Rainer M. János előadásában, melyet a Történelemtanárok (15.) Országos Konferenciáján tartott, (politika)történeti közelítésekből elemzi a korszakot.

Elhangzott a Történelemtanárok (15.) Országos Konferenciáján

A „hatvanas évek” fogalma a történeti-politikai gondolkodásban igen hamar megjelent, szinte azt lehet mondani: a hatvanas években. A „hatvanas éveket” (the sixties) nem csupán az előző évtizeddel, hanem bizonyos értelemben sok korábbi évtizeddel szemben határozták meg az akkor történtek. Így volt ez elsősorban a világháborúktól érintetlen Amerikában, de az évtized különössége nyilvánvaló Európában is, ahol a modern kor idejét leginkább a világháborúk tagolják, a második világháború után pedig a kontinenst megosztó két nagy világrendszer konfliktusai és belső története. A „hatvanas évek” jellegéről, tartalmáról sok vita folyik, jelentősége azonban alig vitatott.

A „hatvanas évek” politikatörténeti eseményei – elsősorban a nyugat-európaiak és az amerikaiak –, az 1968-ban kulmináló társadalmi mozgalmak, konfliktusok, összecsapások, a „campusok forradalma” sokat veszített jelentőségéből, noha a szakirodalom ma is foglalkozik velük. A nyugat-európai és amerikai egyetemek neomarxista mozgalmai, Castro-, Mao- vagy Guevara-kultusza, a marxizmus akkori „reneszánsza” csak vásári kavargás, színes zárókép egy súlyos történet, a kommunizmus története végén. Ami utána következett: a baloldali „kritikai” gondolkodás lendületvesztése, kiürülése, „primitív fordulata”. Ami az évtizedet egy jó emberöltőnyi távlatból igazán fémjelzi, az a „hatvanas évek” „életforma-” vagy „életmódváltozása”, „érték-”, vagyis kulturális forradalma, amelynek motorja az akkori fiatal generáció volt (egyesek ezért a „generációs forradalom” kifejezést is használják).

Ha túllépünk az Egyesült Államokon és Nyugat-Európán, a „hatvanas évek” egészen más jellegűnek, bár nem kevésbé jellegzetesnek tűnik. Az afrikai és részben ázsiai térségben ez az időszak (már az ötvenes évek közepétől, sőt, egyes helyeken már a második világháború végétől) a hagyományos gyarmati berendezkedések korának vége, nem kevés drámai, véres eseménnyel, az emancipáció és a re-orientáció ellentmondásos jelenségeivel. A kommunista világrendszerben a „hatvanas évek” talán leginkább politikatörténeti jelentőségű: ott a „hatvanas évek” – Sztálin utáni évek. A klasszikus rendszertől több helyütt elmozdultak, magában a Szovjetunióban is reformált szocializmusokról beszéltek. Ugyanakkor a sztálini rendszert eleve sajátosan adaptáló Kína a változatlansággal kívánt változtatni, amikor bejelentette igényét a világrendszer vezetésére, a desztalinizációval szembenálló programmal. A monolit szerkezetek porladásának, a pluralizálódás kezdetének tűnő időszak történeti emlékezete is sokszínű, olykor ellentmondásos. A kommunizmus alkonyának egyik sajátos jelensége, a kései reformkommunizmus, illetve reformszocializmus a „hatvanas éveket” (különösen a rendszeralkotó diktátor „haláltusáját”, vagyis az 1953 és 1961 utáni időszakot) valamiféle marxista reneszánszként, a szocializmus emberi arcának felbukkanásaként ábrázolta. Ez leginkább a csehszlovákiai reformkísérlettel kapcsolatban igaz, de a hruscsovi Szovjetunió ilyenfajta beállítása sem ritka, még a kilencvenes években sem. Más megközelítések szerint a hatvanas évek változásai elsősorban a klasszikus sztálini modell válságából fakadó részleges belátásokból eredtek, de ahogyan elérték a modell alapstruktúráit, a politikai osztály nyomban zárt – vagyis a reformok inkább korrektív jellegűek, az „üzemképesség” fenntartását szolgálták, perspektíváik csak látszólagosak. A „hatvanas évek” fogalma tehát – bár létezik – sokkal kevésbé egyértelmű, jelentősége kevésbé nyilvánvaló az akkori világ keleti felén, mint a nyugatin. Ott a társadalmi, gazdasági, mentális változások eredőjeként került sor valamiféle „forradalomra”, amelynek politikai reprezentációja létezett ugyan, de nem lett belőle politikai forradalom. Itt viszont a politikai változás (a Sztálin halála utáni kényszerű revízió) kínált lehetőséget; a forradalmi jellegű eseményekig eljutott kísérleteket erőszakkal leverték (1956 – Magyarország, 1968 – Csehszlovákia), a társadalmi, gazdasági, mentális szerkezetek változásai viszont nagyon viszonylagosak maradtak. Mégsem véletlen, hogy az „ötvenes évek” sztálini vaskorral azonosított fogalmával szemben a „hatvanas évek” jelentéstartalma a szovjet rendszert megtapasztalt országok közbeszédében máig határozottan pozitív: az olvadás, a fellélegzés, a remények, a változások, a több szabadság évtizede – az előzőhöz képest. A politikai és társadalmi gondolkodás irányai, kritikai jellege szembeötlő hasonlóságot mutat Keleten és Nyugaton, az eltérő feltételek és politikai korlátok ellenére a hatvanas évek kulturális forradalma átcsúszott a vasfüggöny alatt.  A „hatvanas évek” életmód- és értékforradalmával magától értetődően állnak szemben a mai konzervatívok Nyugaton, s magától értetődően mossák a második világháború végével kezdődő egységes kommunista vaskorszakba a posztkommunista társadalmak új konzervatívjai.

