Engel Pál február 27-én lett volna 75 éves. A TTE országos konferenciáján 1995-ben elhangzott előadásának írásos változatának újraközlésével emlékezünk rá.

Elhangzott a Történelemtanárok (5.) Országos Konferenciáján

A következőkben nem annyira Luxemburgi Zsigmondról (1368–1437) lesz szó, mint az ő „örvén” a történelemtanításról. A jelenleg használatban lévő tankönyveket átnézve képet tudtam magamnak alkotni arról, hogy történt-e, és ha igen, milyen változás a történelemkönyvekben azóta, hogy én jártam iskolába. Ezeket a tapasztalatokat és a belőlük támadt gondolataimat kívánom megosztani az érdeklődőkkel – Luxemburgi Zsigmond kapcsán.

Először is le kell szögezni, hogy tartalmukat tekintve tankönyveink egészben véve korrektek. Mint ahogy korrektek voltak azok is, amelyekből én tanultam az ötvenes években. Korrektségen azt értem, hogy tárgyi tévedést végeredményben nem, vagy nemigen lehetett és ma sem lehet bennük felfedezni. Ami netán van, az szóra sem érdemes.

Találunk olyan feltűnő aránytalanságokat, amelyek meglepő módon még ma is őrzik az ötvenes évek nyomait, de ez kivétel. Meglepetés volt felfedezni, hogy a Budai Nagy Antal-parasztfelkelést (1437) az egyik tankönyv még ma is azonos terjedelemben tárgyalja Zsigmond korával, azt a benyomást keltve, hogy itt két egyforma súlyú, egyforma jelentőségű témáról van szó. Bizonyára maga a szerző sem tudta már, miért is osztotta be így az anyagot. Nyilván azért, mert így szokta meg. Az idősebbek viszont még jól emlékezhetnek, hogy a parasztfelkelések részletei 1950 táján öntötték el a tankönyveket, illusztráló anyagként ahhoz a tételhez, hogy a történelem az osztályharcok története. A tétel maga idővel elhalt, talán már a nyolcvanas években sem volt expressis verbis olvasható. Magukkal az eseményekkel azonban úgy jártunk, mint a barbárok a maguk rítusaival, amelyeket évezredeken keresztül ismételgetnek, noha már nem mindig tudják, mire való. Így maradt itt a nyakunkon az egyébként tiszteletre méltó erdélyi parasztfelkelés is, a Zsigmond kornak egy olyan epizódja, amelyről a kortársak persze tudtak, de hamar elfelejtették, és amely természetesen nem mérhető össze a Dózsa-féle parasztháborúval (1514), sem korabeli visszhangját, sem a következményeit tekintve. Egyszóval azok a tankönyvszerzők jártak el helyesen, akik ezt az eseményt egy bekezdésbe szorították.

Tankönyveinkkel különben egyáltalán nem az a baj, hogy ami bennük van, nem helyes. Sőt, az adataik kifejezetten korszerűek. olyan kutatási eredmények, amelyek tizenöt-húsz éve születtek, ma kötelező tananyagként szerepelnek. Ez bámulatos vívmány, hiszen általában több évtizedig szokott tartani, amíg egy-egy új tudományos eredmény a középiskolában is lecsapódik. Nálunk ez, mint tapasztaljuk, sokkal gyorsabban megy végbe, a számomra pedig ez különös öröm, minthogy van a tananyagban olyan, amit személyes eredményemnek tekinthetek. Szóval még azt sem lehet mondani, hogy tartalmilag elavult tankönyvekről van szó. Mégis, amikor átolvastam őket, el kellett szomorodnom. Ha létezik olyan tárgy, amit érdekesen lehet tanítani, a történelem biztosan ilyen. Ez azonban az oktatásban nem nyilvánul meg. Ez a tantárgy bizony unalmas. Sőt, nagyon unalmas. Annyira, hogy az ember kénytelen eltöprengeni, mi ennek az oka. Luxemburgi Zsigmondot és korát, hogy a tárgyra térjek, igazán lehetne érdekesen tanítani, mert ő maga színes egyéniség volt, a korszak pedig a magyar történelemben roppant fontos. Az anyagból ez nem tűnik ki, ezért kézenfekvő elgondolkozni rajta, mi hiányzik belőle.

