Hegyi Klára írása

Elhangzott a Történelemtanárok (13.) Országos Konferenciáján

Kereszténység és iszlám az Oszmán Birodalom balkáni és magyar tartományaiban
 
A középkori Magyarországon élő muszlimok első hírnökei a honfoglalókkal érkeztek a Kárpát-medencébe. Számuk később betelepedőkkel szaporodott. A 13. században már annyian voltak, hogy egyes híradások szerint magyarokat is a hitükre térítettek, és mint a pénzverő és sókamarák meg egyes vámok bérlői és kezelői komoly gazdasági befolyást szereztek. Térnyerésük politikai feszültségekhez vezetett, olyannyira, hogy az uralkodók belső ellenzékük és az egyház nyomására kénytelenek voltak korlátozni a muszlimok gazdasági és politikai súlyát. Középkori pályafutásuknak az Anjou királyok térítése vetett véget. A 14. század végéig katolizáltak, és mivel szétszórtan, kisebb közösségekben éltek, beolvadtak a magyarságba. Elnevezéseik – az izmaelita, a muzulmánból magyarított böszörmény, a Horezm alapos rontásából született káliz – család- és helynevekben éltek tovább.

Az iszlám a középkori Magyarországon idegen, elszigetelt vallás maradt, amely még akkor sem tudott életerős gyökereket ereszteni, amikor itt élő híveinek pályafutása a delelőjén állt. Eltűnte után csak a 16. század közepén kapott új, a középkorinál sokkal nagyobb lehetőséget. Magyarország déli védelmi vonalának összeomlása (1521 – 1524) és Mohács (1526) után egy olyan végletesen és az útjába kerülő népek számára végzetesen agresszív nagyhatalom katonái hozták ide, amely éppen ezekben az évtizedekben emelte az iszlám törvényeit és vallásjogát „a gyakorlati hatásfok olyan tökélyére, amilyet az a korai Abbászida-kor óta egy magas anyagi civilizációjú társadalomban csak elérhetett”. (J. Schacht) Azután, hogy a szeldzsuk-törökök a 11. században teljesen átalakították az addig görög Kis-Ázsia etnikai és vallási arcát, az oszmán-törökök két évszázad alatt három kontinensre kiterjeszkedő állama az iszlám szülőföldjének és a középkori arab világbirodalom törzsterületeinek ura lett, és a Balkán-félsziget meghódítása után learatta első sikereit az itteni pravoszláv népesség iszlamizálásában. Hogyan tudott ennek a középkorinál sokkal erősebb iszlám nyomásnak ellenállni a magyarországi hódoltság azután, hogy a várháborúk évtizedeiben az ország katonai vereséget szenvedett?

A kérdésre csak úgy találunk választ, ha az iszlám – és az őt zászlajára tűző Oszmán Birodalom – hódító céljaiból indulunk ki. A szent háború nem téríteni akart, nem a muszlimok közösségének békés vagy erőszakos növelésére törekedett, hanem az iszlám politikai hatalmát kényszerítette rá a meghódított országokra. Első évszázadaiban az iszlám egyértelműen türelmes volt a többi vallással szemben. Tiszteletet tanított a megelőző próféták és a kinyilatkoztatáson alapuló szent könyvek iránt, és minden muszlimtól elvárta, hogy a „könyves” vallások híveit megtűrje és védelmezze. „Aki keresztény vagy zsidó emberen igazságtalanságot követ el, az ellen én magam kelek ki vádlóképp a feltámadás napján” – fenyegette meg híveit a Próféta. S ahogy az iszlám birodalommá terebélyesedett, dogma- és jogrendszerének kialakításában tekintettel volt a bekebelezett társadalmak vallására és jogi normáira. „Mindenütt, ahol az iszlám valamely idegen eszmekörrel összeütközött, melynek híveit a maga nyers külső hatalmával járma alá hajtotta, ezen idegen eszmekörnek életrevaló elemei utat törtek az iszlám rendszerébe.” (Goldziher Ignác)

Mind e motívumok az oszmán-törököknél is fellelhetők. Hódításaikkal, amelyek a bizánci határvárakon kívül szomszédos szeldzsuk utódállamokat, a magukéhoz hasonló török és muszlim emirátusokat is a kezdetektől célba vettek, területeket, várakat, városokat, kereskedelmi utakat és központokat, stratégiailag fontos szigeteket és tengerparti övezeteket vetettek uralmuk alá, függetlenül attól, hogy milyen népesség lakta őket. Eközben mindent átvettek, eltanultak és befogadtak, ami hatalmi törekvéseikben és államszervezésükben a hasznukra vált. Magukévá tettek példaként szolgáló intézményeket, keleti tudományokat, nyugati haditechnikai újításokat, tengeri hajózási ismereteket – és mindenekelőtt azokat az embereket, akik mindezt közvetítették: átálló bizánci várurakat, itáliai kereskedőket és kalandorokat, arab hittudósokat és matematikusokat, közép-ázsiai csillagászokat, földközi-tengeri kalózokat, minden égtájról a birodalom nagyvárosaiba hurcolt iparosokat, Európából elűzött zsidókat és a legnagyobb számban a Balkán-félszigetről adóban összegyűjtött gyermekeket, akiket kineveltek, s akik a 15. századtól nemcsak a hadsereget, hanem az államvezetést is ellépték.

