A tananyagszerkesztés néhány dilemmája a rendszerváltozás után. Závodszky Géza előadása.

Elhangzott a Történelemtanárok (3.) Országos Konferenciáján

Kortársként abban a kivételes élményben van részünk, hogy egy a történelemben szinte példa nélküli gyorsasággal végbement éles fordulat részesei vagyunk. Egy olyan fordulaté, amelynek olajozott dramaturgiáját mintha számítógéppel írták volna, s amely egyediségével, másfelől a földrajzi színtér országokat és kontinenseket átfogó méreteivel zavarba ejti a megfigyelőt. Minket történelemtanárokat, akik a történelmi analógiák javíthatatlan alkalmazói vagyunk, jobban, mint másokat. Vannak, akik úgy értékelik az eseményeket, nem történt más: megszűnt egy birodalom. Nem csak egy birodalom szűnt meg. Egy korszak ért véget. A most letűnt birodalom magja, a hatalmas ország viszont maradt. A francia forradalomban – ha már analógiákat emlegettünk – az „ancien régime” omlott össze. Franciaország idővel erősebb lett, mint valaha volt.

A sárkányfogvetemény és gyümölcsei, az ideologikus alapon szervezett totalitá¬rius birodalmak az első világháború lövészárok és gránát szaggatta talaján sarjadtak. Megszakadtak a 20. század biztató tendenciái. Az új zsarnokság nem elégedett meg a hatalom minden szintjének birtoklásával, igényt tartott a lelkekre is. A 19. század vívmányait a 20. század technikájával és tömegesedési tendenciájával egyesítve a saját céljaira fordította. Így az általános olvasás- és írástudást, a kötelező népoktatást, a monopolizált sajtót, rádiót, televíziót, egy sajátosan fölfogott népművelés gondosan kimunkált – s persze kihasznált – rendszerét. A hol megbélyegzett, hol választott tudománnyá kikiáltott történelem szerepéről, mely történelem egyszerre volt – paradox módon – a múlt kiátkozásának eszköze, másfelől a jövő bizonyítéka, valamennyiünknek volna mondanivalója.

A totális rendszer összeomlott, az alkotmányos fordulat megtörtént, az alaptörvények megszülettek. Az új falak közé azonban – jobb híján – bevittük a régi holmit, hogy most már egészen konkrét legyek, a régi tanterveket, a régi tankönyveket, és a fejünket sem üríthetjük ki egyik napról a másikra. A tájékozott, szakmáját szerető, jó történelemtanárok – s itt a túlnyomó többségről van szó – a „rendszerváltozást” a történelemtanításban nem 1989–90-ben, hanem sokkal korábban kezdték meg. Az elmúlt évtizedeket a történelemtanárok szemszögéből úgy is ábrázolhatjuk, mint folyamatos, s a dolgok természeténél fogva mindig magányos küzdelmet az egyoldalúságok és vulgarizálások ellen.

Kérdés azonban, hogy elegendő-e a hétköznapi józan ész reflexe rendszerváltozás után, nevezetesen, elegendő-e a szitkozódó vagy tömjénező jelzők kicserélése? Jó megoldás-e, ha problematikus vagy fölpumpált, aktualizált anyagrészeket, indokolatlanul a középpontba állított személyiségeket egyszerűen kihagyunk, vagy ellenkezőleg, újabb információk beiktatásával, kritikus megjegyzésekkel a „helyére teszünk”? Nyilvánvalóan nem. Tapasztaljuk nap mint nap, hogy jó szándékú tankönyvi kísérletek voltaképpen a tananyag-kiválasztás régi logikáját követik, torz arányokat reprodukálnak, s olyan korábban önkényesen megjelölt csomópontokat járnak körbe, olyan problémákat vitatnak, amelyek friss szemű, jó hallású tanítványaink számára ma már teljességgel érdektelenek.
Márpedig a marxizmus, illetve nevezetes „alkotórészei”: a történelmi materializmus és a tudományos szocializmus mind az anyagkiválasztásban, mind a periodizációban a maguk arculatára formálták a különben – mint mondtuk – szívós utóvédharcot folytató iskolai történelemtanítást. „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – állapította meg a Kommunista kiáltvány. „Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és céhlegény […] szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot viseltek, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött” – olvashatjuk ugyanott. Így lett a történelem nemegyszer periférikus, kuriózumszámba menő eseményeiből törzsanyag és érettségi tétel, s a kimeríthetetlen történelem szövetéből egydimenziós, szűkített politikatörténet, vagy a formációelmélet Prokrusztész-ágyába tördelt vulgáris gazdaságtörténet. Az ember nembeli lényegéből következő együttműködési készség pozitív mintáinak tanulmányozása helyébe a „termelési viszonyok” absztrakciója vagy a gyűlölködés (az „osztálygyűlölet”) olykor nagyon is konkrét, s példává emelt megnyilatkozásai léptek.