Hiányzik elsősorban a történelmi személyiség, ami ennek a konferenciának is a tárgya. Abból, ami ebben az országban Zsigmond korában történt, sok minden megtalálható az anyagban, nem is rosszul. Ami azonban Zsigmond személyében magában a legfontosabb, arról nem esik egy szó sem. Először is arról, hogy a császár – mert már Magyarországon is így hívták az utolsó évtizedekben – a korabeli Európa legismertebb, legnépszerűbb, legnagyobb formátumú uralkodója volt. És mint magyar király (1387–1437) volt ilyen, hiszen tudjuk, hogy a hatalmának bázisa még akkor is Magyarországon volt, amikor már a német-római birodalom uralkodója lett (1410). A székhelyét is itt tartotta, előbb Budán és később Pozsonyban, ahova még német birodalmi gyűlést is összehívott. (El lehet képzelni, mennyire fel lehettek háborodva a birodalmi rendek, hogy külföldre kell menniük gyűlésezni császáruk kedvéért. A birodalom történetében addig nem volt ilyesmire példa.)

Nem csak arról van azonban szó, hogy Magyarország volt a háttere Zsigmond császári tekintélyének. Amit a korabeli Európában véghez vitt, annak a későbbiek szempontjából van óriási jelentősége. Ez a korszak a konstanzi zsinat kora. Ebben az időben már közel negyven éve szakadás osztotta meg a nyugati egyházat, ami abban nyilvánult meg, hogy három pápa volt egyszerre. Mindegyiknek voltak saját hívei és „saját” országai, amelyek csak neki engedelmeskedtek. A kereszténység tehát a legjobb úton volt afelé, hogy darabokra hulljon, miközben az egyházi vezetés tekintélye folyamatosan csökkent. Ha ez az állapot állandósul, annak következményei felmérhetetlenek lettek volna a kereszténység szempontjából.

A konstanzi egyetemes zsinatot, amely meghozta a megoldást, Zsigmond hívatta össze az egyik pápával, megfenyegetve, hogy különben egy vetélytársához pártol. Azután ő elnökölt a zsinaton négy éven keresztül, és gyakorlatilag az ő fáradozásának, személyes tekintélyének köszönhető, hogy az egyházszakadás véget ért. Ez majdnem pontosan három évet vett igénybe. 1414. novemberben ült össze a zsinat, 1418-ig ülésezett, és a vége felé, 1417 novemberében választották meg az új pápát. A zsinat egyébként a legnagyobb szabású diplomáciai tárgyalás volt Európában a bécsi kongresszusig, 1814-ig. Soha előtte és azután nem gyűlt össze egyszerre és egy helyen annyi nevezetes ember, mint a kicsiny Konstanzban 1414–18 között.

Zsigmondnak egy olyan Európát kellett tárgyalóasztalhoz ültetnie, amelyet mély ellentétek osztottak meg. Ez az az idő, amikor Franciaországot és Angliát a százéves háború állította szembe egymással. Épp a zsinat idejére esett az 1415. évi azincourt-i csata, amelyben V. Henrik tönkreverte a franciákat. Az angol és francia főpapokat, akik halálosan utálták egymást, rá kellett venni arra, hogy szóba álljanak egymással. De természetesen voltak más ellentétek is, elsősorban az, hogy mindegyik ország eleve más pápának hódolt. Ahhoz, hogy az egység helyre álljon, Zsigmondnak előbb egy hosszú utazást kellett tennie. Az egység legfőbb akadályai – az angol-francia ellentéten kívül – a Pireneusi-félsziget országai voltak, akik a korábbi avignoni pápát támogatták. Zsigmond mindezen okokból – fél évvel a zsinat megnyitása után – hosszú diplomáciai körútra szánta el magát.