A gyorsan növekvő oszmán állam a 15. század második felében végzett Anatólia és a Balkán-félsziget meghódításával, beltengereivé tette a Márvány- és a Fekete-tengert: visszafordíthatatlanul nagyhatalommá vált. Diadalmenetében nem szorult rá arra, hogy a határain belülre kényszerített, más vallású népeket erővel az iszlámra térítse. Magyarországi György barát, aki 1438-ban Szászsebesen kamaszfővel esett egy Erdélyre rontó török sereg fogságába, kerek húszéves törökföldi raboskodás tapasztalatával állította: „Egyébként a törökök egyáltalán senkit sem kényszerítenek hite megtagadására, s nem sürgetnek erre senkit, de nem is beszélnek rá, sőt: nem is tartják valami nagy becsben azt, aki hittagadóvá lett.” A 17. század hajnalán Magyari István, Nádasdy Tamás sárvári lelkésze szinte szó szerint ugyanezt írta: „Lám, még az pogányok sem cselekednek ily nagy kegyetlenséget az kösztök lakos keresztényekkel, mert erőszakkal nem kényszerítik őket törökké lenni. Sőt az mely hadat ellenük tartnak is, nem az hütért elannyéra, mint az birodalomért tartják: mert ha csak az hütért hadakoznának velünk, csak egy keresztyén sem maradhatna birodalmokban.”

A nyers erőszak olyannyira szemet szúrt, hogy megörökítésre méltónak találták. Az 1566-ban Budán regnáló Arszlán pasa goromba tréfáját a történetíró Pecsevi hagyta ránk (Fekete Lajos összefoglalásában idézem): „Arszlán pasa a várbeli Orta dzsámi mellett egy alkalommal észrevéve egy gyaur napszámost, aki ott ebédjére tüdőt főzögetett, leszállt lováról, és megszólította; hosszasan elbeszélgetett vele, ebédjéből is megkínáltatta magát, aztán bocsánatot kért tőle, hogy olyan sokáig alkalmatlankodott neki, és végül arra kérte, hogy fogadja el őt testvérének. A gyaur, mit tehetett szegény, igent mondott a hatalmas úrnak, mire mindketten felvágták ujjukat, megszívták egymás vérét, s ezzel testvérek lettek. Ekkor a pasának hirtelen eszébe ötlött, hogy ha ő mohamedán, akkor a testvére nem lehet gyaur, azonnal hívatta a szünnetdzsit (a metszőt), s a napszámost ott a helyszínen körülmetéltette; ráadásul még táncot is járatott a szerencsétlennel. Szulejmán szultán pedig – fűzi tovább szinte egy újabb anekdota gyanánt Pecsevi –, amikor udvaroncai a tréfát előadták neki, csak a pasa modora felett mondott könnyű ítéletet: Helytartóink mindnyájan okos emberek, hadd legyen köztük egy hóbortos is.” Azok a véres erőszakkal kísért, tömeges térítő akciók, amelyeket bolgár történészek tártak fel (sajnos az előző évtized belpolitikai konjunktúrájának megfelelve, s amelyek ezért további kutatások megerősítését igénylik), nem véletlenül a 17. század termékei. Ekkor a birodalom háborúi egyre nyomorúságosabban folytak, a hitharc mind kevésbé látta el feladatát, az iszlám politikai hatalmának terjesztését: a sikeres háborúktól és a hadizsákmánytól megfosztott, feldühödött katonák rodopei falvak erőszakos áttérítésében kerestek lelki kárpótlást.

A hódító oszmán-törökök vallási türelme – vagy inkább közönye – ellenére a Balkán-félszigeten már a 15. század folyamán számottevő iszlamizáció indult meg. Az idegen vallás Anatóliából érkező telepesek révén jelent meg azután, hogy 1371-ig a törökök végérvényesen leigázták Trákiát. A félszigetnek ezen a délkeleti csúcsán továbbhaladásuk katonai hídfőállását építették ki. Már a 14. században megindult a muszlimok tömeges áttelepítése Anatóliából, s ez a Balkán déli vidékeire a 15., sőt a 16. században is folytatódott. A szultánok előszeretettel költöztettek át egész népcsoportokat a birodalom egyik feléből a másikba. Ebben különösen a Konstantinápolyt meghódító II. Mehmed lelte kedvét, aki Edime és Isztambul szultáni udvarainak, kaszárnyáinak és sokszázezres lakosságának ellátásáról juhtenyésztő körzetek, gyümölcs- és zöldségtermelő falvak felállításával gondoskodott. Az 1390-es években I. Bajezid szultán rendszeressé tette a devsirmét, a keresztények gyermekadóját, amelynek áldozatai felnőve, immár a török állam hivatalnokaiként és katonáiként tovább növelték a muszlimok részesedését a balkáni népességben.

