúlt történeti hősöket, nagy művészet, zenészeket, irodalmárokat helyettük. Mindez azt jelzi, hogy egyrészt nincs semmilyen koherens kép a fejekben a modern kor meghatározó politikai alternatíváiról, nem is képesek választani közöttük, de az elutasítások mögött sincs logika. Mindez elfordulást jelent a politikától és a politikát jellemző alternatíváktól.

Egy másik tünet, hogy a nemzeti közösséget nem képesek etnikailag és kulturálisan sokszínűnek látni, és amit nem ismernek, nem is tudják elfogadni. Nem tudják, hol élnek a világban magyarok, mint ahogy azt sem, hogy hányféle nemzet és kultúra keveredik a magyar társadalomban. Ha mégis látnak különbségeket, ezeket nem képesek megszemélyesíteni, a történelmi szereplők nemzeti, etnikai, kulturális hovatartozását nem képesek beazonosítani. A kisebbségekkel és a mássággal szemben elutasítóak, ami felerősíti a kulturális fölény és dominancia attitűdjét. Összességében egyfajta kiábrándulás és elutasítás figyelhető meg a fiatalok körében az ilyen kérdésekkel szemben, ami a negatív politikai szocializáció tünete.

Hasonló kép mutatkozik a társadalmi értékek terén is. Hiányzik a társadalmi felelősségvállalás, a szolidaritás, a társadalmi méltányosság gondolata, és hiányzik mások teljesítményének elismerése és értékelése. A benyomásunk az, hogy a rendszerváltás utáni fiatalok körében individualizmus és önzőség párosul nagyfokú paternalizmussal és etatizmussal, amit átsző a Bibó kapcsán már említett alattvalói mentalitás. He pedig mindezt a nemzedékek közötti értékátadás perspektívájából nézzük, ahogy ezt az igazságossági értékek kapcsán vizsgáltuk, úgy tűnik, elmaradt az értékváltás. Jellemzően a szülők értékei és a régi szabályok követése vezérli az új generáció viselkedését.

És a történelmi emlékezet sem képes tematizálni napjaink kérdéseit és problémáit. Véleményem szerint ebből a szempontból kellene újragondolni a történelemtanítás lényegét és szerepét. Mert mégiscsak hinnünk kell abban, hogy léteznek olyan közös társadalmi értékek és célok, amelyek kijelölik Magyarország jövőjét Európa és a világ térképén, és amelyek egyszer majd Magyarországot európai, modern, sikeres, demokratikus, mindenkinek biztonságot nyújtó és kulturálisan sokszínű országgá formálják. Ha pedig vannak ilyenek, akkor ezeknek van múltja, gyökere, hagyománya, emléke, azaz történelme. Lehet, hogy ezekről kellene szólnia a történelemóráknak, és akkor nem kiegyezésről, hanem élő történelmi tudatról beszélhetünk.

Egyezzünk ki a múlttal!