Rainer M. János előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (11.) Országos Konferenciáján

Magyarország képét, a magyarokkal kapcsolatos képzeteket ma is világszerte nem kis mértékben 1956 határozza meg. Ha a magyar szó asszociációit vizsgálnánk világszerte, azok között 1956 igen előkelő helyen szerepelne. Magyarország történetéből pedig talán az első helyen (esetleg 1848-cal holtversenyben).

E jelenség okai véleményem szerint a következők:
– A belátható, személyes, vagy részben személyes emlékezetben ez az egyetlen nemzetközi viszonylatban jelentős (világtörténelmi jelentőségű) magyar vonatkozású esemény
– a magyar forradalom beilleszthető egy globális tendenciába, amely az emberi szabadságjogok, a demokratikus politikai rendszerek világméretű elterjedése (ilyen módon az 1989-91-es közép- és kelet-európai változások előfutára volt, legalábbis így rendeződött egy “nagyobb történetbe”), ezért
– “pozitív kimenetele”, következményei megmaradtak, közvetlen és közvetett negatív következményei rejtve maradtak (maradnak), illetve feledésbe merültek (merülnek).

1. Magyarország és a világ – előzmények

Magyarország 1944-ben a Szovjetunió érdekszférájába került, s 1990-ig abban is maradt. A vesztes háború, majd az azt követő szovjet katonai megszállás 1944-től egészen a nyolcvanas évtized végéig alapvetően határozta meg a magyar bel- és külpolitikát, a hazai társadalom- és gazdaságfejlődést. A szovjet politikai akarat érvényesült minden olyan kérdésben, melyet Moszkvában úgy ítéltek meg, hogy az a Szovjetunió katonai-biztonsági érdekeit, illetve rövidebb vagy hosszabb távú politikai szempontjait érinti. A magyar politika mozgástere annyiban létezett, amennyiben törekvései ezen a viszonyrendszeren belül, azzal összhangban, esetleg azok mellett érvényesülhettek. A kettő közötti konfliktus esetén abszolút prioritása volt a szovjet érdekeknek.

A világ Magyarország számára 1945-ben (de pár évvel később feltétlenül) kettéhasadt. “Mi, itt”, illetve ők (mások) “odaát” (Arkagyij Rajkin). A világ másik fele 1945 után egy-két évig megközelíthető – mire megváltozna és alakot öltene, kiemelkedne a romokból, addigra már elérhetetlen.

Ideát a magyar társadalom 1944-45-ben az ország területére behatoló szovjet csapatok képében találkozott először az eljövendő rendszer valóságával. A megszállók garázdálkodása valóságos nemzeti sokkot jelentett. A nagyon bizonytalan átmeneti évek (átmeneti zóna időben és térben) után a hidegháború kibontakozásával következett az elkerülhetetlen, a szovjet rendszer bevezetésének időszaka. Még a berendezkedő rendszer nem túl nagyszámú hívét és lekötelezettjét is erősen irritálta az a szolgalelkű utánzás és nemzeti megaláztatás, mely a szovjet mintakövetés első éveit jellemezte. Ezt mutatták az 1956-os forradalomban felszínre került elemi indulatok.

Odaát a reménység földje húzódott – a magyar társadalom számára. Ahogyan az idő előrehaladt, egyre inkább. De nem tényleges tapasztalatként, hiszen évente pár százan utaztak külföldre, többnyire sportolók, üzletkötők. Ők hoztak híreket, emblémákat (zsilettpengét, színes képeslapokat, egy távoli világ lenyomatát). Egyébként e világ hírei a zavaróállomások keltette recsegésen át szűrődtek be halkan és alig érthetően.

Mi jött be? Némi zene és a felszabadítási propaganda. Az nem, hogy a világ másik fele nem sokat törődik Magyarországgal, s beletörődött az 1945 utáni status quoba. A magyarok “image”-e nem volt túl hízelgő: Hitler szövetségesei voltak a háborúban, aztán a szovjetek szállták meg őket, a nyugati tulajdont elrabolták, békés üzletembereket is letartóztattak, s fogva tartották őket (Standard-per, Maort-per) – nagyjából ennyi.

