R. Várkonyi Ágnes cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (8.) Országos Konferenciáján, 1998. október 3-án

Előadásom a társadalom és a természet párbeszédével foglalkozik. Öröm és felelősség, hogy történelemtanárok között szólhatok róla. Nyilvánvaló, hogy a jövő a környezet nyelvezetén lesz megírva. Kérdés azonban, hogy melyik nyelven. A pusztítás, a kiszolgáltatottság nyelvezetén? Vagy ellenkezőleg, a megőrzés, az együttélés nyelvezetén? Kilátásaink alternatívak.
A 80-as évek közepén a Global 2000, az Egyesült Államok Környezeti Tanácsa jelezte: századunk végén a Föld természeti erőforrásainak kimerülése, a biodiverzitás pusztulása miatt riasztó méretű problémák várhatók. Az 1970. évi árvíz után a szakemberek már jelezték, hogy az árvizek természete megváltozott. Valóban valamennyien emlékszünk 1997 riasztó tudósításaira: soha nem látott árvizek pusztítottak Németországban, Csehországban és Lengyelországban. S az előrejelzések folytathatók.
Ugyanakkor világszerte a tudomány különböző ágazataiban óriási erőfeszítések történnek, hogy a rövid távú gazdasági haszonra tekintő személet helyett a hosszú távú prognózisokkal számolva a természeti erőforrások megőrzése kerüljön az első helyre. Ez azt jelentené, hogy folytatódhat, ami valamikor megszakadt: az ember és a természet párbeszéde. Az évezredes együttélést fenntartó együttműködés. Vajon ennek a múltnak lesz valóban jövője? Nagymértékben a következő generációkon múlik. Vagyis a tanárokon. Hiszen az iskolapadokban a jövő évezred generációi ülnek. A felelősség alig felmérhető.
Előadásomban nem idilli világról fogok beszélni. Nem ábrándokról, nem nosztalgiákról és nem vádakról. A párbeszédeket szeretném felidézni az ember és a környezete között. Ez mindig is kölcsönösen többszólamú volt: együttélés, alkalmazkodás, tapasztalat, kutatás, küzdelem. És a természet? Tanít, pusztít, visszavág, felnevel, megnyugtat, és magába fogad évszázadokon át. Kimeríthetetlenül adományozott: örömet, élményt, bizalmat, gyümölcsöket és orvosságokat… A párbeszéd természetesen hangnemében és hangsúlyaiban korszakonként különböző. A tapasztalat alapján, a tudomány felismerései szerint és a kultúra sokféle megfogalmazásában. Az ember és a természet között a párbeszéd nem tegnap kezdődött. Létezik több ezer éve, a világ minden nyelvén. Dimenziói érzékeltetésére néhány kiragadott mondatot idézek:
„Nem győzök csodálkozni azon, hogy egyes fák ismerete teljesen kiesett az emlékezetből, sőt még a nevüket is eltörölte a feledés.” Senki nem tiltakozna, ha mai viszonyainkról szólva írná valaki. Valójában az ókor nagy természettudósa, Caius Plinius Secundus (i. sz. 23-79.) írta.
A Kárpát-medencében magyarul hangzó szövegekből néhány sor, hogy érzékeljük a folyamatosságot:
– Nem tudom, mit csodáljak jobban: a Duna és a Dráva összefolyásánál a természeti látvány gyönyörűségét, vagy a várat, Nándorfehérvár történetét, jó apánk, Hunyady János emlékét? Rozsnyay Dávid, török íródeák jegyezte fel 1664 nyarának végén egybekapcsolva a reneszánsz természetélményét és a múlt emlékezetét.
– „A Csallóközben vannak árnyas gesztenyeligetek, magas öreg fákkal… őseink előrelátását abból is tudjuk, hogy a Duna szigeteit, főként Pozsony környékét válogatott fákkal ültették be.” Bél Mátyás (1749), a XVIII. századi Magyarország tudósa a fák megbecsüléséről, értékéről és az elődök előrelátásáról ír így.
– Rendbehozni a Kárpát-medence természeti csapásoknak kitett tájait, a Tisza völgyét, amely „ma köztudomás szerint mindinkább sorvadásnak indul elébe” – Széchenyi fogalmazta meg ily módon 1846-ban a reformkor egyik nagy feladatát.
Ismerős gondolat valamennyi. Írhatták volna akár ma is. Valójában elfelejtett üzenetek.

A természet és a társadalom évezredes együttélésének, kölcsönhatásának történetéből előadásom időbeli keretei között három témakört tekintünk át.
