Szilágyi Miklós cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (8.) Országos Konferenciáján

Aki azt szeretné igazolni, hogy a 19. századi ármentesítési munkálatokat a kortársak nem fogadták osztatlan lelkesedéssel, könnyen rátalálhat a mederrövidítések, gátépítések kisebb-nagyobb hibáit, valamint a halászatban vagy az állattartásban megmutatkozó, a termőföld megnövekedett terjedelmével nem feltétlenül arányos „veszteségeket” emlegető véleményekre. Idézhetnék tudós szaktekintélyeket a „nyereség” és a „veszteség” mérlegét készítgetve, amint tette pl. Bellon Tibor az ármentesítések előtti ártéri gazdálkodásról értekezvén. Az ő kortárs tanúja a magyar mezőgazdaság állapotának és fejlesztési lehetőségeinek 1869-ben terjedelmes közgazdasági tanulmányt szentelő, a honi elfogultságoktól mentes megfigyelései és javaslatai miatt igencsak megbecsült szakértőnek számító Ditz Henrik. Aki szerint – így idézi Bellon (1996b: 311) – „Nagyon is egyoldalúlag csak a meghódított mérföldeket vették számításba, s csak nagy későn látták be, miképp a víz lecsapolása által a talajt részben elrontották, nemhogy javították volna. A víz átkát jól ismerték, áldását csak hiányából kezdték ismerni.” És idézhetném a „régi vízivilágból” végérvényesen kiszorult egykori „rétes emberek” – szilaj pásztorok és halászok, vadászok, pákászok – néprajzkutatók által közvetített múltidézését. Ők, az ügyben leginkább érintettek, az ármentesítések után mintegy félévszázadnyira – a 19-20. század fordulóján – az évről évre vízzel borított, a határ nagyobb részét elfoglaló folyóártereknek már csak az áldásait emlegették. Györffy István, a legnagyobb hatású magyar etnográfus így foglalta költői emelkedettségű mondatokba a múlt – jelen viszonyról kialakított paraszti nosztalgiákat: a vizek lecsapolása óta úgy érzi magát a nagykunsági ember, „mint a partra vetett hal. Megszámlálhatatlan nyája eltűnt, csodálatraméltó tájfajtái teljesen kivesztek. Lecsapolt földjeinek ősereje pár évtized alatt kilobbant. Sívó szík lett a rétek, fertők helyén, mely évről évre tovább terjed, és lassanként megeszi az egész határt. E föld nem tűri az ekét! Visszavárja az árvizet, a fehér gulyákat, a szilaj méneseket! A délibáb ott settenkedik a látóhatáron. Még nem tűnt el egészen. Úgy látszik ő is reményli, hogy csalóka hullámaival újból eláraszthatja a kun földet. […] De az az ember és állatfaj, melyet a lecsapolás kipusztított, nem támad fel többé! Szilaj pásztor és szilaj jószág nem lesz többé soha!” (Györffy 1984: 8-9).

Határozottabban fogalmazott vélekedések és súlyosabb érvek is idézhetőek lennének a 19. századi ármentesítések kortársi kritikájaként, mégsem folytatom, mert nem szeretném, ha ez az előadás a szabályozatlan folyók mentén folytatott s az ármentesítések következtében visszavonhatatlanul a múltba tűnt paraszti gazdálkodás apológiájának tűnne. Az ártéri haszonvételeket szeretném ez alkalommal sorravenni, azt bizonyítandó, hogy az évszázados tapasztalatok megtanították a szabályozatlan folyók mentén megtelepült parasztokat, hogyan is lehet együtt élni az évről évre ismétlődő áradásokkal, hogyan lehet haszonra fordítani a rétek és mocsarak növényzetét és állatvilágát, akár az értéktelen gazokat, az emberi tápláléknak alkalmatlan „melléktermékeket” is. A hasznosításban megmutatkozó leleményesség példái pedig – szándékomtól függetlenül – azt a látszatot kelthetik, mintha arról szólanék, hogy az emberi létfeltételeknek csak a mesékre fogékony képzelettel belátható, valamikor mégis létező sokoldalúsága, gazdagsága süllyedt a múltba – és bűnös felelőtlenség volt hagyni (sőt: költséget, emberi erőfeszítést nem kímélve segíteni, siettetni!) hogy a múltba süllyedjen.

Hogy ne keletkezzék ilyen látszat, jobb már elöljáróban egyértelművé tenni: módszertani okai vannak, ha óvakodom attól, hogy a 18-19. századi történeti forrásokból származó adatokat, illetve az ármentesítések után évtizedekkel feljegyzett, a „régi vízivilágról” szóló folklór-emlékeket a „veszteség” és a „nyereség” mérlegének elkészítésére használjam fel.

Az egykorú források bizonyító erejét az teszi kétségessé, hogy az „áldás-e avagy átok a határt elborító árvíz” tartalmú kérdés – kimondva vagy kimondatlanul – eleve sugalmazó. Pontosabban: a forrás keletkezésekor volt sugalmazó, most tehát, amikor a kutató teszi fel a maga kérdéseit, legelőször azt kell mérlegelnie, hogy az egykori kérdező elfogultsága milyen mértékben torzította/torzíthatta a bizonyító adatokként felhasználni remélt válaszokat. Abból célszerű kiindulnom, hogy ha a legilletékesebbek, maguk a parasztok fogalmazták is annak idején a válaszokat, és feltehetőleg a maguk valós vagy vélt érdekeinek megfelelően érveltek, elhatározott szándékaiktól függetlenül is figyelembe vehették/figyelembe vették az életlehetőségeiket firtató kérdezősködés – tudott vagy csak sejtett – mögöttes szándékait.

A Mária Terézia-féle úrbérrendezést előkészítő, az 1770-es évek táján az egész országban lefolytatott vizsgálódás (az ún. investigatio) pl. elsősorban a földművelés lehetőségeire, s csak kiegészítőleg egyéb jobbágyi haszonvételekre rákérdezve azt sugalmazta a Körösök vidékén vagy a Tisza mentén élő jobbágyközösségeknek, hogy az évente visszatérő árvíz „természeti csapás”, a gazdálkodás szempontjából „kártétel”. A parasztok válaszai is ilyen tartalmúak, legalábbis ilyen hangsúlyúak tehát: megfogalmazzák ugyan, hogy az árvíz elvonulása után miképpen szokták hasznosítani a réteket, ám azt is kinyilvánítják – vagy megfogalmazzák, vagy csupán sejtetik -, hogy mindez, mert szántóművelésre nem alkalmas a határ kisebb vagy nagyobb hányada, csupán „kényszerhasznosítás”. Íme néhány Békés megyei példa:

A falu vagy mezőváros elöljáróinak 1769-1770-ben papírra vetett válasza szerint: Doboz határa „nem egyéb, hanem tsak erdőbűl és nagyobb részént sombokos rétekből álló, a’ melynek mintegy huszad részén vagynak szántó földeink, a’ mellyeket jóllehet a’ vizek[ne]k árjától munkás és fáradtságos gátakkal oltalmazunk, még is az árvizektől meg nem tudjuk teljességgel menteni”; a vésztői határ „sokszor és legtöbbet árvizes, a melynek mint egy ötöd része ugyan szántó föld, de az is többnyire szik és terméketlen, s az árviztől gyakorta, feletéb való kárunkal el boritatik. Négy ötöd része pedig viz álásos, zombokos és töbnyire kákát, gyékényt, füteni való gazt s tüzi nádat termő, amelyen amidőn a viz engedi, kaszálnak vala mely nádas, kákás helyen gazt és leg inkább télen marháinkat sinlődtetyük rajta”; Köröstarcsa határának „egy negyed része, a melly hátosabb és az árviztől általunk nagy munkáju gátakkal oltalmaztatik, jó és termékeny. Három negyed része pedig a Keres vizinek áradása alá vagyon vettetve, a mellyen a midőn a viznek áradása engedi, marhainkat legeltettyük”; Füzesgyarmat határa „igen kicsin, a’ mellynek két harmad része gazos és posványos kotukból és lápos nádasból áll, a’ mellynek egyébb hasznát nem vehettyük, hanem a’ midőn meg fagynak télben a’ vizek, akkor tűzre valót vágunk rajta. Egy harmad részén pedig szántó földeink vagynak, a mellyek is székességek, lapsány és vizes voltok miatt terméketlen[ek]” (Cseh 1989: 322, 328, 362, 365).

Az ilyen és hasonló – a többi árvizeknek kitett megyéből is hosszasan idézhető – kesergések és panaszok is sokmindent elárulnak a nem elsősorban a földművelésre, sokkal inkább az állattartásra alapozódó, s a lápos-mocsaras határrészek változatos vegetációját hasznosító gazdálkodásról. Noha a földművelés szűkös lehetőségeihez mérik hozzá a válaszadók, ha már ezt sugalmazta a kérdés, egyéb lehetőségeiket. Még egyértelműbbek – az árvízjárta rétségek hasznosíthatóságáról és tényleges hasznosításáról – az egyes falvak piaci termékeit tudakoló kérdésre adott válaszok. Jogosan következtetett az ezt a forrást értékelő történész is, etnográfus is arra, hogy a Szabolcs megyei Tisza-mellék falvaiból a tavakban, apróbb-nagyobb vízállásos réteken nagy tömegben fogható hal, csík és az úri konyha által igényelt teknősbéka mellett, ha nem is rendszeresen, legalább alkalmilag piacra tudták vinni a nádat, a gyékényt (különösen a gyékényből háziiparilag előállított méhkasokat, kosarakat, szekérborító gyékényszőnyegeket), a tavakban termő sulymot (mely az úri konyhán csemegének számított, amint azt a vízinövény tüskés termésének vízi dió, vízi gesztenye elnevezése ki is fejezi – v.ö.: Szilágyi 1997: 86-92), a kannamosó füvet vagy szőlőkötöző sást. És feltehetőleg nemcsak azoknak a falvaknak a lakói, akik válaszaikban fel is sorolták mindezeket az ártéri haszonvételeket, hanem azok is, akik feledékenységből vagy „soha nem lehet tudni, mit akarnak az urak” tartalmú taktikázásból említetlenül hagyták (l. részletesen: Páll 1988: 64; Takács 1991: 74, 77-78, 80-81).

Bármennyire sokat sejtető az árvizes rétek sokféle haszonvételről a piacra vihető termékeknek ez a felsorolása, arról vajmi keveset árul el a forrás, hogy a piacozási lehetőség milyen mértékű – mennyire tömeges – hasznosítást jelentett. Homályban marad tehát, hogy a falvak lakóinak vajon milyen hányadára vonatkoznak a lehetőségek kihasználását a személyes szorgalomhoz hozzákapcsolódó ilyen megjegyzések: „szorgalmatosabb gazdák teknősbékábul is alkalmas hasznot vesznek”; a kannamosó fűből „magok hasznán kívül, ha nem restelkednek, pénzt kereshetnek a’ lakosok”.

Mert nincs más közvetlen adata, a történész is a néprajzi adalékokat szokta felhasználni mindezen „mellékes haszonvételek” egykori jelentőségének a magyarázatakor (pl. Takács 1991: 77-78, 80). Az ármentesítések előtti gazdálkodásról, életlehetőségekről szóló néprajzi ismertetéseket azonban át meg átszövik a folklór jellegű múltidézésnek, azaz: a „mesés múlt” – „sanyarú jelen” példázatos összehasonlításának szimbolikus értelmű sztereotípiákba belesűrített költői túlzásai. Egykorú források segítségével nem ellenőrizhető-kontrollálható túlzások természetesen. Az olyan „becslésnek”, mint amilyenné Györffy István stilizálta a Nagykunság régi vízi világát gyermekkorukban még megtapasztalt öregek múltba révedését, nem szemléltető- magyarázó, hanem poétikai a funkciója: „Száz esztendő alatt sem költ annyi madár ezen a földön, mint amennyi költött a rét fénykorában egy év alatt. Ezer év alatt sem nevel annyi halat a Berettyó, mint amennyit nevelt hajdanában egy esztendőn át” (1984: 30-31).

