„Az új alaptörvény 2012 első napján hatályba lép. Mégsem valószínű, hogy ez lenne a történelem utolsó szava. Ahogy eddig is, a magyar állam ősi alkotmányosságából, szabadságából annyi marad meg, amennyiért a nemzet kész megküzdeni.”^* (Elhangzott a Történelemtanárok 21. Országos Konferenciáján – 2011. október 8., Kossuth Klub.)

Magyarország alighanem a térség legrégebbi parlamentáris hagyományú országa. A régi hazai politikai gondolkodás egyik legszilárdabb szegletköve: a sokszor a történelem előtti időkbe visszavetített alkotmányosság eszméje. A dualizmus és a két világháború közötti időszak jellegadó miniszterelnökei – Tisza István és Bethlen István – egybehangzóan hangsúlyozták: a magyar politikai karakter, iskolázottság diétai és vármegyei jellegét, szemben a német vagy akár a francia tradícióval, ahol inkább a közigazgatás számít az államélet évszázados hordozójának. A történész Szekfű Gyula is a magyar politikai jellem ősi, és egész történelmünkön végigfutó „tanácskozó-parlamentáris” jellegét emelte ki. De nem egyedül a magyarok hivatkoztak váltig előszeretettel hazájuk ősi alkotmányára, hanem Közép-Európa tájékozott államférfiai, Metternichtől – Bismarckig tisztában voltak azzal, hogy a magyar királyságot másképpen tanácsos kormányozni, mint a régió többi országát, lévén az a kontinentális Európában kivételesen régi alkotmányos állam.

1867 után gyorsan teljes lett a parlamentáris jogállam formális intézményrendszere. Az 1848-as alapokon álló, a sajtóvétségek ügyében esküdtszéki eljárást előíró magyar sajtójog érdemileg nagyobb mozgásteret hagyott a hazai újságírásnak, mint az osztrák. A parlamentarizmus igénye évszázadokig állt az ország uralkodóházzal szembeni küzdelmének középpontjában. Ám amint a szabadelvű ellenzék kivívta a történelmi Magyarország fölötti szuverenitás javarészét, és elérte a monarchián belüli alkotmányos egyenjogúságát, a parlamentáris kormányzás valósága már kevésbé volt fontos számára. A hazai parlamentarizmus gyakorlata továbbra is csak a közügyek szabad megvitathatóságát biztosította, egészen 1989-ig nálunk nem létezett szilárd politikai váltógazdaság. Már pedig a politika nem kívánt hatalmasságainak leválthatósága, békés elzavarhatósága nélkül lényegileg csonka a parlamentarizmus rendszere.

A dualizmus korszakában a parlamenti oppozíció elvileg mindvégig rendszertagadó, a kiegyezést el nem fogadó közjogi ellenzék volt, amely az ország nagyobb függetlenségét követelve támadta a monarchia két állama közötti reáluniót. A kormány többnyire felhatalmazva érezte magát, hogy közigazgatási nyomással, ilyen-olyan furfanggal mindenkor elérje a választásokon a kiegyezést elfogadó parlamenti többséget. Komolyan hitte: az ellenzék programja egyszerűen végrehajthatatlan, elsősorban a nemzetre hozna veszedelmet, ezért kötelessége, hogy megakadályozza a hatalomváltást. Az országot a monarchiához fűző kötelék népszerűtlensége viszont végig biztosította, hogy a pártszerkezet jelentősebb fordulópontjai után is, az ellenzék újra főleg közjogi legyen. Különösen a Nagyalföld színmagyar választókerületei tartottak ki eltökélten a létező keretek között megvalósíthatatlan függetlenségi vágyak mellett.

A politikai váltógazdaság nélküli parlamentarizmus praxisa alaposan otthagyta a nyomát a hazai politikai kultúrán. Tovább élt a panaszkodó sérelmi magatartás. A politikai küzdőtér nem vált le eléggé a közhatalom intézményeiről. Folyvást uram-bátyám befolyások érték a rendi önigazgatás világából éppen csak kiemelkedő új magyar közigazgatást, amely a jogállami szabály- és szolgálatszerűség elvi kereteinek megteremtése után is túlságosan ilyen-olyan részérdekek hatása alatt maradt. A választások folytonos manipulálását, a magát egyébként tehetetlennek érző ellenzék viszont ismétlődő obstrukcióval torolta meg a törvényhozásban.