1. Ismertetem röviden, hogy az ezt a párbeszédet feltáró tudomány, a történeti ökológia milyen módszerekkel dolgozik, milyen elméleti meggondolások alapján értelmezi a történelem és a környezet sokrétű kölcsönhatásait.
2. Vázolom a nagyobb témaköröket: a természet, mint a történeti vizsgálatok tárgya, mint a történelem újonnan vagy újra felfedezett szereplője s mint a társadalom történeti jelentőségű döntéseit meghatározó tényező.
3. Befejezésül néhány szóban arról beszélek, hogy a kultúra hogyan tárolta a természetkezelés tapasztalatait – mítoszok, vallások, viselkedési szabályok s a művészetek nyelvezetén.

1. A történeti ökológia (Environmental History) 1986 óta világszerte dinamikusan fejlődő tudomány. A természet és a társadalom évezredes együttélésének, kölcsönhatásának hosszú távú folyamatait vizsgálja. Hogyan befolyásolták a természeti adottságok a történelmet, és hogyan alakította az évszázadok folyamán az ember a környezetét? A történeti ökológia az interdiszciplináris módszer adta lehetőséggel dolgozik. A társadalomtudományok, az élettudományok és a természettudományok ökológiai szemléletű eredményeit a különböző korokra vonatkozóan történeti elvek szerint rendszerezi és értelmezi. Célja, hogy rekonstruálja az ember és a természet évezredes kölcsönhatásait. Azt, hogy a különböző korszakokban a társadalmak milyen természetkezelési gyakorlattal éltek, hogyan halmozták fel tapasztalataikat, miként biztosították környezetük önmegújító képességét. Hogyan éltek a vallásokban, hitvilágokban, szokásrendekben a megszerzett ismeretek? És hogyan adták át azt a kultúrába kódolva egymásnak az évszázadok? Vagyis a kultúrákban továbbadott természetvédelmi rendszereket szerves működésükben tárja fel. Az ellenőrizhető tudás szintjén adja át évszázadok tapasztalatait. Célja többek között, hogy fejlessze az egységbenlátás képességét. Tudatosítsa: alapvető emberi jog, hogy az élet feltételét, környezetünket megóvjuk. A testi-lelki higiénia követelménye, hogy legyen az embernek vize, levegője, érezze magát otthon a tájban.
A történeti ökológia természeti és társadalmi folyamatokat vizsgál, s mint minden tudomány, egyetemes jellegű, nem ismer országhatárokat. Azonban a természet és a társadalom együttélésének megjelenési formái, az ember és a természet együttműködésnek tapasztalatai, az egyes korszakok természetkultúrája országos keretek között formálódik, az anyanyelvek, nemzetgazdaságok, tudományok, irodalmak és művészetek közegében nyert megfogalmazást. Ebben az értelemben a történeti ökológia egyetemes nemzeti tudomány. Ugyanakkor a természeti értékek mint nemzeti értékek mindig egyetemes kategóriákban kapják meg általános értelmezésüket.
Pályám nagy részét a 16-18. század történetének kutatásával töltöttem el. Könyveim, tanulmányaim jelentős része Rákóczi korával, Zrínyi mozgalmával, a művelődés, az Erdélyi Fejedelemség történetével foglalkozik. Miért kezdtem el egy évtizeddel ezelőtt a történeti ökológia tanulmányozását? Hegyek és erdők között nőttem fel, a nyarakat a Sajó partján töltöttem, iskoláimban tanítóim és tanáraim nagyon komolyan vették a minden tavasszal megrendezett Madarak és fák napját. Mint nagy levéltári forrásfeltárás alapján dolgozó történésznek nagyon nagy anyag ment át a kezemen. Nem kis meglepetéssel ismertem fel ezekben a 16-18. századi emberek természetismeretét, okos és célszerű természetkezelési eljárásait. Mindemellett behatóan foglalkoztam a 19-20. századi magyar történetírás társadalomtörténeti irányzatával, és sok elfelejtett, eltagadott, vagy félreismert, esetleg kisajátított tudós művében fedeztem fel az akkor úttörő ökológiai gondolkozás eredményeit. Nincs ebben semmi különös: a Kárpát-medence természeti változatossága, katasztrofális viszonyai, a 19. századi vízszabályozási munkálatok, majd a trianoni határok következtében merőben új kezelést kívánó környezeti problémák szükségszerű következménye volt a különleges ökológiai érzékenység. Hunfalvy János, Rómer Flóris, Pesty Frigyes, Tagányi Károly, Herman Ottó, Takáts Sándor, Rapaics Raymund, Hajnal István, Kaán Károly, hogy csupán néhány nevet említsek, értékes forrásanyagot tártak fel, megfigyeléseikkel, terveikkel úgyszólván előre dolgoztak. S akkor még nem is szóltam a botanikus, földrajztudós professzorokról, a turisztika, a szervezett természetvédelem úttörőiről, a vízrendező mérnökökről. Külön fejezet illeti meg az erdőmérnököket és a kertészeket.

