Németh György írása

A Történelemtanárok (12.) Országos Konferenciáján elhangzott előadás írásos változata

A feliratállítás szokása a görög és római világban, a Földközi-tenger szinte egész medencéjében az írásbeliséggel együtt jelent meg Kr. e. 8-6. században. A három legkorábbi görög felirat lelőhelye és keletkezésének színhelye önmagában is árulkodik róla, milyen robbanásszerűen terjedt el az új vívmány: az első, ismert görög felirat az itáliai Gabiiból került elő (Kr. e. 770 k.), a másik kettő Athénból és az itáliai Cumae-ból (Kr. e. 750 k.).

A feliratállításra utal a felirattan tudományának, az epigraphikának a neve, hiszen a graphó „írok” kifejezést a „valamire” jelentésű epi praepositióval látták el. A legkorábbi időktől kezdve alkalmazott feliratos, többnyire sírversek emlékét őrzi az epigramma versformájának neve. A görög és latin nyelvű feliratok az ókortörténet, a nyelvtudomány, a filológia számára jelentenek felbecsülhetetlen forrást, de tömeges feltárásuk egészen új tudományszakok kialakulását is lehetővé tették. A hatalmas, ismertté vált névanyag nem pusztán a névadási szokásokat és azok társadalmi beágyazottságát tette kutathatóvá, hanem a római birodalom egészén átívelő karrierek rekonstruálását is. A feliratokon és egyéb forrásokban szereplő nevek és személyek azonosításával foglalkozik a prosopographia tudománya, amely vaskos kötetekben tette és teszi közzé a görög világ és a római birodalom teljes névanyagát. Csakhogy e munka méretét érzékeltessem, a római császárkor első három évszázadából mintegy 15.000 (Prosopographia Imperii Romani), a kevésbé kutatott közép-bizánci korból (Kr. u. 641-1025) pedig jó 20.000 személyt sikerült azonosítani (Prosopographie der mittelbyzantischen Zeit). Az újabb leletek iránti felfokozott érdeklődés annak köszönhető, hogy míg az ismert antik irodalmi és történeti művek száma ma már nem gyarapodik, a rendszeres ásatások során feltárt feliratok mennyisége évről évre nő. Nem csoda, hogy a 2002 szeptemberében Barcelonában rendezett XII. Epigraphicai Világkongressus (XII Congressus Internationalis Epigraphiae Graecae et Latinae) résztvevőinek száma több mint 560 volt.

Ha belegondolunk, milyen jelentős feliratokat ismertünk meg az elmúlt évtizedekben, és ezek milyen mértékben gyarapították ismereteinket, vagy rajzolták át alapvetően korábbi történelemképünket, nem véletlen ez az érdeklődés. Augustus császár politikai végrendeletét, a Res gestae divi Augustit egy hatalmas ankarai felirat őrizte meg számunkra (Németh 1998, 218-226). A drakóni emberölési törvény kivételesen modern jogi szemlélete megkérdőjelezte a „drákói szigor” legendáját (Németh 2002, 70-76). Előkerült több gyarmatváros alapító felirata, így jobban értjük a görög gyarmatosítás okait és technikáit. Az Újszövetségből ismert Pontius Pilatus alakjának történetiségét Jézus Krisztuséval együtt az elmúlt öt évtizedben többen megkérdőjelezték. Ma már Pilatus caesareai felirata igazolja e feltevések tarthatatlanságát. Egy spártai felirat a vagyoni egyenlőség mítoszát rombolja le (Németh 1999, 116. dok.). Az athéni cserépszavazás intézményének nem is sejtett új dimenzióit (pl. manipulálhatóságát) tárja fel a több mint 10.000 ismertté vált athéni ostrakon. Azt hiszem, ezzel a néhány példával is sikerült bemutatnom, mire jó számunkra egy antik felirat, illetve mi olvasható ki akár a legjelentéktelenebbnek tűnő sírfeliratból vagy szavazási cserépből is, ha tömegesen kerül elő. De előadásomnak nem ez a célja, hanem az, hogy megvizsgáljuk, mi tett fontossá egy feliratot annak a közösségnek a számára, amely állította. Vagyis mire volt használható a felirat akkor és ott, amikor még nem történelmi forrásértéke miatt becsülték? A kérdés tehát arra vonatkozik: miért állítottak egyáltalán feliratokat a görögök és a rómaiak?