A „hatvanas évek” Magyarországon: 1956 után

Magyarország a „hatvanas években” is a szovjet birodalom része volt, a magyar politikát alapvetően – és sokszor közvetlenül – a Szovjetunió politikája határozta meg. A magyar történet ekkori sajátossága a térség más országaihoz képest az, hogy 1956-ban, ha történeti szempontból nagyon rövid időre is, de megszakadt a szovjet politikai modell kontinuitása. Ennek jelentősége azonban elsősorban lélektani: a forradalomban nem jöttek (jöhettek) létre új struktúrák, csupán körvonalazódott valami új berendezkedés. A régi intézmények személyi állománya, infrastruktúrái, az üzemeltetésükhöz szükséges tudás és technikák elvileg továbbra is rendelkezésre álltak. De minden szereplő (nemcsak a politikaiak) úgy élte át 1956-ot, hogy egy pillanatra megszűnt mindannak érvénye, ami korábban meghatározta a magyar társadalom életét. (Legalábbis kézzelfogható, átélhető, felmérhető közelségbe került, hogy megszűnjön.) Ez a rendkívül erős élmény akkor is bizonyos belátásokra vezetett, ha végeredményben a modell egy súlyos válságot követően érvényben maradt. A forradalmat leverték, azzal az alapvető politikai akarattal, hogy a korábbi rendszert helyreállítsák, a megszakadt kontinuitás áthidalják. Ez az ideologikus konstrukció azonban megengedte azt is, hogy bizonyos területeken és vonatkozásokban  „tabula rasa” teremtődjék, ahol az ancien regime helyreállítása a zéró-pontról való elindulásként is értelmezhető.

A magyar forradalom a Sztálin halálát követő általános válság terméke volt, s a szovjet befolyás alatt álló kelet- és közép-európai térségben az egyes országok politikáját általában a Sztálin halálát követő kiigazítási-korrekciós folyamatok belső dinamikája határozta meg. A magyar vezetés ebben a keretben és az 1956 után már a forradalomból fakadó belátások alapján politizált. A jelek szerint ezek egy részét Moszkvában is elfogadták. A szovjet „rugalmasság” alapvető oka: 1956 nemzetközi (vagy: blokkon belüli, közös) sokk-hatása, illetve a Sztálin halála után fellépett korrekciós-revíziós hajlam a szovjet politikai elit gondolkodásában. Mindez „kezére játszott” Kádár Jánosnak és a magyar vezetés zömének annyiban, hogy így könnyebben tudták elfogadtatni új – vagy a klasszikus sablonoktól eltérő – megoldásaikat a „szövetségesekkel”, különösen a „Nagy Szövetségessel”. De más megközelítés is lehetséges: a magyar politikai vezetés rendelkezett annyi politikai súllyal, akkora autonómiával, hogy 1956-ból eredő belátásait legalább részben elfogadtassa a szovjetekkel. A Kádár-fémjelezte magyar politika általában távolságot tartott az ideológiától, az elméleti doktrinériát nem kedvelte. Ebből egy további előnye fakadt: a magyar megoldásokat sohasem próbálták valamiféle új elméleti keretbe rendezni, óvakodtak „programok” alkotásától, modellek akár csak látens felajánlásától. Minden egyes politikai lépés feltüntethető volt bármilyen korábbi szerves folytatásának vagy akár újításnak, de minden másnak is egy skála egymástól egyébként nem túl távoli két végpontja között.

Szakaszhatárok: ismétlés, konszolidáltan

Az 1956-tól a hetvenes évek elejéig tartó időszak a politikatörténeti folyamat szempontjából két egymásra épülő, jellegében mégis különböző szakaszra osztható.

Az 1956. november 4-től 1962–63-ig terjedő csaknem hét esztendő – mutatis mutandis – megismételte a magyarországi szovjet rendszer kiépítésének 1947–1953-as folyamatát. Ez az újra-kiépítés érintette a klasszikus rendszer valamennyi alkotóelemét. Kádár János a politikai hatalom visszaszerzésének mozzanatával kezdte, a politikai ellenfelekkel való véres és elhúzódó, kampányszerű leszámolással folytatta (a forradalmi résztvevőkkel szembeni megtorlás – ideértve a kommunista párt eretnekjeit, a „revizionistákat” is – 1956–59, katolikus egyház: 1961, ortodox sztálinisták: 1961–62). Lezajlott a tulajdontól való megfosztás folyamata a mezőgazdaságban (1958–61). A gazdaságpolitika egy rövid átmenet után, különösen a második ötéves terv kidolgozása során visszaállt az erőltetett iparosítás, a centralizált parancsgazdaság pályájára. A szellemi életben folytatott ötvenes évek végi – hatvanas évek eleji kampányok az ideológiai monopólium megszerzését célozták. Az első (eredeti) rendszerépítő folyamatban diszkrimináltak kirekesztése és marginalizálása folytatódott (a téeszszervezés most is gazdagparaszt-ellenes jelszavakkal indult, a „volt uralkodó osztályok”, az „osztályellenség” gyermekeivel szembeni megkülönböztetés a felsőoktatásba való felvételik során 1963-ig folyamatos volt stb.)