2.Általában a természeti viszonyok meghatározó voltáról három elmélet mentén alakultak ki a vizsgálatok.
Rendkívül fontos eredményeket hozott a globális természeti körülmények döntő hatásáról kialakult elmélet. Eszerint a napfolttevékenység, az éghajlat, a geológiai mozgások, a vulkánkitörések alkalmával a levegőbe kerülő vulkáni por hosszú távon, a társadalom beavatkozásától függetlenül szabják meg a természeti viszonyok alakulását. A klímatörténetek mérhetően, hosszú adatsorok alapján tájékoztatnak a változásokról, a felmelegedés és a lehűlés ingadozásairól. Ennek történeti hatását lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Történelemtanároknak talán nem is kell külön hangsúlyoznom, hogy Magyarország 16-17. századi története az ún. „kis jégkorszak” ideje volt, rövid, hűvös nyarak, korai hideg, esős őszök jellemezték ezt a korszakot. 1684 augusztusában például havazott, és a Buda ostromára vonuló Esterházy Pál nádor rézmelegítőt és meleg ruhát kellett hogy vigyen magával.
Más összefüggéseket világít meg az az elmélet, amely a társadalom természeti viszonyait az energiaáramlás típusai szerint vizsgálja. Eszerint a szoláris rendszer megfelelője a vadászó, a gyűjtögető társadalom. A módosított szoláris rendszer, vagyis a fa és a víz energiájának használata az agrártársadalomra jellemző. A fosszilis energiára, a szénre alapozott rendszer az ipari társadalom. Továbbiakat mellőzve csupán annyit jegyzek meg, hogy az adott társadalmi együttes lélekszáma és az adott terület eltartóképessége között az egyensúlyt igen nagy mértékben az energiaforrás határa szabja meg. Így például a korai ipari társadalomban nyilvánvaló lett, hogy az úgynevezett népességrobbanás energiaváltást követel, és lezajlott Fernand Braudel szavaival a „szénforradalom”.
Leginkább átfogónak azt az elméletet látom, és ezzel magam is sokat foglalkoztam, amely a társadalom természethasználatát az anyagi és a szellemi kultúra működésében, egyensúlyt tartó megoldásai összefüggésében vizsgálja. A társadalomnak szüksége van élelemre, energiára, önmaga megújítására stb. Ennek érdekében különböző akciókba kezd, például kivágja a fákat. Ekkor azonban működésbe lép annak tudata, hogy ez milyen kockázatokkal jár, és következik a visszakapcsolás, ami lehet egyszerű önkorlátozás: eddig és ne tovább! Lehet az önkorlátozásnak olyan módja is, hogy új megoldásokat, kímélő eljárásokat kell keresni. Leegyszerűsített működési modellje a következő: szükséglet- akció- kockázat, visszakapcsolás.
Ősidőktől fogva kimutatható, hogy minden kultúrában működtek az önkorlátozás kódjai. Minden népnek vannak famítoszai. Sok változatban a lényeg ugyanaz: „ha kivágod a fákat, megharagszanak az esőistenek és nem lesz eső.” Ezek a mítoszok az adott civilizációs szinten a fa védelmét szolgálják. A „faanya”, az „életfa” képzete, a kereszténység keresztfája, a humanisták hársfája különböző gondolatrendszerekben, de egyaránt az élet megőrzésének, folytathatóságának szimbólumai.
Összefoglalva az elméletek rövid áttekintését hangsúlyozom, hogy a történeti ökológia a különböző korszakokat vizsgálva mindhárom elmélet eredményeit igyekszik felhasználni.