2. Magyarország és a világ 1956-ban

1956. október 23-án Magyarország a világ figyelmének középpontjába került, sokan egyenesen nyugati segítségben bíztak. Október 29-én a szuezi háború kitörése megosztotta ezt a figyelmet és a magyar forradalom sorsa még inkább a szuperhatalmak hallgatólagos alkufolyamatainak alakulásán múlott, mint előtte. Az Egyesült Államok vezetői eleve nem láttak beavatkozási lehetőséget világháborús kockázat nélkül (ez akkor nukleáris összecsapást jelentett volna), a szuezi válság pedig – ellentétben a magyarral – stratégiai érdekeiket érintette. Eisenhower elnök leszerelési tanácsadója, Harold E. Stassen ugyan megfogalmazott egy tervezetet, amely valamifajta amerikai-szovjet politikai alku lehetőségét villantotta fel. Ennek értelmében a független Magyarország nem vált volna a nyugati katonai szövetség tagjává, a szovjet csapatok kivonásáért cserében pedig az Egyesült Államok is kivont volna csapatokat Nyugat-Európából. Ezt azonban az amerikai döntéshozók a maguk részéről túl nagy engedménynek vélték, s nem is foglalkoztak vele érdemben. Arra szorítkoztak tehát, hogy biztosítsák Moszkvát: a szovjet tömbtől eltávolodó Magyarországot nem szándékoznak a nyugati szövetségi rendszerbe integrálni.

Ami a szovjet vezetést illeti, noha október 28-án Hruscsov felvázolta a későbbi november 4-ki “megoldás” forgatókönyvét, a következő két napon az ún. “liberálisok” oldalára állt, akik bizonyos feltételekkel hajlandónak mutatkoztak kivonni Magyarországról a szovjet erőket, és mélyrehatóan átértékelni a csatlós országok és a Szovjetunió kapcsolatait. A szovjet Politbüro üléseiről készült, 1996-ban napvilágra került tanúsága szerint a szovjet vezetés jóval zavartabb, megosztottabb, egyes képviselői, mindenekelőtt Hruscsov “kétlelkűbbek” voltak, mint azt sokan korábban hitték. A magyar forradalom “jelensége” mindenekelőtt új kihívást jelentett, egy olyan helyzetet, amelyre nem léteztek előre kidolgozott “forgatókönyvek”, azokat menet közben kellett kitalálni. A posztsztálini szovjet rendszer lehetőséget biztosított csoportképződésekre a vezetésben, ami vitákat indukált, egy-egy döntés premisszái sokszínűbbé és kimondhatóvá, esetenként képviselhetővé váltak. A desztálinizációs folyamat kételyt, bizonytalanságot, revízióra való hajlamot gerjesztett a vezetésben, s ez kihatott a külpolitikára is. Ebben az értelmezésben nem csupán a bevált előfeltevéseket alkalmazták Magyarországra, hanem a magyar események is formálták a szovjetek előfeltevéseit. Elég bizonytalanul, de felsorakozott egy “liberális” tábor, amely ugyan nem fogadta el a forradalom követeléseit, de viszonylag önálló szubjektumokként próbálta kezelni a szövetséges országokat. Amikor azonban Moszkva azt tapasztalta, hogy a politikai megoldás eredményeképpen a magyar bel-és külpolitika egyaránt eltávolodik a birodalmi normáktól, a számukra létfontosságú intézményrendszerek (pártvezetés és – apparátus, államvédelem, hadsereg) összeomlanak vagy megbízhatatlanná válnak, október 31-én egy újabb katonai beavatkozás mellett döntött. Moszkvában az amerikai üzenetet úgy értelmezték, hogy a Nyugat nem tervez semmiféle érdemi lépést. Az újabb szovjet invázió első jeleire Nagy Imre kinyilvánította a Varsói Szerződésből való kilépést és a semlegességet, ám a lépés nem keltett különösebb visszhangot Nyugaton. Ezt követően Budapesten konszolidáció jelei mutatkoztak, de ez nem befolyásolta többé a szovjet döntéshozókat.

