Egyed Ákos cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (10.) Országos Konferenciáján

Erdély irányadó közvéleménye már 1848 februárjában fokozott érdeklődéssel követte az európai eseményeket, elsősorban a francia forradalmat, de csak a Habsburg-birodalomban márciusban elkezdődött sorsdöntő változások késztették nyílt állásfoglalásra. Azok a társadalmi rétegek, amelyek a polgári átalakulástól várták helyzetük javulását, s nemzeti közösségük jövőjének biztosítékát, reménykedve fogadták a március 13-án Bécsben s annál inkább a március 15-én Pesten kitört forradalom hírét.

Erdély tehát európai s monarchiai indíttatásra lépett a forradalom útjára, de rövidesen a saját belső, megoldásra váró kérdéseinek konfrontálódása  sajátos, egyedi kifejlődés felé terelte az eseményeket. Az, amit Erdély forradalmának szokás nevezni, voltaképpen a magyar (és székely), valamint a román és szász társadalom nagyrészt egyedi mozgalmaiból, útkereséséből, ütközéseiből állt, bár teljességgel a közös törekvések sem hiányoztak belőle. Éppen ezért 1848-1849 írott történelme csak akkor lehet reális, csak akkor tükrözi a megélt történelmet, ha az események leírásában a különböző etnikumok nemzeti és társadalmi törekvéseit mint vezérmotívumokat látja és láttatja. Ezek a törekvések természetesen nem 1848-ban születtek, hanem jóval korábban, de megvalósításukról csak az erőviszonyok megváltozása után lehetett szó. Helyzetének köszönhetően 1848 tavaszán Erdélyben legelsőként a magyarság vezető erői léptek fel azért, hogy saját programjukat és küzdelmük módszereit kialakítsák.

A magyar mozgalom 1848 tavaszán.

Kolozsvár márciusi “békés forradalma”. A kolozsvári program

Még mit sem tudott Erdély a március 15-i eseményekről, amikor 19-én a korábbi liberális ellenzék majdnem teljes vezérkara összeült Kolozsvárt, hogy állást foglaljon a pozsonyi magyar országgyűlés március 3-i felirati javaslatával kapcsolatban. Az itt elfogadott nyilatkozat üdvözli a pozsonyi feliratot, amely az alkotmány tiszteletben tartását, felelős magyar kormányt követel Bécstől. A kolozsvári értekezlet különösen fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a “két magyar hon” egyesülését kérő pontban a “magyar nemzetiség fennmaradásának legerősebb biztosítékát” látja, azért is, mert a mostani európai mozgalomban “ki tudja, mely nemzetek maradnak baráti viszonyban, melyek fognak egymás ellen támadni”.

Alighogy útnak indították a nádorhoz az előbb említett feliratot, március 20-án megérkezett a bécsi, valamint a pesti forradalom híre, ami új helyzetet teremtett. Kolozsvár történetének legmozgalmasabb napjai következtek.

A hírek azonnali hatást váltottak ki Kolozsvárt, az ifjúság tüntetni készült, a politikusok ismét tanácskozni kezdtek, hogy újragondolják az előző napi feliratuk eszméit. A március 20-i kolozsvári gyűlést joggal nevezhetjük történelmi jelentőségű eseménynek az erdélyi forradalom szempontjából. Az értekezlet közös nyilatkozatot fogadott el, amely az indoklás mellett két fő- s több alpontból állt.

1. A két haza egyesülésének előmozdítása érdekében a megyei közgyűlések szólítsák fel Magyarország központi megyéjét, Pest megyét, hogy az “Unió létesítésén munkálkodjék”, hogy Magyarország fogadja el “azon baráti kezet, amelyet néki Erdély a közelebbi országgyűlésen nyújtott”.

2.  A megyék siettessék az erdélyi országgyűlés minél előbbi összehívását, amelynek feladata lesz a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, az úrbéri viszonyok végképpeni megszüntetésének törvénybe iktatása, valamint a székelység sérelmeinek orvoslása.

Március 21-én nagygyűlést tartottak Kolozsvárt. Ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsvárt, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték egyes kortársak e napot Erdély március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a tanácskozás eredményeit. Kolozsvár ifjúsága: a három kollégium nagyobb diákjai, de a tanoncok és mesterlegények is tüntettek s mindenhol jelen voltak; élükön állt a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, Kőváry László, aki mintaképének a pesti radikális ifjakat tartotta. Falragaszok hirdették az uniót, sajtószabadságot; hirtelen felbukkantak a nemzeti szimbólumok: zászlók lobogtak, a tüntetők háromszínű kokárdákat tűztek magukra, a Szózatot énekelték, Petőfi Nemzeti dalát szavalták.

A március 21-i városi közgyűlést megnyitó főbíró felkérte Méhes Sámuelt, a nemzeti liberális mozgalom lapjának, az Erdélyi Híradónak a főszerkesztőjét, a Református Kollégium tanárát, tanácstagot, hogy értékelje a kialakult helyzetet s terjesszen elő javaslatokat a teendőkre. A békés átalakulás érdekében Méhes szükségesnek tartotta javasolni, hogy Kolozsvárt létesüljön polgárőrség, s ehhez hozzáfűzte: kívánatos lenne, hogy “egy minél előbb tartandó országgyűlés útján” országos nemzetőrség alakuljon. Az átalakulások békés, alkotmányos kerete – hangsúlyozta Méhes – csak az erdélyi országgyűlés lehet. Ezért Kolozsvár közgyűlése indítványozza, hogy a Gubernium eszközölje ki annak összehívását.