Vizsgáljuk meg ezután, mit is jelent, hogy a természet a történelem szereplője. Ki tagadná, hogy vannak objektív tényezők – éghajlati viszonyok, árvizek, áradások, aszályos évek. Sok írott forrás – rendelet, napló, levél, vers, visszaemlékezés – tájékoztat róla, hogyan szólt bele a természet az emberek terveibe. Miként döntötte el egy hadjárat kimenetelét, hogy a meder fenekéig befagytak a folyók, vagy az esőzések miatt feláztak az utak? A fertőzött víz jobban tönkreteheti a hadsereget, mint egy csatavesztés. Vannak olyan módszerek, amelyek akkor is tájékoztatnak például az éghajlati viszonyokról, ha nincsenek írott feljegyzések. Ilyenek például: a dendrológia – a fa évgyűrűinek vizsgálata, a gleccserek kiterjedésének vizsgálata. Az eltűnt növénytakarókról tudósít a pollenanalízis. Vizek, erdők, növénytársulások egykori létét őrzik a földrajzi nevek. A honfoglaló magyarság megtelepedéséről tudósító helynevek etnogeobotanikai kiértékelése még sok újat hozhat.
Ma már sok olyan módszert ismer a történettudomány, amellyel a természeti körülmények valóságának addig el nem ért rétegeit tárhatja fel. Abból, hogy mikor kezdődött a szüret, következtethetünk a korai vagy a késői őszre. A középkori határjárások a fafajtákról, a régészeti feltárások a kutak, szemétgödrök aljáról botanikai anyagról tudósítanak: gabonamagvak, dióhéjtöredék, meggy-, cseresznye-, szilva- és más magvak eltűnt fajták emlékei. A települések szerkezete őrzi azt, hogy eredetileg milyen domborzati viszonyok szabták meg lakóházaik rendjét és a határhasználat rendszerét. Magyarország földrajzi viszonyai lényegesen befolyásolták a 16. században a török hatalom terjeszkedését. A síkságon nem lehetett feltartóztatni a törököket, rendszerjellegű végvári övezetet csak a hegyvidék lábánál, a vizek védelmében, az erdők eltartóképességére építve lehetett kialakítani.
A társadalom mindig válaszolt környezetének viszonyaira. A lényeget Hajnal István még 1939-ben tömören összefoglalta. „A ‘letelepedés’ sem ‘gazdasági kérdés’, oka mélyebben rejlik. A tagozott együttes nem a pillanat ingerei szerint igazodik a természethez, vagy ‘szokja meg’ környezetét, hanem formákkal fejezi ki viszonyulását hozzá. Már nem a földet, fát, virágot látja, hanem bennük önmaga s mások élményeit. Ezért érzi magát otthon a környezetben. Az alkalmi búvóhely keresése helyett a természet rendjében az emberi lét tényeire ismer rá. Kapcsolódik hozzájuk, de már emberi függetlenséggel; sajátos eljárásmódokat fejleszt ki ennek szolgálatára, beleértve a hasznos megmunkálást is. A településnek a környezetre rávésett formája a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója.”
A társadalom válaszai különbözőek. A középkori Magyarországon a Duna partján élők fokos vízgazdálkodással alkalmazkodtak a folyó változó vízszinti viszonyaihoz. A folyó partjában kialakított fokokon – faalkotmányokkal nyitható és zárható nyílásokon – az árvizek idején kiengedik és szétterítik az áradásokat. A víz megöntözi a réteket, és gyorsan visszafolyik, a fokot elzáró fa szerkezet nyílásain a kishalak átjutnak, a nagyobbak pedig fönnakadnak. A part menti lakosság virágzó ártéri gazdálkodásból élt, s még Bécs városát is ellátta hallal.
Érdekes az a válasz, ami akkor következett be, amikor kiderült, hogy az adott környezet már nem tudja eltartani a megnövekedett népességet. A legegyszerűbb mód, hogy erdőirtással gyarapították a termőterületet, az erdőkből kiszakított területeken létesítettek új telephelyeket. A helynevek, az erdőtelkes irtásfalvak arra utalnak, hogy művelt terület az erdők rovására növekedett. Hamarosan kiderült azonban, hogy az adott civilizációs szinten az erdők irtásának vannak határai. Így a megnövekedett számú népesség eltartására új eljárást kellett kialakítani. A 12. század folyamán ezért térnek át Európában az ún. nehézeke és annak aszimmetrikus ekevassal ellátott változatának, az úgynevezett fordítóekének a használatára. A nehézeke a talaj intenzívebb és mélyebb megforgatását, tápértékének jobb kinyerését tette lehetővé. Feltételeit a szügyhám alkalmazása, a háziasított állattartás hosszabb idejű fejlődése és a nehézeke szerkezetének technikai tökéletesítése teremtette meg. Röviden: a természet nem ismert erőforrását sikerült megnyitniuk. Összességében ezt más, itt nem említhető körülményével együtt találóan nevezik Európa középkorában lezajlott „agrárforradalom”-nak. További mikrokutatások talán arra is választ adnak majd, hogy ez az új eljárás mennyiben adott közvetett védelmet az erdőknek. Ez a gyakorlat Magyarországon először a nyugati tájakon jelent meg, és a 13. század közepétől kezdve különböző vidékeken elterjedve alakult ki.