1962–63-tól 1972–74-ig az 1953–54-es korrekció, majd az 1955–56-os rekorrekció némiképp elmosódottabb, helyesebben: egymásba mosódó remake-je játszódott le. Markáns politikai enyhítésekkel kezdődött: az 1962-es pártkongresszus határozatával (arról, hogy a szocializmus alapjainak lerakásával megszűntek létezni a rendszerrel frontálisan szembenálló „osztályok” és rétegek), az 1963-as politikai amnesztiával. Folytatódott a szövetkezetek belső életét, gazdálkodását a szovjet kolhoz-modelltől eltávolító, a közös és a magángazdaság együttélésének talajára helyező reformcsomaggal. 1964-től 1968-ig átfogó gazdasági reformterv készült, amelyet – bár igen erős „fékekkel” – 1968-ban életbe is léptettek. A szellemi életben minden különösebb deklaráció nélkül, sőt olykor ilyenek ellenére bizonyos pluralizmus és nyitottság jelentkezett. A szovjet mintájú szocializmussal szembenállónak tételezett társadalmi csoportokat sújtó közvetlen diszkrimináció számottevően enyhült.

A hetvenes évek elejétől előbb (1972-től) a gazdaságpolitikában, aztán (1973-tól) a szellemi, kulturális életben is „visszavették” a hatvanas évek közepén deklarált és hallgatólagos reformok, korrekciók egy jelentős részét. Igaz – nem mindent, nem is teljesen. De megszakadt a hatvanas évek elejétől folyamatosnak tűnő törekvés a klasszikus sztálini rendszer szerkezeteinek változtatására, racionalizálására, a társadalommal való közvetlen kontaktusok kiépítésére.

Ha a „hatvanas évek” Magyarországon két eltérő jellegű periódusra osztható, amelyek közül az első a köznyelvben „ötvenes éveknek” nevezett időszak ismétlése, a második az első magyar kommunista korrekció, a Nagy Imre-féle „új szakasz” egyes területeken reformmá mélyített új kiadása, még élesebben vetődik fel a kérdés: van-e a magyar „hatvanas éveknek” sajátos karaktere? A továbbiakban amellett fogok érvelni, hogy a második szakasznak, amely egyszerre folytatta a második berendezkedési periódus egyes új kezdeményezéseit, s hozott új elemeket a folyamatba, van sajátos arculata. De itt kívánom aláhúzni, hogy ezek a megkülönböztető jegyek egyáltalán nem abszolút értékűek. A köznapi gondolkodás keveset foglalkozik az apró változások strukturális hátterével, mégis sok különféle visszaemlékezés elég egyöntetűen különbséget tesz a „hatvanas évek” és a korábbi időszak között. A kommunista hatalom újbóli berendezkedését, az azonos jellegű politikai folyamatokat, hasonló akciókat és kampányokat azonban a magyar társadalom a korábbiaktól eltérő módon érzékelte, másképpen élte át. Eszerint a „hatvanas években” – amelyet ebben a megközelítésben 1956-tól a „hetvenes évek” kezdetéig akárhogyan meghatározhatunk: lehet az csaknem két évtized, de lehet csupán egy fél is, mindez attól az emlékezettől függ, amely éppen elénk állítja a kort és kérdését – a rendszer és politikája lényegében ugyanaz volt, mint a negyvenes évek utolsó harmadától az ötvenes évek közepéig. Eredményeképpen a „hatvanas években” a magyar társadalom ugyanazon viszontagságokat kényszerült elszenvedni, ugyanazon reményeket táplálta, mint az „ötvenesekben”. A végén ugyanolyan okokból csalódott ezekben, mint korábban. Az akkor (korábban) felhalmozott tapasztalatai fényében azonban az új berendezkedő periódus kevésbé tűnt elviselhetetlennek, az új korrekció (reform) sokkal reményteljesebbnek látszott. A csalódás sem volt annyira fájdalmas, akkora feszültséget sem váltott ki, mint korábban. Miért? Talán mert egyszer már mindezt átélték. Talán mert az új konfrontációkban egy „sündisznóállásra” jobban kiképzett közösség állt szemben a hatalommal. Talán mert mindkét oldal „megtanult” valamit. Nagyon leegyszerűsítve: 1956 leckéjét, amely ez egyik oldalon a „(szél ellen) nem lehet”, a másik oldalon az „(ugyanazt) óvatosabban” kifejezésekben foglalható össze.

„Hosszú hatvanas évek” Magyarországon?

A hazai „hatvanas évek” a szovjet típusú rendszer magyarországi változatának, sőt az egész térségnek leghosszabb, legsikeresebb, a rendszeren valóban tartós lenyomatot hagyó korrekciós- és reformperiódusa volt. Ez a megállapítás egyértelműen csak az 1956 utáni „hosszú hatvanas évek” fentebb jellemzett második periódusára vonatkozik, vagyis a naptári értelemben vett hatvanas évek elejétől a hasonló értelemben a hetvenes évek elejéig tartó „hatvanas évekre”. A továbbiakban erre az 1962–63-tól 1972–74-ig tartó időszakra összpontosítok, egy vonatkozásban mégis visszautalok az 1956-ot követő „második berendezkedés” időszakára.