A félsziget iszlamizálásáról beszélve ez a két csoport, a telepesek és a devsirmés renegátok nyilvánvalóan elkülönülő, importált, illetve mesterségesen előállított kategóriákat jelentenek. Az ő megjelenésükkel és számbeli növekedésükkel párhuzamosan megindult a pravoszláv népesség egy részének „önkéntes” áttérése is, az a folyamat, amely jelen vizsgálódásunk tárgya. Az „önkéntes” idézőjele a szó sajátos tartalma miatt elhagyhatatlan. Igaz, hogy Skopje vagy Zvornik új muszlimjai nem a hóhérbárd látványára váltottak hitet, áttérésükben mégis külső erő munkált: a körülmények kényszere. A tömegesebb áttérés akkor vette kezdetét, amikor a hódító hatalom szilárdan kiépítette helyi szerveit és szervezeteit: az iszlamizálás az ellenállás feladását, az uralom elfogadását jelentette. Macedón városok összeírásai azt mutatják, hogy a 14. század közepét követő száz év alatt a városi népességen belül lassan, de folyamatosan és biztosan nőtt az áttértek aránya. A 15. század második felében az iszlamizálás a városok után a falvakat is elérte: Bulgária déli és al-dunai körzeteiben a falvak egynegyedében-egyharmadában élt muszlim népesség. Szerbiában az ún. keresztény szpáhik tűnnek szembe, azok a helyi birtokosok, akik földjüket megőrzendő még keresztényként török katonai szolgálatba álltak, hogy azután fél évszázad alatt eltűnjenek a muszlim javadalombirtokosok tengerében. Az albánok és a bosnyákok tömeges áttérése köztudott.

Az „önkéntes” hitcsere okai ugyanott keresendők, ahol a törökök nagyon szilárd balkáni berendezkedésének egyéb jellemzői is: a félsziget hódítás előtti általános viszonyaiban és a török megszállás teljességében. Ezek miatt a balkáni országok nemcsak a katonai nyomással szemben buktak el, hanem utána a rájuk erőszakolt idegen rendszernek sem tudtak ellenállni.

A középkorban a Balkánon nem alakultak ki olyan egyértelmű határokkal jellemezhető területi államok, amilyenek Nyugat- és Közép-Európában létrejöttek. Az országok önállósága vagy eltűnése és ezzel együtt kiterjedése aszerint változott, ahogy a vezető hatalmi szerep az évszázadok során egyik országból a másikhoz került. A bolgár és a szerb nyelvterület találkozásában fekvő zóna pl. a hajdan volt bizánci uralom után előbb Bulgária, utána újra Bizánc, ezt követően a második bolgár cárság részét képezte. Közben mindegyre szerb befolyás alá is került, hogy a török vazallitás előtti pályafutását Dusán cár birodalmában (illetve utódai államocskáiban) fejezze be. Nehéz, talán lehetetlen megmondani, hogy a középkorban ezen a sávon hol húzódott Bulgária és Szerbia határa. 1386-ban a törökök bevették Nist, egy évtizeddel később Bulgária csaknem félezer évre eltűnt az önálló államok sorából. 1439 Szendrő első elestének éve, ám öt év múlva Szerbia másfél évtizedre újjáéledt, és csak 1459-ben bukott el véglegesen. E húsz év során a határterület hovatartozásáról jó szerencsével csak annyit lehet tudni, hogy az itt álló várakat mikor, milyen katonaság tartotta megszállva. Sok hányattatásuk után nehéz elvárni, hogy a térség lakosai a Bulgáriához vagy a Szerbiához tartozás jegyében, valamiféle bolgár vagy szerb tudathoz ragaszkodva álljanak ellen a rájuk telepedő idegen, de erős állam egyértelmű, stabil intézményeinek.

Ellenállásra a balkáni települések önigazgató szervezetei is alkalmatlanok voltak, minthogy az európaihoz hasonló városi autonómia itt nem létezett. A törököknek mindenütt szükségük volt olyan helyi emberekre, akik a lakóközösségek és a török hivatalok között közvetítettek. Ezt a réteget a Balkánon ők maguk emelték ki és bízták meg az igazgatás legalsó szintjének tennivalóival. Ebből viszont az következett, hogy a bolgár kodzsabasik, a szerb kenézek és primikürök a török hivatali hierarchia részévé és kiszolgálóivá váltak, működésükben nyoma sincs az igazi autonómiák két legfontosabb ismérvének, az önigazgatásnak és az érdekvédelemnek. Falusi elöljárók, kmetek választását, ahogy a hajdani despoták törvényeinek használatát is, egyenesen megtiltotta I. Szelim szultán 1519. évi rendelete. A faluközösségek ennek ellenére fennmaradtak, és tovább éltek a helyi szokásjogok is. Mindaz azonban, ami működésükről a korlátozott forrásanyagból kitapintható, kívül rekedt a török igazgatási és jogi rendszeren. Egymástól elszigetelt, kis helyi közösségek belügye maradt, amelynek semmi esélye sem volt arra, hogy az iszlám vallásjog, a szultáni törvényhozás és a rájuk épülő igazgatás harcképes ellenfelévé vagy akár csak gyenge ellensúlyává váljék.