1415 nyarán fölkerekedett Konstanzból, és először Narbonne-ba utazott, majd onnan a Pireneusok lábánál fekvő Perpignanba, hogy személyesen tárgyaljon az egyik legfontosabb hatalmi tényezővel, Aragónia királyával. A találkozón aztán mintegy személyes varázsával győzte meg, hogy nem érdemes ragaszkodnia a saját pápájához. Megmagyarázta neki, hogy a kereszténység egysége forog kockán, és végül rábírta, hogy ő is küldje el főpapjait a zsinatra. Minthogy akkor egyfelől Aragónia volt a félsziget legerősebb hatalma, másfelől a király a testvére volt a másik jelentős spanyol fejedelemnek, Kasztília királyának, az aragón példa döntött. A félsziget uralkodói sorra útnak indították főpapjaikat Konstanzba, így ez az akadály elhárult a zsinat feladatainak útjából.

Zsigmond innen egyenesen Párizsba utazott, és felajánlotta közvetítését a francia királynak a százéves háborúban. onnan tovább ment Londonba, ahol V. Henrikkel tárgyalt. (Képzeljük el, mekkora önbizalma lehetett, ha azt hitte, hogy néhány hónappal az azincourt-i csata után képes lesz a felek között békét szerezni!) Ez a vállalkozása végül megfeneklett a franciák makacsságán, ami persze nem csoda, hiszen az azincourt-i csorba olyan súlyos volt, hogy mindenképp ki akarták köszörülni. Zsigmond tehát nem teljes sikerrel tért vissza Konstanzba közel másfél évi távollét után. Kudarcról azonban nem volt szó, sőt. A zsinatot sikerült mindvégig, a távolból is, egyben tartania, megérkeztek már a spanyol főpapok, sőt ott voltak az angolok és a franciák is. Sikerült nemsokára a szakadásnak is véget vetni, azaz a három pápát letenni illetve megfosztani a méltóságától, és helyettük megválasztani egy újat, akit ettől fogva az egész nyugati kereszténység osztatlanul elismert.

Ezért volt szükség az egyetemes zsinatra. Új pápát lehetett volna keríteni másképp is, de az az új egy negyedik pápa lett volna, vagyis csak súlyosbította volna a válságot. A zsinat más volt. Itt a jelenlévő főpapok konszenzusa biztosította azt, hogy a szakadásnak valóban vége legyen, és a letett három pápa egyike se léphessen fel a továbbiakban komoly igénnyel. Az egyikük például egy spanyolországi várba zárkózott, ott élete végéig pápának tekintette magát, még az utódát is kijelölte. Ennek azonban már a zsinat után nem volt jelentősége, a spanyol pápával senki sem törődött, maguk a spanyolok sem.

Minderről egy szó nincs tankönyveinkben, holott e nélkül nem lehet megérteni Zsigmond történelmi szerepét. Ha valamit érdemes róla tudni, az az, hogy olyan magyar király volt, akire akkor egész Európa figyelt. Akinek az udvara ugyanakkor Budán és Pozsonyban volt. Budára jártak a német fejedelmek, hogy ügyes-bajos dolgaikat elintézhessék. ott járt látogatóban Dánia, Svédország és Norvégia – a kalmari unió – királya is, és vele egy időben VIII. János bizánci társcsászár, aki a törökök ellen próbált segélyt kérni nála tehetősebb és erősebb nyugati fejedelmektől, köztük Zsigmondtól.