Sajátos ellentmondásokat szült és igen színvonaltalan megoldásokat hozott az, hogy nemcsak a marxizmus monopóliuma bénította meg és torzította el a szellemi élet egészét, hanem a marxizmus mint önmagában koherens és tudományos rendszer is eltorzult a létrehozott totális államban, amely a szellem bármilyen megnyilatkozását a mindenható államérdek szolgálólányává züllesztette. A marxizmus ugyanis maga is a felvilágosodás értékrendjét elfogadó, nyitott, a demokrácia irányában tájékozódó világban született, és hivatalos világnézetté emelve nemcsak hitelét, hanem belső koherenciáját is elvesztette.
E körben nem szükséges a több mint három évtized alatt fölhalmozódott hamis vagy torzított beállítások példatárából hosszan idézni. A „barátok”, azaz az aktuális szovjet külpolitikai érdek változásai nyomán, a múltba visszavetített „átértékelések” egyikét-másikát a gyerek (azaz a jó szemű tanuló) is észrevette. Észrevette persze az értelmes diák azt is, hogy miközben középkori nagy királyaink a hódítás bűnében marasztaltattak el, nem is beszélve mondjuk a német lovagokról „erről a csőcselékről”, IV. (azaz Rettenetes) Ivánról nemes egyszerűséggel a következőt jegyezte meg az adott tankönyv: „IV. Iván a tatár kánságokat (Kazányt és Asztrahányt) az orosz államhoz csatolta. Így biztosította oroszország keleti (valójában inkább déli) határait”. A közép-ázsiai orosz terjeszkedés a későbbiekben is kulturális misszió, nem úgy, mint például a britek behatolása Indiába. Az orosz nagyhatalmi érdek és a romantikus nacionalizmus tehát tovább élt a kánonná emelt, azaz következmények nélkül meg nem kérdőjelezhető történeti sztenderdben. Ez a hatás még a francia forradalom történetében is érvényesült, amikor is Szuvorov, a „nagy orosz hadvezér” tudathasadásos módon voltaképpen ellenforradalmi seregeket vezetett a francia köztársaság ellen az orosz határoktól ezer kilométernyire. Mellesleg, csak győzelmeiről hallott a magyar gimnazista, vereségéről nem.

A tények nagyvonalú kezelésénél természetesen veszélyesebb volt – és valljuk be, maradandóbb nyomot hagyott – az erős, kontroll nélküli államhatalom önértékként történt elfogadása. A hazai történeti irodalomban, s annak nyomán tankönyveinkben ma is szinte teljes az egyetértés abban, hogy a koraújkori abszolutizmus s még inkább 18. századi változatai – amelyek a felvilágosodással találkozva modernizációs kísérletként is értelmezhetők –, nemcsak hogy feltétel nélkül előre mutatók, hanem egyenesen feltételei egy más és más módon meghatározott fejlődésnek. Anélkül, hogy a kérdéskör többfelé ágazó gyökereit akárcsak érintenénk, megjegyezhetjük, hogy a zsarnokság számos történeti megjelenési formája kanonizált szovjet mintájú történeti összefoglalásokban igen jó osztályzatot kap. A független egzisztenciák írmagját is kiirtó, Rettenes (célzatosan fordítva: Rettegett) Iván például „lépést tart” a fejlett Nyugattal. (A sztálini korszak tankönyvei szerint a „centralizációt” tekintve meg is előzi azt.) Megjegyzem, ha az utóbbi egy-két évtized angol nyelvű összefoglalásaiba belelapozunk, tapasztaljuk, a megközelítés sokkal differenciáltabb. Francia nyelven még a terminológia is más: felvilágosult abszolutizmus helyett felvilágosult despotizmust olvasunk. A kifejezés arra figyelmeztet, hogy a „felvilágosult” uralkodók nemcsak a rendi erők konzerváló szárnyával szemben léptek föl, hanem a társadalom bármiféle önszerveződését fölszámolni igyekeztek.