A legkorábbi görög feliratok, bármilyen meglepő, többnyire versben íródtak, és valakinek a dicsőségét, vagy emlékét örökítették meg. A görögök nem valamilyen praktikus – pl. gazdasági okokból vették át a föníciai betűírást -, hanem azért, mert kereskedelmi útjaik során megismerkedtek vele, és megtetszett nekik. Vagyis az újonnan átvett betűírás kereste a funkcióját, és eleinte abban találta meg, hogy fenntartsa olyan személyek emlékét, akik nevét soha, senki se fűzte volna homérosi eposzokba, de akik megengedhették maguknak, hogy egy márványtábla biztosítson számukra törékeny örökkévalóságot. Az egyik első görög feliratot egy athéni vázára karcolták, és tulajdonosával együtt temették el. A verses feliratról megtudjuk, hogy az illető egy tréfás táncverseny győztese volt (Németh 1999, 61. dok.). Bármily különös is, ez az út vezet el a háromszáz spártai harcos emlékét megőrző, világhírű sírfelirathoz (amely azonban nem kövön, hanem Hérodotos művében maradt fenn napjainkig, 7,228). A család és a polisközösség tagjainak emléket állító monumentális kőfeliratok mellett viszonylag későn, a Kr. e. 7/6. század fordulóján jutottak el először a görögök oda, hogy törvényeiket is monumentális kőfeliraton tegyék közzé. A görög ugyanis ekkoriban még alapvetően orális társadalom volt. A viszonylag kis közösségek tagjai szóban állapodtak meg a követendő szabályokról, és ezek mennyisége még nem haladta meg azt a mértéket, amit fejben lehetett tartani. Amikor Kr. e. 650 körül a kis kelet-krétai Drérosban ákombákom betűkkel fölvésték az első ma is ismert, mindössze ötsoros törvényfeliratot, korántsem magától értetődő dolgot tettek. A felirat azt szabályozta, hogy a várost vezető tisztségviselőt, a kosmost szolgálati idejének lejártával tíz évig nem volt szabad újra kosmosszá választani. Ha valaki mégis újból kosmos lenne, veszítse el polgárjogát, fizessen büntetést és tekintsék érvénytelennek valamennyi intézkedését (Németh 1996, 66. dok.). A feliratot a városka agoráján lévő cisztenába hullva találták meg. A ciszterna azonban csak a hellénisztikus korban keletkezett. A feliratot eredetileg az Apollón-templom talapzatára vésték föl nagyjából szemmagasságban, vagyis az agorán, ahol a népgyűlést is tartották, mindenki láthatta e fontos törvényt. Az agora nemcsak piactér volt, hanem hozzá csatlakozott a polis egyik jelentős szentélykörzete is. A felirat így egyenesen Apollón védelme alá helyezte a polis törvényét a szakrális és a profán/politikai tér határvonalán (Hölkeskamp 1999, 88-89.). A felirat így többet jelentett, mint pusztán vett szövege. Ezért is kell a feliratokat a felirathordozóval, és ha lehet, az eredeti elhelyezésüket szolgáló épülettel együtt tanulmányozni. Még nagyszerűbb példát találunk erre a közép-krétai Gortynben (Németh 1999, 109. dok.). A görög világ leghosszabb ismert törvényszövegét egy római odeon félkör alakú falára vésve találták meg. A felirat azonban jóval korábbi, mint maga az odeon. Ez úgy lehetséges, hogy a színházat egy korábbi, Kr. e. 450 k. keletkezett köralakú épület maradványaira építették rá. E korábbi, 33,3 m átmérőjű épület a gortyni népgyűlés üléshelyéül szolgált. A fal belső felületére vésték fel a város legfontosabb törvényeit. A felirat 9 méter hosszú, másfél méter magas és mintegy hatszáz sorból áll. Amikor a gortyniak összehívták a népgyűlést, e kör alakú téren gyülekeztek, és körülvette őket a város valamennyi törvénye. A törvényhozó és a törvények betartását kontrolláló testület tehát a város törvényeinek gyújtópontjában, a polis szimbolikus politikai központjában tartotta gyűléseit. A feliratnak tehát nemcsak az volt a funkciója, hogy bárki ellenőrizhesse, a népgyűlés törvényesen jár-e el, hanem az is, hogy a polispolgárok közösségét egy, az állam törvényei által körülölelt téren lehessen összehívni.

