Az alábbi szöveg az Oktatási Hivatal honlapján jelent meg dátum és a szerző neve nélkül.

A cambridge-i egyetem egyik professzora, Berend Nóra kritikai megjegyzéseket fűzött az ötödikeseknek készült/átdolgozott két tankönyv egyikéhez (OH-TOR05TB).A történész cikke számos olyan megállapítást tartalmaz, ami a TKV/2475-6/2018. számú tankönyvi engedéllyel kiadott régi tankönyv átdolgozása során nem változott. Ilyen pl. az internetes feladatok megjelenése, a járványokról szóló olvasmány, amit lerövidítve tartottunk meg, a pestisdoktor képének megjelenítése stb. Ezért azokat a következtetéseket, amiket ezekből a megállapításokból von le a szerző, nem tudjuk elfogadni.

A Római köztársaságról szóló 5 és fél sor szó szerint a régi tankönyvi szöveg a 36. oldalon, utána még a 37; 38; 42. oldalon van említés a köztársaság koráról valamilyen összefüggésben, és ezután a görög-római hadviselésről szóló tematikus egységben található a köztársaság betegségeiről szóló olvasmány, ami szintén a régi tankönyvből került átemelésre. Ez a kép tehát nem egyoldalú, hanem a kerettanterv elveit követi, a tananyagcsökkentés értelmében a római kor örökségének bemutatását tartja szem előtt.

Berend Nóra ezt is írja: „Tendenciózusan az egyeduralom úgy kerül bemutatásra, mint a demokráciánál jobb politikai berendezkedés. A könyv ezt így nem mondja ki, de erőteljesen ezt sugallja.”E történelmi környezetből kiragadott általánosítás arra irányul, hogy munkánkat politikai-ideológiai sugalmazással hiteltelenítse. Ezt mi határozottan visszautasítjuk, hiszen itt csupán Róma sorsáról esett szó. Aki ismeri az antik városállami fejlődés dilemmáját (ennek jó angol nyelvű szakirodalma van!), az láthatja, hogy ha egy formáció akkor is a polis szerkezetén és ideológiáján alapult, amikor már túlhaladta a polis kereteit, két lehetőség lépett életbe. Egyik esetben összeomlott a polis társadalmi-politikai szerkezete és felépült a tartós birodalom (ez volt Róma), a másik lehetőség szerint megőrződött a hagyományos városállami berendezkedés, de ennek ára az lett, hogy a birodalmiság odaveszett (ez történt Athén és Spárta esetében). Érdekes, hogy Róma hagyatékából a valóban jelennek szóló tanulságot „elfelejti” idézni Berend Nóra: „Most is fontos szabály, hogy a törvény előtt (például a bíróságokon) mindenki egyenlő, és a tárgyalások nyilvánosak.” (42. oldal)

Felteszi a szerző a kérdést, hogy vajon amit a kereszténység tanít, az maga a valóság-e?A kérdés megválaszolása előtt álljon itt két idézet:„Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”„Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” (Magyarország Alaptörvénye)

„A történelemtanulás során a tanuló megismerkedik a magyar és a világtörténelem legfontosabbnak tartott eseményeivel, jelenségeivel, folyamataival és szereplőivel. Ez jelentős mértékben elősegíti, hogy a tanuló megismerje és elsajátítsa azt a kulturális kódrendszert, amely lehetővé teszi számára identitása, valamint a magyar nemzet és a keresztény normarendszeren alapuló európai civilizáció iránti elkötelezettsége kialakítását és megerősítését” (NAT)Mindezek alapján a vallások bemutatása során a kereszténység prioritást KELL, hogy élvezzen. Ugyanakkor a tankönyv elfogulatlanul mutat be más vallásokat is: a zsidó vallásról egy teljes tematikus egység (8.), az iszlám kialakulásáról pedig két alfejezet szól (94–95. old.)Ugyanakkor a kereszténység tematikus egysége csak nagyon csekély átdolgozáson ment keresztül. A Jézus kereszthaláláról szóló szöveg például ugyancsak a régi könyv szó szerint átvett szövege.Az új szöveg mindössze a keresztény hitélet szintereire és szertartásaira, valamint a kereszténység jelképeire korlátozódik. Ezeket viszont a Kerettanterv írja elő.