Buda tehát akkoriban bizonyos értelemben Európa központja volt. Ehhez mértek lehettek azok az építmények is, amelyeket Zsigmond teremtett itt. A budai Várhegy déli végén épült palota-együttesnek – amelynek kidobott szobrait húsz évvel ezelőtt fedezték fel – a csodájára jártak. Sajnos, alig valami látható belőle. Zsigmond, mialatt Itáliát és a nyugati udvarokat járta, folyvást figyelt, gyűjtötte a tapasztalatokat, szakembereket fogadott fel, és hazaküldte őket építkezni. Mire hazaért, az építkezések már feltehetőleg igen nagy mértékben előrehaladtak. Az 1420-as évek közepén a budai udvar már méltó rezidencia volt Európa legnevezetesebb és legismertebb uralkodója számára ahhoz, hogy nyugodtan fogadhasson benne császárokat és királyokat.

Ez az egyik, amit Zsigmondról érdemes megtanítani. A másik, hogy korát megelőző reformgondolkodó volt. A német-római birodalomban a halála után elterjedt egy röpirat, a Reformatio Sigismundi, „Zsigmond reformja”. (A reformáció szó ekkor még nem azt jelenti, amit később, hanem általában véve a reformot.) Az irat ismeretlen szerzője Zsigmondnak tulajdonította azokat a gondolatokat, amelyeket ő maga javasolt a német-római birodalom megreformálására. Arról volt szó, hogy egy több száz, gyakorlatilag független fejedelemségből álló politikai halmazt kellett volna valami módon működőképes országgá szervezni, és ennek kapcsán modernizálni. A tervezetet nem Zsigmond alkotta, de jellemző, hogy a szerző neki tulajdonította, bizonyára azért, mert közismert volt a császár vonzódása az újításokhoz, az átalakításhoz.

Zsigmond volt a vezéralakja annak a tábornak, amely az egyház reformját is, az egyházszakadás megszüntetésén kívül, a konstanzi zsinat fő feladatának tekintette. Ez az az idő, az avignoni pápák évszázada utáni időszak, amikor az egyházszakadás és az egyház elvilágiasodása következtében addig soha nem látott mélységbe zuhan a katolikus főpapság és pápaság tekintélye. Ez az az idő, amikor Husz János nyíltan prédikál Prágában eretnekgyanús gondolatokat; amikor már komolyan felvetődik, hogy az egész katolikus egyházat, úgy ahogy van, meg kellene szüntetni, illetve újjá kellene alapítani. Minden értelmes és gondolkodó ember előtt nyilvánvaló volt tehát, hogy tenni kellene valamit az egyházzal, mert a bajok egyre csak szaporodnak.

Zsigmond elég éles eszű volt ahhoz, hogy előre lássa: ha előbb választanak pápát, és aztán próbálnak reformokat hozni, akkor a reformból nem lesz semmi. Ennélfogva mind ő, mind a zsinat többi reformpárti résztvevője azon volt, hogy előbb kerüljön sor az egyház reformjára, és csak aztán az új pápa megválasztására. Ha már együtt van több száz főpap és fejedelem, egyetemi doktor és tudós, gondolták, akkor ez jó alkalom dönteni az egyház ügyeiről anélkül, hogy egy pápa beleszólhatna. Ezt azonban nem sikerült elérniük. Ezen, a pápaválasztás és a reform prioritásán folyt a legszívósabb kötélhúzás a zsinat pártjai között, és végül azok győztek – a konzervatívok –, akik a választás elsőbbsége mellett szavaztak. Úgy is történt minden, ahogy a reformpártiak megjósolták: a pápa megválasztása után a reform gyakorlatilag lekerült a napirendről, és következett, ami következett. Előbb a huszita háborúk, aztán mindenféle egyéb bajok, végül a lutheri reformáció.