Mondanunk sem kell, hogy a polgári demokráciával s általában a hatalmat ellenőrző képviseleti intézményekkel szemben a szovjet ihletésű történelemtanítás különös erővel igyekezett gyanakvást ébreszteni. Mindnyájan tudjuk, hogy a 20. század történetének tanításában az arányokat illetően is mértéktelenül nagy helyet kapott Szovjet-oroszország illetve a Szovjetunió története, s az egyetemes történeti megközelítés előbb a tengelyhatalmak, lényegében Németország, utóbb, a második világháborút követő időszak bemutatásában a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállására szorítkozott.

A polgári demokrácia 20. századi európai útját még torzítva sem mutatták be a tankönyvek. Íme, egy példa arra, hogy a „hagyományos” sztenderdként kezelt anyag „átértékelése” mennyire kétes megoldás. Ez okozta több tankönyvi kísérlet kudarcát, hiszen legújabb kori történetként a Szovjetunió „minden dolgozó hazájának” átmitizált története helyett a Szovjetunió többé-kevésbé kritikusan fogalmazott történetét adták.

Tanári-szakmai körökben is zavart okozhat viszont, amikor a kritika az antik demokráciára, és még inkább, ha a rendi szerveződés középkori, kora újkori megjelenési formáira irányul, hiszen a lejárató szándékú kritikának tárgyi alapja lehet, a sommás elutasításnak pedig polgári, polgári radikális párhuzamai vannak. Hogy egy szándékosan sarkított példára hivatkozzam: melyikünk nem siklik át egyetértőn a 17–18. századi lengyel anarchiáról, az általános hanyatlásról, a lengyel uralkodó osztályok (vagy finomabban szólva: a lengyel elit) bűneiről hallott sztereotip szövegeken? Pedig ezek abban a formában rögzültek, ahogy az 1940-es évek végén, ötvenes évek elején magyarra fordított szovjet egyetemi tankönyvek és kresztomátiák közvetítették. Benne van – ebben a parlamentarizmus lejáratásának szándéka mellett – a II. Katalin korabeli, a hódítást igazoló orosz propaganda, az orosz nacionalizmus ádáz lengyelellenessége is, melyen az obligát internacionalizmus mit sem tompított, ellenkezőleg, a lengyel-szovjet háborúban elszenvedett megalázó vereség csak fölerősítette azt, másfelől alátámaszthatja a sommás ítélet hitelét a bőven idézhető és rendkívül éles hangú lengyel kortársi társadalomkritika. Igaz, ez utóbbi megléte a kutatót és a tanárt már sokkal inkább az adott társadalom fejlődőképességéről, az önkorrekciós mechanizmusok meglétéről győzik meg. Valójában a 17. századi lengyel gazdaság és társadalom, amint azt a lengyel viszonyokat jól ismerő erdélyiek némi testvéries irigységgel megállapítják, jobb állapotban van, mint a szétszabdalt, leszakadó magyar, s a 18. században a hanyatlás nyilvánvaló jeleivel együtt is a társadalom mobilabb, kevésbé arisztokratikus, a szellemi élet nyitottabb, nyugatiasabb, mint az újjáépülő, de a Habsburg-birodalomba integrálódó Magyarországon.

Az elmúlt évtizedek magyarországi történelemtanítása tehát a bonyolult kölcsönhatások miatt nem kezelhető vegytiszta anyagként, többek között azért sem, mert az osztályharcos szemlélettel azonosulni nem tudó történelemtanárok és tankönyvszerzők úgy alkalmaz¬kodtak, „pártosságukat” úgy bizonyították, hogy szakmai ambícióik tárgyául az általuk is vállalható aufklärizmust, a polgári progressziót, a polgári forradalmat választották. Mellékesen szólva, még a szovjet-orosz fóbiákhoz is lehetett magyar hagyományokat igazítani. A németséggel kapcsolatban például a függetlenségi hagyományok részeként élt bizonyos ellenszenv a magyar társadalom egy hányadában, s ezek fölerősödése a harmincas években és a második világháború idején pozitív szerepet játszott. Sokan a mindenkori német agresszivitás elítélésével bizonyították a „haladó hagyományok” melletti elkötelezettségüket. Utóbbi a szovjet-orosz történetírásnak is egyik alaptétele volt, a történetiség nem kis kárára.