A törvények és nemzetközi szerződések írásban rögzítése, valamint feliratokon történő közzététele különösen a demokratikus Athénra jellemző Kr. e. 462-t, az ephialtési reformot követően (Lewis 139.). Oligarchiák – mint Korinthos vagy Spárta – nem, vagy csak ritkán készítettek ilyen feliratokat. Spártában a politikai jogokkal rendelkező réteg (homoiosok) igen szűk volt és gyakorlatilag együtt élt, étkezett és aludt, így minden fontos döntésről szóban értesítették őket. Nemzetközi szerződéseket ugyan írásban rögzítettek, az aitólokkal kötött elő is került. Thukydidés (5.18.10) írja, hogy a Kr. e. 421-es, Athénnal kötött békét tartalmazó kőtáblát fel kellett állítani mindkét államban, de ez Lakedaimónban nem Spárta központja volt (vagyis az Athéné Chalkioikos szentély), hanem Amyklai. A fontos szerződéseket magánszemélyek másolatban őrizték otthon, vagyis nem volt hivatalos irattár (Plutarchos: Lysandros. 30.3). Amikor Agésilaosnak szüksége volt egy szerződés szövegére, Lysandros házába ment, hogy elkérje tőle. A spártai törvényeket Plutarchos szerint tilos volt írásban rögzíteni, hanem a gyerekeknek fejből meg kellett tanulniuk őket, amiket aztán kórusban énekeltek el (Lykurgos. 13.). Ugyanígy dalba foglalták és énekelték a krétai és dél-itáliai törvényeket is.

A hírek megszerzése és az információcsere kulcsszerepet játszott a társadalmi státus és a hatalom megszerzésében. Kis attikai démosok (falvak) is közzétették egyes határozataikat feliraton, hogy „örök időkre érvényesek legyenek” a szabályok, amiket pl. Cholargos démos a Thesmophoria ünnep lebonyolítására hozott. Aixóné Kr. e. 326/5-ben két chorégos, vagyis karvezető kitüntetését állította fel a színházban, hogy ezzel hívja fel későbbi potenciális chorégosok figyelmét, érdemes kitenniük magukért, mert a démos hálás lesz érte (IG II2 1184.). A kis-ázsiai Erythrai Kr. e. 334/332 körül Phanésnak, Mnésitheos fiának mondott köszönetet azért, mert kamat nélkül pénzt kölcsönzött városának, hogy annak segítségével lefizessék a perzsa helyőrséget, és azok elhagyják a várost, valamint azért, hogy az Akropolis védőfalait lebontsák, és így ne lehessen odaültetni más megszálló csapatokat. Ezért 50 philipposi aranyat kapott Phanés, és ezt ki kellett hirdetni a Dionysiákon. Továbbá nyilvános étkezési jogot kapott a prytaneionban, a határozatot pedig két példányban fel kellett írni és egyet az Athénaionban, egyet pedig a Hérakleionban kellett felállítani (Inschriften von Erythrai und Klazomenai, Bonn, 1972, 21. 21-24. sor), „hogy mindenki lássa, hogy a nép ki tudja mutatni méltó háláját a számára nyújtott jótétekért” •na ëpantew e?d«sin ~ti §p€statai i d?mow xaritaw épodi[d]Onai katÉ éj€an t«n e?w aEtÚn eE[e]rgethmatvn. Ez esetben tehát a felirat nem annyira Phanés vagy a város hétköznapi polgárai számára készült, hanem okulásul a tehetőseknek: ha ők is hajlandók lesznek áldozni hazájukért, ők is hasonló elismerésben fognak részesülni.