Ez a reformelkötelezettség egy, a kor fogalmai szerint újfajta gondolkodásmódból fakadt, amely a 14. századi Európában jelentkezik először. Maga az a gondolat volt új, hogy intézményekhez, például a politikai rendszerekhez – amilyen az egyház hierarchikus rendje is volt a maga vagyonával és hatalmával – hozzá lehet nyúlni, és a célszerűség jegyében át lehet őket alakítani. Hogy egy intézmény, ha változtatunk rajta, jobbá is lehet. A középkorban mindaddig, Magyarországon még ezen túl is, az volt a meggyőződés, hogy az a jó, ami régi. Nem szabad hozzányúlni, úgy kell hagyni, ha pedig változtatnak rajta, akkor a régihez kell visszatérni. Nem a célszerűség, hanem a régiség jegyében, mert ami új, az ártalmas. Ha mégis át kell alakítani, azért kell, hogy olyan legyen, amilyen eredetileg volt. Manapság Európában már több száz éve nyilvánvaló minden értelmes ember számára, legyen bármilyen hagyománytisztelő, hogy a meglévő intézményeket időnként muszáj tökéletesíteni ahhoz, hogy működőképesek maradjanak. Ebben egyetértés van, inkább a változtatás módját és tempóját illetően van különbség. Ez azonban a középkorban új gondolat volt, és aránylag kevesen képviselték. Zsigmond ennek a reformvonalnak volt meggyőződéses és nagy tekintélyű híve.

Ha mármost magáról a korról kellene, Zsigmond személyiségén túlmenően, valami fontosat elmondani, akkor két dolog kívánkozik ide. Egyik sincs benne a tananyagban. Az első az, hogy az 1400 körüli egy-két évtized fordulópont Magyarország külpolitikai helyzetében. A magyar királyság háromszáz éven át, Szent Lászlótól Zsigmond trónra léptéig agresszív regionális nagyhatalom, amelyhez fogható nincs itt a térségben. Sem Lengyelország, sem Csehország, sem a Habsburgok, sem előttük az osztrák Babenbergek, sem a balkáni fejedelemségek nem mérhetők össze vele sem erőben, sem politikai aktivitásban. Zsigmond idejében ez gyökeresen és végleg megváltozik.

A mongol invázió annak idején megmutatta ugyan, hogy akadhatnak Magyarországnál erősebb hatalmak is, de ez amolyan elemi csapás volt. Jött, elvonult, vége volt. Nem érintette a királyság nagyhatalmi helyzetét. Nem egészen harminc év múlva a nápolyi követ már úgy látta, hogy a magyar király a leghatalmasabb a térségben, akitől minden szomszédja retteg. Ugyanígy látta ezt az észak-afrikai Abu Hámid száz évvel korábban, 1150 körül, amikor II. Géza udvarában járt. Valóban, aki részletesen ismeri a korszak történetét, tudja, hogy az Árpádok állandóan támadták valamelyik szomszédjukat. De ki hallott arról, hogy azok törtek volna rá Magyarországra? Egyszeri, egyedülálló esemény volt, amikor 1273-ban, a kezdődő zűrzavarok idején a cseh ottokár Győrig előrenyomult, de ekkor már összeomlóban volt az Árpádok monarchiája. Az Anjouk alatt nem volt idegen betörés, a magyar királyok ellenben továbbra is szinte minden évben vezettek hadjáratot, még ha nem is mindig tudjuk, ki ellen. Ennek a hosszú, „dicsőséges” korszaknak szakad vége hirtelen Zsigmond trónra lépte után, 1389-ben, amikor a rigómezei csatával Szerbia török vazallus lesz, az oszmánok elérik Magyarország határát, és 1390-ben először törnek be a Temesközbe. Ettől kezdve évről-évre megjelennek majd, rabolnak, gyilkolnak és pusztítanak, ezáltal pedig Magyarország számára merőben új politikai helyzet áll elő, amit addig nem ismert: a fenyegetettség állapota.

