Vámos Tibor cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (11.) Országos Konferenciáján

 Magistra vitae? Most és mindig ez az alapkérdésünk, ha nemcsak szórakoztató olvasmánynak szánjuk a történelmet. Nagyon szabadon fordítva: úgy tekintjük a történelmet, mint az emberi viselkedések állandóan ismétlődő láncolatát, vagy tagadjuk az ismétlődést, hamis párhuzamoknak tekintjük a hasonlónak magyarázott tüneteket? Vajon elfogadható-e vezetőnek a tanulságnak nevezett önigazoló vagy csoportigazoló szemlélet, vagy éppen félrevezető?

Az úgynevezett tények történetét is ez az ellentmondó kettősség befolyásolja, hiszen az események véletlen sorából és az események dokumentálásának és reflexióinak még végtelenebb áradatából azt szűrhetjük ki, ami az adott elmondandó történet számára releváns. Erről rengeteget írtak történészek, filozófusok, ez ma is kedvenc témája a szépirodalomnak. Ilyenformán az én visszatekintésem sem lehet objektív, részben mert szakmai múltam természetszerűleg nézőpontot is meghatároz, részben azért, mert az elmondandóknak szubjektív szereplője voltam, és azért sem, mert hiányzik a sokat emlegetett történelmi távlat, azaz a rövidebb és hosszabb hatások tárgyilagosabb mérlegelésének lehetősége.

Mi, mérnökök és a természettudománnyal foglalkozók, szeretjük a 20. századot az egész emberi történelem különösen gazdag korszakaként jellemezni, hiszen felsorolni is nehéz azt a sok-sok és egyenként és összhatásában a mindennapi életet gyökeresen alakító újdonságot, amit a század természet- és műszaki tudománya létrehozott. A viszonylagosságokat már itt is tetten érhetjük, hiszen volt ez a század a műanyagoké, az atomenergiáé, az elektronikáé és az információé, sőt a vége már a mikrobiológiáé.

Gondosabb vizsgálattal nehéz a huszadik századot előnyben részesíteni a tizenkilencedikkel szemben, akkor is, ha itt most természetesen elválasztom az említett eredményeket a század szörnyűségeitől. Önkényesen elválasztom, holott valahol, valamilyen módon még sok összefüggést kell majd feltárni a nagy haladások és a még nagyobb borzalmak között. A 19. század egy hagyományos, régi szóval élve őstermelő világban kezdődött, amikor a lakosság túlnyomó többsége mezőgazdasággal foglalkozott. Van-e jövője az iparosodásnak? – ez akkoriban aktuális kérdés volt még olyan nagy gondolkodók számára is, mint Thomas Jefferson. A század végén pedig már vasúthálózat kötötte össze a világot, gőzhajók, távíró és telefon, volt már autó, villamosság, hatalmas, modern kémia, bakteriológia és gyógyszerek, születőben a repülőgép. A matematika, a fizika és kémia hatalmas eredményekkel készítette elő a következő század nagy technikai újításait.

A közelmúltnak a magunk rövidlátásán és természetes elfogultságán túlmutatóan a történelem nagy változásai értékelésében alapkérdés a technológiának (itt és a következőkben is széles, angolszász értelemben véve) és a társadalomnak a viszonya. Jellegzetes tyúk-tojás kérdés, Jared most népszerű könyve elemezgeti a különböző földrajzi, meteorológiai, egészségi körülményeknek, a technológiai és társadalmi változásoknak, sőt – sok nézettel szemben bátran mondhatom – fejlődésnek az egymásra hatásait, annak eredő okait, hogy mitől, mikor, mi gyorsult, lassult vagy állt meg. A 19. és 20. század technológiai fejlődése kétségtelenül egy európai eredetű és euro-észak-amerikai bázisú világon épült, és a jelen pillanatig minden más kultúra ezt a technológiai civilizációt igyekszik átvenni. Vagy elég gyökeresen szabadulnak meg korábbi, ettől az európai-észak-amerikaitól idegen fejlődési irányzataiktól, vagy viselik a saját hagyomány és ezen európai civilizáció általában gyötrelmes, csak néha stimuláló ellentmondásait, és korszerű, importált fegyverekkel harcolnak az elmaradottság fennmaradásáért. Ami viszont helyileg sajátos és a mai civilizációba szépen illeszthető, annak minden demagóg nézet ellenére bőséges helye marad, de erről valós érvekkel szólva máshol értekeztem.