A kritikus korszak a 16-18. század. A korai ipar, a távolsági kereskedelem, a hadügyi forradalom, az elhúzódó háborúk minden addiginál jobban vették igénybe a természetet. A természettudományok és a technikai tudományok eredményei alapján másként mérlegelhették a kockázatokat és alakíthattak ki új eljárásokat is. Jól követhető, hogy az erdők fokozott igénybevételéről tanúskodó változásokat védelmi intézkedések kísérik. Miksa császár és magyar király 1565-ben kiadott erdőrendtartása és 1573-ban kibocsájtott bányarendtartása a bányaerdők védelmét írta elő. A bányavárosok az egész korszakban különböző rendelkezésekkel védték erdeiket. Előírták a fajta szerinti fahasználatot, és például megtiltották, hogy a szénégetők kecskéket tartsanak. Középkori erdővédelmi hagyományaiknak megfelelően a városok szabályrendeletekkel védték erdeiket, mint Sopron (1541), Kassa (1563), Rozsnyó (1574), Nagybánya (1592), Máramarossziget (1652). Debrecen ugyancsak még szabad királyi városi kiváltságának elnyerése előtt, 1642-ben kiadott erdővédő rendelkezést. Jellemző, hogy a 17. század közepén egy ismeretlen kamarai tanácsos a kincstári gazdálkodásról összefoglalt tapasztalatai között a fák védelméről is megemlékezik. Mivel a sószállítási utak mentén pusztulnak a fák, utódja gondoskodjék a megelőzésről. Ezekből az időkből ránk maradt bérleti szerződésekben az erdővédelmi részletek jelzik, hogy tisztában voltak a növényzet óvásának szükségével. A bányavárosok faszénégetőinek rendszeresen tiltották, vagy korlátok közé igyekeztek szorítani a kecskék tartását. A hadiipar a fa fajta szerinti és minőségi kiválasztásával a racionális felhasználást segítette. A vármegyék többször hoztak részleges erdővédő és a fakereskedést szabályozó határozatokat. A szász nemzet 1546-ban adott ki erdeit védő intézkedést.
A székely falutörvények több évszázadon át működő folyamatos közösségi erdővédelemről adnak tájékoztatást. A székely közösségek ősi szokásrendi tapasztalataikra hivatkozva 1561-1848 között folyamatosan írásba foglalt falutörvényeik tanúsága szerint magas színvonalú gazdálkodási rendszerrel biztosították hatalmas közösségi erdőségeik védelmét és regenerációs képességét. A növendékerdőket – eresztvényeket és az értékes szálerdőket, az avasokat kivették a használatból. Kemény szankciókkal tiltották az erdők rongálását, a falopást, a faaszalást, az erdőégetés veszélyével járó tűzgyújtást. Ugyanakkor a különböző fafajtákat értékük szerint hasznosítva biztosították az ipar, az állattartás és a népességnövekedésből következő közösségi és egyéni igények kielégítését. Felelősséggel jelentették ki generációról generációra, hogy erdővagyonukat elődeiktől kapták megőrzésre unokáik, utódaik számára.
A székely falutörvények erdőgazdálkodása komplex környezetvédelmi rendszerbe illeszkedett. Védték vizeik tisztaságát, előírták a falvakon átfolyó patakok rendszeres tisztítását. Szigorúan óvták vizeiket az ipari szennyezés ellen, a tímárok, mészárosok, festékesek, kenderáztatók sokaságának kemény büntetés tiltotta, hogy használt vizeiket élővizekbe eresszék. „Folyóvizünk, amelyből élünk…” – indokolták meg a vizeket óvó szigorú rendelkezésüket.
Ezek a regionális, helyi erdővédő rendelkezések 18. század folyamán azonban egyre inkább elégtelennek bizonyultak. Bekövetkezett a Kárpát-medence első visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófája: az erdélyi Mezőség a hirtelen túlnépesedés, a termelési váltás, vagyis a juhtenyésztés monokultúrája s a különben is gyér erdő tejes kipusztítása miatt változott kopár holdbéli tájjá.