Van olyan információ, amit nem egyes feliratokból, hanem azok tömegéből, statisztikai kiértékeléséből nyerhetünk. Míg az a megállapítás helyesnek bizonyult, hogy egy polisban a demokrácia bevezetése kedvez a feliratállítási gyakorlatnak, azt várnánk, hogy a hellénisztikus monarchiák éppen ellenkezőleg hatnak. Csakhogy ez nem teljesen így volt. A birodalmak kialakulása a városi önkormányzatok belső demokratizmusára gyakran élénkítőleg hatott. A világpolitikailag fontos döntéseket ugyan a várostól távol levő központokban hozták, az egyes polgárok számára érzékelhetőbb ügyekben azonban az egyre aktívabb népgyűlés vagy tanács szavazott. Krzysztof Nawotka hívta fel rá a figyelmet, hogy miként alakult a kis-ázsiai görög polisok városi dekrétumainak (tehát népgyűlési és tanácsi határozatainak) száma a Kr. e. 5. században, a Kr. e. 4. század elején és Nagy Sándor uralomra jutása után. A feliratok számának megötszöröződése nem lehet a véletlen műve, de annak következménye sem, hogy egyes feliratok fennmaradtak, mások pedig nem. A városi önkormányzatok feliratokon is megörökített határozatainak száma kimutathatóan megnövekedett, a mi feladatunk, hogy megpróbáljuk értelmezni ezt a jelenséget.

terület Kr.e.5. sz. Kr. e. 4. sz. Kr.e.4.sz. N.S-tól
Ephesos 0-2 1 44
Milétos 3 2 5-6
IÓNIA 9-11 8-10 66-71
Kymé=AIOLIA 0 0 1
Iasos 3 2 13
Kolophón 0 0 5-6
KARIA 4 16-22 18-24
Kis-Ázsia össz: 13-15 24-32 85-96

Egy birodalom életében meghatározó volt, hogy egy információ mennyi idő alatt jutott el céljához és vált – többnyire feliratos formában – közkinccsé. Claudius császár haláláról és Nero hatalomra jutásáról 35 nappal később már tudtak a szinte világ végén fekvő egyiptomi Oxyrhynchosban (Oxyrhychus Papyri 1021, Eck 1995, 71). Claudius október 13-án halt meg. Pertinax császár halálát (193. március 28.) azonban több mint 2 hónap késéssel jelentették be Egyiptomban. Ez függhetett az időjárástól is, mert a viharos tengeren a hajók nem közlekedhettek. Tacitus (Évkönyvek 4. 27. 1) szerint a flottát rendszeresen igénybe vették hírek és állami tisztviselők célhoz juttatására. Rómából Tarracoba (a mai spanyolországi Tarragonába) a hírvivő felszabadított rabszolga 7, T. Vinius senator 9 nap alatt jutott el, ami akkoriban nagyon gyorsnak számított (Eck 1995, 64.). Az állami posta (cursus publicus) napi átlagsebessége szárazföldön, többnyire sík terepen nagyjából 75 km volt. Ez a sebesség a jól karbantartott úthálózatnak volt köszönhető. A Kr. u. 4. századtól azonban az úthálózat minősége s vele együtt az állami posta sebessége egyre romlott. A rendszeres szolgálati híreket a tabellariusok (tabellarii) szállították (akik legnagyobbrészt servi publici, vagyis állami rabszolgák voltak, Plutarchos: Galba 8.4), míg a rendkívülieket cursores, a futárszolgálatra beosztott katonák, a speculatores és elsősorban a frumentarii juttatták célba (Eck 1995. 70). Ők a castra peregrinában állomásoztak, és elsősorban futárszolgálatot láttak el. Ifj. Plinius bithyniai helytartóként két év alatt 61 levelet írt Traianus császárnak, aki 48 alkalommal válaszolt. Ez havonta minimum két levélváltást jelentett Róma és Bithynia között. Ezenfelül minden provincia helytartóját és az összes várost értesíteni kellett az új consulokról és consul suffectusokról, hiszen valamennyi hivatalos iratot, katonai diplomát, feliratot az ő nevükkel kellett keltezni.

