„A következőkben két tankönyvi szöveg segítségével próbálom bemutatni, hogyan lehet a témát megírni, akár fiatalabb, akár idősebb diákok számára.” (Bihari Péter)

A kötetben megjelent (rövidített) szöveg (pdf)

Nem könnyű megmondani, hogyan célszerű iskolai tankönyvekben a fent megjelölt témáról írni – nyilvánvalóan többféleképpen is lehet (jól). Érdemes leszögezni, hogy itt is, mint mindenütt, a szerzőnek (jó) kompromisszumokat kell kötni. Talán nem esem a holokausztrelativizálás bűnébe, ha megemlítem, hogy az utóbbi időben a hangsúlyok mintha túlzottan is efelé tolódtak volna. Ahogy a második világháború utáni évtizedekben szinte csak a háború csatáiról és fordulatairól, a szövetségesek együttműködéséről és a fasizmus legyőzéséről esett szó (az európai zsidóság tragédiáját csak mellékesen tárgyalták, s az áldozatokat nemigen különböztették meg), úgy mostanában az itt említett témák nagyon a háttérbe szorulnak – marad az üldöztetés, a genocídium, a holokauszt mint lassan egyedül kiemelendő tárgy.

Nyilván messzire vezetne az okok kutatása, ezért itt csak kettőt említek. Az egyik a háborút megnyerő vagy azt élete nagy élményének tudó „hősi” nemzedék lassú kihalása. „Hanyas vagy?” – kérdezte Szilágyi György monológja: ha azt mondod, Junkers, én azt mondom, Messerschmidt; azt mondod, Kurszk, én azt mondom, El-Alamein; azt mondod, Malinovszkij, én azt mondom, Tolbuhin stb. Ezek a nevek mára már elmosódnak, eltűnnek a történelmi ismeretek valamilyen hátsó udvarában: a kutatóknak fontosak, a ma felnövő nemzedékeknek alig-alig. És a mai „forrásközpontú” történelemtanításban sem számítanak többé „törzsanyagnak”. Viszont – megint sokféle ok miatt, amiben Szrebrenyica éppúgy benne lehet, mint Ruanda – a holokauszt minden korábbinál jobban él az európai köztudatban, sőt (sokak szerint) a mai közös európai identitás megteremtésének egyik legfontosabb tényezője. Csak az arányokra érdemes ügyelni itt is, mint minden más esetben.

Fontos, hogy a holokauszt tankönyvi tárgyalását történelmi kontextusba helyezzük. Kétszeresen is. Egyfelől: tudatosítsuk, hogy a barbár második világháborúban a civilek elleni erőszak, az állami terror és népirtás vagy időnként a „mindenki háborúja mindenki ellen” szinte normális jelenség volt. Eléggé ismert adat, hogy az 5,7 millió szovjet hadifogolyból kb. 2,4 millió élte túl a háborút, a maradék 3,3 millió nagyobb része éhen halt. A megmaradtakat pedig Sztálin haladéktalanul lágerbe küldte. Üldöztek vagy üldözhettek szinte mindenkit; a lágerek népe sem csak a zsidók közül került ki. (A Történelem a 12. évfolyam számára mellékelt ábráján ennek a bemutatását szolgálják a táborok foglyainak megjelölését illusztráló jelzések.) Ám itt is vigyázni kell, hogy ne essünk ellenkező túlzásokba: e tény tudatosítása ne jelentse az európai zsidóság tragédiájának a relativizálását. Közismert interpretáció, de megismétlem: a történelemben ilyen arányú és jellegű genocídium – azzal a céllal, hogy egy ellenségnek minősített nép minden egyes tagját megöljék, mégpedig hatékonyan alkalmazott ipari és bürokratikus módszerekkel – addig sosem fordult elő, egyediségét tehát tudatosítani kell. A kontextusba helyezés másik módja, hogy nyilvánvalóan képtelenség a végén, az emberek meggyilkolásával kezdeni és milliós számokkal dobálózni. A holokauszt hosszabb folyamat (végpontja) – ennek tömör jelzésére szolgál a másik melléklet, illetve illusztráció a 8. osztályosoknak készült tankönyvben. Ennek elemzésével jobban meg lehet értetni, miért szorultak a „lét peremére” az üldözöttek, miért nem tudtak vagy akartak ellenállni stb.