A 18. század második felében a vármegyék, egyes városok és nagybirtokosok jelzik a szembetűnő erdőpusztulás riasztó tüneteit, és központi intézkedéseket kívántak. Hadik András az erdélyi erdők védelmét kérte memorandumában (1768).
Európa nyugatabbra fekvő országaiban a demográfiai robbanás és az ipar, kereskedelem megnövekedett igényei miatt pusztuló erdők fenntartható fejlődését két úton igyekeztek elérni. Egyrészt új energiaforrást tártak fel, új technikát vezettek be. A szén és a gőzgép erdők sokaságát mentette meg. Másrészt kialakították a racionális erdőgazdálkodás rendszerét. Magyarországon az energiaváltás elmaradt. A racionális erdőgazdálkodás bevezetésére megkésve és visszafogott hatékonysággal került sor. Mária Terézia visszaadta a bányaerdőket a bányavárosoknak (1747), majd 1769 végén kiadta az erdőgazdálkodást országosan szabályozó erdőrendtartását. Helyi viszonyokhoz igazítva Erdélyben 1781-gyel vezetik be a központi erdőrendtartást, s 1791-ben a felvilágosult abszolutizmus szellemében létrejön a központi erdőtörvény, majd több törvény is igyekezett biztosítani az erdők felmérésével, az országos erdőfelügyelet rendszerével az erdők hosszú távon történő használatát. Hatékonyabban érvényesíteni ezeket a követelményeket csak megfelelő szakembergárda kiképzésével és a kincstári erdőkben lehetett. A határőrvidék erdősítésére nagy költséggel és óriási veszteségekkel történtek kísérletek. A század végére kezdi meg hódító útját az új faj, az akác.
A 18. században a központi kormányzat nagyszabású terveket dolgozott ki a folyók szabályozására és csatornarendszerek kiépítésére. A munkálatokat nagyrészt jól felkészült mérnökök tervei szerint indították meg, de véghezvitelére hiányzott a pénz. Felszámolták a fokos vízgazdálkodási rendszert. A folyók szabályozásával, a mocsarak lecsapolásával termőterületet kívántak nyerni és a vízi szállítás biztonságát kívánták megteremteni. Olyan fantasztikus elképzelések is születtek, mint a Balaton és Velencei-tó lecsapolási terve. A legnagyobb gondot nem tudták megoldani. A népességszám a 18. század folyamán nyolc évtized alatt több mint kétszeresére ugrott, az ipar és a bányászat teljesítménye három-négyszeres lett. Az energiaváltás azonban elmaradt. Mivel pedig a letarolt hegyoldalakon lezúduló vizet nem fogta vissza az erdők természetes vízfenntartó rendszere, az átgondolatlan, helyi érdekekhez igazodó folyószabályozásokkal együtt ez oda vezetett, hogy a 18. század utolsó harmadában egyre gyakoribbá váltak az árvizek és országos aszályok pusztítottak.
A reformkor nemzedékére hárult a polgári átalakulás nagy feladatával együtt a Kárpát-medence természeti viszonyainak rendezése is. Hogy ez mennyire összetett feladat, arra Széchenyi egyik kijelentését idézem. Tömör megfogalmazása némileg érzékelteti, amit előadásomnak ebben a részében próbáltam hangsúlyozni: a párbeszéd a természettel bonyolult összefüggéseket sűrít magába: „Hadd éljenek a fák, hadd jöjjön napvilágra a kőszén.”

3. Befejezésül néhány szó arról, hogy a kultúrába kódolva miként őrizte meg az emberiség természeti tapasztalatait, és hogyan adták át egymásnak a következő nemzedékek. Az ősi mítoszok, mitológiák tudósítanak róla, hogy a fákat és a vizeket megkülönböztetett tisztelet övezi. Az antik mitológia egyik szép mítoszát Ovidius leírásából ismerjük. Drüopé, Andraimon felesége csecsemő kisfiával a víz partján sétálva letépett egy lótuszvirágot. Büntetésből fává változtatták az istenek. Miközben a törzs teste köré nő és lombjai sarjadnak, Drüopé még elmondja intelmeit: bimbót sohase tépjen a gyermek a fáról, higgye, istennők laknak valamennyi növényben. Férje, apja, nővérei pedig lombjait óvják a késtől és a barom harapásától. Az önkorlátozásnak ez a modellje a történelem előtti népek famítoszaiban is megtalálható: a fának lelke van, sikolt, ha kivágják, aki a fát pusztítja, olyan bűnt követ el, mint az anyagyilkos, veszedelmet hoz a közösségre, nem lesz több eső, nem születik több gyermek.