Döbbenetesen új fejlemény lehetett ez a maga idejében. A királyság az első években nem is volt hajlandó – egyszerűen nem tudta – tudomásul venni. Ennek tudható be, hogy Zsigmond eleinte minden évben – 1389-ben, 1390-ben, 1391-ben, 1392-ben, 1394-ben, 1395-ben – hadat vezetett a törökök ellen Szerbiába vagy Havasalföldre, hogy megpróbálja helyreállítani a magyar szupremáciát. Amikor pedig kitűnt, hogy ezekkel az óvatos akciókkal nem jut semmire, eltökélte magát, hogy végleg leszámol az oszmán problémával, és nemzetközi összefogással nagyszabású háborút indított. Ez vezetett az 1396. évi ismert nikápolyi katasztrófához, és ettől kezdve már nyilvánvalónak kellett lennie minden világos fő előtt, hogy Magyarország védekező helyzetbe került. Világos fő persze kevés volt, és a nemesi tömegek csakugyan nem voltak hajlandók ebbe beletörődni. Folyvást a törökkel való leszámolást követelték, és Hunyadi nemcsak azért lett a bálványuk, mert először volt képes csatát nyerni az oszmánok ellen, hanem főképp azért, mert hajlandó volt támadó háborúkat indítani. Ezért azt is készek voltak neki elfelejteni, hogy minden nagy támadása – hogyan is lehetett volna másképp – kudarcba fulladt. Az egyik, mint tudjuk, Várnánál, a másik négy év múlva Rigómezőnél.

A másik dolog, amiről ez a kor nevezetes, az a nagyszabású és messzeható változás, amely 1400 táján végbe megy az ország birtokszerkezetében, ezáltal egész politikai rendszerében, sőt kultúrájának működésében. 1387-ig, Zsigmond trónra léptéig a királyi udvar és a királyi hatalom az egyedüli meghatározó tényező Magyarországon. Ez azon alapult, hogy az Anjou-korban az ország földjének nem kevesebb, mint egyharmada állt a király közvetlen ellenőrzése alatt. A föld 20%-a királyi váruradalmakhoz tartozott, a többit a király más népei: városok és mezővárosok, jászok, kunok és székelyek birtokolták. Ennek folytán az Anjouk hatalmi bázisa megingathatatlan volt, s így – ez egyformán tudható a művelődés- és a művészettörténetből – a kultúrában is szükségképp a királyi udvar volt az egyetlen mintaadó intézmény. Nincsenek még ekkor az udvartól független főúri központok, mint később. Minden, ami fontos, az udvarban történik. Nemcsak az országot irányítják onnan, hanem a műveltségét is.

Zsigmond idején az udvar politikai és kulturális vezető szerepét még sikerül megőrizni, de uralma elején jelentős fordulat megy végbe, amitől utóbb minden megváltozik. Amikor trónra emelik, jutalmul szét kell osztogatnia a királyi váruradalmakat és mezővárosokat. Ami ekkor történik, több száz évre meghatározza Magyarország politikai és társadalmi szerkezetét. Eltűnik a királyi vagyon zöme, ezen túl a király csak egyike a nagy földbirtokosoknak, sőt hovatovább, a Jagellók alatt, már nem is az igazán nagyoknak. Egy földbirtokos lesz a sok közül. Megszületnek viszont a hatalmas mágnásvagyonok, amelyek urai – a főpapokkal együtt – ezentúl ugyanolyan mértékben alakítják az ország politikáját és kultúráját, mint tette korábban a királyi udvar. A 16. századra már azok a várak az ország hatalmi és kulturális centrumai, amelyekben a Thurzók, Nádasdyak, Bárhoryak, Perényiek, Drágffyak és mások székelnek. 1848-ig, és sok tekintetben azon túl is, a nagybirtokos arisztokrácia lesz az a csoport, amely az országot irányítja. Ez a váltás pedig Zsigmond uralkodásának idején következett be.