A következőkben két tankönyvi szöveg segítségével próbálom bemutatni, hogyan lehet a témát megírni, akár fiatalabb, akár idősebb diákok számára. Az első fiatalabbaknak készült.

Zsidóüldözés

Megindult a zsidóellenes intézkedések áradata. Nem gyakorolhatták foglalkozásukat, elkobozták üzleteiket, műhelyeiket. Megtiltották, hogy autót, rádiót, telefont birtokoljanak, vagyonukat elvették. A járműveken csak külön kocsiban utazhattak, lakásaikat csak megjelölt időben hagyhatták el. Minden, hat éven felüli zsidót köteleztek: ruháján jól látható helyen hatágú sárga csillagot viseljen. Veesenmayer követ elégedetten jelenthette Berlinbe: a magyar kormány a zsidóellenes intézkedésekben a legaktívabban és tőle szokatlan gyorsasággal jár el.

A lét peremére szorított zsidók nagy többsége engedelmesen követte a hatóságok előírásait – a nem zsidók közül kevesen merték segíteni szerencsétlen embertársaikat. Áprilistól német irányítással és a magyar csendőrség brutális közreműködésével gettókba zárták az egész vidéki zsidóságot. A gettókból vasúton szállították őket el Auschwitzba és más haláltáborokba. A német hatóságok precíz adatai szerint július közepéig 437 402 főt deportáltak, s megtörténtek az előkészületek a főváros kb. 200 ezer fős zsidó lakosságának elpusztítására is. Sárga csillaggal megjelölt házakban zsúfolták össze őket.
Áprilistól a angol és amerikai légierő rendszeresen bombázta Budapestet, valamint a vidéki ipari és közlekedési csomópontokat. Az ország népe immár közvetlenül érezte a háború borzalmait.
(Bihari Péter: A 20. század története fiataloknak. (Tankönyv.) Holnap Kiadó, Budapest, 2003. 146.)

Mint látható, a nyolcadik osztályosok számára készült szöveg igyekszik elég tényszerűen, adatokkal alátámasztva bemutatni az 1944-es német megszállás utáni magyarországi helyzetet. Az első bekezdés intézkedéseinek felsorolása mintegy megteremti a „lét peremére szorított” állapot magyarázatát (ez a szóhasználat kétségkívül nehéz lehet az átlagos diáknak). A második bekezdés viszont – igaz, burkoltan – felveti a felelősség kérdését. Kik voltak az irányítók, kik voltak a végrehajtók, mit csinált a lakosság többsége? Ezek olyan nehéz és sokrétű problémák, amelyek egy rövid tankönyvi szövegben legfeljebb felvethetők. A szöveg alapján a nem zsidók többsége azért nem segítette az üldözött zsidókat, mert nem merte – ha merte volna, (talán) segítette volna. A tankönyv szerzője bevallja: nem tudja, hogy ez az értelmezés teljesen igaz-e (már ha van teljes igazság). Meglehet, a szöveg kissé enyhe, kissé felmentő jellegű. Mégis, egy jóval a háború után született szerző nem veheti magára annak a felelősségét (elnézést a fellengzősnek ható fogalmazásért), hogy mintegy elítélje, pellengérre állítsa az akkor élt embereket, amiért – bármilyen okok miatt – nem tettek valamit, amit mai eszünkkel jó lett volna megtenniük. Ennyiben a tankönyv (is) nehéz műfaj. (Az utolsó, rövid bekezdés inkább jelzi, hogy a háború már mindenkire kiterjedt.)

Ugyanez – alig egy-két évvel később – a következőképpen szerepel egy, a 12. osztályosoknak készített „középszintű” tankönyvben.

A magyar holokauszt

A magyar bábkormány először jogfosztó intézkedések sorát léptette életbe a zsidók ellen: üzletek, javaik elkobzásáról, foglalkozásuk tilalmáról, szabad mozgásuk korlátozásáról. A hat éven felüli zsidókat kötelezték, hogy ruhájukon jól látható, „kanárisárga” csillagot viseljenek. Mindez a gettósítást és a deportálást készítette elő, amely Adolf Eichmann SS-főtiszt irányításával és a magyar hatóságok (csendőrség stb.) hatékony közreműködésével ment végbe.