E múlt – jelen összehasonlításnak nem több a konkrét jelentése annál, mint hogy „a ma élők el sem tudják képzelni, milyen sok” volt a vízimadár és a hal. „Adatszerűen” ugyanazt mondja a magyar vizek halbőségéről, mint amit a koraújkori-újkori útleírók széltében hangoztattak, s amit tudós kortársuk, Bél Mátyás (1984: 349), a „valóságot” ismervén, természetesen nem „hitt el”, közelítette tehát a képes beszédet a reális felé: „Vannak, kik, amint látszik, a Tiszát kétharmad részben vízből, harmadában halból állónak tartják. Bármint legyen is, oly nagy a Tiszában a halak száma és a sokasága, hogy egész hosszában halszagú, különösen nyáron.” A rétségben költő vízimadarak sokaságáról pedig ugyanazt mondja ez a Györffy fogalmazta múlt – jelen összehasonlítás, mint az a metaforikus kép, melyet a 18-19. századi írásos források (Bél Mátyás is) és a paraszti emlékezők egyaránt használni szoktak volt az összegyűjthető vízimadár-tojás mesés mennyiségének szemléltetésére. A vízimadarak fészkelőhelyét ismerők – így szól a sztereotip szöveg – egy-egy alkalommal „hajónyi”, „csónaknyi” tojást vittek haza, pedig még válogattak is: csak azt vették el a fészekből, amelyik nem fias. A megrakott csónak tojásmennyisége – úgy tűnik – nehézség nélkül elképzelhető: több száz vagy ezer, talán több ezer tojást sejtet egyszeri zsákmányként. A sokszorosan megörökített, a néprajzi közlésekben mennyiség-jelölő funkciójú toposz tüzetesebb elemzése azonban arról győzött meg, hogy ez esetben ‘a tojásgyűjtők hajóval/csónakkal kutatták fel a vízimadarak fészkét, szedték el a tojásokat’ tartalmú egyszerű közlés alakult a már-már irreálisan hatalmas és gazdag „vízimadár-paradicsomot” sztereotipizáló múltszimbólummá. Azért telítődhetett ilyen tartalommal egy egyszerű, mással nem helyettesíthető technikai megoldás önmagában „nem-folklórszöveg”-szerű ismertetése, mert néha-néha, egyszer-egyszer az ügyes, a szerencsés, a szorgalmas tojásgyűjtő (ő volt a rétben és a rétből élő pákász!) valóban tele tudta – feltehetjük: tele tudhatta – rakni a csónakját tojással. Noha egyébként, általában – az évente egyszer: a tavaszi költéskor összeszedhető – egy-egy tarisznyányi, kosárnyi mennyiséggel is boldogan megelégedett bárki tojásgyűjtő „szegényember”! A kivételes, a rendkívüli zsákmánnyal való példálózás, vagyis a folklórszöveggé szerveződés, mint az át nem élt, meg nem tapasztalt múlt-élmény emberi léptékűvé formálásának poétikai módszere és eszköze persze nem különleges. A halász-vadász élményelbeszélésekben rendszerint az „általában jellemző volt” felé elmozdított egyszeri eseteket, a már-már hihetetlen élményeket – egy-egy szimbolikus értelmű történetet – szoktak felhasználni a reális élmény és a képzelet között meredező szakadék áthidalására (részletesebben: Szilágyi 1997: 92-98).

Az évről évre vízzel borított ártér „áldásaival” és „kártételeivel” kapcsolatos egykorú paraszti vélemények persze nemcsak a földművelés lehetőségeit firtató, eddig idézett adatfelvételekből ismerhetőek meg, illetve nemcsak a nosztalgikus hangulatú múltra-emlékezésekből következtethetőek ki – ha kikövetkeztethetőek. Már a 18. században folytak ármentesítő – gát- és csatornaépítő, mocsárlecsapoló – munkálatok, melyeknek az előkészítése, lebonyolítása és fogadtatása felszínre hozta az érintettek egyetértő-támogató vagy a munkálatok miatt elkeseredett-panaszos véleményét.

A 18. században nem annyira hatása, hanem körülményei miatt figyelemre érdemes mocsár-lecsapolási kísérlet történt az Ecsedi-láp vidékén, és kapcsolódóan a Szamos alsó folyásának kiterjedt árterén. Ennek a nagyszabású akciónak a dokumentumait Takáts Sándor (1898, 1899) mutatta be és értelmezte a 19. század utolsó éveiben, röviddel tehát a mocsár végleges lecsapolása után. Az előzetes mérnöki felmérések tapasztalatait és a jobbágyok panaszait bőségesen idéző, amúgy a kezdeményező Károlyi grófok érdemeit kiemelten méltató dolgozatoknak több tanulsága van mostani gondolatmenetem szempontjából:
– Az Ecsedi-láp mocsárvilága nem évezredek óta változatlan „ősállapot” volt, hanem az emberi beavatkozások – a csatornák építése, a vízvezetés, a gátépítés stb. – szakszerűtlen és tervszerűtlen voltának a következménye. Ezt a 18. századi szabályozást előkészítő mérnöki felmérések azt állapították meg, hogy a rendszertelen vízvezetések, árkolások, valamint malomgátak és a halászó rekeszek (az ún. zsallók) akadályozzák a vizek szabad folyását (részletesebben: Szilágyi 1992a: 20-56; Szilágyi 1995: 98-108). Ezek okozták a századról-századra mind nagyobb mértékű mocsarasodást. A 16. századhoz képest – egy 1723-as összeírás szerint – „az ecsedi uradalomban az elhagyott s elpusztult telkek száma már 2060 1/6-ra rúgott”(Takáts 1899:3). Azaz: ez alatt a nem egészen két évszázad alatt hatalmas, korábban földműveléssel is hasznosított területeket hódított el a mocsár.

Az átfogó, a korszakhoz képest igen körültekintő terv szerint kijelölt vízelvezető csatornák ásásának köszönhetően valóban jelentősen csökkent a vízzel borított területek kiterjedése – mindaddig, míg az egyéni érdekű felelőtlenség vissza nem fordította a folyamatot. Egy-egy érintett birtokos (és jobbágya), ha önkényesen elgátolta a csatornát, több falu határára kiterjedő kárt okozott: ismét víz alá kerültek a mentesített rétek és szántóföldek. Természetesen nem azért hányta be földdel a felelőtlen károkozó a vízlevezető csatornát, mert a maga földjét vízzel akarta elárasztani; nem is azért, mert nem tudta, hogy a gáttal feltartóztatott áradás helyet fog keresni magának a lapályokban. Azért, mert pillanatnyi érdeke (egy konkrét esetben: hogy könnyebben haza tudja szállítani a szénát, ne kelljen a hídig kerülnie) így kívánta. Azzal pedig mit sem törődött, hogy közeli és távoli szomszédainak beláthatatlan károkat okoz a laposokba, mélyedésekbe, fenekekbe terelt s ott megülepedő a víz.

Az Ecsedi-lápnak ebbe a lecsapolási kísérletébe tehát – ebből a rövid összefoglalásból is kiviláglik – a természetbe való rendszertelen, egyéni érdekű, alkalmi beavatkozások és a tervszerű, a környék összes birtokosának (és jobbágyának) érdekeit a lehető mértékig figyelembe vevő ármentesítő, vízszabályozó munkálatok elkerülhetetlen konfliktusa sűrűsödött bele.

Hasonlóan fontosak a tanulságai egy másik 18. századi vízszabályozó vállalkozásnak: a Közép-Tisza vidéki, ún. mirhói gátépítésnek. Az évente ismétlődő áradásokkor Pusztataksonynál a Mirhó-fokon lépett ki medréből a Tisza, és a Tiszántúlon a Körösökig-Berettyóig – mellesleg egykori, elhagyott folyómedrekben! – hömpölygött végig a pusztító ár, s borította vízzel hónapokra – ha nagyobb volt az árhullám, a következő esztendőig – a lapályokat, helyenként egybefüggő és terjedelmes lápot, mocsarat eredményezvén. E nagyszabású vízimunkálatot a helytörténeti és vízügy-történeti irodalom többszörösen ismertette, értékelte (pl. Károlyi – Nemes 1975; Szabó 1973, 1987). Azt a nem lényegtelen társadalomtörténeti összefüggést is hangsúlyozva, hogy a gátépítést a jobbágyi kötöttségektől önmagukat 1745-ben megváltó nagykunsági redemptus közösségek kezdeményezték, s a szomszédos Heves megyei földbirtokosok, nomeg a Helytartótanács támogatását megnyerve, valamint a lakosság igen tetemes közmunkáját igénybe véve tudták végrehajtani. (A redemptio hatásáról és a Nagykunság 18-19. századi gazdálkodásáról l. pl.: Bellon 1979, 1992, 1996a, Bellon – Örsi [szerk.] 1996).