Világosan kell látnunk: az erdélyi forradalom Kolozsvárról indult útjára, de a kolozsvári program – az egész Habsburg-monarchia átalakulásának szükségességét szem előtt tartva – alkotmányos államformát kért minden komponens országának. Ugyanakkor a program összeállítói összmagyar keretben gondolkodtak, amikor Erdély polgári átalakítását a Magyarországgal való egyesülés által vélték végrehajthatónak. Ennek előmozdítása érdekében fordult Kolozsvár a liberális mozgalom korábbi vezéréhez, Wesselényi Miklóshoz. Erre annál inkább szükség volt, mert az erdélyi országgyűlés összehívásának idejét még ki sem tűzték, márpedig a magyar országgyűlés uniós döntése csak az erdélyi diéta igenlő határozata után léphetett életbe. Wesselényit Magyarország kitüntető tisztelettel és szeretettel fogadta. Az alsóházban viharos ünneplésben volt része, s ez növelte önbizalmát. A főrendiházban már más, visszafogottabb volt a hangulat, de nem ellenséges. Wesselényi itt is erélyesen képviselte vállalt feladatát, kérve, hogy a magyar országgyűlés még az erdélyi országgyűlés határozata előtt alkosson törvényt az unióról, mert Erdélyben a diéta összeülésének időpontja bizonytalan. Érvelése meghallgatásra talált, s a felsőház is elfogadta az uniótörvényt. Pozsonyból elégtétellel jelentette Kolozsvárra id. Bethlen Jánosnak: “egy meglehetős törvénycikket alkottunk s vittünk keresztül az unió tárgyában”. Tudjuk: a teljes unióról volt szó, szemben azzal az ugyancsak erdélyiektől származó javaslattal, amely csak a két országgyűlés egyesítését irányozta elő.

A bécsi, pesti és kolozsvári események hírét s a programot ismertető kolozsvári körlevelet gyors futárok vitték az erdélyi városokba.

Mi történt Székelyföldön?

A Székelyföldön először Marosvásárhelyt indult mozgalom az itt tanuló jogászifjúság kezdeményezésére. Bözödi György, a kérdés kiváló ismerője okkal írta 1848 március Marosvásárhelyen című alapos tanulmányában, hogy a vásárhelyi márciusi eseményeknek az itt-tartózkodó magyar, román és szász ifjúság közös fellépése adott különös jelentőséget. Ez ugyanis azt a reményt csillantotta fel, hogy az erdélyi népek együtt próbálják megkeresni a közös cselekvés lehetőségét. A román ifjak között ott találjuk Avram Iancut, A. Papiu Ilariant, S. Poruþiut, akik rövidesen vezető szerephez jutnak a román nemzeti mozgalomban. A közös fellépés ugyan gyorsan tovatűnő epizódnak bizonyult, azonban mégsem kérdőjelezheti meg jelentőségét, hiszen alternatívát mutatott fel.

Kövessük nyomon az események fonalát!

Az ifjúságot a polgári szabadságeszmék lelkesítették. Elhatározzák, hogy a feliratot kancellistákból választott háromtagú küldöttség juttatja el Teleki főkormányzóhoz. A beadványt a magyar ifjak mellett – bár minden habozás nélkül – románok is aláírták, köztük Iancu és Papiu Ilarian, aki a március 25-én a brassói Foaie pentru minte… című lapnak így nyilatkozott: “Én, amikor aláírtam, azt mondtam, hogy én is aláírom, mint román, ezt a kérvényt, abban az édes reményben, hogy lesz késedelem nélkül és egyszerre teljes úrbéri megváltás, minden kárpótlás nélkül, teljes polgári és politikai jogegyenlőség Erdély és Magyarország különböző nemzetiségeinek és azok nyelvének elismerése és biztosítása.”

Az aláírást csak a szász kancellisták tagadták meg, mondván, hogy erre nincs felhatalmazásuk feletteseiktől.

A román nemzeti program kialakulása
A románok programját Balázsfalván dolgozták ki, a májusi nemzeti gyűlésen, tehát a pesti 12 ponthoz s a kolozsvári programhoz mérten mintegy két hónap múltán, ami lépéshátrányt okozott a mozgalmukban, amely kezdetben a magyaroknál jóval kevesebb egyöntetűséget mutatott. Március végén azonban, alig néhány nappal a kolozsvári események után, már különböző helyeken és különböző módokon az erdélyi román értelmiség is keresni kezdte sajátos célkitűzéseinek a pontosítását, s március 28-án – bizonyosan nem véletlenül! – a román nemzeti program első változatát ugyancsak Kolozsváron fogadta el a román értelmiségi fiatalok gyűlése.

Nincsen abban semmi meglepő, hogy először éppen George Bariþiu fejtette ki véleményét a pesit márciusi események hírére, hiszen már évek óta kapcsolatot tartott a magyar reformmozgalommal. A román világi mozgalomnak vezetőjeként Bariþiu és mellette számos román értelmiségi, köztük Timotei Cipariu, a balázsfalvi líceum tudós tanára örömmel fogadta a pozsonyi és pesti változások hírét. Amit Cipariu írta: “Magyarország egy csapásra megsemmisítette, földig lerombolta az összes kiváltságokat, (…) annyira, hogy csak a király, az uralkodóház maradt meg, valamint mindenki számára az egyforma szabadságjog, a jogok és kötelességek egyenlősége.” Ők s a hozzájuk hasonlóan vélekedő értelmiségiek bíztak abban, hogy a változások meghozzák a románság polgári jogait is, és ennek érdekében, bizonyos  feltételekkel ugyan, de az Erdély és Magyarország közti unió gondolatát sem ellenezték. A feltételeket Bariþiu Mit akarnak az erdélyi románok című írásában fejtette ki, amelyben az unió román részről való elfogadását a privilégiumok lerombolásától s a románok követeléseinek megadásától tette függővé.

Brassó és Balázsfalva üdvözölte tehát a magyar márciusi forradalmat, s Marosvásárhelyen Avram Iancu, Papiu Ilarian és  több más román kancellista a magyar ifjakkal közösen aláírt nyilatkozatban tette ugyanezt. Ezen a vonalon haladva, március 28-án Kolozsvárt román fijak s az odautazott románok gyűlése is az átalakulás magyar programjából sokat elfogadva fogalmazta meg a kívánságait.

A petíció hangneme higgadt, a magyar programmal való összeütközést láthatóan kerüli, s így bizonyos, hogy összeállítóihoz még nem jutott el Simion Bãrnuþiu pár nappal előbb elhangzott beszédének a szövege, amely egészen más alaphangot ütött meg.

Mivel ez a beszéd a román nemzeti mozgalom ideológiáját körvonalazta, kissé részletesebben ki kell térnünk rá. Lássuk röviden, ki volt a szerző.