A talán önkényesen kiragadott példákkal most jutottunk el mondanivalónk lényegéhez. A marxista társadalomtudomány a gazdasági-társadalmi formációk váltakozását – ami maga lenne a haladás – önmaga beteljesülésének törvényszerű útjaként ábrázolta, hiszen ennek az útnak a végén, mint a történelem célja, a szocialista-kommunista formáció víziója jelent meg. E „legmagasabb rendű” formáció a hegeli megtartva-meghaladás logikáját követve, vállalta és ki is sajátította a „haladó” hagyományokat, amelyek jórészt a felvilágosodás gondolati örökségét, s a formációelmélet logikája szerint előzményként tételezett polgári progressziót jelentették. Valójában jól tudjuk, hogy a marxizmus eszméi nem a 19. századi klasszikus liberalizmust követően, hanem azzal párhuzamosan, versengve és vitatkozva bontakoztak ki.

A marxista történelemszemlélet és értékrend tehát a felvilágosodás gondolatrendszerének több meghatározó elemét magába építette, kisajátította és túlhajtotta. A legmeghökkentőbb a felvilágosodásnak nevet adó, a „józan észbe”, az ember szinte korlátlan nevelhetőségébe vetett hit elfajulása, aminek a marxista diktatúrákban (de nemcsak ott) az oktatás és a nevelés totális államosítása, az agymosás, az átnevelő táborok a következménye.

A legmeghatározóbb a haladás általános elmélete. E szerint minden jó, vagy jobb, ami új, és ami ma van, az holnapra még jobb lesz. A felvilágosodásnak ez a végtelenbe mutató fejlődéseszménye visszaköszön a kommunista társadalom utópiájában, amely szerint a határtalan gazdasági és technikai fejlődés majd lehetővé teszi, hogy mindenki szükséglete szerint részesedjék a javakból, miközben maguk a szükségletek is növekednek. A tudomány és technika mindenhatóságának hite (vagy dogmája) jelenik meg a természet „legyőzésére” szőtt gigantomániás tervekben csakúgy, mint az olyan nehezen értelmezhető jelszavakban, mint „az emberi agy kimeríthetetlen”. Egyes erős képzelettel megáldott tudománypropagandisták a „gyorsuló idő” őrült paradoxonát is megfogalmazták.
Pedig, ha törvényként fogadjuk el, hogy a jelen s még inkább a jövő, minőségileg jobb, illetve tudatos, mérnöki munkánk nyomán jobbnak kell lennie, mint a múlt, ad abszurdum magát a történelmet szüntetjük meg, hiszen akkor nincs értelme a kontinuitások, a folyamatosságok számbavételének, fölértékelődik a minél gyökeresebb fordulat, a teljes diszkontinuitás. „A múltat végképp eltöröljük” – énekelték az osztályharcra terelt milliók. S valóban, a Szovjetunióban, a „hőskorszakban” magát a történelem tantárgyat is megszüntették.

Már utaltunk rá, hogy a marxizmus, valamint a polgári alkotmányosság legátfogóbb 19. századi programja, a liberalizmus egyaránt táplálkozott a felvilágosodás eszmerendszeréből, s utóbbi ugyancsak fönntartás nélkül magáévá tette a haladás általános elméletét, a máig ható olyan előítéletekkel együtt, mint hogy a fejlődés mozgás, amely a kicsitől a nagy, az egyszerűtől az összetett, a résztől az egész felé halad. A „sötét” középkort már a felvilágosodás írói megbélyegezték, és „eltemették”. A francia forradalmárok úgy vélték, velük kezdődik a történelem, még az időszámítást is megváltoztatták. A teljes diszkontinuitás szélsőséges esetben polgári részről is fölvethette a történelem, a történelemtanítás megszüntetését. Pikler Gyula, a Társadalomtudományi Társaság elnöke például 1905-ben, a középiskola reformjáról rendezett vitaülésen kijelentette, a történelem tanítása káros, mert a tanulók figyelmét eltereli a jelen feladatokról. A természeten uralkodó ember néhány évtizede még a polgári progressziónak is ideálképe volt, s a tudomány, azon belül a természettudomány az átlagpolgár tudatában még mintha a 20. század végén is panacea lenne minden gazdasági, társadalmi és lelki bajra. Wallerstein, ez a hallatlanul eredeti, ha nem félnék a szótól, azt mondanám, forradalmi elme a haladás általános elméletét illetően éppenséggel marxista-liberális közmegegyezést emleget egy magyarul is olvasható írásában. Nekünk, magyarországi történelemtanároknak, akik a demokrácia legújabb kori elméleteitől elzártan, de viszonylagos mozgástérrel védelmeztük a történelemtanítás pozícióit, a hirtelen szabadság egy sor kérdés föltevésének a kényszerét jelenti.