A „hatvanas évek” hazai jellegzetességének egyik tényezője tudniillik éppen az, hogy a korrekciós szándékok a „második berendezkedés” (1956–1962/63) időszakában is jelen voltak, ha nem is folyamatosan, ha nem is mindenben tudatosan, ha nem is (messze nem) mindenre kiterjedően. A „hatvanas évek” tehát ennyiben szerves folytatás is, nem csupán egy még korábbi időszak (1953–1956) ismétlése, vagy a „második berendezkedéssel” való szakítás. E korrekciós szándék legfontosabb megjelenési formái, mozzanatai időrendben a következők:

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának a szovjet típusú rendszerrel való diszkontinuitás lehetőségét megfogalmazó 1956. decemberi határozata. A dokumentum az 1956-os „ellenforradalom” egyik, sőt első számú okát a Rákosi–Gerő-klikk antimarxista politikájában határozta meg. A határozatot soha nem vonták vissza, sőt egyre inkább a Kádár-korszak legfontosabb ideológiai szövegévé vált, valóságos kánonná. Mindvégig nyitva hagyta tehát a politikai ajtót (lehetőséget) a sztálinizmus klasszikus alakzataitól való elhatárolódás irányába. Az ajtó küszöbét az MSZMP soha nem lépte át, még azt sem fogalmazták meg nyíltan soha, hogy a határozat nevezetes első pontjából gyakorlatilag vagy elméletileg mi következik (mit kell tenni, mit nem lehet tenni, mit ígér meg a párt stb.). Az elmozdulás, az átlépés elvi lehetősége azonban megmaradt.

Rendszertelenül jelentkező, következetlen revíziós hajlam a klasszikus szovjet rendszer újbóli kialakításának folyamatában. Ide tartozik például az 1947–49-es „álkoalíció” felelevenítésével való kacérkodás 1956–57 fordulóján, a kormány újabb programjának előkészítése során. Erre utalt a gazdasági mechanizmus reformjának kidolgozására szervezett szakértői bizottságok munkája, amely viszonylag koherens reformterveket eredményezett 1957 első felében (igaz, ezekből a tervekből szinte semmi sem valósult meg, s képviselőit hamarosan „revizionista elhajlással” vádolták). A forradalom résztvevőivel szembeni megtorlás könnyen parttalanná vált volna, ha az MSZMP vezetése időnként nem fogja vissza a teljes restaurációra törekvő, bosszúszomjas állambiztonsági apparátusokat. A mezőgazdaság kollektivizálására 1958-ban Dögei Imre földművelésügyi miniszter vezetésével  klasszikus szovjet mintájú forgatókönyvet dolgoztak ki, ezt azonban részben a bevezetés körüli politikai vitában, részben a végrehajtás során „felpuhították”. Annál is inkább, mert az életszínvonal állandó emelésének követelményét hosszabb távon a kollektivizálás közben is fenntartották (a klasszikus forgatókönyv megengedte volna egyes rétegek, sőt az egész „dolgozó nép” életszínvonalának időleges visszaesését – erről persze csak zárt körben lehetett beszélni…). Kádár 1957-ben, az MSZMP első országos értekezletén hangsúlyozta az életszínvonal-politika prioritását – ez az erőltetett iparosításra való 1959-es visszatérés után sem változott.

A repressziót „lazító” következetlenségek. A nyilvánosságban hangsúlyozott ideológiai szigor kezdettől „laza gyakorlattal” párosult az intelligenciával szemben. Az „elhajló” és az „útitárs” eszmerendszereket szigorú hangú határozatok ítélték el (közgazdasági revizionisták, Lukács-hívők, népi írók stb.), majd viszonylag kiterjedt kampányok mélyítették és magyarázták a legfelső szintű állásfoglalásokat. Tömeges leszámolásra és kirekesztésre azonban nem került sor. 1957 tavaszán még Lukács György is hazatérhetett romániai internálásából, a megbírált népi írók rangos elismerésekben részesültek. Igaz, párhuzamosan írópereket rendeztek – ilyen eszközökhöz a Rákosi-rendszerben nem nyúltak. A repressziót a tetőfokon 1959-ben, majd 1960-ban korlátozott politikai amnesztiákkal enyhítették – miközben a leszámolások nem szűntek meg, sőt újabb célpontokra is kiterjedtek.

Mind a revíziós hajlamot, mind a következetlenségeket nyilvánvalóan a forradalom okozta sokk, s a nyomában kialakult szorongás táplálta. A „második berendezkedés” okvetlenül konfliktusokkal járt, s ezt a Kádár-vezetés tudta. Ugyanakkor félt, s olykor igyekezett elkerülni bizonyos összecsapásokat. Közel voltak még az 1953–56-os korrekciós-visszarendeződő periódus emlékei is. Ezeket általában negatívan ítélték meg, és elutasították, de – következetlenül – olykor fel is használták (a gazdaságról való gondolkodásban és olykor a vitákban is állandóan ott lappangott az akkori nézeteltérésekre való hivatkozás). Az 1956–1962/63-as időszak karakterét azonban nem az határozta meg, amiben a politikai vezetés következetlen volt, hanem amiben nagyon is következetes; nem a korrekciós velleitás, hanem amit az részlegesen és időlegesen kiigazítani próbált.