Mindeme részint érdekes, részint fontos dolgok helyett mit találunk a tankönyveinkben? Sivár szóözönt olyasmiről, ami nagyrészt mellőzhető volna. Egyáltalán nem szándékom, hogy a tankönyvek megbecsült szerzőit bántsam, itt ugyanis nem az ő hibáikról van szó, hanem egy koncepcióéról, amelyhez igazodnunk kellett és igazodnunk kell. A felfogásról magáról, hogy mit kell az iskolában tanítani, és milyennek kell lennie a tankönyvnek. A hagyományos gyakorlat szerint – ezt annak idején, mint diák magam is tapasztalhattam számos tárgyon – a középiskolában annak magvát tapasztaljuk meg, amit majd az egyetemen bővebben lesz alkalmuk megismerni. Ezért egy középiskolás tankönyv igazából nem más, mint egy egyetemi tankönyv kivonata, annak mintegy zanzásított változata. Értelemszerűen rövidebbnek kell lennie, mert kevesebb fér bele, de a gondolatmenete, a felépítése, a tartalma lehetőleg legyen ugyanolyan. Ennek aztán az a következménye, hogy a tananyagból a diákban nem marad meg semmi.  Nem is maradhat, mert szakszerű, szakszerűségében pedig – unalmas.

A korszerű történelemoktatásnak, úgy vélem, az lenne a fő célja, hogy a diákot valami módon orientálja a jelenben és a múltban. Egyfelől adjon egy elképzelést arról, hogy hol volt a helye, és hol a helye most ennek az országnak és régiónak – és benne neki, a diáknak magának – a világban. Másfelől, és ez sem mellékes, adjon egy szilárd alapot az általános műveltséghez, ezen belül például úti- és olvasmányélmények feldolgozásához. Ehelyett a tankönyvekben „folyamatológiát” olvasunk. osztályokról, rétegekről, alrétegekről szól a történet, nem emberekről. Velük történnek azok a dolgok, amelyeket a tudomány fontosnak tart, de ami a laikus számára általában érdektelen és felesleges.

Zsigmond koráról, ha belegondolunk, tulajdonképpen nincs is a tankönyveinkben egyetlen mondat, amit érdemes volna megjegyezni. Igaz és helyes mind, ami ott van, csak épp semmi szükség rá. A laikusnak nem kell tudnia, mi a telekkatonaság, vagy hogy Zsigmond köznemesi és polgári származású tanácsosokat vont be a kormányzásba. Nem lesz tőle sem tájékozottabb, sem műveltebb. A történész számára ezek lehetnek fontosak, és a történettudomány talán valóban ilyesmikről szól, de az oktatásban, ha reális célokat tűz maga elé, nincs rájuk szükség.

Elkelne tehát valamiféle gondolati megújulás a történelem oktatásában. Jó volna elszakadni attól a megszokástól, hogy a középiskola minden tárgyban az egyetemi képzés előkészítése. Az egyetemen történészeket, történelemtanárokat, kutatókat képeznek ki, a középiskolában leendő orvosokat, mérnököket és sok mindenki mást. Egy leendő orvosnak nyilvánvalóan másfajta történelemismeretre van szüksége, mint egy leendő történelemtanárnak. Ehhez kellene igazodnia az oktatásnak is. Az általános műveltségi szint emelésére kellene irányulnia, annak alapelemeit kellene elsajátíttatnia. Az igazán fontos dolgokat, emellett lehetőleg minél több olyan történeti fogalmat, amivel valaki az élete során találkozhat. És úgy kellene beépíteni őket a tananyagba, hogy ne véletlenszerűen kerüljenek elő – ha egyáltalán sorra kerülnek –, például a magyar irodalomban egy vers kapcsán, hanem ott, ahol szóba kellene kerülniük: egy-egy kor történetének oktatásában.

Egészen másféle tankönyvekre volna szükség. Az aztán, hogy ezek a könyvek még szórakoztatóak is legyenek, már olyan fényűzés, amit az ember nem is mer kívánni.