Nem egyszerűen arra kell felelnünk, hogy valóban reakciós, „a történelem szemétdombjára” való volt-e, amit a marxista interpretáció annak állított, s haladó volt-e egy másik jelenségcsoport, intézmény vagy eszme – esetleg azzal együtt, hogy a marxisták is annak mondták –, hanem arra, hogy értelmezhető-e egyáltalán a haladás? Nem egyszerűen azt kell eldöntenünk, hogy elfogadható-e a tudományos szocializmus által megfogalmazott utópia, mint a történelem célja, hanem azt, hogy a történelem céljának megjelölése nem utópia-e minden esetben. Nemcsak arra kell válaszolnunk, hogy helytállóak-e a marxista társadalomtudomány törvényei és elfogadható-e az osztályszempontú értékrend, hanem arra is, hogy egyáltalán fölismerhetők-e törvényszerűségek és alkalmazható-e normatív értékrend a történelemben.

Van-e válasz ezekre a kérdésekre? Vagy az intellektuális kihívás elfogadása helyett fogadjuk el, hogy a vélemények megoszlanak, és a vélemények megoszlása – például az 1956-os magyar forradalom történelmi helyét illetően – természetes és végleges, hogy ad abszurdum annyi történelem van, ahány történész, tanár vagy éppenséggel ember (ami egyébként a megélt sorsot illetően még igaz is). Ha elfogadjuk, hogy a múlt megítélése nem emelkedhet az egyén illetve csoportok élményei, hajlama, ízlése, pártállása stb. fölé, ha elfogadjuk, hogy a történelem alapkérdéseiben is természetes állapot a pluralizmus, hogy a történészek, történelemtanárok demokráciájában szavazással dönthetünk vagy nem dönthetünk el bizonyos kérdéseket, megint csak magát a történelmet szüntetjük meg, mint tudományt és szakismeretet. olyan földönjáró, bár egyáltalán nem elhanyagolható problémákat föl sem emlegetve, hogyan készülne így tanterv, tankönyv és taneszköz, vagy másképpen: jó volna-e, működne-e, ha így készülne?

Az időnk rövid, javaslataimat rövidre kell szabnom. Nemcsak a régi és új utópiák, pozitív és negatív előítéletek továbbéltetése ellen kell tiltakoznom, hanem az ellen is, hogy minden törvényt, minden rendezőelvet kiiktassunk, és szélsőségesen borúlátó álláspontot foglaljunk el, akár az emberiség útjának eredményeit, akár ezen eredmények megismerhetőségét illetően. Viszont azt is magától értetődőnek tartom, hogy az emberek által cselekedett, vagy emberekkel megtörtént történelem nem függetleníti magát az emberi értelem és érzelem olyan önállósult gyermekétől, mint az erkölcs és az etika.

Az emberiség történetében az előremutató tendenciát legáltalánosabban fogalmazva az emberi lényeg kiteljesedésében, egyén és társadalom humanizálódásában határozhatjuk meg. Az embert méltóságától egyaránt megfoszthatja a törvény, a jog, a törvényes rend hiánya (az anarchia) és az ellenőrzés nélküli hatalom önkénye, de ugyanúgy a nélkülözés is. A rendelkezésre álló tudás, a közös tapasztalat alapján meggyőződéssel mondhatjuk, hogy az ember az ajándékba kapott létet teljességében csak szabadon, a politikai tudományok nyelvére lefordítva alkotmányos demokráciában és létbiztonságban élheti át. A történelmet tanulmányozva, tananyagot szerkesztve, tankönyvet írva az ember fölszabadításának, a tulajdon biztonsága megteremtésének állomásait és fordulatait joggal helyezzük középpontba. Mai tudásunk szerint ugyanis azt kell mondanunk, hogy a szociális biztonsághoz az út a társadalom általános gazdagodásán át vezet, utóbbi pedig csak a szilárd tulajdonon alapuló szabad vállalkozás viszonyai között lehetséges.