Egy reformévtized

Az 1960-as évek elején, 1962–64 között elhatározott politikai váltás és a reformokon való gondolkodás indítékai között – akárcsak 1953 nyarán – előkelő helyen szerepelt a gazdasági növekedés kifulladására utaló jelek felismerése. Mindazonáltal a különbségek is szembeötlők. Az 1956-ot és 1953-at átélt, ezért érzékenyebb magyar politikai vezetés képes volt saját maga felismerni a gazdasági válságot, és képes volt saját maga számot vetni a lehetséges társadalmi következményekkel – ami 1953-ban nem ment. Ugyancsak eltérően 1953-tól, Kádárék a hatvanas évek elején egyszerre szembesültek az életszínvonal emelésének és az erőltetett iparosításra alapozott, kollektivizáló, felhalmozó gazdaság növekedésének kényszerével. Az előbbi 1956 leckéjéből, utóbbi a késő hruscsovi Szovjetunió és az ötvenes–hatvanas évek fordulóján a „Nagy Ugrásra” készülő Kína légváras terveiből adódott. De nem biztos, hogy a belső felismerések elegendők lettek volna a paradigmaváltáshoz. Az 1953. júniusihoz hasonló drámai moszkvai konzultációra ugyan nem került sor, de a változtatás indítékai között most, tíz évvel később is szerepeltek külső tényezők. A politikai enyhítés legfontosabb szimbolikus lépései (az 1961. decemberi kádári jelszó – aki nincs ellenünk, az velünk van; az 1961. november – 1962. augusztus közötti (felemás) antisztálinista tisztogatás, az 1962-es pártkongresszus deklarációi, az 1963-as amnesztia) jelentős részben külső kényszerekre vezethetők vissza. De itt is lényegesek az eltérések 1953-hoz képest. Az 1961-es XXII. szovjet pártkongresszus második desztalinizációs hulláma jó lehetőséget kínált a virtuális és valóságos „sztálinista ellenzékkel” való leszámolásra. A kommunizmus békés építésének programja csökkentette az osztályharcos pszichózist. De az amnesztiát, a külföldre, közte Nyugatra való kiutazás (illetve a nyugatiak beutazásának) lehetővé tételét, a nyugati rádióadások zavarásának megszüntetését, általában a Nyugattól való hermetikus elzárkózás oldását nem a szovjet politika kényszerítette ki vagy javasolta. Még csak nem is a szovjet példához való igazodásról volt szó, hiszen ott efféle lépésekre nem is gondoltak. Hasonló volt a helyzet a felsőoktatásba való belépés során érvényesülő diszkrimináció 1964-es megszüntetése esetében, a katolikus egyházzal való viszony normalizációjára irányuló lépésekében. A magyar politikai vezetés természetesen igyekezett oldani belső társadalmi feszültségeket, s úgy vélték, ehhez hozzájárul a szovjet rendszer első berendezkedése során kialakult, a második berendezkedés során pedig fenntartott társadalompolitikai gyakorlat néhány eleménekmegváltoztatása. Szerepet játszott a környező országok példája (például Lengyelországé és Csehszlovákiáé, ahol a hatvanas évek elején ugyancsak részlegesen liberalizálták az útlevélkiadást).

Az igazán új jelenség azonban az a törekvés volt, amely Magyarország nyugati imázsának javítását célozta. A történeti irodalom és a közvélekedés máig vízválasztónak tekinti az 1963-as politikai amnesztiát. Az erre vonatkozó dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a Kádár-vezetés a korábbi (1959, 1960) korlátozott közkegyelmekkel a maga részéről lezártnak tekintette a megtorlást, de a legveszélyesebbnek tekintett (hat évnél hosszabb börtönre ítélt) ötvenhatosokat nem kívánta szabadon engedni az enyhültebb időkben sem. Az 1963-as amnesztia az Egyesült Államok nyomására született, Kádárék pedig saját nemzetközi legitimálásukat, az ország nemzetközi elszigeteltségének, megbélyegzettségének megszüntetését várták tőle. Nem önmagáért – a modernizációhoz mind szükségesebb gazdasági kapcsolatok alapfeltételéről volt szó. A szabályos alkufolyamatban mindkét fél felkínált (és elfogadott) engedményeket. Az amerikaiak például nem erőltették Mindszenty ügyének rendezését, így az egy-két száz volt fegyveres felkelő mellett a bíboros volt az egyetlen nevezetes élő kvázi-politikai fogoly, akire a közkegyelem nem vonatkozott. A nyugati politika mint viszonyítási pont jelent meg a magyar politikai vezetés gondolkodásában. Ezen és az amerikai törekvések legalább részleges győzelmén az sem változtatott, hogy a lépést Kádár természetesen egyeztette Hruscsovval.

1962–63-ban megteremtődtek a reform(kurzus) előfeltételei, de egyáltalán nem dőlt még el, hogy a változások mennyire lesznek mélyek és radikálisak. Az 1968-ra körvonalazódott magyar képlet (a jugoszláv reformfolyamatot leszámítva) az egyetlen tartósan megvalósult, s a tervezettekhez képest is a legmélyebb és legradikálisabb reform volt Kelet-Európában. Ebben további, immár a „második berendezkedés” időszakához és a váltás éveihez képest is új külső és belső tényezők játszottak szerepet.

Először is: a hatvanas évek közepén a várakozáshoz képest sokkal kedvezőbben alakult a magyar politika szovjet „környezete”. Bár a magyar vezetés és Kádár személy szerint rendkívül aggódott a Hruscsov elleni sikeres 1964. októberi puccs miatt, közvetlen, rövid távú hátrányokkal a moszkvai hatalomváltás nem járt a magyar vezetésre nézve.  Sőt, inkább előnyösnek bizonyult – Hruscsov leváltásával került ad acta a „dognaty i peregnaty” (utolérni és túlszárnyalni – ti. a tőkés világot, különösen Amerikát), majd a kommunizmus felépítésének hét-, illetve húszéves fantasztikus terve. Ezzel az akkor még csak tervezett magyar gazdasági reform – s egyáltalán a gazdaságról való gondolkodás – a valóság talajára kerülhetett. További előnynek tetszett, hogy a hatvanas évek elején a közgazdasági reformgondolkodás a Szovjetunióban is nyilvánosságot kapott, sőt a Hruscsovot a kormányfői székben követő Alekszej Kosziginről úgy hírlett, maga is „reformer”. Nem véletlen, hogy gazdasági reformokat tervezett ebben az időben Csehszlovákia, az NDK és Lengyelország is, vagyis a szovjet birodalom legnyugatosabb perifériái.