„A tudományos eredményekkel szemben a kitalált legendákat tényként beállító magyar »őstörténet« a könyv, ha lehet ilyen, mélypontja.” – írja a szerző.A kérdés alapvető fogalomzavarról árulkodik: Legendáik ugyanis a szenteknek vannak. Legenda a szentek életéről írt, tanító és erkölcsnemesítő hágiografikus olvasmány. A magyar őstörténetnek mondái vannak. A mondák mítoszokat beszélnek el. A mítosz pedig identitásképző szöveg, amelyben sajátos nyelvezettel, sűrítve jelenik meg a múlt hagyatéka. A magyarok hiteles mitikus eredettörténete a csodaszarvas-monda. Ez tehát szellemi hagyaték, ami világnézettől függetlenül minden magyar emberé, így a közoktatás elemi kötelessége, hogy a jövő nemzedékének is átadja. Azonfelül a mítoszok mítoszként szerepelnek a könyvekben, tehát nem történelemként.

Berend Nóra azon kijelentése, hogy „a mondák nem őrzik a legrégibb idők emlékeit, ehelyett bizonyos korabeli célokat szolgáló kitalált történetek” hiperkritikai megjegyzés, amely nem vet számot a mítosz és történelem viszonyára irányuló interdiszciplináris kutatásokkal.

Berend Nóra szerint a tankönyv a magyaroknak, és a magyarok kitalált őseinek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a valóságosnál. Ezt a vádat szintén visszautasítjuk. Ezek az ősök nem kitalált ősök. Léteztek és valamilyen szinten részt vettek a magyarság kialakulásában. Egy ötödikes tankönyvtől nem várható el az, hogy szaktudományos mélységbe menően taglalja a magyar etnogenezis több szálon futó cselekményrendszerének megannyi problémáját! Gyakorló pedagógusoknak kell eldönteniük, hogy ez a korosztály (11–12 éves gyerekekről van szó) milyen befogadóképességgel rendelkezik. A hunok egyetemes történeti jelentőségét pedig nem lehet eltúlozni, hiszen a Hun Birodalom indította el az első nagy eurázsiai népvándorlás-hullámot, amely később több európai állam létrejöttét eredményezte. A Belső-Ázsiától indult, Kelet- és Közép-Európába is eljutó, a IV–V. századi népmozgásokat kiváltó hunok példáján a sztyeppe-állami kulturális hagyaték is megtanítható.

Miként reflektáljunk Berend Nóra azon kijelentésére, amellyel a sztyeppei típusú államot nemzetközileg ismeretlen, értelmetlen kategóriának minősíti? Az állítás egyértelmű cáfolataként a nemzetközi szakirodalomból számos példát említhetünk, amelyek igenis összhangban vannak a tankönyvi tartalommal: Walter Pohl osztrák akadémikus egyes sztyeppei birodalmak államiságáról beszél „A Non-Roman empire in Central Europe: The Avars” című tanulmánya elején. Walter Pohl ekkor a népvándorlás kori Kárpát-medencében fennállt sztyeppei birodalmak által képviselt államtípusokról értekezik, amelyek kortársaikkal ellentétben nem merítettek Róma krisztianizált politikai hagyatékából. A hitelesség kedvéért nem tekinthetünk el a tágabb szövegösszefüggéstől. „… powerful kingship on a purely barbarian and pagan basis could not be maintained. There is an important exception to this rule, however: the steppe empires based in the Carpathian Basin. These include: first, the kingdom of the Huns in the first half of the fifth century; then, the Avar khaganate; and finally, the Magyars/Hungarians in the tenth century. They broadly (although with some specific traits) represent a type of state current in the Eurasian steppes from the time of the Scythians in the first millennium B.C. to the late medieval Mongols and beyond. These are often classed as »nomadic« empires, but that is a simplification because the degree and type of nomadism involved varied considerably; especially in European steppe empires, their population (for example, the late Avars) might become rather sedentary although pastoralism remained important. The defining trait was that the ruling groups were steppe warriors on horseback. They were able to build supra-regional networks of communication and dependance that allowed them to control and govern huge areas. Thus, the steppe empires provide an alternative to the post-Roman model of government which offers valuable points of comparison. Furthermore, they also directly or indirectly influenced the development of the post-Roman societies.” (Goetz, Hans-Werner – Jarnut, Jörg – Pohl, Walter eds.: Regna and Gentes. The Relationship between Late Antique and Early Medieval Peoples and Kingdoms in the Transformation of the Roman World. Leiden–Boston, 2003. 571–572.) Ehhez még csak annyit fűznénk hozzá, hogy a kötetet magába foglaló könyvsorozat – The Transformation of the Roman World – a nemzetközi középkorkutatásban ismert és méltán elismert tudományos teljesítmény; nem véletlen, hogy a szakmában élvonalbelinek számító Brill kiadó gondozza. Az idézet Szabados György fordításában magyarul: „… a tisztán barbár és pogány alapon nyugvó erős királyság nem maradhatott fenn. Mindazáltal fontos kivétel akad e szabály alól: a Kárpát-medencei központú sztyeppe-birodalmak. Ide számítva: első a hunok királysága az V. század első felében, majd az Avar Kaganátus, végül a magyarok a X. században. Ezek nagyjából (bár bizonyos egyedi jellemzőkkel) azt az államtípust képviselték, amely az eurázsiai steppén volt elterjedt a szkíták idejétől (Kr. e. I. évezred) a késő-középkori mongolokig, és még azon túl. Gyakran sorolják a »nomád« birodalmak közé ezeket, ami leegyszerűsítés, mert a nomadizmus meglehetősen változatos fokozatokat és típusokat foglal magába; különös tekintettel az európai steppei birodalmakra, amelyek népessége (így a kései avarok) inkább letelepült életmódot folytatott, még akkor is, ha a pásztorkodás fontos maradt. Meghatározó jellemvonásuk volt, hogy az uralkodó elit steppei lovas harcosokból állt. Képesek voltak régiók közötti kommunikációs és függőségi hálózatokat kiépíteni, amelyek lehetővé tették számukra tágas térségek ellenőrzését és kormányzását. Ilyenformán a sztyeppei birodalmak a kormányzat nem-római alternatíváját nyújtották, ami értékes összehasonlítási szempontokat kínál. Továbbá közvetlenül vagy közvetve a Róma utáni társadalmak fejlődését is befolyásolták.”