Simion Bãrnuþiu 1808-ban Románboksánban született tanítói családban. A nagykárolyi római katolikus főgimnázium elvégzése után Balázsfalván teológiát tanult, és ugyanott mint Lemeni püspök pártfogoltja filozófiatanári álláshoz jutott. Azonban szélsőséges nézetei miatt később innen a püspök eltávolította, s ehhez már a Gubernium is segédkezet nyújtott. Ilyen előzmények után ment Nagyszebenbe, ahol a magyarellenességéről közismert német jogakadémiára iratkozott be. Szebeni évei nagy hatással voltak gondolkodására s az egész 1848-as tevékenységére, s mivel a románok forradalmában vezető pozíciót töltött be, elmondható, hogy az erdélyi forradalomnak egyik meghatározó alakja volt.

Kolozsvár unióra hívta az erdélyieket – kezdi beszédét Bãrnuþiu -, azt elfogadják a székelyek is, s talán csak a szászok fogják elutasítani. “Hát a románok mit fognak tenni? Ennek a kérdésnek a megoldásától a románok élete vagy halála függ” – állítja Bãrnuþiu. (Itt legyen szabad megjegyeznünk, hogy Kolozsvárt márciusban a magyarok ugyanígy értelmezték az “unió vagy halál” jelszót, csak éppen az erdélyi magyarok részére, és nem azokkal szemben, akik ellenzik az uniót.) Aztán felszólítja a román nemeseket, katonákat, városlakókat és parasztokat, hogy ne beszéljenek a magyarokkal az unióról, amíg a román nemzetet vissza nem helyezik abba a méltóságba, amelytől “magyarok, székelyek és szászok megfosztották”. A román nem maradhat ezeknek a rabja, hiszen ő a rómaiak utóda. A románokat el kell ismerni politikai nemzetnek, mert “Nemzet nélkül a köztársaság is csak átkozott zsarnokság”. Az a román, aki uniót köt a magyarokkal, mielőbb a nemzetet el nem ismerik s a jobbágyokat fel nem szabadítják, “örökre átkozott legyen”. Ez a kitétel kizár minden alternatívát, elvet minden más gondolkodást.

Bãrnuþiu – akár 1791-ben a Supplex Libellus – a román rendi nemzet elismerését teszi meg minden tárgyalás előfeltételéül, holott az európai forradalmak s a magyar forradalom is már kinyilvánították a rendi világ eltörlését és annak helyébe az egyén felszabadítását s polgári jogainak elismerését állította.

Bãrnuþiu beszédét elküldték a balázsfalviak a kolozsvári, marosvásárhelyi és brassói román ifjakhoz, azzal a felhívással, hogy az iskolák növendékei másolják le és juttassák el szüleiknek a falvakba, hogy a papok és a tanítók tovább terjeszthessék.

Az 1848. május 15-17-i Román Nemzeti Gyűlés.

A román program véglegesítése és elfogadása

1848 májusában két kiemelkedő esemény hívta fel magára Erdély, Magyarország, Ausztria politikai közvéleményének a figyelmét: a románok balázsfalvi nagygyűlése és az erdélyi – Kolozsvárt tartott – országgyűlés. Előbbi május 14-én, utóbbi 29-én nyílt meg. Ez a két hét különbség most a román mozgalom számára jelentett lépéselőnyt, mert felkészülhetett az Erdély sorskérdéseit törvényhozási szinten eldöntő 30-i eseményre.

A második román balázsfalvi gyűlés valóban nemzeti jellegű: jelen volt úgyszólván az egész erdélyi román vezetés, Lemeni görög katolikus és ªaguna ortodox püspökökkel az élen, a politikai mozgalom teljes vezérkara: Bãrnuþiu, Papiu, Iancu, Bariþiu, Buteanu; képviseltette magát a magyarországi románság, megjelentek a Kárpátokon túli fejedelemségekből visszatért értelmiségiek: Auguszt Treboniu Laurian, Ion (Sever) Axente, Nivolae Bãlãºesci. Aron Florian, Constantin Roman és mások, akiknek döntő szerepe lesz az erdélyi román mozgalomban.

Már a hivatalos megnyitás előtti napon, május 14-én fontos eseményekre került sor. Bãrnuþiu elmondta nevezetessé vált megnyitóbeszédét a románok és magyarok viszonyáról. Meggyőződésünk, hogy ez a beszéd meghatározta a következő napok tanácskozásának hangulatát s máig tartóan meghatározta a román nemzeti mentalitást. Mivel sokféle magyarázata van a beszédnek, az eredeti szöveg alapján ismertetjük fő mondanivalóját.

Bevezetőjében az európai s magyar forradalomra hivatkozik, majd röviden rátér az uniókérdésre. Utóbbit magyar és román szempontból tárgyalja, a pesti 12 pontot egyenként is áttekinti. Az unió által a magyarok erős Magyarországot akarnak, s az első lépéseket erre már megtették. Azt ígérik, hogy Magyarország és Erdély egyesülésével utóbbiban megszüntetik a kiváltságokat, felszabadítják a jobbágyokat. De az unió által,  a kiváltságok eltörlésével a magyarok “az összes nem magyar népeket el akarják enyészteni”. Ezért a románoknak óvatosaknak kell lenniük. Hosszú történelmi fejtegetéséből azt a következtetést vonja le, hogy “csak a magyarok betörésétől származik minden rossz”, amit Erdélynek át kellett élnie. Tehát a románok a magyaroktól a szabadságjogokat sem fogadhatják el, csak így őrizhetik meg anyanyelvüket. Az ígért reformok közül még a jobbágyfelszabadítást is visszautasítja, ha a magyaroktól jón, mert ezzel – az unió segítségével – a (román) nemzetet akarják megsemmisíteni, hiszen a “nemzet földjét” egyének (ti. a jobbágyok közt) tervezik szétosztani. Az unió azt a kérdést veti fel a románok számára, hogy “odaadjuk-e a mi földünket a magyaroknak vagy sem, hogy eladjuk-e az országot a magyaroknak, vagy nem adjuk el, hogy ezután is csak ragadványai legyünk-e más nemzetnek, vagy szabadok legyünk”.

Május 15-én higgadtabb légkörben folytatódott a gyűlés; bizonyosan a mérsékeltebb vezetők, Lemeni püspök, Bariþiu és mások befolyásának köszönhetően. Ezért a határozatokban és a petíciókban nem a lázadás szelleme, hanem a törvényes megoldások követelésének a román politikában már kitaposott útja jutott érvényre.