A pravoszláv egyház volt az egyetlen olyan, az egész félszigetet behálózó szervezet, amelynek önállóságát a szultánok is elismerték. Fennmaradása annak ellenére óriási jelentőségű, hogy legfelső vezetése hamarosan az isztambuli hatalmi harcokban fecsérelte el energiáit. Helyettük a kolostorok látták el a maguk kis körzeteiben a törököktől eltűrt világi funkciókat (adót szedtek, adományokat gyűjtöttek, bíráskodtak), s mindenekelőtt ők mentették át falaik között az írott nyelvet és a kultúrát. Nem véletlen, hogy később a nemzeti ébredés eszméi is szerzetesi cellákban születtek.

A pravoszláv egyház ellenálló képességének és azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel az idegen uralom alatt élhetett, legalább annyira saját, a középkorban kialakult szervezete szabott határokat, mint a törökök direkt korlátozásai. Ez a szervezet egymástól meglehetősen elszigetelt kolostorok hálózatából állt. Az egyház vezetői maguk is kolostorokban laktak, vagyonuk, katonai erejük, részvételük és súlyuk a politikai döntéshozatalban nem mérhető a katolikus főpapságéhoz. A keleti egyház sokkal inkább a lelkek fölött szerzett hatalmat, mint a társadalom és az állam egészében, így ellenálló képessége mindennemű világi hatalommal szemben messze gyengébb volt, mint a nyugati egyházé. A Balkán-félszigetnek azokon a délnyugati vidékein pedig, amelyeknek a birtoklásáért évszázadokon át különböző vallású hatalmak harcoltak, illetve ahol menekülésük végállomásaként a bogumilok letelepedtek, a gyengén kiépült egyházi szervezet csaknem teljes vereséget szenvedett a hívek megtartásában.

A török uralom alá került népesség kisebb-nagyobb közösségei így nemigen találtak olyan stabil, megtartó és ellenálló saját intézményeket, szervezeteket és eszméket, amelyekben megkapaszkodhattak. A délszláv államok teljes területükben török uralom alá kerültek, s velük együtt eltűntek országnagyjaik, hadseregeik, állami intézményeik, jogrendszereik és gazdaságaik is (már ahol ilyenek egyáltalán léteztek). A balkáni népek egy olyan óriásbirodalom másodrendű alattvalói lettek, amely a korábbi politikai zűrzavar és gyenge intézményi hálózat helyett egységes, erős államot, gazdaságot és intézményrendszert épített föléjük. Választási lehetőség híján négy-ötszáz évre ez az állam lett az országuk.

A délszláv népességnek volt egy olyan széles rétege, amelyet századok óta őrzött életmódja egyenesen a törökök szolgálatára rendelt. Ebben a lakóhelyhez egyáltalán nem vagy csak lazán kötődő, vándorló, pásztorkodásból és alkalmi katonáskodásból élő népelemben, amelyet legáltalánosabban vlahnak nevezünk, a török hatalom azonnal felfedezte azt a bőséges tartalékot, amelyből mind harcoló és várvédő katonaságát, mind a hadsereg segédalakulatait folyamatosan fel tudta tölteni. Adminisztrálásra alkalmassá téve átvette szervezetét is (a Temesvár körzetébe a 16. században betelepült szerbek kenézei pl. egy félkatonai falusi szervezet elöljárói voltak). A megszilárduló török uralom azután a délszlávok – elsősorban a szerbek – mind szélesebb tömegeit építette be állandó vagy alkalmi katonaként a hadseregbe. Közvetlenül Buda elfoglalása előtt, 1541 tavaszán a birodalomnak a Szávára és az Al-Dunára támaszkodó, Galambóctól Eszékig húzódó várvonalában a katonák legkevesebb 55 százaléka a Balkán népeiből került ki: 37 százalékuk keresztény rác, legalább 18 százalékuk első generációs renegát volt. A katonai szolgálat nem követelt áttérést, az a délszláv katona azonban, aki segédszolgálatnál vagy martalóckodásnál többre: megbecsült várvédő alakulatba, a javadalombirtokos szpáhik közé vagy tartományi főemberek kíséretébe törekedett, előbb-utóbb iszlamizált.

Mindebből egyáltalán nem következik, hogy a balkáni népesség többsége elhagyta volna eredeti vallását. Pontos számításokra vagy legalább tisztességes becslésre alkalmas összeírások híján semmi biztos nem mondható az áttérés mértékéről. Csak annyi állítható, hogy az iszlám nemcsak a beköltöző anatóliai törökök, hanem asszimiláló hatása révén is szilárdan megvetette lábát a balkáni területeken. Az önálló államiságtól megfosztott népeket a törökök évszázadokra szólóan, szilárdan beépítették birodalmukba: a népesség tömegesnek mondható iszlamizálása e beépítés egyik természetes velejárója.

A 17. század második feléig a két vallás békében megfért egymással. A birodalom európai felében az iszlám néhány mindennapi, kényelmetlen szabályát, így a szesztilalmat és az asszonyok teljes beburkolózását nem vették olyan szigorúan, mint Anatóliában. A renegátok közember többsége valahol félúton megragadt a muszlim törökök és a keresztény szlávok között. Európai utazók a magyarországi török várak katonáin összevissza ruházatot láttak, szájukból leginkább szláv szót hallottak. Pierre Lescalopier, egy fiatal francia nemes, 1574-ben Isztambul előterében egy kápolnában járt, amely a hagyomány szerint Szent Miklós hamvait rejtette. A kápolna oltárát püspöki pásztorbot és két fehér püspöksüveg díszítette, és egy régi rézlámpa állt rajta, „amiben a török papok állandóan égetik az ott feláldozott fekete juh faggyúját. Ez a hely nekik szent, és mindig tartózkodik bent néhány pap, hogy ujja hegyét a lámpában levő zsiradékba mártva, azzal megérintse azok homlokát, akik ide jönnek imádkozni, legyenek keresztények, törökök vagy mások.”