Kritikaként fogalmazódott meg az is, hogy a tankönyv „dicsőíti” a rablóhadjáratokat, és pozitívumként hangsúlyozza, hogy mennyire féltek a magyaroktól a környező népek. Ezt a kritikát is visszautasítjuk. A X. századi hadjáratokat árnyaltan mutattuk be. Éppen a rablóhadjárat-minősítés mondható szakszerűtlennek, hiszen minden korabeli háború kísérőjelensége volt a zsákmányszerzés. Ezt a magyarok esetében sem tagadjuk el, mint ahogy ugyanez elmondható az arab és normann hadjáratokra is. Viszont az is tény, hogyha a magyar támadások rablási célzattal indultak volna, akkor pl. rendszeresen sújtották volna az északkelet, kelet felé vezető gazdag karavánutakat; márpedig abba az irányba a magyarok nem hadakoztak, hanem kereskedtek. A korszakról a tankönyvben szereplő kép alapos történeti és régészeti szakmunkákra épül. Csak éppen az eddigi katasztrófaszemlélet helyébe reális, egészséges megközelítésmód lépett.

A cikkíró szerint eltúlozza a tankönyv a Magyar Királyság, illetve uralkodóinak történelmi szerepét.Meggyőződésünk szerint nem eltúlozza, hanem ellenkezőleg: helyreállítja! A Magyar Királyság időről időre nagyhatalmi politikaformáló szerepet játszott a középkorban. Csak egy példa erre! Az angol király udvari történetíró-káplánja Giraldus de Barri főesperes Európa és a Mediterráneum alábbi legfontosabb hatalmi tényezőit sorolta fel 1187-re: „III. Orbán pápa viselte az apostoli koronát; Rómában a németek királya, Frigyes volt a császár, Konstantinápolyban pedig Izsák; Franciaországban Fülöp, Lajos fia volt a király, Angliában II. Henrik, Szicíliában Vilmos, Magyarországon Béla király, Palesztinában Guidó; tudniillik ebben az esztendőben Szaladin Egyiptom és Damaszkusz fejedelme, Isten kifürkészhetetlen, ám sosem igazságtalan akaratából háborúban győzedelmeskedvén Jeruzsálem királyságát birtokolta.” Az élvonalban tehát ott van Magyarország! Mindezek mellé még egy egyedülálló mértékű egyházi elismerés járult, már ami az Árpád-házat illeti. Ennek a dinasztiának hét tagja részesült szentté avatásban: I. István király (†1038), Imre herceg (†1031), I. László király (†1095), Piroska-Eiréne bizánci császárné (†1134), Erzsébet őrgrófné (†1231), Margit domonkos apáca (†1271) és Kinga lengyel fejedelemné (†1292).

Forrás

---

Kapcsolódó anyag:
Kis magyar mitológia