3. A világ és Magyarország, 1956 után

1956. november 4-én, majd azt követően néhány hétig Magyarország a szó szoros értelmében gyarmati sorba süllyedt: vezetőit Moszkvában nevezték ki, az országot egy darabig szovjet párt- és állami vezetők irányították kézi vezérléssel. 1956 mégis új felismeréseket indukált a determináció intézményrendszerében és “filozófiájában”. A Szovjetunió legalább annyira igyekezett elkerülni az 1956-os magyar válság megismétlődését, mint ahogy Kádár János és vezetőtársai minden döntésében is jelen volt ez a meggondolás.

Az 1945-89-es időszakban az 1956-os magyar forradalom volt a legnagyobb kihívás, amely a Szovjetunió kelet-európai berendezkedését érte. 1956 összekapcsolódott a szovjet térség desztalinizációs folyamatának 1953-56-os, valamint 1961-1964-es, legdinamikusabb szakaszaival. Amennyiben Moszkvában nem kívántak teljes resztalinizációt végrehajtani – márpedig ilyesmit a legbefolyásosabb csoportok soha nem terveztek – akkor a magyar forradalom elleni fegyveres intervenciót politikai “engedményeknek” is követniük kellett.

A forradalom és a pacifikáció periódusa után leépültek a szovjet befolyásolás és kontroll leglátványosabb intézményei. Az állambiztonság és a hadseregvezetés kivételével visszahívták a tanácsadókat, “szabályos” államközi egyezményt kötöttek a megszálló csapatokról. 1956 után Moszkva birodalmi övezetének biztonságát a katonai erőn túl a hozzá mindenekfelett lojális, ám egyben a helyi sajátosságokat ismerő, azokat értő és bizonyos fokig képviselni is tudó helyi vezetőkben és vezetésekben látta. Kádár János ennek az elvárásnak kiválóan megfelelt. A szovjet befolyásolásnak többé nemigen voltak offenzív céljai Magyarországon, a meglévő megtartására rendezkedtek be.

Kádár János rendkívüli módon ügyelt arra, hogy jó benyomást keltsen a szovjet Politbüró előtt, és valóban sok mindent “be tudott adni” nekik. A kapcsolattartást igyekezett ugyanúgy monopolizálni, mint ahogyan Rákosi tette. A Kádár keltette jó benyomás többek között abban állt, hogy viszonylag szűk mozgásterét is “önkorlátozón” használta ki. Nemhogy nem szegült szembe a nyílt szovjet intenciókkal, hanem többnyire sikerrel “találta ki”, hogy mi gerjeszthet feszültséget, netán konfliktust – s azt nem is tette szóvá (elsősorban a magyar kisebbségek kérdését). Hangsúlyozott, sőt túlhangsúlyozott jelszava Magyarország belpolitikai stabilitása volt, ami előnyösen különböztette meg a “kezdeményező”, a társadalomátalakításban a kommunista ideológiai tisztaságot kalandorsággal vegyítő Rákositól. “Cserében” Kádár és munkatársai igyekeztek minél több előnyt kicsikarni a magyar gazdaság számára, s szerényen visszautasították, ha az SZKP ideológiai titkársága számonkérte a magyar “elhajlásokat”.

Ez az egyensúlyi állapot bomlott meg a nyolcvanas évek utolsó harmadát követően (Gorbacsov). Minden kiszámíthatatlanná vált. Gorbacsov nem igyekezett felszámolni a patrónus-kliens viszonyt. A magyarok sem, de megpróbálták kissé oldani a kádárizmus évtizedeiben érinthetetlen tabukat, s így csökkenteni a magyar párt hagyományos nemzeti deficitjeit. (1956 újraértékelése, a magyar-román viszony és az erdélyi magyar kisebbségek kérdése, valamint a Magyarországról történő szovjet csapatkivonás.) 1956 emléke ismét elevenné vált.