Úgy tartják, hogy a szorosan vett magyar hódoltság déli határát, a Drávát és a Dunát nem lépte át a tömeges, „önkéntes” iszlamizálás balkáni szokása. Természetesen jó néhány olyan életút ismert, amelynek magyar főszereplője gyermekfővel török fogságba esett, és a kinevelésre érdemesnek ítélt keresztény gyerekek iskoláit kijárva felnőttként a birodalom elitjébe emelkedett. Számuk azonban össze sem vethető azokéval, akik ugyanazt az utat devsirme-fiúként, délszláv, albán vagy görög családjukból kiragadva járták végig. Megszámlálhatatlanul sok magyar tűnt el birodalomszerte a házi rabszolgák tengerében is, akiknek egy része nem adta fel vallását, másik része a felszabadulás reményében iszlamizált.

Ahogy azonban a Balkán-félszigeten is a tömegeket érintő, „önkéntes” áttérést vizsgáltuk, amelyhez a telepesek és az iszlámra kényszerített devsirmés renegátok csak a „vonzó” példát adták, ugyanúgy Magyarországon is az a kérdés, hogy az ország középső részén uralkodóvá tett idegen vallás mire vitte az alávetett lakosság körében.

Gyanús jelek és konkrét esetek arra mutatnak, hogy a (királyi, egyházi vagy vármegyei?) magyar adminisztráció több, jól képzett szakembere török szolgálatba állt. Már a 16. század közepi, nemcsak a lakott helyeket, hanem a pusztákat is számba vevő, korai összeírások bámulatos településföldrajzi ismeretekről tesznek tanúbizonyságot; itt azonban még nem kell feltétlenül gyanakodnunk, hiszen az összeírók a saját tartományukban jártak-keltek, ahol alaposan kifaggathatták a helységek bíráit. Az viszont már szemet szúr, hogy amikor az 1550 – 1560-as években a török kincstár szolgálati birtokokként királysági falvakat is osztogatni kezdett a katonáknak (vagyis amikor a török katonaság a Habsburg-országrész alattvalóit szorította adózásra,  miközben a magyar végváriak a hódoltság népével tették ugyanezt), a török hatóságok a királyság topográfiáját is milyen ragyogóan ismerték. Ugyan honnan tudták ittlétük második évtizedében Hatvanban vagy akár Budán székelő török hivatalnokok, hogy messze a magyar végvárak háta mögött, Borsod megye északkeleti táján fekszik egymás szomszédságában Horvát és Hegymeg, tőlük északkeletre, már Abaújban pedig Apáti, amelyeket oda lehet ígérni egy szpáhinak, kísérelje meg behódoltatni őket.

A forrásokban persze halvány nyomát sem találjuk annak, hogy a törökök személy szerint kiknek köszönhették kiváló ismereteiket Zala, Győr vagy Zemplén megyéről. Az viszont köztudott, hogy magyarok kisebb hadserege szolgált és futott be szolid karriert tartományi főhivatalnokok, mindenekelőtt a budai pasák kancelláriájában. Titkárokként és íródeákokként ők fogalmazták azt a kevesebb latin és nagyszámú magyar nyelvű levelet, amellyel a helyi török kormányzat a királyság hatóságait és nemeseit kereste fel, illetve a hódoltság helységeinek parancsolt. A kancelláriai szolgálat nem feltétlenül követelt iszlamizálást, a magyar titkárok és íródeákok többsége azonban áttért.

Sajnos alig maradtak olyan források, amelyek megengednék, hogy egy körzeten, egy helységen, egy társadalmi rétegen belül kiszámítsuk vagy legalább becsülni tudjuk a magyar renegátok arányát. A kevés, számolgatásra is alkalmas török anyag meg a vármegyék és városok forrásainak szétszórt adatai azt mutatják, hogy iszlamizálással a társadalom három csoportjában találkozunk. Az első, amely általánosnak mondható, a nagy török centrumok cigánysága. Budán 1546-ban 49 cigány családfőt írtak össze, közülük 13-an már áttértek. 1580-ra az összeírt cigányok száma 86-ra emelkedett, s ekkor már valamennyien muszlimok voltak. Hasonló folyamat ment végbe Temesvárott is. Őket igazából ki kellene zárnunk vizsgálódásunkból, mivel áttérés előtti neveik szinte kivétel nélkül délszláv eredetről tanúskodnak, legfeljebb egy-két magyar lehetett köztük. Mindenesetre érdekes, hogy ez az egyetlen olyan népcsoport, amely alig nyert valamit a hitcserén. A török adminisztráció a több generáció óta muszlimokat is következetesen cigányokként tartotta számon, még a nem muszlimokra kivetett fejadónak, a dzsizjének is csak a felét engedte el nekik.