Másodszor: a legtágabb politikai vonatkoztatási környezethez hasonlóan alakult a legszűkebb döntéshozói elit belső világa. A magyar politikai vezetés operatív felső köre (PB, Titkárság, kormány, KB-osztályvezetők) a forradalom leverése óta figyelemre méltó stabilitást mutatott, összetételén az 1962-es antisztálinista tisztogatás sem változtatott sokat. A hatvanas évek első felében a korábban eléggé egységesnek tűnő együttesen belül megindult a politikai csoportképződés – egyelőre, új jelenségként, a „szakosodás” mentén történő érdekérvényesítés irányába. Az egyik legelső – és legfontosabb ¬– artikulálódó csoport, az „agrárlobby” volt Fehér Lajos vezetésével. Ez a valóban szakpolitikai csoport fontos, bár soha nyíltan ki nem mondott személyi-politikai folytonosságot hozott a felszínre. Nagy Imre 1947–49-es gazdaság- és agrárpolitikai útkeresése, illetve az 1953–54-es „új szakasz” politikája újra megjelent az MSZMP vezetésében. A mezőgazdaság 1959–61-es teljes kollektivizálása után az MSZMP apparátusában és a kormányban, valamint a kiépülő szövetkezeti érdekérvényesítő testületekben már 1963-ra elkészült egy olyan reformtervezet, amely az átszervezés nyomán törvényszerűen bekövetkező termeléscsökkenést volt hivatott orvosolni. Az összefüggés az 1956 óta folyamatos életszínvonal-politikai prioritással kézenfekvő.

Még fontosabbnak bizonyult ugyane jelenség egy másik vonatkozása. 1962 után Nyers Rezső KB-titkár körül (akinek a szűkebb vezetésbe való bejutása jószerével Marosán György pillanatnyi elmezavarán múlott) kialakult egy olyan közgazdászcsapat, amely eléggé párt-értelmiségi volt ahhoz, hogy ne keltsen gyanút a funkcionáriusok körében, de eléggé értelmiségi is, hogy képes legyen intellektuálisan megközelíteni a magyar gazdaság problémáit. A gazdasági mechanizmus kritikai felülvizsgálata (1964–66), majd a reform kidolgozása (1966–68) és következményeinek számbavétele során ez a szakértői csoport nemcsak együtt maradt, hanem folyamatosan bővült.

Harmadszor: a gazdaság piac, illetve a világpiac (vagyis a Nyugat) felé való nyitását – a világpiaci árrendszer felé való elmozdulás legalább annyira fontos vonása volt a tervezett reformnak, mint a tervutasítások megszűnése – sürgette az a kemény tényező, hogy a magyar nemzeti jövedelemben folyamatosan nőtt a nemzetközi árucsere útján realizált rész. Ráadásul az abszolút értékben csekélyebb tőkés árucsere mind az életszínvonal növelése, mind a keleti, főképpen szovjet árucsere szempontjából életbevágó és – főleg – helyettesíthetetlen volt. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok bővülésére nagyon kedvezően hatott a kubai válság (1962) óta folyamatos nemzetközi enyhülés (amely, bár súlyos válságokkal meg-megszakítva, már 1953 óta érvényesült a nemzetközi politikában). A magyar vezetésnek a legérzékenyebb területeken – ez a hatvanas években a nemzetközi kommunizmus belső megosztottságában történő állásfoglalást jelentette – nem kísérletezett semmiféle önálló irányvonallal, véleménnyel. Kádár a kínaiakkal folytatott vitában szilárdan állást foglalt Moszkva mellett, a nyugati külpolitikában pedig előnyben részesítette az apró, kis, de közvetlen előnyökkel járó lépéseket.