Mi, mire, milyen erősen hatott – a görög eredet, a reformáció, az egész térséget szellemi és társadalmi egyenruhában tartó központi hatalom hiánya, vagy a sok más, gyakorta elemzett tényező -, ez megint kérdőjel visszafelé, fokozva a kérdőjelek kétségeit a jelen értékelésében és a jövő kilátásaiban.

A magam nézőpontjából természetesen az elektronikai-informatikai forradalom emelkedik ki, amely a történelem során először ugyanazon eszközökkel és párhuzamosan módosítja a társadalom működési szerkezetét és a munka jellegét. Ez utóbbi radikálisan változtatja a társadalmi munkamegosztást, sőt magának a munkának a fogalmát is. Szakmámnak hízelegve azt is bátran elmondhatom, hogy az elektronikai-információtechnikai forradalom nélkül a technológia többi újdonsága sem jöhetett volna létre. Ide sorolandók azok a műszerek és feldolgozó eszközök, amelyekkel a 20. században az ember elképzelhetetlen részletessséggel tudott behatolni az anyag elemi összetevőinek természetébe, a Földön kívüli világ szintén elképzelhetetlen távolságaiba, méghozzá térben és időben, képes volt megismerni az életjelenségek alapmechanizmusait, új anyagokat előállítani eddig szintén elképzelhetetlen hasznos tulajdonságokkal. A társadalmi szerkezetek működésében a változásokat, ideértve a globalitásnak a társadalom-tér-idő viszonyait módosító hatását, naponta idézik a legegyszerűbb közléseknek szánt közvetítő eszközök.

E technológiai-társadalmi változások átmeneti gyötrelmeit naponta éljük meg. Új, beláthatatlan fejezetét idén szeptember 11-e óta. A változások korábbi gyötrelmeiről szintén rengeteget szóltak a történészek, csak azokat nem a bőrünkön éreztük. Van tapasztalatunk az állandóságok gyötrelmeiben is, azokban az időkben és rendszerekben, amikor az embereknek a maradiság görcsös, különböző mértékben és módokon erőszakos fenntartásának bilincseiben kell élniük. Ha nem így lenne, ha a különböző társadalmi kényszererők békéje elviselhető lenne, nem törnének ki forradalmak, a társadalmi fejlődés simán folytonos és szerves maradhatna.

Mindezek mellett és ellenére, a szörnyűségeket nem lekicsinyelve, szerintem a legátfogóbb módosulás a munka jellegében és a munkamegosztásban következik be. Az ember megszűnik igénytelen fizikai és szellemi munkát végezni, egyáltalán az igénytelen munkára való szükséglet szűnik meg, ezt veszik át az egyre erősebben automatizált gépek. Mind a fizikai megvalósításokban, mind a szellemi munkában a valódi szellemi munka válik relevánssá, az, amit idealistaként valójában emberinek tekintünk. A finom distinkciót az a fontos körülmény teszi szükségessé, hogy fizikai munkának is tekinthető akár a kézműves művész, akár a zongorista tevékenysége is, dehát ez valami egészen más, és legföljebb az agy-kéz olyan bonyolult kapcsolatában tekinthető, mint akár a szem és az agy viszonya. A korábbi világokban igen alacsony vagy közepes szellemi képességekkel és képzettséggel bőven akadt munka, sőt, ez volt lényegében a munka. Mi lesz most azokkal a tömegekkel, akik már nem találnak korábbi színvonaluknak megfelelő munkát? Lehet-e képességeiket és képzettségüket arra a szintre emelni, amit az új technológia tesz lehetővé és szükségessé? Mennyire fejleszthetők az emberi képességek, hogyan és hány generáció alatt? Mi a pedagógiai kényszerek szerepe és a kényszerek tűrőképességének határa akár a kényszerítettek oldaláról nézve, akár a beleérző, szabadságszerető, igazságpárti oldalról mérlegelve?