Balázsfalván tehát megszületett az erdélyi román nemzeti mozgalom programja. Ez részben olyan követeléseket tartalmaz, amelyeket a pesti 12 pont közül a magyarországi törvényhozás már elfogadott. Ezek a polgári átalakulásra vonatkoznak. Másrészt a program nemzeti célkitűzéseket fogalmaz meg: a román politikai nemzet elismerését s annak függetlenségét, valamint a románság képviseletét minden szinten az állami életben, s nemzeti intézmények független működésének a jogát. Végül: az unióról ne döntsenek, amíg a románság el nem nyeri az összes követeléseit. Utóbbi gyakorlatilag az unió elutasítását jelentette, s ezzel a román nemzeti mozgalom teljesen szembehelyezkedett a magyar forradalom, s így az erdélyi magyarság programjával is.

Az erdélyi szászok állásfoglalása.

Szász-román közeledés

Az első hetekben a szász sajtó, a városok s az Universitas különféleképpen foglaltak állást a forradalmi eseményekkel kapcsolatban. A lapok a pesti eseményekből a cenzúra megszűnését emelték ki s köszöntötték. Március 25-től a szász lapok szabadon, előzetes jóváhagyás nélkül jelentek meg. Megszületett hát a forradalom első vívmánya a Királyföldön is. A legnagyobb vívódást a szász székekben is az unióval szembeni állásfoglalás okozta. Ezzel kapcsolatban felvetődött az integráció, a régi szövetségesekhez való viszony kérdése.

Az első napokban a szász székekben az uniónak számos híve volt, akik “polgári társadalmuk átalakítását a forradalmi Magyarországtól várták”. Még Josef Bedeus, a Szász Egyetem alelnöke is az unió mellett  nyilatkozott. Ez a szimpátia azonban rövid életűnek bizonyult, mert Nagyszeben pár napi habozás után szembefordult az unióval. A patríciusok saját helyzetüket kezdték félteni, nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy lemondjanak privilégiumaikról,  s emellett az Universitas autonómiájának esetleges elvesztése miatt is aggódtak. A fordulat jelei abban is kifejezésre jutottak,  hogy a Nagyszebenben élő magyar tisztviselőket a nemzetiszínű kokárdák viselése miatt mind többször háborgatták, miközben a szász ifjak, katonatisztek, tisztviselők az osztrák fekete-sárga színeket tűzték ki, sőt a Szebenbe menő románok ruhájára is feltűzték a fekete-sárga kokárdát.

A jelképeknek ez a vetélkedése egy színházi estén feltűnő hangsúlyt kapott. Egy bizonyos jelre – írja a szemtanú Jakab Elek – a függöny felgördült, s a színpadról az ifjúság vezére, egy fiatal jogász fekete-sárga lobogót tartva kezében, elkiáltotta: “Unió Ausztriával, nem Magyarországgal!” S a közönség V. Ferdinánd császárt éltette. Ettől kezdve a “rend és politikai fegyelem bomlásnak indult, az elmék Budapesttől elfordulva Bécsre voltak függesztve”.

A nemzetiségi ellentétek éleződése ellenére az erdélyi magyarság még bízott abban, hogy az erdélyi országgyűlés békés lefolyása és tervezett törvényhozása megállíthatja a helyzet rosszabbodását.

Az erdélyi országgyűlés.

A rendiséget és feudalizmus felszámoló, a polgári átalakulást megalapozó törvények elfogadása

1848 májusának utolsó napjaiban Erdély fővárosára összpontosult a Monarchia politikusainak figyelme is, ahol Erdély államjogi helyzetére vonatkozó meghatározó döntésnek kellett születnie. Már május 28-án ide érkezett báró Anton Puchner tábornok, akit Bécs az országgyűlés királyi biztosává nevezett ki, megjött báró Perényi Zsigmond is, aki viszont a magyar kormányt képviselte. És sorra jelentek meg az erdélyi rendiség küldöttei, köztük a korábbi ellenzéki magyar politika vezéregyéniségei: Wesselényi Miklós, Szász Károly, Pálffy János és sokan mások. A vármegyei nemességet, a székely és szász székeket 86 küldött és tisztségviselő képviselte, a királyi hivatalosok lajstromán 220 meghívott neve szerepelt. Az országgyűlés etnikai összetétele az erdélyi rendiség jellege szerint alakult: a képviselők nagy többsége magyar és székely-magyar, 22 szász és 5 román, utóbbiak közt Ioan Lemeni görög katolikus püspök.

A követek és a meghívottak tanácskozásai már napokkal a hivatalos megnyitás előtt elkezdődtek. A fő téma mindenhol az unió volt. Különös figyelmet érdemel az azt indítványozó bizottság tanácskozása, amelyről Wesselényi Miklós levélben értesítette Szemere belügyminisztert. A levél az unió megszületésének hátteréről is fontos információk birtokába juttatja a kutatást.

Wesselényi szerint a balázsfalvi gyűlés után “óriássá vált” román kívánság ti., hogy a román Erdély negyedik rendi nemzete legyen, aggodalmat keltett a magyar vezetők soraiban. Ezért – és ez itt nagyon lényeges – “még az országgyűlés előtt igyekeztek Bethlen Jánosék, Zeykék, Keményék az oláhok magas igényeit békítőleg lehangolni”, vagyis valamiféle megegyezésre jutni. Ezek a tárgyalások nem voltak teljesen eredménytelenek, mert sikerült legalább a későbbi uniótörvény bevezető elveiben megegyezni. Ezt Wesselényi így közölte a belügyminiszterrel: “Sikerült is eszélyes fáradozásaiknak az oláhok Főbjeivel (!) s jelesen óhitű püspökjök ªagunával oly egyezésre lépniök, hogy ők s minden oláhok megelégednének azzal s megnyugszanak abban, hogy mondassék ki, miként (!) Erdélynek minden lakossa (!) nemzet, nyelv, születés s bevett vallások közti különbség nélkül úgy lesz tekintendő, mint egyenlő jogokkal bíró s egyenlő kötelezettségek alatt álló szabad polgára a nagy magyar honnak (!)”. Wesselényi siet hozzátenni: “Illy értelemben s szellemben íratott unióról szóló I-ső törvénycikk is.”