Az egykorú paraszti vélemények ebben az esetben azért perdöntőnek, mert a Mirhó-fokon lezúduló áradás szabad folyásának áldásos vagy káros következményeiről is, a gátépítés tájátalakító és gazdálkodást befolyásoló hatásáról is ugyanaz a generáció szerzett személyes tapasztalatokat, írásba foglalt véleményüket tehát nem hallomásra – folklorizálódott múlt-emlékekre – alapozták. A személyes tapasztalatszerzésnek a kronológiája röviden (v.ö. Szabó 1973: 152-154): 1754-ben kezdték építeni az első, eléggé kezdetleges gátat, mely azonban csak néhány évig állt ellen az árnak. 1760-ban a kisújszállásiak kezdeményezésére, Kisújszállás, Karcag, Kenderes, Kunhegyes részvételével megalakult a „Kölcsönös szövetség a Mirhó-gát megépítésére”, és a következő év tavaszán „közerővel” el is készült a 490 öl (közel 800 méter) hosszú gát. Mely azután 9 évig sikeresen feltartóztatta a tiszai áradásokat; csak azért persze, mert tavasszal és ősszel 60-70 szekeres, 100-150 kézi munkás erősítette a megrongálódott töltést. 1770-ben, majd 1772-ben és 1774-ben viszont olyan nagy volt az ár, hogy a gátat elszakította, illetve meghágta. Amit azután csak 1776-ra állítottak helyre, ekkor viszont „egy értetlen esküdt és vízi tudományokban gyenge geometrának relátiójára” tudatosan és önhatalmúlag vágták át. A Heves megyei földbirtokosok (és jobbágyaik) ugyanis úgy vélekedtek – valószínűleg nem alaptalanul! – hogy a pusztító áradat a bal parti gát miatt önti el a jobb parti földjeiket, fenyegeti falvaikat. Újabb tíz éven keresztül ismét szabadon csatangolhatott a víz a tiszántúli erekben, huzamosan víz alatt tartván a laposokat. A „vízi világ” végleges visszatérésének lehetőségétől megrettenve persze azonnal szorgalmazni kezdték a nagykunsági redemptus gazdák egy sokkalta erősebb és tartósabb mirhói gát megépítését. Ennek előkészítéseként az árvizektől leginkább sújtott Kisújszállás elöljárósága kiterjedt adatgyűjtésbe kezdett: az áradások kártételeivel, valamint a gát jótékony hatásával kapcsolatos tapasztalataik írásba foglalását kérték a nagykunsági települések (Karcag, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve), a Tisza menti falvak (Tiszabura, Tiszaabád, Tiszaszalók), sőt még Berettyó és Körös menti, tehát a Mirhó-foktól majd’ 100 km távolságban lévő falvak-mezővárosok (Szeghalom Dévaványa, Gyoma, Endrőd, Szarvas, Szentes) elöljáróságaitól.

Íme néhány sokatmondó vélemény Bellon Tibor (1987) forráselemző dolgozata alapján:
Kisújszállás: „[a gát] megépülésével a rétes, vizenyős és posványos földek nagyrészént marhajáró és kaszáló földdé változván az árenda fizetéstül megmenekedett, mignem az 1770-dik esztendőben uralkodó s majd tsaknem hallatlan árviz részt szerint a kunhegyesi Ásványon, rész szerint pedig azon gátat meghágván egész földünket az kirohanó viz ujra elfoglalván és más utána következő két esztendőkben is az viznek némely része rajta hevervén, lakosaink marháikat kénytelenittettek más külső nemes vármegyebeli pusztákra és helységekre drága árenda mellett kiszerezni”;
Tiszaszalók: „a Mirhó gátnak elvágása oly nagy és tetemes kárt okoz nekünk, amely miatt el kelletik pusztulnunk, mert mind szántóföldeinket, mind kaszálórétünket, mind baromjáró pascumunkat [legelőnket] egészen elfoglalja az árviz […] nagyobb terhet szenvedünk a nagy vizek miatt, mintsem az elmult tél hozott magával; kőszikla vólna szive látván siralmas kárainkat, ki bennünket nem szánna, s rajtunk nem könyörülne, tudván, látván a nagy vizektül elviselhetetlen szenvedésünket”;
Tiszabura: „16 esztendők elfolyása alatt annyira mentünk az határunkban, hogy az árviz rajta nem lévén, gyönyörüségesen kezdettük colálni [művelni], tisztitani mindenféle haszontalan kákától, aszottól, gyégentől [gyékénytől] és varaditstól, hogy már Isten kegyelméből termett azon határunk kölest, árpát, tavasz buzát és őszi buzát is, az holott annak előtte halak és vizimadarak és a hátakon való szárazföldin kártevő farkasok laktanak […] Tudjuk azt is, hogy mig a Mirhó gáttyának hire sem volt, voltak olyan árvizek, hogy az Akolháton egy Hátra szorult a ménes, egymásnak a serényét és farkát ette és [az ár] temérdek boglya szénákat elhordott. Miolta pedig a Mirho gáttya fenn áll, azt nem tapasztaljuk”;
Szarvas: „némely esztendőben saját legelőinken semminémü marháink sem legeltethettek, egészlen elöntötte legelőinket és szántóföldjeinknek is edjik részét a viz, ez pediglen (mint szokásba vette az árviz) esztendőnként ront bennünket. Nemcsak a mezőinket, de magát a várost is”;
Szentes: „ezen vizeknek áradása még az Mirhó gáttya hajdani erőss állásában megmaradott, soha, sem oly korán tavasszal, sem pedig oly nagysággal, mint annak elvágása után határainkra ki nem öntött, és károkat nem okozott, sőtt azon vizeknek földeinkre való ritka kiöntése felettébb is zsirossá és termékenyebbé tette földeinket. – Miolta azon nevezett gát elvágattatott […] minde esztendőben kétezer darab marháinknak szükséges legelő mezeje elborittatik, s haszontalanná tétetik. A viz a urbariale pascumunkat is annyira megrontotta, hogy ahol annakelőtte szelid fü és sárkerép termett, már most gyékény, nád avagy pedig némelly részén éppen semmi sem terem.”