A másik csoport az asszonyoké. Azok a nők hagyták el régi hitüket – az iszlám vallásjogból következően automatikusan –, akik önként vagy erőszaknak engedve törökökhöz mentek feleségül. 1570 körül a váci Kosdi utcában háztulajdonos Musztafa egy valamikori Katalin és férje, Iszkender házasságából született. A piactér egyik legnagyobb házát lakó Gülnár asszony is feltehetően magyar anyjától örökölte ingatlanát. Neki különben a férje is renegát volt, bizonyos Taligás Hajdar, aki neve után ítélve magyarnak is, cigánynak is születhetett. Száz évvel később a Heves megyéből származó Goda Zsuzsanna lett egy török feleségeként mohamedánná.

A váci ingatlanokról 1570 körül készített török összeírás egyébként egyike annak a néhány forrásnak, amelyből óvatos számítások végezhetők. A vár és a város 374 háza közül ekkor 189 muszlimoké, 172 magyaroké és 13 délszlávoké volt: ebből a népességből mindössze a két fenti magyar asszony és egy korábbi háztulajdonos férfi áttérése látszik biztosnak.

A harmadik csoportot azok a meghatározhatatlan társadalmi rétegből származó férfiak alkották, akik török katonai szolgálatba álltak. Vácott a Haszan vojvoda mecsetről elnevezett városrészben lakott Veli, a vár lovasa. Házát bizonyos Perváne renegáttól vette, aki Csiszár Jánostól örökölte. Drégelypalánk katonáinak 1557-es listáján a gyalogosok között azután rátalálunk Pervánéra. Neve fölé az írnok odajegyezte: „A budai körzetben fekvő Vác várából való magyar fiú. Áttért az iszlámra. Memi bég embere.” A Csiszár fiú tehát apja halála után áttért (vagy – játsszunk drámát – még apja életében „törökké lett”, ami miatt az öreg Csiszárt elvitte a szégyen). Megtagadott gyermekkora színteréről jobbnak látta odébbállni: eladta házát, és Memi szandzsákbég kíséretéhez csapódott. Pártfogója fix fizetésű, nyugdíjas helyet kerített neki Drégelyen, ám ott sem volt hosszú maradása. 1558. január 5-én már egy Oszmán nevű katona foglalta el a helyét.

Az az 1557-es zsoldlista, amelyben Perváne nyomára bukkantunk, unikum a maga nemében. Különleges értékét az adja, hogy az írnok a hadseregbe frissen belépett újoncok neve fölé odaírta származási helyüket, rokonaik és esetleges pártfogóik nevét, nyugati keresztények, magyarok, horvátok és szlovákok esetében rögzítette az iszlamizálást. (Nem érdektelen, hogy ortodox keresztényeknél az áttérést mintegy természetesnek véve nem tett rá külön utalást.) A zsoldlista a budai tartomány összes várvédő katonáját számba vette, és hónapokon át követte a cseréket is: ezekkel együtt közel tizenháromezer nevet tartalmaz. Ebből a katonatömegből 819-en voltak újoncok, rajtuk mérhetjük fel, honnan származott a hódoltsági várkatonaság utánpótlása. 29 katona magyar családban látta meg a napvilágot, félezren született törökök voltak, a többieket balkáni népek adták. Az utóbbiak többsége a Dráva-Száva közéről, Szerbiából elsősorban Zvornik körzetéből, valamint Boszniából származott.

Az újoncok között 191-en voltak friss renegátok, a magyarok ezeknek szűk egyhatodát adták. Ők 29-en a budai tartomány 1557. évi teljes várkatonaságának 0,26 százalékát tették ki. Mellettük, a tartomány négy várában 18 olyan magyar, nagyobbrészt iparos is szolgált, akik megtartották hitüket és ezzel nevüket. A magyarok részesedése velük együtt sem érte el a teljes haderő fél százalékát, szemben a balkániak – szláv nevűek és renegátok – 37 százalékos részvételével. Azt, hogy az az évi renegát újoncok egyhatoda áttért magyar volt, hiba lenne semmibe venni; az viszont, hogy a tartomány teljes várkatonaságából mindössze egynegyed százalékkal részesedtek, azt mutatja, hogy a biztos kenyeret adó török katonai szolgálat érdekében vállalt iszlamizálás nem öltött tömeges méretet, nem vált mindennapos, megszokott eseménnyé a hódoltságban. A környezet rosszalló ítéletét mutatja, hogy a 29 renegát magyarból nemcsak Perváne, hanem kivétel nélkül mind elhagyta eredeti lakóhelyét, máshová szegődött török katonának.