Minden nép kultúrájában megtalálható változatos képzetvilágban az a gyönyörű gondolat, hogy a fa magára veszi az ember gondjait. Itt most csupán a régi magyar népdal ismert sorát idézem: „az hol én elmegyek, még az fák es sírnak”.
Magyarország története a kertekkel és a hozzájuk fűzött képzetekkel is leírható. Korszakonként változó kertépítkezések emlékei nálunk is megtalálhatók. Igaz, hogy a kolostorkertek, várkertek sokasága pusztult el. Mátyás király visegrádi reneszánsz kertjének rekonstrukciója a legjobb nemzetközi színvonalon folyik. A polgárkertnek a fogalom eredeti értelmében kevés és töredékes emlékei maradtak fenn. Kastélykertek, gyönyörű tájkertek és a budai hegyvidék 19-20. századi épített polgárkertjei sorában alig felmérhető pusztításokat okozott a háború, a közöny, a rövid távú gazdasági hasznosítás és a megfelelő szakértelem hiánya. Viszonylag mégis sokminden megmaradt, és megőrzésére ma már több gondot fordítanak. Írott emlékeinkben a kert szimbolikus jelentése ugyanúgy végigkísérhető, mint másutt Európában. Gyöngyösi István Márssal társalkodó murányi Vénuszs című verses művében (1664) a gazzal felvert, kiszáradt, elhanyagolt táj a háború képe. A gondozott kert, a lombos, termő fák, virágok, éneklő madarak otthona a béke szimbóluma.
A középkor és a reneszánsz kertkultúrája, virágszimbolikája gazdag változatokban fejezi ki az élet értékeit, a termékenység, a lelkierő, a béke, a bátorság, a megújulási képesség képzeteit. A magyar kultúra, mint minden más nép kultúrája, a felhalmozott ökológiai tapasztalatok kincsestára. A természet szimbólumai, a víz, a tűz, a virág több értelmet hordoz. A Szigeti veszedelem (Bécs 1651) strófáiban a virág az ifjúság, a bátorság szimbóluma. Az eposz seregszemléjében mutatja be Deli Videt, és így jellemzi: ő „volt Szigeti Leventáknak virágia” (V /62) Ugyanebben a részben a virág az önmérséklet szimbóluma is, a túlélés érdekében. Zrínyi, a költő, ebbe az ötödik részbe nagyon érdekes jelenetet iktatott be: a várkapitány és fia hevesen vitatkozik. A fiú meg akarja várni az ostromot. Az apa tudja, hogy meg fognak halni, és kiküldi a fiát a várból: „El ragat tégedet vakmerő bátorság…// Nem jó üdőtlenül virágot szaggatni, / Nem dícséretes néked halált kívánni // Tarch meg fiam magadat nagyobb szükségre, / S szegény romlott hazánknak iob üdejére” (V/ 94,95)
Nagyot lépve az időben idézzük fel Petőfi ostorozó versét: A magyar ifjakhoz (Pest, 1847) „Lesz e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám ifjúsága?” Babits – Petőfi koszorúi (1923) – mottóként idézi az ifjúság-virág képzet sorait, s nem egyszerűen a továbbélés képzetét viszi tovább: „Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz…”

Előadásomban talán sikerült némileg érzékeltetnem, hogy a történeti ökológia, a történelem és a környezet párbeszédét lekottázni próbáló tudomány olyasmivel szolgál, amit „a túlélés stratégiájá”-nak neveznek. Vagy egyszerűbben, ahogy székely falutörvényekben olvasható: „megmaradásunkra való.”
Sokszor elhangzott, hogy a kultúra felhalmozott ökológiai tapasztalatot hordoz magában, az ember és a természet együttélésének kódjait. Értéke egyetemes és nemzeti érték.
Ma már az ország számos egyetemén tanítanak történeti ökológiát, és szép programokat indítottak el. Természeti környezetünk védelme érdekében sokminden történt, még több szó hangzott és hangzik. Szükségleteinket tekintve messze elmaradásban vagyunk. S olyan szakaszba értünk, amikor a természet kihívásai korszerű választ követelnek. A kultúra, a magyar irodalom és történelem kincsei nincsenek kihasználva. Fontos lenne a történeti ökológiát módszeresen beépíteni a tanárképzésbe. Jó tankönyvek kellenének és szöveggyűjtemények. A korosztályok igényei szerint összeállítva. S mindenekelőtt a tanárokon múlik, milyen múltat visz át a jövő évezred Európájába a magyar ifjúság.