Az összes megkérdezett falusi-mezővárosi elöljáróság (olykor sejthetőleg, máskor a szövegbe belefoglaltan széleskörű „közvélemény-kutatáson” alapuló, tehát nem csupán a bíró vagy a nótárius vélekedését tükröző) állásfoglalásából az alábbi, egyéb írásos forrásokkal is igazolható következtetések adódnak:

1. A Mirhó-fok elgátolásával szinte minden véleményét nyilvánító település lakói egyetértettek; támogató levelükben a vízár és a laposabb határrészeken megállapodó posványok pusztításait, kártételeit részletezték. Egyetlen község – Kunhegyes – nem támogatta egyértelműen a gátépítés, az ármentesítést – inkább ellenezte. Azt írták, hogy van elegendő szántóföld, kaszáló rét és legelő a határukban, ha viszont az évi rendszerességű áradás nem öntené el a környéket, a lakosság elveszítené a halászat, a csíkászat, valamint a nád és gyékényvágás lehetőségét. Bár a mirhói gátról véleményt nyilvánító faluközösségek közül egyetlen volt Kunhegyes, mely a rétségi haszonvételek elvesztése miatt aggódott, a korai ármentesítő munkálatok paraszti kritikája más vízjárta területeken is az övékéhez hasonló érvelésű volt. Andrásfalvy Bertalan (1973: 54) közölte a sárközi jobbágyok 1774-ben kelt könyörgő levelét, melyben – a Duna szabályozásának, a partok feltöltésének terveiről értesülvén – így fogalmazták meg (az itt idézhetőnél persze hosszasabban) aggodalmaikat: „Valóban ha mind ez úgy megtörténhetnék és végbe vitethetnék, talán valami hasznot lehetne remélni; de még akkor is az munkának század részét alig érhetné fel, sőtt minékünk nyilvánságos károkat és majd utolsó pusztulásunkat okozván félelemmel várhatjuk. Mipedig kik Gyermekségünktől itt lakunk, és mind nagyobb, mind kissebb árvizeket értünk [tudjuk, hogy a vizeknek] rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszállást és marha legeltetést tapasztalunk, az Halbul pediglen nemcsak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat és portio fizetésünket szerezhetyük.”

2. Az ármentesítés előnyét, félreérthetetlen hangsúlyokkal, nemeg a földművelés kiterjesztésében, hanem az állattartás – azaz: a legeltetés és a kaszálókon összegyűjthető szénára alapozott teleltetés – biztonságosabb voltában jelölték meg a tiszántúli települések lakói. Azért panaszkodtak mind a redemptus (azaz „szabadparaszt”), mind a jobbágy faluközösségek, mert a legelőiket elöntő árvizek miatt „külső határokon” kénytelenek legelőt bérelni, és a teleltetéshez szükséges szénát is ott kell megszerezniük. Kifejezték ezzel „az állattartáshoz akkor is ragaszkodunk, ha drága pénzen kell legelőt és kaszálót bérelnünk” tartalmú érveléssel, hogy az alföldi mezővárosok gazdálkodási rendszere az önellátó földművelés és az árutermelő pusztai állattartás (eléggé törékeny, ám a csak legeltetésre alkalmas rétségek nagyobb részaránya miatt mégiscsak jól megvalósítható) egyensúlyára épült. Olyan értelemben, ahogyan azt Bellon Tibor (1996a: 377) a Nagykunságról szólva, de az általánosítás igényével megfogalmazta: „a mezővárosi fejlődés gazdasági alapját elsősorban a földesúri befolyástól részben vagy egészében mentes, és a kötött használatú telki állományon kívül levő puszták megszerzésében és az ezeken folytatott árutermelő állattartásban” kell látnunk. A gátépítés kikényszerítése érdekében végzett adatgyűjtés persze homályban hagyja a mögöttes szándékokat: azok kezdeményezték Kisújszálláson, s azok nyilvánítottak véleményt a többi településen, akik a térséges legelők fenntartásában és lehető kiterjesztésében voltak érdekeltek. Azok tehát, akik a legnagyobb hasznot húzták – és remélték a jövőben – az árutermelő állattartásból. Azt is hozzá kell ugyanis tennünk az elmondottakhoz, hogy a gátépítés a kevésbé módos redemptusok, különösen a közös használatú legelőkben, kaszáló rétekben mind inkább korlátozott irredemptusok ellenállása, lázongása közepette zajlott, és időben egybe esett a nagykunsági (relatív!) népességfölösleg Bácskába költözésével (v.ö.: Szabó 1973: 155-156. – a Bácskába költözésről l.: Kaposvári – Bagi 1989).

3. Mert a gátépítés elkerülhetetlen voltát akarta igazolni az adatgyűjtés, az áradások sorozatos elmaradásának negatív következményeiről: a szárazság okozta ínségről – az emlegetett 16 év alatt bizonyára voltak szárazabb esztendők – a nyilatkozó elöljáróságok természetesen nem panaszkodtak. A végleges gát megépülése – 1786/87 – után viszont a káros következmények is mind nyilvánvalóbbak lettek: néhány esztendő múltán már hatalmas aszályok sújtották a vidéket! 1790-ben, majd 1794-ben komoly erőfeszítéseket kellett tenniük a nagykunsági mezővárosok elöljáróságainak, hogy az állatállományt kiteleltethessék, a lakosságot pedig, enyhítendő az éhínséget, ellássák a minimális élelemmel. (A pusztító aszályokról l.: Szilágyi 1966: 91-136; Szabó 1991). A meteorológia-történeti adalékokat egybegyűjtő adattárak szerint (Réthly 1962, 1970) az aszályok periodikusan ismétlődtek. Már az ármentesítések előtt is ínséget okozó hatásuk csak úgy érthető meg, ha figyelembe vesszük: az áradás elmaradásának és a csapadékhiánynak együttes következménye volt az aszály. Ebből pedig az következik, hogy az árvíz nem lehetett évről évre azonos erősségű, a gátakkal védekezés hiányában legelőt-szántóföldet, embert-állatot mindig egyformán fenyegető.