A kérdés nem elméleti. Itt és most Magyarországon már legalább 1 millió ember sorsát érinti és ezzel az egész társadalom egészséges, biztonságos létét. A kérdés tehát elsősorban pedagógiai, pszichológiai, de nem tagadhatjuk jövőbeli biológiai jellegét, tehát a biológia eszközeivel történő jövőbeli beavatkozások nehezen kizárható lehetőségét. A modern agykutatás, az embrionális, a csecsemő- és kisgyermekkori agyfejlődés „természetes” befolyásolása természetesen messze nemcsak genetikai beavatkozással képzelhető el. A történelemben sokfajta módon alkalmazott pedagógiai gyakorlat szintén részben kényszereken alapul. Mindezen beavatkozások jogosultsága, pozitív mellett negatív hatása, erkölcsi és törvényes megítélése még változásokon fog keresztülmenni. A madáchi falanszter elképzelése ma legföljebb őrült diktátorok fejében élhet, de az öngyilkos merényletre való lelki felkészítés és fizikai dresszúra ugyanebbe a széles kategóriába sorolható, nem beszélve az agresszió hasznosnak ítélt és elrettentőnek tartott fokozatairól.

A mi mostani diszkussziónk szempontjából azonban a képességfejlesztés metodikái az elsődlegesek, azaz olyan emberiség nevelése, amely a jövő munkajellegekre és azok gyors változékonyságára válhat alkalmassá. Nincs igazán erős válaszunk és nincs eddig meggyőző tapasztalatunk. Már fél évszázaddal ezelőtt, az automatizálás tömegessé válásának kezdeteikor, a jóléti társadalmak építése során felmerült az a lehetőség, hogy belátható időn belül az emberek többsége egyáltalán nem végez munkát, hanem szórakoztató időtöltésnek szenteli életét. Valószínűleg ez nem kiút, a társadalmi hasadásokat egy másik, de nem kevésbé veszedelmes irányba tereli. Így kerül új módon előtérbe az alapkérdések alapkérdése, az ember ontológiája: mi az ember lényege és mi lényeges az emberben? Ezek a nyitott kérdések azok, amelyek a 20. század technológiai eredményeinek örökségéből számunkra, a jelenben élőknek és a jövő előkészítéséért felelősöknek sok vonatkozásban a legégetőbbek, hatalmas további kutatási erőfeszítést igényelnek és elfogultságoktól, dogmáktól mentes és éppen ezért erkölcsileg igen felelős ítéletet.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a folytonosságok jelentőségét. A társadalomtudósok egy része is szeret mérföldköveket állítani, jól látható fordulópontokat kijelölni, a napi politika és a nem napi ideológiák ebbe különösen belekapaszkodnak. Okos történészek kedvenc témája viszont e kanonizált mérföldkövek döntögetése és esetleg újak állítása. Vajk megkoronázásától az Auróra ágyúiig tele vagyunk ilyennel. Sokkal kevesebb hangsúlyt kap a folytonosság, méghozzá nem szentségként ápolt tradícióként, hanem tudomásul veendő történelmi, emberi, lélektani, biológiailag is konstituált, jó és rossz inerciaként. Nálunk Berend T. Iván egy, a 70-es években tartott akadémiai közgyűlési előadásában mutatott rá az oktatási rendszerek évszázados hatásaira. Kedvenc hivatkozásom a több mint 100 évvel ezelőtti, a Pallas Lexikonból összeszedhető adatsor az európai országok írástudási állapotáról. Ez a sorrend majdnem pontosan megfelel az egy főre eső nemzeti jövedelmek mai sorrendjének. Ezért kell a 20. század öröksége révén és annak értékelése során erre a századdal előremutató felelősségre figyelmeztetnünk.