Mindössze másfél hónap alatt csaknem 440 ezer embert szállítottak lezárt marhavagonokban Auschwitzba. Többségüket órákkal megérkezésük után elgázosították. A láger összes áldozatainak 35-40 százaléka magyar állampolgár volt; Auschwitz történelmünk legnagyobb temetője lett. 1944 nyarán megtörténtek az előkészületek a budapesti zsidóság deportálására is: őket ún. csillagos házakba, később a nagygettóba zsúfolták össze. Végül Horthynak – részben a nemzetközi tiltakozások hatására – sikerült megakadályozni az elszállításukat.

A magyar zsidóság tragédiáját egy hangos kisebbség örömmel fogadta – akár fajgyűlöletből, akár mert részesedni akart az elrabolt javakból –, a többség tehetetlen aggodalommal figyelte, de számos bátor magyar és külföldi élete kockáztatásával is segíteni, menteni próbálta embertársait. (Utóbbiak közül a legismertebbek: Raoul Wallenberg, Giorgio Perlasca, Carl Lutz, Friedrich Born.)
(Bihari Péter–Doba Dóra: Történelem a 12. évfolyam számára. Műszaki Kiadó, Budapest, 2006. 142.)

A két szöveg között természetesen sok a hasonlóság, de érzékelhető jó néhány – főleg az életkori különbségből adódó – eltérés is. Ez utóbbiban több a név, az adat, a konkrétum (bár nem feltétlenül a megtanulás céljából). A folyamatot érzékelteti, de kiemeli a gyorsaságát is, ami egyébként a magyar holokauszt egyik fő sajátossága volt. A harmadik bekezdés kevésbé burkoltan utal a nem zsidó lakosság magatartására, reakcióira, talán differenciáltabban veti fel a felelősség problémáját. Végül, ami az embermentők neveit illeti: nyilván helyes lett volna néhány magyar névvel kiegészíteni a sort, de valamiért a magyar „igazak” kevésbé részei a nemzeti kánonnak, mint pl. a svéd Wallenberg.

Utoljára essék még néhány szó a tankönyvekben található forrásokról, melyek lehetnek térképek, ábrák, táblázatok, képek és szövegek. Természetesen ezek több mozgásteret adnak a szerzőnek, mint a szükségképpen tömör és fegyelmezett szerzői szövegek. Alighanem célszerű volna egyszer úgy tárgyalni a holokausztot, hogy lehetőleg elkülönüljön a három lehetséges csoport: az elkövetőké, az áldozatoké és az egyikbe se sorolható közömbös (?) szemlélőké. (Tudjuk, az elkülönülés olykor nem volt ennyire egyértelmű.) Jelen sorok szerzőjét egyébként éppen e harmadik csoport magatartása érdekli legjobban. Mit tudtak, mit hittek, kik, miért segítettek vagy nem segítettek? Lássunk két, jellemző forrásrészletet, egy németet és egy magyart – hely hiányában egyik se került bele semelyik tankönyvbe, bár érdekesek.

„A kochstrassei vécén titokban a Journal de Geneve egyik számát olvastam, amelyet Bärchen csúsztatott a táskámba. Benne két cseh borzalmas jelentésével, akik egy keleti lágerból szöktek meg. Úgy tűnik, a zsidókat ott szisztematikusan elgázosítják. Egy hatalmas mosdóba viszik őket, mintha fürdeni mennének, majd láthatatlan csöveken át gázt vezetnek be a helyiségbe. Ameddig csak mind meg nem halnak. A holttesteket elégetik. A cikk komolynak tűnt, nem valamiféle propagandairatnak, amely rémségekkel akar rágalmazni. Higgyünk ennek az iszonyatos jelentésnek? A legszörnyűbb sejtéseket is túlhaladja. Egyszerűen nem lehet, hogy igaz. Ilyen állatiasak még a legbrutálisabb fanatikusok sem lehetnek. Bärchen és én egész este nem tudtunk semmi másról beszélni. A láger valamilyen Auschwitz nevű városnál van. Ha mindaz, ami az újságban áll, valóban megtörtént, akkor nem marad más hátra, mint imádkozni: Uram, szabadíts meg bennünket a gonosztevőktől, akik a nevünket ezzel a szégyennel mocskolják be.”
(Ursula von Kardorff: Berliner Aufzeichnungen 1942 bis 1945. Berlin, 1992. 272.)