Bél Mátyás Szabolcs megyében szerzett értesülése szerint „e tájon számos olyan mocsarat találunk, amelyek időjártával kiszáradnak, s igen jó legelőt nyújtanak. Sőt szántás-vetésre alkalmasak lesznek. […] Egyesek megfigyelték, hogy hétéves időszakokban a víz leapad, majd visszatér. Mások tagadják, hogy az rendszeres lenne, azt mondják, hogy a váltakozás az egyes évek esős időjárásának és a szárazságnak következménye” (Bél – Schemberger 1979: 14). A hétéves periódus persze nem igazolható (amúgy is „gyanússá” teszi az ilyen híradást a hetes mint afféle „szent” szám), a periodikusság azonban igen. A 20. század első éveiben fogalmazta meg a halászati szakíró Répássy Miklós (1903), hogy a Tisza sokszor emlegetett legendás halbősége „nem volt folytonos, évről évre tartó, hanem csak időszakosan ismétlődőe az árvizek kedvező vagy kedvezőtlen lefolyása szerint”. Répássy „koronatanúja” egy mindszenti halászmester, aki a 19. század elejétől az 1890-es évekig – részben halász-felmenőitől hallottak, részben saját tapasztalatai alapján – pontos feljegyzéseket készített a halbőségről és a halszűkéről. Ezeket a tapasztalati tényeket egzakt vízmérési eredményekkel is összehasonlította a jeles szakíró. Eszerint: a 19. század első két évtizedében bővében voltak a tiszai halászok a halnak; különösen az 1816-1820 közötti, hatalmas áradásokat hozó esztendők fogási eredményei voltak kiemelkedőek. 1831-től viszont hatalmas szárazság következett. A mindszenti halászmester így írt ezekről az évekről: „A halastavak sorban kiszáradtak, a halasmedencékben barmok legeltek. Oly szegénység ütött tanyát a halászok között, hogy azok nagy része megvált a mesterségétől, s a földművelésre adták magukat, csikósnak, bojtárnak, béresnek stb. álltak be. A halászok csónakjai, bárkái a folyó partján száradtak szét, tüzelőanyagul használták fel azokat, vagy sertésólakat készítettek belőlük”. A negyvenes évektől azután ismét halbő esztendők következtek; főleg 1845 hozott kiemelkedően gazdag halászatot, amikor a víz kora tavasztól augusztus végéig az ártereken maradt. Mire a víz végre visszatért a medrébe, a halászok legnagyobb gondja a haltömeg értékesítése volt: „Ha a kereskedő egy-két forintért megvett két mázsa halat, a harmadikat ráadásul kapta” – így jellemzi az öreg halász a hal értéktelenségét egy szó szerint nem feltétlenül igaz sztereotip fordulattal.