Az 1956-ot átélt magyar vezetés jobban észrevette a válságra utaló jeleket, azokra érzékenyebben reagált, mint a többi szovjet csatlós ország irányítói. Ezért az alapvetően egyáltalán nem reformhajlandóságú elitet meg lehetett győzni arról, hogy a változások elkerülhetetlenek. Az 1956-tól való félelem, az ideológiai merevség oldódása, a gyakorlatias megoldásokra való hajlam fontos szerepet játszott a reform bevezetésében. Azonban ugyanezek a tényezők „szolgáltatták ki” a reformot és híveit például a szovjet politika változásainak. Ugyanezek a tényezők vezettek oda, hogy Kádár János 1972-ben (és a következő években) feláldozta a reformkurzust. 1956 szindrómájában a magyar politikai vezetés nemcsak a magyar társadalommal, hanem a szovjet vezetéssel való szembekerülés eshetőségétől is szorongott. Mivel a reform nem állt össze soha koherens ideológiává, az első hazai nehézségek, illetve az első komoly moszkvai bírálat ahhoz a vélekedéshez vezetett, hogy a reformból könnyen „dobható” minden, amit kifogásolnak, s végeredményben az egész úgysem volt más, mint a sok gyakorlatias manőver egyike – talán a legnagyobb –, amelyek mind az 1956 utáni politika prioritásait szolgálták. A magyar politikai vezetés, s főként Kádár János soha sem volt reformer, soha sem volt reformkommunista. Amikor Kádár elfogadta a valódi pragmatikus reformkommunisták (mindenekelőtt Nyers Rezső és csapata, Fehér Lajos és köre, csekélyebb mértékben Aczél György és pártértelmiségi udvara) javaslatait, vállalta a reform politikai terhét. A vállalás és a teher szó egyforma hangsúlyt kapott ebben az aktusban, amelyhez nem volt szükséges reformer beállítottság, elegendő volt csupán pragmatikusnak lenni. A pragmatikus (kommunista) politikus olyan, mint a kaméleon: ha kell, reformer terepszínt ölt, ha kell, konzervatív színekben pompázik. Valódi színe – ha van – ez utóbbihoz áll közel. Ennek a magatartási, attitűdbeli skizofréniának az úgynevezett „reformfékek” beépítése csupán legismertebb példája. A hatvanas évek belső politikai vitái mindannyiszor arról szóltak, hogy a valamilyen gyakorlati okból palackjából kiszabadult szellemet hogyan lehetne visszagyömöszölni oda. A reform ellenzőinek tábora nem a reform következtében alakult ki, nem is azért, mert ezt vagy azt a csoportot annak következtében hátrányok érték. Az ideológiai korlátoltság már szerepet játszott abban az elhatalmasodó aggodalomban, hogy a kitűnő „fékek” sem tudják megállítani a lejtőn nekilendülő járművet. De leginkább arról volt szó, hogy a hetvenes évek elején a szovjet vezetéssel való konfliktus kockázata nagyobbnak tűnt, mint a reform leállításából eredő, távolinak tűnő veszélyek. A józan és rövid távú kalkuláció győzött, akárcsak a hatvanas évek elején. Nem az ellenreformerek tábora „verbuválódott” 1968 után – az adva volt, csak „meggyőzve” lappangott. Inkább a pragmatikus reformer-tábor kialakulása volt a magyar politikai vezetés „hatvanas éveinek” meglepő és jelentős politikai fejleménye.

Mérleg

Nem könnyű megvonni a „hatvanas évek” mérlegét, különösen a kutatások viszonylag korai szakaszában. Ehelyütt ezért csak két problémát kívánok jelezni: a szovjet szocializmus magyarországi változatának mint rendszernek a kérdését, illetve a magyar társadalom mentális állapotáét. Kérdés, hogy a „hatvanas években” mennyire vált nyitottá egyik és másik, a „hatvanas évek” változásai milyen perspektívákat nyitottak előttük?

1962/63 és 1968 között úgy tűnt, hogy az akkor még folyamatként elképzelt reform eredményeképpen a szovjet rendszer magyarországi változata valamennyi korábbinál nyitottabbá válhat. A következő négy esztendőt (1968–72) szemügyre véve ez a benyomás elhalványul. Végeredményben két csomópont történései – a Csehszlovákia megszállásában való részvétel 1968-ban, illetve a reformpolitika elleni szovjet fellépés kádári fogadtatása 1972-ben – arra vallottak, hogy a rendszer alapvető determinációjában semmi sem változott, sem mennyiségi, sem minőségi szempontból. Magyarország politikáját a Szovjetunió határozza meg. A döntő mozzanat ezen a téren nem a Kádárt, a reformereket és a magyar reformot ért 1972-es februári brezsnyevi bírálat, majd annak nyomán a reform gazdasági részének „csúszó leértékelése” – hanem 1968 nyara.

A szovjet vezetés és hű csatlósainak rendkívüli aktivitása Csehszlovákia katonai megrendszabályozásának ügyében, a magyar vezetéssel szembeni fellépés helyenként meglepő  durvasága arra utal, hogy Moszkvában, Kelet-Berlinben, Szófiában, Varsóban úgy látták: megtörténhet, hogy Magyarország kimarad a katonai akcióból. Kádárék mozgásterébe tehát belefért volna ez a lehetőség is. A legfontosabb döntéseket 1968-ban Kádár egyedül hozta – a   rendszer tehát ebből a szempontból az igazán döntő pillanatban semmivel sem mutatkozott nyitottabbnak, mint Rákosi Mátyás rendszere. Kádár a katonai fellépést szerette volna elkerülni, de ha már úgy látta, az elkerülhetetlen, kimaradni nem mert belőle. Számára a Szovjetunión túl nem létezett élet – s ebben a meggyőződésben alighanem osztozott a magyar politikai elit túlnyomó része. Aki nem, az véleményét megtartotta magának.

1962/63 és 1968 augusztusa között a nyitás távlatai fennmaradtak, s ezalatt az elmozdulás a klasszikus rendszertől folyamatosnak, a reformpolitika dinamikusnak tekinthető. 1968 augusztusától a hetvenes évek közepéig viszont, bár a reformot nem vonták vissza, a nyitásnak többé nem volt távlata, s a reformpolitika, bár még érvényesült, már nem tekinthető dinamikusnak.

A magyar társadalom szétzilált, töredezett, lefelé nivellált állapotban lépett be a „hatvanas évekbe”. Magányos, neutralizált, politikában nemigen gondolkodó, identitásképző tényezőinek jelentős részétől (tulajdontól, hagyománytól, sikertől, dinamizmustól) megfosztott társadalom élte túl az első kommunista hatalomátvétel/korrekció ciklusának, a forradalomnak és az újabb hatalmi berendezkedési szakasznak sokfelől érkező kényszereit. Ehhez az igazi zéró ponthoz képest a „hatvanas évek” minden szempontból megnyugvást, szerény gyarapodást, lassú színesedést, differenciálódást és nyitást hozott.