A szász követek 29-én külön nemzeti gyűlésben vitatták meg állásfoglalásukat. Már ezt megelőzően egy közös gyűlésen a magyar politikusok jogaik megtartásáról biztosították őket (ti. a szászokat), ha elfogadják az uniót. Helyzetüket nehezítette az, hogy többségüknek a küldők utasítása szerint az uniótörvény ellen kellett volna szavaznia. Először Carl Gooss, Segesvár küldöttje az unió mellett emelt szót, majd Konrad Schmidt szebeni követ az unió hátrányait emlegette a  szászokra nézve. Végül, hosszas vívódás után s látva a magyar és székely követek s meghívottak lelkesült kiállását az unió mellett, a szászok is elhatározták, hogy nem szavaznak az uniótörvény ellen.

Ezek után május 30-án egyhangú szavazattal megszületett az erdélyi országgyűlés első cikkelye “Magyarország és Erdély eggyé alakulásáról”. Ennek bekezdése így hangzik: “A magyarországi törvényhozásnak a honegység tárgyában folyó 1848-ik évben hozott VII. Törvénycikkelyét Erdélyország hű, rokon érzettel fogadván, Erdélynek Magyarhonnal eggyé alakulását, a pragmatica sanctioban szentesített birodalmi kapcsolatnak épségben tartása mellett és teljes kiterjedésében magáévá tevén, ennek következtében, valamint a testvér Magyarhonban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe lépve van, ugyanazon módot itt is e hazának minden lakosára nézve nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változatlan elvül elismertetik és az ezzel ellenkező eddigi törvények eltörölteknek nyilváníttatnak.”

Ezzel a törvénnyel a sokszázados múltú erdélyi rendiség feloszlatta önmagát, s elfogadta az európai polgári történelmi rendszernek szabadságról vallott elveit. A törvény négy paragrafusban foglalkozott a teendőkkel, s meghatározta a magyar népképviseleti országgyűlésbe küldendő képviselők számát. Ezt a VII. Törvénycikk tévesen 69-ben állapította meg, utóbbi viszont 73-ra emelte, s utalt arra, hogy az erdélyi közigazgatást és igazságszolgáltatást a magyar országgyűlésen fogják rendezni. A bécsi udvari kancellária megszűnik, s a nádor hatásköre Erdélyre is kiterjed “mind polgári, mind egyházi, mind kincstári, mind katonai igazgatás tekintetében és általában az igazgatás minden ágazataira nézve.”

Az unió megvalósításával kapcsolatos kérdések intézésére az országgyűlés megválasztotta a 24 tagú “Unióbizottság”-ot, amelynek elnöke Teleki József főkormányzó lett, s tagjai között 20 magyar, 4 szász és 3 román nemzetiségű képviselő volt. Később e bizottság román tagjainak a számát nyolcra növelték. A bizottság a népképviseleti országgyűlés keretében Pesten fejtette ki működését.

A jobbágytörvénycikk “szerkezetét” június 6-án az országgyűlésben Wesselényi terjesztette elő. Az erdélyi országgyűlés IV. törvénycikke a bevezetőjében leszögezte: “Az úrbériségeken (colonicaturákon) eddig feküdt úri szolgálat (robot), dézsma és pénzbeli fizetések e törvény által eltöröltetnek.” A törvény negyedik paragrafusa értelmében az eddigi úrbéresek tulajdonába került az a földmennyiség, amely a törvény kimondásakor használatukban volt.

Elmondható, hogy a kolozsvári törvényhozás olyan jobbágyfelszabadítást alapozott meg, amely a Közép- és Kelet-Európában végrehajtott reformoknak ahhoz a típusához tartozott, amely viszonylag kedvezőbb feltételeket biztosított a parasztság polgárosodásához.

Bár az unió- és a jobbágytörvény feltételezte a közteherviselés elvét, az országgyűlés jónak látta tételesen is kimondani, hogy a magyarországi vonatkozó törvénycikk “Erdélyre is kiterjesztetik” (VII. törvény). Aztán törvényt alkotott a sajtószabadságról (VIII.), a közlekedés előmozdításáról, azaz a vasútépítés szükségességéről (X.), a sóár szabályozásáról (XI.).

Külön kell szólnunk a vallási-felekezeti egyenlőséget biztosító törvényről (IX.): “E hazában törvényesen bévett minden vallásfelekezetek (melyek közé a nem egyesült görög szertartásúak is értetnek) nemzetkülönbség nélkül teljes és tökéletes jogegyenlőséggel bírnak, mind vallásgyakorlati, mind politikai igény tekintetében.” Ez a törvény igazságot szolgáltatott az eddig csak megtűrt státusban levő ortodox vallásnak és egyháznak. Ezzel a jogkiterjesztésben az országgyűlés törvényhozása jóval túllépett az egyén polgári jogainak elismerésén: a IX. törvény kollektív nemzetiségi jogokat is deklarált.

A kolozsvári országgyűlés törvényeinek polgári s európai jellegét hangsúlyozva, korántsem akarjuk azt mondani, hogy ennek a törvényhozásnak ne lettek volna korlátai. Ezek főként a kollektív politikai jogok területén nyilvánultak meg.

Bármely kritikával közelítsünk is azonban a Kolozsvárt hozott törvényekhez, azt el kell ismerni, hogy a feudális rendi törvények helyén olyan polgári jellegű törvények születtek, amelyek a modern román és szász nemzet fejlődést is elősegítették.

Meg kell még említenünk az erdélyi törvényhozásnak a székely kérdéssel kapcsolatos döntéseit is.

Az erdélyi országgyűlés a székely sajátosságokat nem tudta jogilag rendezni: elhalasztotta a székely határőrség eltörlését, a székely jobbágyoknak pedig mintegy kilenctizedét meghagyta korábbi állapotában.

Nem tudunk foglalkozni az erdélyi országgyűlés korabeli értékelésével, mert arra itt nincsen elegendő terünk. Jelentőségéről egyébként is maguk a törvények tanúskodnak: ezek eltörölték a régi rendi törvényeket s privilégiumokat, és lerakták a polgári történelmi rendszer jogi alapjait. Az uniótörvény által pedig a civilizációban előbb járó Magyarországhoz kötötték Erdély jövőjét.