A 20. század technológiája megteremtette a tömegtermelést és ezzel nemcsak a sokat átkozott tömegfogyasztásnak, hanem egy tömeges életmódnak a demokráciáját. A dolognak ezt az oldalát kevésbé hangsúlyozzák. Ez a demokrácia a maga szociológiai és politológiai jellegénél fogva hordozza sokszor jó és rossz oldalait. Itt kiemelem az ezzel a demokráciával járó tömegesedést, azaz a tömegtermelésnek tömegtársadalmakat létrehozó hatását a maga nivelláló tömegigényével és különös, a demokráciával furcsán szembeforduló tömegvezéreivel. Igy a tömegtermelés, a technológiai robbanás mint 20. századi örökség – a már lezártnak gondolt szörnyűségein, gyilkos háborúin és diktatúráin túl is – veszedelmes csapdákat támaszt, amiket nem lehet a technológiai haladás visszafogásával elkerülni. Nem lehet azért, mert nem szüntethetjük meg azok áldásait, a viszonylagos jólétet, másfajta egészséget, az emberiség egyre növekvő részének emberibb életmódját, a természetesnek tartott éhínségek és járványok megszűnését. Nem lehet azért sem, mert a megszállott prédikátorok és álomvilágokban élő széplelkek minden agitációja ellenére az emberek erre nem lennének hajlandók. A modern automatizálás azonban már nagyon messze túllépett a fordista uniformizáló tömegtermelésen, óriási lehetőséget teremtve a specifikumok, a személyre szabottságok, sőt az igények sajátos kielégítésének egyéni kreativitása irányába is. Ennek akadálya kevésbé technológiai, mint újra pszichológiai. A tömegember identitáskeresésében, neveltetésének gyengeségében, személyiségzavarában rejlik az ok, hiszen ha megteremtődik a technológia által már lehetségessé vált igény, úgy kialakul annak természetes piaca is. A sokat szidott, főleg amerikai eredetű szórakoztató tömegtermékeket ez a tömegigény terjeszti, nem valamiféle kényszer, mint azt évszázadokon keresztül megszokhattuk itt Európában, az ideologikus és kasztokkal kordában tartott társadalmak idején. Egyelőre az igények módosulására, azaz az igények fejlődő igényességére jobb példával nem szolgálhatok, mint a már közepesen jobb módúakat szolgáló, változatos és multikulturális étkezési lehetőségekkel. Ugyanakkor a modern biotechnológia a biochip révén már azt is elérhetővé teszi, hogy minden ember a maga sajátos és egyedi fiziológiai adottságaihoz kapjon személyre szóló gyógyszereket.

E sok kérdőjel és még több felsorolható végére a megújult racionalizmust állítom mint legfőbb történelmi tanulságot, mint legfőbb követelményt az emberiség fennmaradása szempontjából. A 20. század jelenbe is átnyúló minden borzalma mögött az irracionális eszmevilágok hammelni patkányfogóit ismerhetjük fel. A kérdések, amik előttünk állnak – és ez talán ebből az előadásból is kiderült – nem oldhatók meg binárisan, azaz igen-nem jelleggel. Nem oldhatók meg már csak azért sem, mert mindegyik hátterében ott van az ember fantasztikusan összetett személyisége és nemzedékeken keresztül ható inerciája. Legkevésbé adhatók egyértelmű, uniformizált válaszok egy olyan világban, amelyik egyre inkább multikulturális és amelyik nemcsak pillanatnyi statikus jellegében, hanem dinamikájában is rendkívül különböző és a történelemben is ritka módon változékony. Az utak tehát az előítéletektől mentes, a valóságokat tényként tudomásul vevő, a jobbításokat szelíden és szerényen kísérletező, józan és fölkészült szemlélet felé mutatnak. A mostani valóság számos vonatkozásban ezzel ellentétes, bár felsorolhatunk elég sok olyan felismerést és jelenséget, amik a 20. század végére – legalábbis kultúrkörünkben – elfogadott, a korábbinál megengedőbb, megértőbb, racionálisabb közgondolkodást is tükröznek.