Nem állíthatjuk tehát, hogy a hódítók vallása egyáltalán nem hatott Magyarországon, azt viszont bízvást, hogy igencsak mérsékelt, a semminél alig nagyobb sikert aratott. Ennek okai éppen úgy az ország korábbi fejlődésében és török kori politikai és katonai helyzetében keresendők, ahogy a Balkán-félszigeten tapasztalt nagyobb méretű iszlamizálást is az ottani helyzet magyarázta. Ha a Szávától délre az áttérést végső soron a törökök visszafordíthatatlan katonai győzelmének, szilárd berendezkedésének, a balkáni ellenállás feladásának tudtuk be, úgy Magyarországon az a legfontosabb, hogy mindettől megmenekült, az Oszmán Birodalom itt nem aratott teljes katonai győzelmet. Ha csonkán is, de megmaradt a királyság, mellette felnőtt az önálló Erdély. Mindkettő megtartotta hadseregét, államapparátusát, nemességét, egyházait és jogrendszerét. Az ország kétszáz éven át hadszíntér maradt, ahol a hivatalos békeévtizedekben is folytatódtak a kisebb-nagyobb harcok. A tartós hadiállapot az egyén számára – legyen nemes, városlakó vagy paraszt – mindig kínált választást: átköltözhetett a két magyar országrészbe, a szultán katonai szolgálata helyett választhatta a királyét vagy a fejedelemét, a hódoltságban élve nemcsak a budai pasa hivatalára vihette ügyes-bajos dolgait, hanem Fülekre a vármegyéhez vagy Pozsonyba a nádorhoz is. Az állandósult háború ugyanakkor nem engedte szelídülni az ideológiai ellentéteket. Magyarok is, törökök is mindvégig a maguk vallása jegyében hadakoztak, a másik hitét hivatalból megvetették.

Magyarországon a „vonzó példa” is hiányzott. Itt nem vezették be a devsirmét, valószínűleg azért, mert a termelők megtizedelését a békés hátországnak tartották fenn, az amúgy is pusztuló népességű hadszíntereket megkímélték tőle. Ide már telepesek sem jutottak. A hódoltság déli sávjába, amelyet többször végigszántott a háború, a kipusztult, kiürült falvakban nem anatóliai törökök, hanem szerbek, keleten románok találtak új lakóhelyet. A magyar tartomány falvaiban nem éltek muszlimok. Egyedül a Duna-Tisza köze legdélibb csücskében, a szegedi szandzsák 800 települése közül 21 faluban írtak össze 1578-ban mohamedánokat. Ezt a vidéket nagyjából a Kalocsa-Szeged vonalig ekkorra már ellepték a szerbek, úgy is mondhatjuk, hogy átmenetileg a Balkán-félsziget északi toldalékává vált. A 21 vegyes vallású falu is tisztára balkáni képletet idéz: néhány délszláv családfő mellett egy-két muszlim, jobbára friss renegát lakott bennük. A hódoltságban mutatóban sem fordult elő, hogy magyar és muszlim parasztok közösen laktak volna egy falut; még azokat az ismert eseteket is egy kezünk ujjain meg tudjuk számolni, amikor a török birtokos vagy valamilyen alsó rangú megbízott az alája rendelt magyar faluban ütötte fel székhelyét.

A törökök magyarországi berendezkedésének egyik jellegzetessége, hogy a katonaként és hivatalnokként ide küldött, iparosként és kereskedőként ide települt törökség óvakodott a magyar portyázóknak kitett, védelem nélkül álló városokba és falvakba települni. A 16. században még akadt néhány olyan mezőváros, amelyben török bíró, kádi, mellette esetleg néhány alacsonyabb hivatalnok székelt, s körülöttük török iparosok és kereskedők kicsiny kolóniája verődött össze. Ilyen volt Ráckeve, Tolna, Makó és Jászberény; a jelek szerint Kecskeméten a kádin kívül nem lakott más török. A századforduló másfél évtizedes háborúja, amely nemcsak falvak százait, hanem átmenetileg népes mezővárosokat is lakatlanná tett, ezt a néhány török kolóniát is eltüntette: ezután a hódoltság teljes töröksége várfalak mögött élt. Bezárkózása a katonasággal védett centrumokba megfosztotta annak minden esélyétől, hogy a magyar népességre szellemi hatást gyakoroljon.

A törökök közvetlen jelenlététől immár teljesen megszabadult magyar települések sajátos kapcsolatba kerültek a távolban székelő török hatóságokkal. Ennek alapját természetesen az utasítás és az engedelmesség párosa adta, ami azonban csaknem egészében különböző szolgáltatások (állandó és rendkívüli adók, termények, ajándékok, munkaszolgálat) kivetéséből és teljesítéséből állt. Ügyes-bajos dolgaikkal, belső problémáikkal a városok és falvak mind ritkábban keresték meg a török hivatalokat. Igyekeztek őket maguk megoldani, vagy ha ez nem ment, a királyságban székelő vármegyéhez, a magyar főkapitányokhoz, a nádorhoz, a hódoltság keleti sávjából az erdélyi fejedelemhez fordultak.

Kapcsolataik megválogatása féltve őrzött önállóságuk része volt, s egyik bizonyítéka annak, hogy a szultánok magyarországi „nyája” előtt nem zárultak be a választás útjai. A hódoltság népét nemcsak a gazdaságilag életmentő szarvasmarha- és borkivitel kapcsolta Európához, hanem az a törekvése is, hogy törés nélkül folytassa, ne hagyja idegen normáktól eltorzítani török uralom előtti életét. A városi és céhszabályzatokat királysági mintákról másolta, egész jogrendszerét és joggyakorlatát az országos törvényekhez és a vármegyei utasításokhoz igazította. A még prosperáló 16. században a tehetősebb városok európai egyetemeken tanult prédikátorokat hívtak meg, könyveiket a királyságból hozatták.