Erdély kormányzata az unió után

1848. június 22-én Szemere belügyminiszter leiratban közölte Teleki gubernátorral a magyar kormány határozatát Erdély átmeneti közigazgatásáról. A belügyminiszter konkrétan arról értesítette a főkormányzót, hogy az erdélyi udvari kancellária megszűnt, de a Főkormányszék megmarad, s a felelős kormány utasításai szerint irányítja a közigazgatás illető ágait. A Belügyminisztérium őszinte véleményt és tanácsot vár a Főkormányszéktől Erdélyt illetően. A minisztérium ugyanakkor közvetlen összeköttetést létesít a törvényhatóságokkal is. A nagyobb változást az jelentette, hogy Vay Miklós koronaőrt királyi biztosként a magyar kormány Erdélybe küldte, akit a leirat szerint a kormányszék fog segíteni “a tanácsadást az engedelmességgel párosítván”. Vagyis: Vay kormánybiztos áll az erdélyi közigazgatás csúcsán, s neki minden szerv engedelmeskedni tartozik.

A Batthyány kormányában Erdélyt két államtitkár képviselte: Szász Károly és Kemény Dénes. Előbbi a Közoktatásügyi Minisztériumban, utóbbi a Belügyminisztériumban kapott beosztást. Mindketten a korábbi liberális ellenzék kiemelkedő egyéniségei, akik az alkotmányos megoldásokat sugallták a Minisztériumnak. Miniszteri tárca Erdélynek nem jutott, ami annál feltűnőbb, mivel a magyar minisztérium voltaképpen nem ismerte a sajátos és rendkívül bonyolult erdélyi viszonyokat. A királyi biztos kiküldése nem nyugtatta meg a nemzetiségeket.

Az erdélyi képviselők többsége magyar és székely-magyar volt; a szászok 17, az erdélyi románok 6 képviselőt küldtek a magyar parlamentbe, de számuk a magyarországi román követekkel 22-re növekedett, s igen jelentős munkát fejtettek ki a román nemzeti szabadságjogok érvényesítése érdekében. Magas tisztséget a magyar országgyűlésben az erdélyiek közül ketten kaptak: Udvarhelyszék képviselőjét, Pálffy János az országgyűlés első alelnökévé, míg Székelyudvarhely város követét, Keller Jánost titkárrá választották. Erdély kérdéseinek nagy részével az Unióbizottság foglalkozott.

A Kolozsvár megalakított Unióbizottság július 16. és szeptember 27. között 25 ülésben 64 javaslatot dolgozott ki. A kormány összesen 20 törvényjavaslatot tárgyalt meg, s az országgyűlés ebből nyolcat fogadott el. A történelmet azonban azok a javaslatok is érdeklik, amelyek a kedvezőtlen körülmények között nem kerültek alkalmazásra. Tartalmi szempontból a munkálatok a társadalmi és nemzeti problematikát egyaránt érintik.

A “szeptemberi fordulat” Erdélyben

A bécsi nagypolitika Radetzky marsallnak az olasz szabadságharc feletti győzelme után gyors ütemben készítette elő Magyarország fegyveres megtámadását. Ez 1848. szeptember 11-én következett be, amikor Jellasich bán csapatai átlépték a Drávát.

Erdélyben ezzel majdnem egy időben, szeptember 13-án Urban alezredes, a II. román határőrezred frissen kinevezett főparancsnoka a Naszódon tartott gyűlésen felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s megkezdte a román felkelés szervezését.

Urban fellépése jelentette Erdélyben az olyan “szeptemberi fordulat”-ot, amelyet Magyarországon Jellasich támadása indított el. Az időbeli egybeesés természetesen nem volt véletlen. Akkorra ugyanis Erdélyben létrejöttek azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a magyar forradalom elleni katonai-politikai szövetség kialakulását. Egyrészt háttérbe szorultak a korábbi román-szász ellentétek, s felülkerekedett az összefogás politikája, másrészt a két román határőrezred kész volt a felkelés élére állni s Puchner tábornoknak, a császárhű erdélyi katonai főparancsnoknak a bécsi hadügyminisztériumból kapott hadműveleti tervét támogatni.

Csakhogy – amint Kosáry Domokos írja – tisztán kell látnunk “akármennyire adva is volt egy bizonyos ellentét a Duna-medence nemzetiségei között, a bécsi ellenforradalmat terheli a felelősség, hogy saját érdekében kihasználta és a fegyveres összetűzésig hevítette ezt az ellentétet. Neki nem az volt a fontos, hogy egyik vagy másik nacionalizmus elérje amit akar, hanem ez, hogy a magyarok ellen szövetségeseket szerezzen”. Ez a megállapítás természetesen érvényes az erdélyi helyzetre is: az erdélyi románok és szászok erőtartalékainak a mozgósítása által Bécs a magyar forradalom hátbatámadására már a tavasz óta számított, az osztrák szoldateszka csak a kedvező időpont megérkezésére várt.

Az 1848 őszén kirobbant román felkelést tudatosan készítették elő Nagyszebenben, Balázsfalván, Naszódon és Orláton. De az események erdélyi szálait a birodalmi főváros azon erői mozgatták, amelyek Magyarország fegyveres megtámadását már korábban elhatározták.

Fel kell vetnünk azt a kérdést, hogy a román és a szász felkelés a magyar elnyomás és “terrorizmus” következménye volt-e, mint azt a kor román és szász politikusainak retorikája állította, vagy azok, ti. a felkelések, a Habsburg-hatalommal való szövetségből következtek.

Sokat vitatott, de máig eldöntetlen az a kérdés, hogy mikor és milyen eseménnyel vagy eseményekkel kezdődött a polgárháború. A román történetírásban majdnem általános az a vélemény, hogy 1848 októberének közepétől, az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűléstől számítható a polgárháború kitörése. Ez a vélekedés azonban nem állja meg a helyét, mert a polgárháborúhoz vezető politikai események már szeptemberben lejátszódtak, másrészt mert már október első felében, valamint a hónap közepén számos helyi polgárháborús megmozdulásról tudósítanak a korabeli források. Orlátról megjelent mintegy 500 román határőr kíséretében Simion Bãrnuþiu, A. Laurian, Papiu Ilarian s Bãlãºescu, vagyis a román mozgalom legfőbb vezetősége, s hozzáfogott a román felkelést bejelentő nyilatkozat megszerkesztéséhez, annak szükségességét önmaga védelmével s a közrend fenntartásával indokolva. A magyarsághoz intézett felhívás a békesség megtartását hangsúlyozza. A békés szándék hangsúlyozása azonban aligha lehet őszinte, mert – amint rövidesen kiderült – a népfelkelést október 12-re már kitűzték, márpedig annak elsődleges célja a magyarság lefegyverzése s a forradalom vívmányainak megsemmisítése volt. Határozat született a teljesen román közigazgatás bevezetéséről, 15 prefektúra s ezekben 15 katonai egység, légió szervezéséről. Egy prefektúra 100 falut foglalt magában, 10-10 tribusra osztva; ezek a közigazgatási egységek egyúttal a római mintára légiókba szervezendő 195 000 fős haderő felállításának a kereteit is jelentették. Végül elfogadták az osztrák alkotmányt mint alaptörvényt, s kinyilatkoztatták az Ausztriával való szövetséget, miközben az erdélyi, etnikai alapon működő ideiglenes kormány megválasztásáról is szó esett.