Ebben a huszadik században módosult a mi kultúrkörünkben először és radikálisan az emberi élet értéke, megszűnt hatalmak és ideológiák érdekeinek alárendelt valami lenni, először vált elfogadottabbá a mindenfajta, a másik ember számára ártatlan formájú másság, így először vált a csoportfüggetlen empátia erénnyé. Sokfajta embertelenség, kegyetlenség vált bűnné, olyanok, amelyeket korábban természetesnek gondoltak.

Először döbbent rá az ember a környezetéért viselt felelősségre, pedig a környezet pusztítása nem e századnak volt kizárólagos jellegzetessége, gondoljunk csak a Mediterrán lepusztítására a féktelen faéhség következtében, a vizek és a levegő szennyezésére a tizenkilencedik században. A technológiák anyagigényessége nemcsak az önfelfaló világ rémképével szolgál, hanem a fenntartható fejlődésnek technológiai lehetőségeivel is.

Maga a racionális gondolkodás is hatalmasat fejlődött az elmúlt században. A legnagyobb vívmánya a gödeli felismerés és a modern fizika körül kialakult, valóban csodálatra méltó gondolati ugrás volt. A tudomány felismerte a logikai gondolkodás, a matematikai kiszámíthatóság és a tapasztalaton alapuló képzelet objektív határait. Ez, ellentétben a dolog lényegét nem igazán értő racionalitáskritikusokkal éppen a racionális gondolkodás váratlan diadala volt, valami münchauseni csoda, saját magunk felemelése saját magunk fölé. E határok megismerése egyre inkább együtt jár azoknak a közelítő eljárásoknak a fejlesztésével, amelyek a határokon túli valóságokat képesek több-kevesebb pontossággal leírni és így azokat viszonylag hasznos mértékben, egyre pontosabban mégis megismerni, az ember által felhasználhatóvá tenni. Ebben a modern számítástechnikának és az ezt támogató matematikának óriási szerepe volt, ami még messze nincs lezárva. E közelítő számítási módszerek és az azokból is leszűrt valóságmodellek a maguk egyre fokozódó gyakorlati hasznosságukon túl egy újjáéledő racionalizmus alapjaivá váltak, azé, amely állandó kritikával és ideologikus elfogultságok, vakhitek nélkül képezi le modellekkel a világot és egyre fokozódó megbízhatósággal tud számot adni e modellek korlátairól, megbízhatóságáról, használhatóságáról. Lehet, hogy a jövő századok történelme ezt a gondolkodási forradalmat fogja az emberiség felnőtté válásának mérföldkövéül állítani.

A tudománynak és a technológiának szédítő sokfelé ágazása és az ezzel bekövetkezett rendkivüli specializálódás ellenhatásaként és az alaptudományok, valamint a használt kutatási, fejlesztési eszközök hasonló elveken történő felépítése révén elindult egy új, minőségileg az eddigiektől különböző integrálódás is. Az alapjelenségek mélyebb értése egyre jobban távolítja a tudományt és a technológiai gyakorlatot a korábbi jelenségleíró jellegtől, egyre több az összefoglaló principiumok formájában megjelenő elméleti modell, egyre több, korábban zárt diszciplina válik nyitottá, közössé, és elmosódnak a korábbi alap-, alkalmazott ismeretek határai is, hiszen az összefüggések magasszintű ismerete játszik döntő szerepet a gyakorlati alkalmazásokban, mérnöki alkotásban, gyógyászatban, sőt szükségletként, de alig tudomásul véve a társadalmi-gazdasági rendszerek irányításában is. Ezt viszont a hazai pedagógia még alig ismerte fel.