A nemzeti alapon szerveződő pártok egyre kilátástalanabb birodalmi gyűlési csatái következtében a képviseleti úton egyre kevésbé kormányozható Ausztriával szemben Magyarországot, a „darabont kormány” idejét kivéve, végig parlamentáris kabinet vezette. Ám a századfordulótól nálunk is egyre bajosabb lett a szokott kormányzati fogásokkal való hatalomgyakorlás. Amikor Tisza István a parlamentarizmus megmentésének szándékával házszabályellenesen erélyesen letörte az ellenzéki obstrukciót, valójában szakított az egyazon társadalmi osztályba tartozó úriemberek kedélyes Mikszáthi-parlamentjével. Az ezt követően erőteljesebb közigazgatási nyomás nélkül megtartott választásokon megsemmisítő vereséget szenvedett a régi Szabadelvű Párt. Ám rövidesen kiderült, a kormányra lépett ellenzék képtelen a közjogi alapszerkezet, a kiegyezés rendszerének átszabására: az adott feltételek között csupán retorikai-szimbolikus, valamint személyi változások következtek. A nemzet vágyai alapján ténylegesen nem volt lehetséges az ország kormányzása. Az egymásnak feszülő roppant érzelmek ellenére az adott pártszerkezetben meddőnek bizonyult a politikai váltógazdaság.

A lendületesen fejlődő országban azonban ekkortól már helyet követeltek magunknak a készülődő tömegdemokrácia erői. Mondanivalójukkal átléptek a csaknem évszázados polgárosító szabadelvű nemesi konszenzuson. Új reményeket és eszméket, valamint főleg új politikusokat és választókat kívántak beemeli a magyar politikába. Agrárius és keresztényszociális irányok mutattak rá a gyorsan tért hódító kapitalizmus árnyoldalaira. Elindult a hazai szociáldemokrácia, az agárszocialista, majd a kisgazda mozgalom. A mitikussá emelt Nyugat nevében fiatal értelmiségiek polgári radikális köre mondta egyszerre feudális nagyúrnak a régi konzervatív szabadelvű nemesi politikusokat. A minden irányból megtámadott történelmi elit a kormányozhatóságot és persze társadalmi osztálya vezető szerepét féltve nemigen tudott mit kezdeni a hirtelen rázúduló ezernyi igénnyel.

Csak messziről visszatekintve látszhat feltétlen értéknek a demokratikus elv térnyerése, a tömegdemokrácia új erői valójában sokszor pusztító hatásúak voltak, különösen a kontinentális Európában. A nőkre is kiterjedő általános választójog eszméjének elfogadása sehol sem ment könnyen. A sokban egyező érdekű társadalmi elitek vitatkozó parlamentjeibe kevéssé illettek a jobbára messze aktívabb közhatalmat és a piacon alulmaradókat állami beavatkozással felemelni kívánó harcos tömegpártok. Még az angolszász világban is jókora ütközések közepette ment végbe az ősi parlamentarizmus tömegdemokráciába való átfordulása. Másutt csupán kizárólag a második világégés utáni kivételesen dinamikus gazdasági növekedés és középosztályosodás idején lehetett igazán szilárd és működőképes államforma a parlamenti demokrácia.

A régi politikai osztályban a századforduló után sokat megértettek a hazai politika bajaiból. Ám a politikai, tulajdonosi és műveltségi elitek hagyományos parlamentarizmusát, a fennálló tulajdonviszonyokat látták veszélyeztetve az új választók millióitól. Főleg Tisza István az előttünk járó német-osztrák induló tömegdemokráciák bajait látva, a fele részben nemzetiségek lakta országban, csupán a liberális irány megtartásával történő lassú átalakulást, a választójog apránként történő kiterjesztését vélte egyedül célravezetőnek. Fellépésével elérte, hogy az első világháborús összeomlásig működőképes maradt a régi elit határolt parlamentarizmusa. Ám a korlátozott választójog következtében az új igények új emberei jobbára kimaradtak a hazai politika parlamenti iskolájából. Ellenzéknek megmaradt a többnyire az ismert csapásokon járó függetlenségi oppozíció. Az intézményes politikán kívül rekedt új közéleti erők pedig sokszor a valóság kontrollja nélkül adtak hangot különböző állampolgári reményeknek és értelmiségi konstrukcióknak.

Ám így is a tömegdemokrácia küszöbéig jutott Magyarország, csakhogy a békés, szerves fejlődés lehetősége nem adatott meg a hazai parlamentarizmusnak. A pezsgőn polgárosodó, a reformkortól kezdve növekvő önbizalmú ország jobbára még a világháború alatt is sokáig a monarchián belüli megerősödésében bizakodott. Aztán a régi diadalmas kontinens erejét elemésztő európai polgárháborúban a vesztes oldalra kerülő nemzet egyszerre megtapasztalhatta fájó kicsinységét. Ahogy a legyőzött államokban mindenütt, úgy nálunk is megbicsaklott a hit a hagyományos politikai osztály kormányzóképességében. A korábban még örökkévalónak látszó intézményes hatalom egyszerre összeomlott.