Az elkeseredett panaszok természetesen a kivételesen nagy árvizek, több évig tartó árvizes időszakok esztendeiben fogalmazódtak. A sárközi Báta (Tolna megye) lakói pl. 1780-ban így részletezték a szokatlanul nagy és tartós áradások következményeit: „A rettentő nagy árvíz hosszasan a mai napig is rajtunk uralkodván, annyival is inkább több és siralmasabb károkat tett, hogy minden kaszálló rétjeinket és legellő mezeinket el vette és sehol az egész határunkban nints reménységünk a hol valami kis szénát takarithatnánk. Most is marháinkat a zöld náddal tartogattyuk, de már ez is megvénült nem eheti a Marha, és már annyira jutottak, hogy a nagy étlenség miát alig járhatnak” (Andrásfalvy 1975: 411). Hozzá kell tennem: a már-már irracionális képekké fogalmazott, szinte áthatolhatatlannak ábrázolt ártér egykorú leírásai, s még inkább ezeknek múltidéző-folklorizálódott emlékei is elsősorban – lehet, hogy kizárólag – a kivételesen nagy árvizű periódusokra vonatkoznak (l. pl. a Szűcs 1977, 1992 közvetítette „vízi világ” képet). És ezekre vonatkoznak az ilyen, sztereotíp módon ismételgetett leírások is: rendkívül sok a hal, erőfeszítést sem kell tennie, annak, aki hozzá akar jutni, a piacon tehát igen olcsón kel el, és a disznókat is hallal hizlalják; a vizek olymértékben elborítják a vidéket, hogy egyik faluból a másikba, sőt a falu temetőjébe is csónakon közlekednek stb. Györffy István (1984: 30) – hivatkozva K. Nagy Sándor 1888-as adataira is – így mutatta be pl. Komádit: „a faluból is csak két helyen lehetett száraz földön kijutni. Még halottaikat is csónakon hordták a temetőbe. Valóban nagyszerű volt látni 40-50 csónakot egy temetésen, amely csónakraj elébb a templom mellett kötött ki, hova szintén többnyire csónakon jártak. Valóságos kis Velence volt!” Magam pedig a kárpátaljai Nagydobronyban hallottam 1990-ben egy akkor 88 éves, kiváló memóriával megáldott öregembertől: „Itt a Latorca elöntött mindent, a faluba’ is úgy tekergett mindenütt. Öreganyám azt mondta, hogy minden embernek a kapuba’ vót a csónak. A halottat is a csónakon vittík temetőbe, nem vót kövesút seholse”. (Bodrogközi példákra l.: Ébner 1925: 72-74, 92-96)
Ha pedig nem az évente visszatérő áradás, csak a pusztítóan nagy árvíz miatt keseregtek a folyóparti lakosok; illetve azért építettek gátat, hogy ezeket rendkívüli, a megszokottól eltérő, ezért pusztító áradásokat kivédjék, az évente ismétlődőekkel – logikai a következtetés – nyilván megtanultak együtt élni. Az „együtt élni” azt jelenti, hogy az áradások szokásos lefolyását és jótékony hatását belekalkulálták gazdálkodásuk rendszerébe.
A „hogyant” hadd világítsam meg az állattartás és a halászat példájával:
A „szilajnak”, „ridegnek” emlegetett, tehát külterjes állattartás a legeltetésre és a teleltetésre: a vegetációs időszakban összegyűjtött takarmány feletetésére alapozódott. Mind a legelő, mind a kaszáló rét létfenntartó jelentőségéből következően:
– A vízzel borított rétek, ha idejében vonult le róluk az ár, bő füvet termettek, s ezek egy része inkább legeltetésre, más része szénaként való tartalékolásra volt alkalmas. Gondoskodtak tehát róla, hogy az áradás lefolyása a legkedvezőbb legyen. Ennek módszere pedig – amint azt Andrásfalvy Bertalan a dunai Sárköz s a hozzá közeli Duna-mente példáján szemléletesen leírta (1965, 1973, 1975) – a folyót és az ártéri medencéket, illetve az ártéri laposokat egymással összekötő állandó vagy időszaki vízfolyások, az ún. fokok karbantartása, tisztítása és vízlevezető árkok „vájása” volt.
– Mivel a falujuk határát alaposan ismerték a parasztok, tudták, hogy a különböző térszinteken lévő rétek és legelők mikor, milyen ütemben kerülnek (vagy nem kerülnek) víz alá, s mikor szabadulnak fel. A vizekkel szabdalt, nagyobb áradáskor vízzel körülölelt réti legelőről idejében áthajtották tehát az állatokat a magasabban fekvő mezőségi jellegű vagy erdei legelőre. Azaz: kialakították a rendszerint a tavaszi hónapokban bekövetkező áradás éves üteméhez igazodó legelőváltás rendszerét – amint az Andrásfalvynak a Duna mentére vonatkozó, levéltári forrásokra alapozott tanulmányaiból kiviláglik. Ha a legelők szabályozott váltogatásának ez a rendszere – eddigi ismereteink szerint – kevésbé volt is jellemző a Tisza mentén, a vízzel borított rétek és legelők pillanatnyi állapotának ismeretében hozott tanácsi határozatokat, melyekben a legeltetési rendnek a váratlan áradás miatt elkerülhetetlen módosítására utasítják az egyes nyájak pásztorait, a Nagykunságból is részletesen megismerhettük. Egyetlen év – 1846 – kisújszállási intézkedéseit hadd idézzem szemléltetésül: tavasszal a ménes számára a Kurva-hátat, az ökörcsorda számára a Pázsit, a Perjés, a Rakocás és Kengyel szigeteket jelölték ki, egy hét múlva azonban visszavonták a határozatot, mivel olyan nagy volt már a víz, hogy a szigetek szárazon maradt részein nem fért el az ökörcsorda. A lovakat pedig a fergetegtől féltették, ezért két hétre Ludasra, az addig tilalmas kaszálóként kezelt szigetbe hajtatták a ménest, végleges legelőjüket pedig – igen gondos mérlegelés után – Göröngyös szigeten jelölték ki. Részletezték ugyanakkor a többi nyájjal kapcsolatos, ezzel a döntéssel összefüggő intézkedéseket is. Volt gondja rá a tanácsnak, hogy ezt követően „a külső réti szigetek” megvizsgálására hiteles személyeket küldjön ki, akik azt jelentették, hogy alig apadtak a vizek, így a szigetek hátas részei legeltetésre nem, csak álláshelyül használhatóak. Jó legelő van viszont a szigetek szélein, ahonnan már visszahúzódott a víz, az ottani legeltetést megengedi tehát a tanács (Bellon 1996a: 131-133). A 18-19. században Kunszentmártonhoz tartozó Mesterszállás és Csorba pusztáknak a külterjes állattartásban játszott szerepét pedig így összegezte Bellon Tibor (1995:28): „a két külső puszta kiegészítette egymást: csapadékos esztendőben – ha Mesterszállást az árvíz fenyegette – a magasabban fekvő Csorbán tartották a nyájak nagy részét, szárazabb időszakokban viszont a Körös menti legelők voltak előnyösebbek”.
– Minél nagyobb volt az állatállomány, annál nagyobb fontosságot tulajdonítottak a szénagyűjtésnek; sokkalta nagyobbat annál, mint a szilaj állattartás 19. század végi – e század eleji ismertetései sejtetik, olykor állítják is, mondván: a szilaj jószág „télen-nyáron a rétet bújta”. (A rétgazdálkodásról, szénacsinálásról l. Paládi-Kovács 1979 összefoglalását). A réti széna amúgy sem minősíthető a szántóműveléssel nem hasznosítható térség csekély értékű „melléktermékének”! Hogy mennyire nem tekintették annak a kortársak, jól kifejezi egyetlen adat. A dunaszekcsőiek 1845-ben folyó úrbéri perében az uradalom ügyvédje „számítást terjesztett a bíróság elé, melyben azt bizonyította be, hogy a jobbágyok által kevés értékűnek mondott szigeti rét egy holdjából több jövedelmük van, mint a szántóföld ugyanakkora darabjából”. A jobbágyok persze vitatták ezt a számítást, mely egyébként 2 Ft 40 kr-ra becsülte a szántók, 3 Ft 10 kr-ra a rétek egy holdjának jövedelmét, a vitának azonban, ellenérdekű felekről lévén szó, nincs jelentősége (Andrásfalvy 1975: 302-303). A kaszálókat – az ártéren belül – nem feltétlenül s nem mindig különítették el a legelőktől. Az azévi legeltetési lehetőségeknek, illetve a fűtermés mennyiségének-minőségének ismeretében döntötték el, hogy előbb lekaszálják-e szénának a fű egy részét, s csak amikor újra sarjadni kezd, verjék rá a jószágot; illetve, hogy a kiváló füvet termő, s ezért rendszeresen kaszált rétet tilalomban tartsák-e a sarjúkaszálásig, vagy – mert a jószágnak már nincs megfelelő legelője – az anyaszéna lekaszálása után inkább legeltetéssel hasznosítják. Tanulságosan mutatta be ezeket az évről évre, évszakról-évszakra más és más döntéseket is Bellon (1996a) a Nagykunság 18-19. századi állattartó gazdálkodásáról szóló, fentebb már idézett monográfiájában.
– Jól ismervén a tenyésztett állatok egymásétól kisebb-nagyobb mértékben eltérő táplálékigényét, gondosan mérlegelték, amikor az egyes nyájak legelőterületét kijelölték, illetve az évközben megváltozó lehetőségek ismeretében újra meg újra módosították azt, hogy a sertés kiválóan megél a pocsolyás nádasokban-gyékényesekben is, a szarvasmarha viszont csak tengődik a nád- és kákaféléken, esetleg jobb fű híján fanyalodik rá. Amit persze nemcsak a parasztok, a kortárs értelmiségiek is pontosan tudtak! Bél Mátyás (1993: 7) pl. így jellemezte a Békés megyeiek sertéstartását: „…makkban szegény ugyan ez a táj, viszont pompás, terjedelmes nádasai vannak, s a kondák egész éven át megszállva tartják őket, s olyan mohón falják az édes nádgyökeret, mint másutt a makkot”. A szarvasmarha esetében viszont azt emelte ki, hogy vannak a barmokra felettébb ártalmas füvek; a juh esetében pedig azt, hogy „nehezebben gyarapszik a vizenyős helyek és rétek miatt”.
– Az ún. szilaj pásztorok – azok tehát, akik hóban-fagyban együtt tartották a természeti viszontagságokat jól tűrő állat-seregleteket: a szalontai sertéskondát, a nagyszarvú magyar szürke marha gulyát, a racka juh nyájat – nem csupán a romantikus túlzásokkal át meg átszőtt múltidézések szerint, egykorú forrásokkal igazolhatóan is kemény, bátor, s a faluközösség belső szabályrendszerét nehezen tűrő emberek voltak. De nem az elvont szabadságeszmény megtestesítői, hanem korlátozott döntési jogú alkalmazottakh, akik a legelőhasználattal kapcsolatos eseti döntésekkor a gazdaközösségeknek – illetve választott vezetőiknek – utasításait hajtották végre! Abban az értelemben, ahogyan ezt Bellon Tibor (1996a: 141) – a 18-19. századra, s nemcsak a Nagykunságra érvényesen – megfogalmazta: „Nemcsak a pásztorra volt […] bízva, hogyan legel, hogyan gyarapodik a jószág. A legelők beosztása, a legeltetés rendje, a terület eltartóképességének követése napi feladata volt a jószágtartó közösségnek, s ezzel együtt napi feladata volt a jószágtartó közösséget képviselő városi tanácsnak is. A pásztor ebbe a rendbe illeszkedve végezte a maga napi munkáját közösségi felügyelet és közösségi irányítás alatt”.