Állandóan felmerülő kérdésünk, hogy mindezen, kultúrkörünkben elért fejlődés növeli-e vagy csökkenti a világ népei közötti szakadékot? Sokfajta adatot, érvet lehet felsorakoztatni mindkét vonulat mellett és ellen, sokfajtát a szakadék csökkentésére ajánlott módszerekre.
A magam részéről ebben is az optimistábbak mellett állok, azaz ahol a szakadék nő, azt történelmi távlatban átmeneti jelenségnek tartom, ahol ez az utóbbi évtizedekben radikálisan csökkent, és ez első helyen a világ népességének ötödét jelentő Kínára hivatkozhatunk, azt a jövő egyik biztató példájaként. Azt is világosan kell látni, hogy az európai-észak-amerikai előnyt nem elsősorban a más népek kizsákmányolása, hanem a saját munkája, szellemi erőfeszítései teremtették meg, Kína mellett sok más ország példája azt is mutatja, hogy az előrehaladásnak az útja a modern technológián keresztül vezet, aminek kezelését az adott országnak kell elsajátítania. Segélyre vészhelyzetben van szükség és nem tartósan, segítségre, ha szívesen fogadják, annál inkább. A történelmi inercia itt is érvényesül, nagyon rövid idő alatt nem várhatók radikális javulások, hacsak nem még erősebb történelmi kontinuitásokra épülnek, mint az ismételten idézett kínai hatású kultúráké. Ezalatt Japánt, Koreát és más, a történelemben hosszú időn keresztül kínai befolyású, de autochton kultúrákat is értem. Európában Olaszország és Spanyolország példája idézhető, de ide csatlakozik az északi kultúrák huszadik századi technológiai története is. A hazai szakadásról már volt szó. Nagyon fontos, hogy ehhez a kérdéshez is a józan elemzés racionalizmusával forduljunk, az előítéletek, az ezeket meglovagoló demagógiák útja a háborúk, vérengzések, fundamentalisták terrorakciói felé sodornak, ennek sajnos már nemcsak a huszadik század, hanem az induló huszonegyedik is a tanúja.

Mi lehet mindebből azok számára üzenet, akik a történelmet tanítják? Az első az a már jóval több, mint százéves felismerése a történészeknek, hogy nincs csupasz politikatörténet, az emberiség valódi története nem elsősorban uralkodók és háborúik eseménysora, hanem az emberi tevékenység egészének, benne a gondolkodásnak, a tudománynak, a technikának a története. Így a tudományos diszciplinák maguk alkotta korlátainak lebomlása után másképp kell tekintenünk az azokat oktató tantárgyakra, az ember egész történelme, mit a folytonosságok révén a jelenben is hurcol, az egész tevékenységéé, le kell bomlaniuk a tantárgyi határoknak is. Ezt az Akadémia Szentágothai János vezette bizottsága már a hetvenes években felismerte, a gyakorlat azonban inkább visszalép, mint előre. Persze ehhez olyan pedagógustársadalomra van szükség, amelyiknek megadatik e széles műveltséget elsajátítani és nem napi primitív létgondokkal kell törődnie.

Üzenet az itt is körülírt racionalizmusra való nevelés. Szabad és változó, sokarcú világunk megismeréséé, az ehhez tartozó felkészítésé és ebben a széles történelem szerepének tudatosításán túl azoknak a műveltségelemeknek az átadása, amelyek e megismerést lehetővé, érthetővé és a gyakorlatban is alkalmazhatóvá teszik.

Üzenet ebben az ideálok váltása. Az emberiséget nem a politikusok, hadvezérek vitték előre, ők főleg hátramozdították, nem ők a mi jövőt is mutató hőseink, hanem azok, akik többek között a huszadik században a tudományban és a technológiában a nagy tetteket véghezvitték.

Ismételten: tehát véleményem szerint ez az összefüggő, előítéletektől lehetőleg mentes, racionális szemlélet a fönnmaradásunk, civilizációnk, sőt létünk fönnmaradásának záloga.