Nyugaton 1956 “megkülönböztette” Magyarországot. “Kezelésében” meghatározó szerepet játszott a friss, majd távoli emlék – a magyar nép felkelt szabadságáért. Lelkiismeret-furdalás a realitásokba való belenyugvás miatt. Ahogyan a The New York Times írta Nagy Imre kivégzését követően: “Valószínűleg kevés szabad ember hullat könnyeket a meggyilkoltakért, akik mint kommunisták, saját embertelen dogmáik áldozataivá váltak. De minden szabad ember tiszteli és gyászolja bennük a hazafit és a mártírt, akik a válság idején e dogmák fölé emelkedtek és hazájuk szabadságát és függetlenségét védték egy barbár idegen hatalommal szemben. A szabad nemzetek pedig, különösen az ENSZ, ahová Nagy utolsó kétségbeesett segélykiáltását intézte, nem szabadulhatnak a szégyen érzésétől, amiért képtelenek voltak segíteni.” Magyarország képe megváltozott, e században soha nem volt olyan magas morális ázsiónk, mint akkor. Az év embere a magyar szabadságharcos lett (igaz, a következő évben az ellenlábasait kiakolbólító, az űrbe rakétát küldő Hruscsov). A “liberalizálódó”, gulyáskommunista Magyarországról nem lehetett úgy írni, hogy 56-ot meg ne említették volna. Kerek évfordulókon Magyarország címlapsztori lett. A tragikus történet azonban az évek során, apránként a “konszolidálódó” Kádár-rendszer sikersztorijává alakult át. A vereség – Molnár Miklós hatvanas években a magyar forradalomról írott könyvének címét kölcsönvéve – diadalt ült. Kádár véres keze bölcs intésre lendült, ami volt, azt elfelejtettük. A nyolcvanas évek válságaiban is 1956 miatt lehetett, kellett sikert és kibontakozási lehetőséget látni. Ez a nép mert cselekedni, tehát most sem elveszett…

1956 kinyitotta Magyarországot. Kétszázezer ember egyszerre helyezkedett el egy új (a másik világban), s erről rendszeresen hírt adott. Új dimenzióként lehetett tömeges élmény a másik világ hétköznapjai – eleinte közvetett beszámolók tükrében, majd mindinkább személyesen. A nemzetközi lelkiismeret-furdalás kiváltotta segítőkészségnek, a kivándoroltak összetételének köszönhetően ez a tapasztalat többnyire sikertörténeteket közvetített. A hatvanas évektől jönnek és – először csak egyedül, 70 dollárral, két-három évente – menni is lehet. Magyarország számára összeér a két világ (Siófokon, Füreden), mindkettő németül beszél. Itt többet nem lehet összehasonlító tanulmányokat “eladni”, vagy nagyon kell vigyázni vele.

Végül – amikor a változtatás jön, a világ számára a magyar változtatás “emblémája” megint csak 1956. Összehasonlítás, szimbolika, retorika, hivatkozási pont. A Nyugat vezetőinek egyik első személyes (gyermekkori) politikai élménye a szovjet blokkal kapcsolatban – 1956. Médiakorszak nyitánya volt – megmaradt, fakuló-sercegő képei 1989-ben párhuzamba álltak az akkori digitcamos színes képekkel – tüntetésekével, kerekasztalokéval, a Nagy Temetésével. Magyarország és a világ közös története új fejezetben folytatódik. Az előző, négy és fél évtizedes szakasz örök emblémája, s valószínűleg legmélyebben bevésett emléke 1956 marad. Akkor is, ha e szakasznak csak villanásnyi ideje volt, akkor is, ha jelentése az idő előrehaladtával mind számosabb lesz.