A halászat eredményessége az áradással – apadással összefüggő halmozgástól, és ennek kedvező vagy kevésbé kedvező lefolyása miatt egyszer kisebb, máskor nagyobb halszaporulattól függött. Eszerint:
– A kiszámítható, és mennyiségi (nem feltétlenül minőségi!) szempontból jelentősebb zsákmányt az ármentesítés 19. század közepi befejezéséig az ártéri tavak, nem a folyómedrek biztosították. A Mindszent-algyői Pallavicini uradalom 1840-es években vállalkozó-bérlőkkel kötött szerződései szerint a Gyevi-fokhoz tartozó ártéri tavak halászatáért 2550 Ft-ot, a Tisza nagyhálós halászatáért 800 Ft-ot, a Tisza kisszerszámos halászatáért pedig 250 Ft-ot, összesen tehát 3600 váltóforintot kellett fizetniük a bérlőknek (Szilágyi 1986). A folyót a tavakkal összekötő fokokon ui. áradáskor kiúsztak az ívóhelyet kereső halak, melyeket azután a fokon rekeszt építve visszatartottak a tóban. Azaz: nem engedték, hogy – ösztönüknek engedelmeskedve – elhagyják a sekély vízmedreket, s akkor halászták ki – rendszerint ősszel, esetleg télen -, amikor piaci méretűre növekedtek, amikor technikai értelemben a legegyszerűbb volt a kifogásuk, s amikor a piaci értékesítés könnyebben megoldható volt, mint nyáron, a halhús gyors megromlásának veszélyével versenyt futva.
– A rekeszépítés – pénzügyi értelemben is, nemcsak a belefektetett munkamennyiség értelmében – beruházást jelentett. (A halmegállító rekesz szerkezetére, megépítésének szervezeti kérdéseire és halászati jelentőségére l. Andrásfalvy 1975: 159-181; Szilágyi 1977, 1982; 1995: 98-108). A cölöpökből-gerendákból összerótt „kerítés” is, a vesszőfonatú, karókkal megerősített falazat is csak akkor volt a céljának megfelelő, ha ellen tudott állni az ösztönüktől űzött halak tömeges „támadásának”. Wernher György 16. századi udvari kamarás beszámolója szerint: „A parasztok mielőtt leapadnának a vizek, bizonyos sövényekkel elrekesztenek, hogy a visszaáramló vízzel el ne menjenek a halak. Ilyen módon ott éppúgy körülzárva tartják őket, mint a halastavakban. Ám nemritkán megtörténik, hogy mintegy nekizúdulva átszakítják a sövényt és kitörnek, a parasztok munkáját és reménységét semmivé téve” (idézi: Bél 1984: 349). Ugyanezt mondja el a rekesz „próbájáról” egy, a 19. század közepén-második felében élt mindszenti halászmester élményszerű leírásában: a tóba zárt halak „ráfeküsznek a zár-rekeszre, úgy annyira, hogy a vízfolyást is megakadályozzák […] Igy teszik próbára a rekeszt erősségét. [Bármilyen masszív építmény is a rekesz], nem egy, de igen sok esetben sikerült a zárrekesz gerendáit, valamint berakott oszlopait meglazítani vagy kitörni” (Szilágyi 1987: 25). Az ilyen beruházásra, költséges vagy kevésbé költséges technikai megoldással ugyan, mind a halászati jog tulajdonosai – azaz: a legértékesebb halasvizeket tilalmassá nyilvánító, s az allodiumok módjára kezelő földbirtokosok -, mind a vállalkozó-bérlők, mind a jobbágyparasztok vállalkoztak. A termelés rendszerében elfoglalt helyzetüktől függetlenül gazdálkodtak tehát a halászó vizekkel. – A rekesz segítségével az ártéri tavakban megtartott haltömeg „lehalászása” (tudatosan használom a mai tógazdasági szakkifejezést!) jól szervezett halpiacot feltételez. A halpiac és az akár nagy távolságokat is áthidalni képes vízi avagy szekerező halszállítás valóban létezett. Források igazolják, hogy a 18-19. században a kereskedő-vállalkozók jelentős tőkét kockáztattak nagy távolságban lévő városok hallal való ellátása érdekében. Győri halkereskedők – majd’ egy évszázadon át – a Sárköz és a baranyai Duna-szakasz ártéri tavait bérelték (máskor értékesítési szerződést kötöttek az itteni bérlőkkel), hogy az ősszel kifogott haltömeget hatalmas dunai bárkákban vontassák fel Győrbe, olykor tovább: Bécsbe (Solymos – Solymosné 1978, 1979, Szilágyi 1984) A mezőberényi halászok – a 19. század első felében – a szomszédos Köröstarcsa halszatócsaival kötöttek szerződést, akik vállalták, hogy előre meghatározott, minőség szerint differenciált áron a kifogott teljes mennyiséget folyamatosan átveszik, és távoli piacokra – egyéb szórványadatok szerint Nagyváradra is, Pestre is – szállítják (Szilágyi 1989: 216-218). A túrkevei halászok Berettyóból kifogott zsákmánya – esetenként valamelyik környékbeli zsidó halszatócs közvetítésével – szintén eljutott a pesti piacra. Egy dévaványai kereskedő és túrkevei fuvarosa között támadt pereskedés a több napig eltartó szekeres szállítás egy aprócska trükkjét is segít leleplezni: az élőhal szállítására szolgáló lajtba sós vizet töltöttek, mert ebben lassabban büdösödött meg a hal. Mielőtt azonban a pesti piacra elérkeztek, egy városszéli kútnál lecserélték a sós vizet – a vevőnek nem volt szabad tudnia a szatócspraktikákról (Szilágyi 1992b: 227-228).

Az évről évre ismétlődő – tehát a nem rendkívüli, nem sorscsapásszerű – áradásokhoz való alkalmazkodásról, az áradó víz haszonra fordíthatóságról felsorakoztatott adataim és következtetéseim akár azt is bizonyíthatnák, hogy a mentesített területeknek – mint termőföldeknek – a haszna nem volt arányban a „veszteségekkel.” Tartom magam azonban ahhoz, amit a bevezetőben mondottam: jobb óvakodnom attól, hogy az előadásom a visszavonhatatlanul a múltba süllyedt „régi vízi világ” apológiájának tűnjék. Annyit talán mégis megfogalmazhatok, hogy a megszokott lefolyású és erősségű áradásokat nem tekintették a 18-19. században élt parasztok katasztrófának – kitanulták a természetét.

Szilágyi Miklós