A törökök mindebbe kevéssé avatkoztak bele. Igaz, a magyar Alföld mezővárosainak önállósága nem vetekedett Firenzéével vagy Antwerpenével; az autonómiát nem ismerő közel-keleti és balkáni városképlethez szokott törökök azonban Magyarországon találkoztak először európai típusú városi önigazgatással, számukra ez jelentette az önkormányzatot. Hamar felismerték, hogy ezt a fura tüneményt hiba lenne felszámolni. Nyertek egy jól működő szervezetet, amely gondját viselte a helység gazdálkodásának és háztartásának, begyűjtötte és beszolgáltatta az adókat és egyéb szolgáltatásokat, vigyázott a közrendre. Az önkormányzatok választott elöljáróit a törökök eleinte a délszláv kenézekhez és kodzsabasikhoz hasonlóan igazgatásuk alsó szintjeként próbálták kezelni (a budai és ráckevei főbírók eleinte balkáni példára kis jövedelmű szolgálati birtokokat kaptak a kincstártól). A magyar autonómiák azonban fejletlenségükben is erősebbnek mutatkoznak annál, hogy ennyivel beérjék. Önállósodási harcuk esélyeit növelte, hogy a magyarországi hadszíntér katonai feladataival lekötött törököknek a katonaság eltartásához szükséges adók kemény behajtásán túl nemigen maradt erejük arra, hogy a helységek önigazgatásába beavatkozzanak. A 17. század első felében fokozatosan kivonultak a községi belélet minden területéről. A magyar városok még az iszlám vallásjogával és a szultánok világi törvényeivel szemben is csatát nyertek: visszaverekedték maguknak a bíráskodás és az ítéletvégrehajtás szabadságát. Hatalmas pénzeket fizettek azért a jogért, hogy maguk ítéljék halálra és akasszák fel azokat a főbenjáró bűnösöket, akiket Budán a török bíró és a hóhér ingyen felakasztott volna. Talán mondani sem kell, hogy ez az önállóságért folytatott küzdelem milyen öntudatot és összetartó erőt adott fennmaradáshoz.

Amit csak erősített a magyar nemesség, a végvári katonaság és a királysági állami intézmények közös nyomása. Továbbra is adóztatták az egész török országrészt, s mellette tilalommal, fenyegetéssel és megtorlással akadályozták, hogy a hódoltság népe a „törökösség” bűnébe essék: kémkedjék a törököknek, „cimboráljon” velük, török bíró elé vigye peres ügyeit, különösen a tulajdoni vitákat, felekezeti viszályaiban hozzájuk forduljon, török módon dohányt szívjon, vagy hosszú üstököt hordjon. Az eltűnt balkáni államoknak nem maradt olyan intézménye, amelyik ilyen általános bojkottot hirdethetett volna meg. A török hatóságok kiközösítése a hódoltsági nép életéből persze itt sem lehetett teljes, hiszen a maguk tartományában mégiscsak ők parancsoltak. A katonai feladatokkal túlterhelt török adminisztráció minden más iránt növekvő közönye, a települések önállósodása és a királyságból érkező tilalmak együtt mégis azt eredményezték, hogy hódítók és meghódítottak kapcsolatai alig léptek túl az adóztatáson, törökök és magyarok nem együtt, hanem egymás mellett éltek a hódoltságban.

Végül – ahogy a Balkánon is tettük – vessünk egy pillantást az egyház megtartó erejére is! Azzal egy időben, hogy az ország élethalálharcát vívta a törökökkel, és elbukni látszott, a katolikus egyházi szervezet is összeomlott, a hódoltságból gyakorlatilag eltűnt. Nem a törökök számolták fel, hanem a reformáció, amelynek egyházi szervezete viszont csak 1570 körülre épült ki.

Az iszlám még ebben a néhány évtizedes átmenetben sem tudott – nem tudhatott – híveket szerezni. A harcot a török kor mindkét évszázadában a katolicizmus és a protestantizmus vívta egymással, s ezen egy harmadik, idegen vallás, ráadásul az ellenségé, a siker minden esélyétől megfosztva, teljességgel kívül rekedt. A hódoltság népét olyan prédikátorok tanították, bátorították és segítették kiigazodni az összeomlott világban, akik, miután az európai egyetemeken feltöltődtek a protestantizmus eszmerendszerével, itthon a továbbra is egységesnek és egyetlennek tekintett haza szenvedésének okait és menekülésének útját kutatták. Azt tanították, hogy Isten vallási és erkölcsi bűneikért, köz- és magánvétkeikért sújtja török rabsággal a magyarokat. Az Apokalipszist megtestesítő hódítóktól, a végső pusztulástól csak a megtisztult hit és erkölcs, csak az isteni irgalom és támogatás kiérdemlése mentheti meg az országot. A három országrész között vándorló prédikátorok lobogó agitációja reményvesztett önmegadással és meghódolással szemben az egységes országot és a megmentő hitet hirdette. „Ne félj tehát, édes nemzetségem, te magyar nép – biztatott Magyari István –, veled leszen Isten, noha erős és számos ellenséggel vagyon igyed: hanem békéllyél meg Isteneddel, s könnyű leszen az ellenséget megrontanod.”