Hogyan viszonyult a balázsfalvi határozatokhoz a szászok vezetősége és Puchner katonai főparancsnok?

Szeptember 30-án a Komité néhány vezetője székhelyére, Nagyszebenbe távozott, ahol mind a szászokkal, mind Puchnerrel egyezséget kötött. Román-szász pacifikációs bizottmány alakult az együttműködés összehangolására, amely román és szász elképzelés szerint valószínűleg a Balázsfalván elhatározott ideiglenes erdélyi kormánynak felelt meg (ebből a magyar fél természetesen kimaradt). Ennek a románok mellett három szász tagja volt. Az együttműködés szemléletes bizonyítéka az, hogy a Küküllő megyei prefektus, Axente Sever helyettese Stephan Ludwig Roth lelkész volt; katonai vonalon is szoros kapcsolat alakult ki románok és szászok között.

A magyarság helyzete. Az önvédelem előkészületei.
Az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés

Erdély magyarsága tulajdonképpen két tűz közé került: egyrészt román s helyenként magyar parasztfelkelők támadtak a nemességre és tisztségviselőkre, másrészt a szervezkedő román fegyveres alakulatok azt a feladatot kapták a bécsi hadügyminisztériumtól, hogy fegyverezzék le az erdélyi magyar nemzetőrségeket és honvédalakulatokat. A magyarságon végzetszerű hangulat uralkodott el.

Erdélyt a bécsi vezetés pontosan beillesztette a Magyarország elleni hadműveleti tervbe. Következésképpen mindazt, ami ezután Erdélyben történt, nem lehet pusztán belső okokkal és tényezőkkel magyarázni: jobban oda kell figyelnünk a külső hatásokra és indíttatásokra, és azt is számba kell vennünk, hogy az erdélyi magyarság – amelyet Bécs majdhogynem kézlegyintéssel vélt elintézhetőnek – mennyiben zavarta meg az osztrák szoldateszka elképzeléseit. Gondolunk itt a bécsi forradalmárok által október elején kivégzett Latour hadügyminiszternek a már említett korábbi parancsára. Ugyanis Erdély magyarsága határozottan elutasította a feltétel nélküli önmegadást követelő felhívásokat, s önvédelemre készülve, de saját erejében nem eléggé bízhatván, sürgetően kérte és várta a segítséget Magyarországtól.

A szeptember 16-án megalakult Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos már eddig is behatóan foglalkozott Erdély helyzetével, ezután pedig még fokozottabban sürgeti az erdélyi magyarságot arra,  hogy önvédelme érdekében szervezze meg saját fegyveres erejét.

Az unió kimondása után a nádor négy honvédzászlóalj kiállítására szólította fel Erdélyt, de ebből csak kettőt sikerült megszervezni: Kolozsvárt a XI. honvéd zászlóalj alakult meg, nagyrészt a három kollégium tanulóifjúságából, amely aztán az erdélyi magyar haderő egyik legkiválóbb egységévé vált, akárcsak a Marosvásárhelyt létrehozott, ugyancsak a helybeli s enyedi kollégium ifjúságából, de más társadalmi kategóriákból is rekrutált XII. honvéd zászlóalj. Az erdélyi magyarság a székelységtől várt segítséget.

Gróf Mikó Imre, Erdély ideiglenes kormányzója és Berzenczey marosváráshelyi tárgyalásain mindkét fél számára elfogadható kompromisszum született. Egyrészt Mikó engedett, amikor beleegyezett a székely nemzeti gyűlés összehívásába azzal a határozott feltétellel mégis, hogy Berzenczey hozza nyilvánosságra a székelységnek Erdély más népei iránti békés szándékát. Másrészt Berzenczey feladta korábbi programját, s beleegyezett egy jóval reálisabb program elfogadásába. Ugyanakkor a gyűlés elnökségét átengedte Mikónak, ami által terve törvényes alapot nyert, annál inkább, mivel a Főkormányszék is Mikót bízta meg az elnöki teendők ellátásával.

Mikó október 16-án a gyűlést megnyitó beszédében valóban felelőssége tudatában jelölte meg a tanácskozás irányát, amikor felhívta a székelységet a haza és a királyi trón megvédésének a szükségességére oly módon, hogy “a különböző fajú és nyelvű testvérnemzetiségek jogai és alkotmányos szabadsága oltalmazásával egyesek elnyomásai is hatályosan megvédessenek”. Aztán a megjelentek hűségesküt tettek a királyra és a magyar kormányra; ezt az esküt a határőri alakulatok és tisztjeik is letették.

A Háromszékre hazatérő küldöttség kiáltványt intézett “Három- és egyesült Miklósvár székek népeihez”: “Az agyagfalvi téren tartott székely nemzeti gyűlés határozata folytán – mely felmerült a törvényhozás rendelkezése alapján – kimondatott az, hogy jogban és kötelességben Székelyföldnek, tehát székünknek is, minden polgára egyenlő, s ezek folytán elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”.

Ez az elvi határozat teljesen összhangban állt a magyar forradalom vívmányaival. Nem volt jelentőség nélküli az a tény sem, hogy a székely fórum a fentiek által maga nyilvánította ki a székely rendiség, a feudális rendi nemzet megszűntét s fogadta el a társadalmi struktúra polgári jogalapját. Ebből következően a székelység önmagára is kötelezőnek ismerte el az erdélyi országgyűlés jobbágy-felszabadító törvényét, a közös teherviselést és egyebeket. További konkrét lépést tettek ezen a téren azzal, hogy határozatban mondták ki a feudális habsburgiánus határőri rendszer megszűntét, elvetették a Habsburg-érdekeket védő határőri intézményt, s elhatározták elszakadásukat a General Commandótól, egyben a Gubernium hatáskörétől is. Ez azonban nem jelentette a királysággal, a monarchiával való szakítást;  Mikóék vigyáztak arra, hogy ne is lehessen akként magyarázni, ezért a székely nagygyűlés hűségesküt tett a királyra.