Hirtelen a régi megfontolásokat legkevésbé osztó, magukat olykor egyenesen antant-barátnak nevező függetlenségi párti vezetők, szociáldemokraták, valamint polgári radikálisok kezébe került a kormányrúd. Akik az események dinamikáját követve minden úton-módon fel akarták mutatni a gyűlölt, de most porba hullott régi rendtől való különbözőségüket. Hamarjában kikiáltották a „népköztársaságot”, ezzel is jelezni óhajtva, hogy mindenki általános választójogán alapuló tömegdemokráciát akarnak. Ám a választások megtartásával már nem sietettek. Az eszmei konstrukciókban gondolkodó újdonsült kormányférfiak nemigen értették meg az erő és a tekintély jelentőségét a politikában. A végletesen nehéz feltételek között rövid időre sem sikerült megszilárdítani a demokratikus parlamentarizmust, pedig Károlyi Mihály vezetését egy kezdeti pillanatra a történelmi politikai elit is alternatíva nélkülinek vélte. A magyar tömegdemokrácia így érdemi ellenállás nélkül ment át a szervezett kisebbség kommunista diktatúrájába, amit pedig a weimari demokrácia vagy az első Osztrák Köztársaság, többnyire baloldali politikusai, ha kellett durva erőszakkal, akár a régi katonatisztek csoportjainak aktivizálásával, de meg tudtak akadályozni.

1919. szeptemberére a másfél évvel korábban még magát győztesnek remélő országban csaknem „minden egész eltörött”. A demokrata vagy liberális kifejezések tartósan megbélyegző jelentést kaptak. A trianoni béke nemzetcsonkító döntéseit a teljes közvélemény a nyugati demokráciák gyalázatának látta. Egyszerre megrendült a hit a nyugatos polgárosodás ideáljában, egyre több véleményformáló keleti, vagy akár turáni orientációt dédelgetett az ország számára. Közel egyöntetű egyetértés alakult ki a dualizmus kori parlamentarizmus és liberalizmus felelőssé tételében. Ám amíg a dualizmus „hanyatló korától” Szekfű Gyula Széchenyi István mitikussá emelt reformkonzervativizmusához fordult volna vissza; addig Gömbös Gyula és sokan mások az új jobboldalon a háborús összeomlásért közvetlenül vétkesnek tartott parlamentarizmus és a nemzetmegosztó pártok felszámolását, valamint a liberális szabadságjogok alapos megkurtítását javasolták, és inkább a biztos kézzel irányító kormányzó mögött teremtettek volna valami olyan nemzetegyesítő összefogást, ami Kemal Atatürkkel az élen Törökországban nemsokára létrejött.

Horthy Miklós azonban nem ambicionálta magának az aktív nemzetvezetői szerepet. A kormányzói jogkört rendező törvény az alkotmányos uralkodói jogállás mintáját követte. A kormányzó kultusza az első esztendők némileg vezéri kezdetei után, mind inkább a korábbi alkotmányos uralkodók tiszteletéhez vált hasonlatossá. A győztesek kedvét keresve a háború után a térség államai többnyire demokratának mutatták magukat. A vesztes Magyarország sem térhetett ki a békét diktáló hatalmak elvárásai elől, az első nemzetgyűlési választásokat, csaknem általános, titkos szavazati jog alapján tartották meg nálunk is. Ám a sebtében felemelkedett középosztálybeli, gazdaparaszti politikusok helyét nemsokára jobbára ismét a történelmi politikai osztály dualizmus korában még második sorban álló tehetségei vették át. Akik a meginduló konszolidációt nyomban összekötötték az egységes kormánypárt újbóli létrehozatalával, és a politikai váltógazdaság nélküli parlamentarizmus helyreállításával. Bethlen István teoretikusabb írásaiban is megokoltan a viszonyaink között nemzetvesztőnek ítélt tömegdemokrácia helyett folyvást óvatosan kiterjesztett határolt parlamentarizmust javasolt. Ennek megfelelően a húszas évek európai igényeinek is engedve végre tartósan befogadta a nem kommunista szociáldemokratákat az alkotmány sáncai mögé. Ám közben módszeresen a nagyobb városokra szűkítette a titkos voksolás lehetőségét. Mégis mindent egybevetve csendben újra konzervatív-liberális, részben nyugatos pályára vitte a megsebzett országot. A tradicionálisabb társadalmi szerkezetű Magyarországon a határolt parlamentarizmus később is ellenállóbbnak bizonyult a polgárháborús helyzetekkel és a jobboldali radikalizmussal szemben, mint másutt a korai tömegdemokráciák.