Az általános humanizálódás előbbiek szerint nem a jövőbe vetített utópia. Ismereteink alapján állíthatjuk, hogy ez a folyamat az újkőkorszaktól napjainkig – az új és új kockázatok ellenére – tart és kiteljesedőben van. Nemcsak a marxista tételeket kell tehát elvetnünk, szakítanunk kell a 18–19. századból ránk hagyományozott polgári előítéletekkel is. A fölmutatásra érdemes előzményeket nemcsak az antikvitásban, hanem a középkorban is, nemcsak a reformációban, hanem a katolicizmus egész történetében is, nemcsak az abszolutizmus szakszerűségében, hanem a rendiség képviseleti intézményeiben is megtaláljuk.

A vázolt arkhimédészi pontok birtokában a „történészek parlamentjének” több parttalan vitája lezárható. Ezek közül csak egyet említek. Ilyen például a forradalmak megítélése általában és konkrétan a bolsevikok hatalomátvételének helye a történelemben. Megítélésem szerint vállalhatjuk az emberiség történetének nagy, bár sokszor véres színjátékait; mint egyes történelmi csomópontokon az áttörés elkerülhetetlen eszközét, de csak akkor, ha a személyi szabadság kibontakoztatása és a tulajdon szavatolása, és nem fölszámolása a cél. A nagy francia forradalom girondi szakaszát vagy a 48-as forradalmakat 1917 késő őszének oroszországi eseményeitől megkülönböztető elemzés tehát a „polgári progresszió” hagyományos és vállalható értékeinek védelmében történik. Tudomásul kell vennünk, hogy a klasszikus polgári forradalmaknak egyes felszíni jelenségek alapján történő megfeleltetése az „októberi forradalommal”, egyszerre szolgálja a forradalmakat formációelméleti alapon abszolutizáló, az ún. szocialista forradalmat a történelem beteljesüléseként interpretáló szélsőbal utópista programját, valamint a forradalmat (tulajdonképpen minden gyökeres változást) rendellenes, romboló, negatív jelenségként meghatározó szélsőségesen konzervatív világképet.

Kockázatokat emlegettem. A koraújkori vallásháborúk a 17. századdal együtt véget értek, és a felekezetiesség, mint a jobbra törekvés egy lehetséges kisiklása, a polgári forradalmakban föloldódott. A szociális kockázatokat, bizakodva mondjuk, a szociáldemokrata-kereszténydemokrata ihletésű jóléti állam, úgy tűnik, minimálisra csökkentette. A 19. századi nemzetállami koncepciót meghaladva, a nemzetiségi kérdés megoldásának elméleti lehetősége adott a képviseleti-önkormányzati demokrácia keretei között.

Vannak azonban új kockázatok. A környezet túlterhelését ehelyütt nem érintem. A jóléti társadalmakban jelentkező, és esetenként növekvő mértékű deviancia, pszichés megbetegedés, öngyilkosság, bűnözés, drog stb. új kockázatokat jelentenek, és ahogy arra többek között Molnár Tamás hívja föl a figyelmet, az ún. emberjogi demokrácia korlátait jelzik. Föltételezem, körünkben nincs számottevő tábora annak az álláspontnak, hogy például a kábítószerélvezet, összes következményével együtt választható életstílus.
Az embert nem lehet fölszabadítani, majd magára hagyni. Végképp katasztrófához vezet, ha az embert társadalmi-közösségi lény mivoltától akarják „megszabadítani”. A magány nemcsak azt jelenti, hogy valakinek nincsenek társas kapcsolatai, hanem azt, hogy nincsenek hagyományai és nincs jövőképe sem, mert mindez csak az őt tápláló közösséggel harmóniában létezhet.

Ez az összefüggés további szempontokat ad a tanítási anyag kiválasztásához és megszerkesztéséhez. A homo politicus nem önmagában szabadul föl, hanem meghatározó jelentőségű közösségeivel (például a családdal, a nemzettel) együtt. A demokratikus tendenciákat úgy is meghatározhatjuk, mint az egyén és közössége harmóniájának minőségét az adott történelmi időszakban.

Marxista szellemben az osztályharcok történetét tanították – tanítottuk. Egy lehet-séges, emberközpontú változat: szerkesszük meg és tanítsuk a demokrácia – e szerény előadásban értelmezett és kiterjesztett – történetét!

E két megjegyzés, tizenkét év távlatából túlságosan optimistának tetszik.

Z.G.