A görög és a római kultúra nagymértékben feliratos kultúra volt, amelynek emlékét több mint 500.000 görög és latin feliratos kőemlék őrzi, s ezeknek a száma évenként legalább ezer görög és legalább ugyanannyi latin felirattal gyarapodik. A túlnyomórészt kő- és bronzfeliratokat tartalmazó hatalmas gyűjtemény, a több mint száz éve monumentális kötetekben megjelenő Corpus Inscriptionum Latinarum mintegy 140.000 feliratot tartalmaz, a heidelbergi számítógépes feliratos adatbank ezt kiegészítőleg mintegy 40.000 tételt. Mégis félrevezető, ha azt hisszük, az ókori ember csupán vagy legfőképp a kő- és bronzfeliratok alapján tájékozódott. Természetesen olvastak papiruszokat is, amelyek a nedves európai éghajlaton nem maradtak fenn (hacsak el nem szenesedtek, mint a herculaneumi vagy derveni papiruszok), s így a mintegy 200.000 ismert görög nyelvű papirusz javarészt Egyiptom homokjából származik. A könyvek és hivatalos iratok papirusztekercsre írva jutottak el olvasóikhoz. A mindennapi élet rövid feljegyzéseit és a fontosabb fogalmazványok piszkozatait azonban viaszostáblákra vetették, mivel ezek viaszrétegét a stílus laposabbik végével el lehetett simítani, és újabb feljegyzéseket lehetett a lesimított viaszfelületre írni. Ilyen táblák azonban csak ritkán kerülnek elő, és ha mégis, viaszrétegük vagy megsemmisült, vagy csak a legutolsó feljegyzés emlékét őrzi. Van persze olyan eset is, amikor valaki olyan erővel vésett a viasztáblára, hogy a viasz alatti fafelületen is fennmaradt a nyoma. Egy egyiptomi rosszcsont görög nebulónak többször le kellett írni táblácskájára tanára intelmeit: „Szorgalmas legyél, fiú, különben megnyúzlak!” A nagy igyekezetben a gyerek szinte a deszkát is átvéste, így e pedagógiai emlék a mai napig tanulmányozható Berlinben. Az eredeti feliratot megőrzött viasztáblák száma is növekszik, gondoljunk csak a daciai (Pólay 1972) vagy pompeii viaszostáblákra (Caecilius Iucundus archívuma, CIL IV Suppl. 1.) vagy a Sulpiciusok 127 táblából álló gazdasági archívumára (Camodeca). Egyedül a britanniai Vindolandából mintegy ezer viaszostáblát ismerünk (Eck 1998. 210.).

Pompeiiből 975 kőfelirat került elő (CIL X+Supplementum), de a graffitik, dipintik (bekarcolt és festett feliratok) száma több mint 10.000 (CIL IV., Eck 1999. 57). A házak vakolatára festett feliratok jórészt az önkormányzati választások (városi magistratusok) politikai reklámját és a cirkuszi játékok hirdetményeit tartalmazták. A választások vagy a meghirdetett játékok elmúltával e feliratok természetesen elvesztették minden információértéküket, és átfestették őket – míg csak a várost el nem nyelte a Vezúv hamuja. Voltak természetesen erotikus tartalmú, többek között nyilvánosházakat hirdető feliratok is. Amik viszont még Pompeiiből sem maradtak fenn, azok a tabulae dealbatae, a fehérre festett fatáblák, amelyeken a hivatalos hirdetmények szerepeltek. Augustus elrendelte, hogy az új törvényeket és rendeleteket fehérre festett fatáblákon azonnal közzé kell tenni a senatorok számára (Cassius Dio 55.4.1.). A Lex repetundarum szerint a praetor peregrinusnak 450 lovag nevét kellett közzétennie in tabula in albo, feltüntetve atyjuk nevét tribusukat és cognomenüket. A Lex Irnitana előírása szerint (85. szakasz) a városi magistratusoknak in albo kell közzétenniük a provincia helytartójának rendeleteit, valamint az az évi esküdtek névsorát (JRS 76, 1986, 147-243.). A Lex Irnitana 1981-ben került elő Spanyolországban, Sevilla tartományban. A tíz hatalmas (57/58×90/91cm) bronztábla a Flavius-kor municipális (városi önkormányzati) törvényeit tartalmazta, mintegy 1500 sor terjedelemben. Az épület falát, amelyben felállították, 9 m hosszan borította be a törvény. A törvények szövegét nyilvánvalóan papiruszon vagy fatáblákra írva továbbították a provinciákba, ahol vagy kőre -, vagy kőben szegény de fémben gazdag vidékeken (mint Hispania) – vagy bronzba vésve, esetleg fehérre festett (görögül leukóma, latinul album, tabula dealbata) fatáblákra festve tették közzé. Josephus Flavius szerint (A zsidók története, 19,291) a Rómából érkező rendeleteket a helytartónak vagy a városi hatóságoknak 30 napon át nyilvános helyen hozzáférhetővé kellett tenniük. Ez feltehetőleg fehérre festett fatáblákon történt meg. A fatáblákon tehát politikai, adminisztratív, jogi és sporteseményekre vonatkozó szövegeket tettek gyorsan és olcsón közzé (Eck 1998. 215.). A már elavult hirdetményeket egyszerűen fehérrel átfestették, és a táblát újra felhasználták.