Amíg a „szocialista építés” projektje eleven hatóerő, koherens és a politikát vezérlő ideológia volt, addig a társadalom „egyirányú” utcában járt. Az 1956 utáni második berendezkedés során a társadalmat pacifikálták. A kádári „semlegesítési” politikának azonban nem ez volt a legfontosabb eredménye. Ennél lényegesebbnek bizonyult magának az ideológiát hordozó pártnak a neutralizálása. Amikor ez bekövetkezett, lehetővé vált minden távlatos elképzelés és ideológia nélkül „engedményként” visszaadni az elvett szabadságok egy-egy kis részét vagy pótlékát. A háztáji és az útlevélhez való folyamodás joga, írók megszólalása és nyugati szaktudományos folyóiratok, a magánszektor és a televíziós kabaré, a francia filmhét és a gebines vendéglő, a téesz-melléküzemág és a szakszerű külkereskedelem az arab világban, a (szinte) egyenlő egyetemi felvételi és az amnesztia így ideologikusan átgondolatlan, mégis szervesen összefüggő egésszé vált. A kádári vezetés tulajdonképpen kivételesen szerencsés volt, mert előbb a fellélegző értelmiség, utóbb, magánhasználatra a közgondolkodás mindennapi diskurzusai ezt a furcsa mixet a „hatvanas években” kezdték a mégis lehetséges, élhető, emberi, sajátosan magyar szocializmussá konstruálni. Olyan szocializmussá, amelynek „design”-ja egyben-másban feltűnően hasonlított a résnyire nyitott nyugati határokon beeresztett áramvonalas gondolati járművek formáira: ugyanaz a bizalom a technikai modernizáció határtalanságában, a fogyasztói társadalmi berendezkedés felé vett irány, a konvergencia-elmélet stb. Még az újkeletű szabadságok birtokában azonnal fellépő kritikai mozgalmak is a nyugatiakra hasonlítottak: megjelent az „ifjúsági probléma”, egyesek új (kritikai) életformákkal kísérleteztek, nyugatias szubkultúrák alakultak ki. Odáig a nyitás sohasem juthatott, hogy a kritika nyilvánosan feszegethette volna a szovjet mintájú szocializmus végső kereteit. Ez továbbra is rendőri kérdés maradt. Sőt, a politikai vezetés és az állambiztonsági szolgálatok veszélyesnek tartották már a „Szovjetunión kívüli élet” nyomainak felbukkanását is. Szinte nyomban – már a „hatvanas években” – megkezdődött a „szellem palackba való visszagyömöszölésének” ismert és kétes sikerű folyamata.

Mindennek ellenére a „hatvanas évek” mérlegében ez a legsúlyosabb összetevő. A társadalom mentális változásainak története jellegzetesebb, mint a politika története, noha sok szálon át eredt a politika változásaiból. Mivel politikai nyilvánosság és demokratikus  politikai gondolkodás a „hatvanas években” sem létezett Magyarországon, a társadalmi, szellemi autonómiák egy részének visszaszerzése a politika részének tűnik. Másfelől, az eredmények fényében a visszaszerzés politikai eredete el is homályosul. A társadalmi lét szférái egybemosódtak a „hatvanas években”. Annyi talán mégis megkockáztatható: a kommunista rendszer története során talán soha sem volt közelebb egy nyitott társadalom, s egy annak megfelelő politikai rendszer felé való elmozduláshoz (amely talán megszüntette, talán más minőségbe vitte volna át), mint akkor. Biztosan utoljára volt legalább valamennyire szinkronban a nyugati kritikai gondolkodás fő tendenciáival. A rendszer Magyarországon 1968 augusztusában ezt a nyitási esélyt elvesztette. A társadalom számára nyíló tér és idő azonban lehetőségből, engedményből többé vissza nem vett szabadságokká (a szabadság szigeteivé, kis köreivé) változott. A térbeli nyitás a Nyugat (Európa) irányába történt, az időbeli egyszerre „vissza”, a múlt felfogása, feldolgozása és a hagyományok visszavétele, és előre, az egyetlen pillanatra elképzelhetővé vált jövő felé. A súlyos előzmények után visszaszerzett kis szabadságok mámorító élménye pedig Magyarországon is generációt formált. Azokét, akik tudatosan, felnőtté válva már a nyitást élték át, a gyermekkor inkább zsigeri, ellenkező élményei után. A magyarországi ’68-as nemzedék képes egy nyelven beszélni a világ más ’68-asaival – van közös nyelvük, közös zenéjük, voltak találkozásaik, amelyekre visszaemlékezhetnek. Kérdés, hogy ez a generáció, s vele a „hatvanas évek” mennyire hatotta át, termékenyítette meg a társadalmat itt és ott. A méreteikben persze a nyugatiakhoz nem hasonlítható lázadások lecsendesítésében és kommercializálásában a magyarországi rendszer sem volt alábbvaló.

A „hatvanas évek” magyar társadalma térben és időben nyithatott. A következő években kiderült, hogy kommunista rendszer történetében egyik sem válhat soha teljessé. De teljesen visszacsukni sem a nyugati, sem a múltba vezető kaput nem sikerült. Talán ez a magyar „hatvanas évek” legfontosabb hozadéka, ami más szovjet típusú társadalmakkal összehasonlítva (ahol ezek a kapuk sokkal tovább maradtak zárva) nem kevés.