Köszönöm a figyelmet.

VÁLOGATOTT IRODALOM

JUHÁSZ -NAGY Pál- ZSOLNAI László: Homo non sapiens. 2000, 1992. március
JUHÁSZ- NAGY Pál: Az ökológiai kultúra körvonalai. Liget, 1991. 3.
SZ. JÓNÁS Ilona: A vízről, középkori írások nyomán. In.: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv. Szerk.: TUSOR Péter. Budapest, 1998
RÁCZ Lajos: A Kárpát-medence történeti ökológiája a kora újkor idején. In.: A Kápát-medence történeti földrajza. Szerk: FRISNYÁK Sándor. Nyíregyháza, 1996
BRAUDEL, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus, XV-XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái. Fordította PŐDÖR László Budapest, 1985
WALTER, Francois: Környezetünk mint a történettudomány tárgya. Liget, 1990, 3.
HAJNAL István: Történelem és szociológia. Századok, 1939, 139.
R. VÁRKONYI Ágnes: Történeti ökológia és a művelődés históriája. In.: Európa híres kertje. 1993
LE ROY LADURIE, Emmanuel: Montaillou környezettana. In.: Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294- 1324) Ford.: JÁSZAY Gabriella. Budapest, 1997
FRISNYÁK Sándor: Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1992
BAK Borbála – IZSÁK Éva: Történeti földrajz. In.: Pannon Enciklopedia 1997
BAK Borbála: A történeti Magyarország földrajza. Természeti tájak és közigazgatás. Kandidátusi értekezés, 1994
SOMOGYI Sándor: A honfoglalás földrajzi környezete. Magyar Tudomány 11, 1988
Hazánk vízrajza a honfoglalás idején és változásainak tájrajzi vonatkozásai. In.: A táj változásai, 1997
GYÖRFFY György – ZÓLYOMI Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezreddel ezelőtt.
KOVÁCS L.(Szerk.) Honfoglalás és régészet. Budapest, 1994
ANDRÁSFALVY Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozások előtt. Budapest, 1973
Uő: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd, 1975
KÓSA László: Ember és táj. Jegyzetek a magyar nép környezetalakító munkájáról. Néprajzi Tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Szerk.: MÓDY Gy. – BALASSA I. – UJVÁRY Z. Debrecen, 1982
BORSOS Balázs: Három folyó között. – A hagyományos gazdálkodás alkalmazkodása a természeti viszonyokhoz a Bodrogközben a folyószabályozási munkák előtt és után, 1840-1919. Kandidátusi disszertáció. 1994
TAGÁNYI Károly: Magyar erdészeti oklevéltár I-III. Budapest, 1896
CSŐRE Pál: A magyarországi erdőgazdálkodás története. Középkor. Budapest, 1980
A magyar vadászat története. Budapest, 1994
MAGYAR Eszter: A feudalizmuskori erdőgazdálkodás az alsó-magyarországi bányavárosokban (1255-1747) Budapest, 1983
HECKENAST Gusztáv: Magyarország vasércbányászata és vastermelése 1526-tól a 18. század végéig. Miskolc 1988
IHRING Dénes: A magyar vízszabályozás története. Budapest, 1973
WELLMANN Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979
BUZA János: „Pusztán hagyott” puszták a XVII. század második felében. In.: Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Szerk.: BERTÉNYI Iván. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest, 1980
SURÁNYI Dezső: Kerti növények regénye. Budapest, 1985
STIRLING János: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI-XVII. században. Budapest, 1996
CSOMA Zsigmond: Kertészet és polgárosodás. Budapest, 1997
VIZKELETY András: A kert a középkori irodalomban. Pannonhalmi Szemle 1995 III/2
Sajtó alatt van a Táj és történelem című kötet, BARTHA Dénes, BERTÉNYI Iván, ERDŐS Péter, GELLÉN Zsolt, IZSÁK Éva, Sz. JÓNÁS Ilona, KINCSES Katalin, OROSZI Sándor, RÁCZ Lajos, PÁLÓCZI HORVÁTH András, SOÓS Kálmán tanulmányaival.
A témáról megjelent köteteim: Pelikán a fiaival. Budapest, 1992 – A tűzvész tanúi. Budapest, 1996

R. Várkonyi Ágnes