Milyen arányban őrizték meg a kőfeliratok a fontos dokumentumokat? Erről Egyiptom esetében lehet némi fogalmunk. Augustus korától a Kr. u. 4. századig 60-nál több edictumot ismerünk, amelyeket a provincia praefectusai tettek közzé. Ezek közül mindössze négy maradt fönn kövön, az összes többi papiruszon (Eck 1999. 63.). A papiruszról ismert szövegeket annak idején feltehetőleg nem kövön, hanem fatáblákon tárták a nyilvánosság elé.

A fentiek alapján jól látható, hogy az antik világban hogyan alakult át az alapvetően verbális kommunikáció legalább részben írásossá. A mindennapi embert hatalmas tömegű felirat vette körül, amit nyilván csak az tudott értelmezni, aki tudott olvasni (ehhez írni még nem feltétlenül kellett). A tízezernyi athéni szavazócserép mindenesetre kiváló áttekintést ad a Kr. e. 5. század polgárainak írástudásáról (és annak korlátairól). A kőfeliratok többnyire reprezentatív funkciót töltöttek be. Arányuk a romlékony anyagra írt szövegekhez képest, mint ahogy Pompeii példáján láttuk, a 10%-ot sem érte el. Ha az ókor feliratos kultúrájáról beszélünk, ezt is feltétlenül figyelembe kell vennünk. Így biztosabb választ adhatunk arra a kérdésre, mire is jó egy felirat. E válasz azonban árnyalt kell hogy legyen, attól függően, hogy ki, mikor, hol és milyen anyagra írta föl, és természetesen attól is, hogy mit tartalmazott. Bár, mint láttuk, végső soron a tartalom és a megcélzott olvasóközönség volt az, ami a felírás helyét, időpontját és a felirathordozó anyagát meghatározta. Egy biztos, a feliratok keletkezésük idején alapvetően más célt szolgáltak, mint amire ma használjuk őket.

Irodalom:

Camodeca, Giuseppe: Tabulae Pompeianae Sulpiciorum Edizione critica dell’archivo puteolano dei Sulpicii. I-II. Roma 1999.
– CIL=Corpus Inscriptionum Latinarum.
– Eck, Werner: Zur Durchsetzung von Anordnungen und Entscheidungen in der hohen Kaiserzeit: die administrative Informationsstruktur. In: uő: Die Verwaltung des Römischen Reiches in der Hohen Kaiserzeit. Ausgewählte und erweiterte Beiträge 1. Band. Basel 1995. 55-79.=Akten des FIEC-Kongresses zu Pisa 1989. Studi italiani di filologia classica, 10. Firenze 1992, 915-939.
– Eck, Werner: Inschriften auf Holz. Ein unterschätztes Phänomen der epigraphischen Kultur Roms. In: Kneissl, Peter-Losemann, Volker: Imperium Romanum. Studien zu Geschichte und Rezeption. Festschrift für Karl Christ zum 75. Geburtstag. Stuttgart 1998, 203-217.
– Eck, Werner: Öffentlichkeit, Monument und Inschrift. In: XI Congresso Internazionale di Epigrafia Greca e Latina. Atti II. Roma 1999. 55-75.
– Hölkeskamp, K.-J.: Schiedsrichter, Gesetzgeber und Gesetzgebung im archaischen Griechenland. Stuttgart 1999.
– IG=Inscriptiones Graecae.
– JRS=Journal of Roman Studies.
– Lewis, Sian: News and Society in the Greek Polis. Chapel Hill 1996.
– Németh György: A görög epigraphika. In: Bevezetés az Ókortudományba. I. AGATHA, II. Szerk. Havas L. – Tegyey I. Debrecen, 1996, 129-146.
– Németh György (szerk.): Ércnél maradóbb. A görög és római történelem forrásai. Budapest. 1998.
– Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Második, javított kiadás. Budapest 1999.
– Németh György: Karthágó és a só. Az ókortörténet babonái. Budapest, 2002.
– Pólay Elemér: A daciai viaszostáblák szerződései. Budapest, 1972.