Amikor aztán ezt követően a nemzeti gyűlés felesküdött a magyar felelős minisztériumra és a magyar alkotmányra, teljesen azonosulva a forradalom eredményeivel és célkitűzéseivel, határozottan kijelölte a székelység helyét az 1848 őszén kialakult helyzetben. S hogy ne maradjon csak elvi síkon, a gyűlés az erdélyi ügyek irányítását a Vay kormánybiztos vezetésével működő kormánybiztosokra ruházta, katonai főparancsnokká pedig Sombori Sándor lovas-ezredest nevezte ki.

A második napon, október 17-én, kizárólag a védelem és önvédelem ügyével foglalkoztak. Abban mindenki szót értett, hogy azonnali cselekvésre van szükség, de annak módjait illetően nagymértékben különböztek a vélemények. A vita a haditanácsban folyt.

A székely katonaság október 24-én indult ki Agyagfalváról, hogy megelőzze a Székelyföld bekerítését és összeköttetést létesítsen a Mezőségen, Aranyosszéken és Tordán szervezkedő magyar népfelkeléssel. Az agyagfalvi gyűlés jegyzőkönyve a fegyveres erő kiindulását a következőkkel indokolta: a felbujtogatott románok a magyarságot már több helyen megtámadták.

Az első ütközetre október 29-én került sor Vajdaszentiván mellett, majd győztes csata után a székelyek visszafoglalták Szászrégent. Itt Dorschner ezredes néhány órás szabad rablást engedélyezett, ami végzetesnek bizonyult: a rend és fegyelem megbomlott, ezzel megkezdődött a székely haderő szétesése. Ezután a Szeben térségéből érkezett, jól begyakorolt s felszerelt, ágyúkkal rendelkező reguláris alakulatok Gedeon magyar származású tábornok vezetésével Marosvásárhelynél vereséget mértek a székely haderőre. A vereség megpecsételte a székely haderő sorsát: a felbomlás elkerülhetetlen volt. Az ellenség elfoglalta Marosvásárhelyt, Maros- és Udvarhelyszéket; Csíkot Dorschner ezredes “pacifikálta”. Egyedül Háromszéknek sikerült megvédenie területét, amihez a háromszékiek mellett hozzájárultak az agyagfalvi tábor felbomlása után idehúzódott fegyveres alakulatok, köztük a Kossuth-huszárok is. Csak itt jött létre az önszerveződésből és a székely tehetségből az az erő és lendület, amelyre Kossuthék már 1848 márciusában számítottak.

1848 novemberében a Puchner tábornok által szervezett “hármas-szövetség” a császári haderő, a román, illetve szász felkelő haderő együttes támadása kiszorította Erdélyből – Háromszék kivételével – a magyar forradalom fegyveres erőit. A magyar nemzetőrségek lefegyverzését a román felkelésre bízta Puchner, s ennek során a fegyelmezetlen és fegyelmezhetetlen paraszthadak mintegy 8-9000 magyar polgári lakost pusztítottak el nagyrészt Alsó-Fehér megyében és az Érchegységben: felégették s lakóinak jó részét megölték Nagyenyed, Abrudbánya, Zalatna, Verespatak városoknak, s nagy számú falu magyarságát is hasonló sors érte. A polgárháború román veszteséglistája, legalábbis ami a polgári lakosságot illeti, 1848 őszén szintén jelentős volt, de nem haladhatta meg az ezer főt. 1849 tavaszán azonban, miután Bem tábornok visszavette Erdélyt, a számonkérés során mintegy háromezer románt, nagyrészt a polgárháborús tettekért, kivégeztek a magyar rögtönítélő bíróságok, illetve a vadászcsapatok. Nem kétséges azonban, hogy a román áldozatok közt is voltak olyanok, valószínűleg nem is kevesen, akik nem öltek magyarokat s nem is vezényeltek felkelőket magyarok ellen. Ez a kérdés azonban további kutatást igényel.

Visszatérve a hadműveletekhez. Bem tábornok három hónap alatt kiűzte az ellenséget Erdélyből s csak a Nyugati Érchegység maradt a felkelők kezén, Ahol Avram Iancu végig a helyzet ura maradt. A cáriak nyári beavatkozásáig fennmaradt időben Erdély belső helyzete az unió által megszilárdult, védelmi rendszere, amely főként a székely haderőre épült, megerősödött.

A cári támadás Erdélyben 1849. június 18-án indult meg, s az erdélyi magyar fegyveres erők augusztus elejéig tudták feltartóztatni a jóval nagyobb létszámú cári és császári hadakat, megakadályozva azt, hogy Magyarországot hátba támadják Erdély felől.

A világosi fegyverletétel pecsételte meg Erdély sorsát is: az erdélyi haderő augusztus közepén Zsibónál, illetve Dévánál tette le a fegyvert.

Milyennek látja a mai történetírás a forradalom mérlegét?

Röviden: a magyar forradalom programját Erdélyben is megvalósították. Eltörölték a rendiséget biztosító törvényeket, s elfogadták a polgári átalakulást biztosító jogi normákat. Bár a magyar forradalom a nemzetiségi kérdést Erdélyben sem tudta megoldani, kétségkívül sokat tett a nemzetiségek jogainak biztosítása érdekében. Az egyéni szabadságjogokat minden állampolgárra kiterjesztette, a jobbágyfelszabadítás a románság nagy tömegeit megszabadította a feudális függőségektől, s kisbirtokosként tulajdonossá tette. A teljes vallási jogegyenlőség kimondása – tekintettel az egyházak nagy szerepére az oktatásban és a társadalomszervezésben – akár közösségi jogként is értelmezhető. Végül a Kossuth és Bãlcescu által aláírt “Megbékélési tervezet” s a Szemere-kormány által előterjesztett és Szegeden elfogadott nemzetiségi törvénytervezet a kollektív jogok terén is további jelentős engedményeket tett a nemzetiségeknek.

Úgy véljük, hogy  a forradalom és szabadságharc eredményeinek s hibáinak tárgyilagos elemzése által a magyar és román történetírásnak módja lesz 1848-1849 vitatott kérdéseiben is egymáshoz közelíteni.