A berlini újságírónő 1944. december 27-én jegyezte fel a fentieket naplójába. A szöveg többszörösen is érdekes, órán is elővehető. A naplóíró hölgy a jól értesültek közé tartozott, ráadásul kapcsolatban volt a német ellenállás néhány tagjával. Se náci nem volt, se olyan, aki inkább behunyja a szemét a kellemetlen dolgok előtt – a bejegyzés igazságtartalmát nehéz volna kétségbe vonni. Mégis: az 1944-es év végéig nem tudott biztosat a keletre hurcolt zsidók sorsáról, Auschwitz nevét pedig nem is hallotta. Vívódik, hogy higgyen-e a svájci lapnak vagy sem, egész este erről vitáznak, s természetesen felvetődik bennük „a németek” általában vett felelőssége is. Mellesleg érdekes az is, hogy titokban, egy lakás vécéjében olvassa az újságot. Úgy tűnik, sok német magatartását jellemezte, hogy megelégedett azzal az információval: a zsidókat valahová keletre viszik (dolgozni?). Később erre mondták: épp eleget tudtak ahhoz, hogy tudják: nem is akarnak többet tudni. A Die Zeit című hamburgi lap 1995-ben rendezett kerekasztal-beszélgetést a Wehrmacht viselt dolgairól. Ezen Helmut Schmidt – egykori katonatiszt és korábbi szövetségi kancellár, aki évekig szolgált a keleti fronton – erőteljesen hangsúlyozta: ha valaki nem hiszi el neki, hogy semmit sem tudott az ottani zsidókkal történtekről (noha neki magának is voltak gondosan titkolt zsidó felmenői), akkor a maga részéről inkább otthagyja a társaságot.

Darvas Iván visszaemlékezése némileg más jellegű. Először is nem napló, hanem jóval későbbi memoár. Nem is a kívülálló, hanem a partvonalon (járdán), tehetetlenül szemlélődő szerepe az övé. Akkor még húszéves sem volt, de a jelenet erősen megmaradt benne, ahogy a saját érzései is.

„… A Népszínház utca és a József körút sarkán óriási tömegbe ütközöm. Állnak az emberek a járdán, és bámulják az úttesten vonuló különös menetet. Vagy kétszázan menetelnek tarkóra tett kézzel az úttest közepén. Valamennyien a március óta kötelező megkülönböztető jellel, a sárga csillaggal a mellükön. Jószerivel nők, gyerekek, öregek, köztük csak néhány javakorabeli férfi. A villamosok, autók, buszok mind leálltak… A kétszáz zsidót négy fegyveres, [nyilas] karszalagos fiatal fiú kíséri. Egy elöl, kettő kétoldalt, egy meg hátul. Kiderült, hogy az egyik ún. csillagos házból el akartak vinni néhány zsidót, azok meg nem hagyták magukat, ellenálltak. Lövöldözésre került sor, egy csomó zsidót ott a helyszínen lemészároltak, a maradékot meg most viszik el. Mindössze négyen voltak a fegyveresek. Négy, géppisztollyal felfegyverzett, fiatal gyerek, nálam is fiatalabbak tán. Meg kétszáz fegyvertelen zsidó. És a járdán – velem együtt – több ezer bámészkodó járókelő. A keresztény úri magyar középosztály… Soha életemben, se azelőtt, se azóta nem szégyelltem magam ilyen feneketlenül.” 
(Darvas Iván: Lábjegyzetek. Európa Kiadó, Budapest, 2001. 58.)

A szöveg azért is érdekes, mert minden történelem – így a holokauszt is – akkor tanítható jól, erőteljesen, ha személyes. Ez ebben a forrásrészletben feltétlenül megvan. Ismerjük a szerzőt (esetleg néhány diák is ismerheti), ismerjük a helyszínt, Budapest központját. Nem nehéz elképzelni a jelenetet sem. Érdemes még egyszer leírni: nem elsősorban az áldozatok számát kell kiemelni, főleg nem előre. Hanem emberek, egyes emberek tragédiáját érdemes felidézni, s minél kisebb gyerekeket tanítunk, ez annál inkább érvényes. Például Anne Frank története is ezért ragadhatott meg olyan tartósan és véglegesen sokunk emlékezetében.

Egyezzünk ki a múlttal!