Az életének megszokott univerzumát és a régi orientációját vesztett közvéleményben azonban visszavonhatatlanul ott munkáltak az új megoldásokat és hiteket kereső remények. A legkülönbözőbb új feltörekvő csoportok nevében megszólalók, igencsak eltérő eszmei alapon, de általában már nem hittek a piaci kapitalizmus és a parlamentáris jogállam, az állampolgári jogegyenlőség és jogbiztonság keretei közötti magyar felemelkedésben. Inkább a nemzeti érdek jegyében állami eszközökkel végrehajtott „őrségváltást” javasoltak a „törzsökös magyarok”, a keresztény középosztály és a legalább szavakban a nemzet igazi fenntartójának tartott parasztság javára, az életlehetőségek és az állások, a tulajdon és a föld újraosztásával a birtokon belüliek, döntően a „zsidók” kárára.

A keresztényszociális gondolat már a századfordulón részben korporatív intézményekkel remélte kiváltani a kapitalizmus osztályantagonizmusait. Az évtizedes megszakítás után 1927-től újra működő felsőház tagjai kisebb részben már a különböző kamarák, köztestületek, egyházak képviselői lettek. Ezen messze tovább lépve, a húszas évek végétől mind többen javasolták előbb az olasz, majd inkább a keresztényszocialista osztrák, bajor, portugál korporatív példákat átemelni a többfelé polgárháborús helyzethez vezető versengő többpárti parlamentarizmus kikapcsolására. A nagy gazdasági világválság újabb pusztítása után a felemelkedésre és bizony „szociális reformra” vágyó régi keresztény középosztály jó részében, és az egyre határozottabban jelentkező népi értelmiségben „vén csáklyásnak” és minden haladás elgázolójának látszottak a dualista korszak polgári jogintézményeit védő államférfiak, mindenekelőtt Bethlen István volt kormányfő.

Gömbős Gyulától kezdve Teleki Pálig lényegében minden miniszterelnök a nagy társadalmi reform részeként a régi parlamentáris közjogi szerkezet megváltoztatását fontolgatta. Teleki Pál alatt részben korporatív átfogó alkotmánytervezet is készült. A szellemi elit igencsak eltérő érték-beállítottságokra alapozva, de meglehetősen egybehangzóan a piaci kapitalizmus végéről beszélt. Számos, az irányított gazdaság felé vivő, gazdasági növekedést segítő rendelkezés születet már a háború előtt is, és jókora lendületet kapott a jóléti törvényhozás. Az 1939-es újra titkos választásokon alighanem a fennálló rendszert lényegileg megváltoztatni akaró erők kerültek többségbe. A többszöri zsidótörvények brutálisan sértették az állampolgári jogegyenlőség elvét, és precedenst teremtve beavatkoztak a tulajdonviszonyokba. Mégis a korszellemnek ellentmondva a kormányzó és a történelmi politikai elitek kisebbsége alapjában véve megvédte a magántulajdon régi rendjét és a hagyományos politikai kereteket. Egészen a német megszállásig fennmaradt a határolt magyar parlamentarizmus. A közvetlen német befolyás alatt álló Európában egyedülálló módon nálunk sokszínű parlamenti oppozíció létezett, legális szociáldemokrata párt és baloldali szakszervezetek működhettek, cenzúrázott, de mégis ellenzéki sajtó jelenhetett meg. Politikai váltógazdaság továbbra sem létezett, ám a közügyek nyilvános megvitathatósága részben megmaradt.

A lengyel, cseh, szlovák, román és magyar vezetők lényegileg különböző utakon-módokon próbálták megvédeni nemzetük érdekeit a második világháború viharában. Államuk sorsa azonban hamarosan igencsak hasonló lett. A magyar kormányok jobbára a Harmadik Birodalom vonakodó csatlósaként remélték egészen a harcok végéig a béke szigeteként megóvni országot, majd az angolszász szövetségesek előtti fegyverletétellel gondolták megtartani a politikai folyamatosságot. Amikor ez végleg illúzióvá vált, a történelmi politikai osztály nagyobb része a régi magyar élet teljes bolsevizálásától tartva végig kitartott németek mellett. Ami végképp a sötét oldalon történő újabb világháborús összeomlást hozott Magyarországnak. Ám a parlamentarizmus 1945 után egy darabig még továbbélt: átmenetileg egyik hazai politikai erő sem tudta-akarta a magyar államot évszázados hagyományának medréből kilendíteni. Az ország új választójogi szabályaival gyorsan modern tömegdemokrácia lett, ahol a szovjet befolyási övezetben csaknem kivételesen lényegében szabad választásokat tarthattak. A köztársasági államformáról rendelkező törvény még inkább csak deklarációként, de beemelte az emberi jogok gondolatát a magyar közjogba. Az elnöki rendszer felé hajló egyes kisgazda javaslatokkal szemben végül a végrehajtó hatalom tényleges letéteményese a népképviseletnek felelős kormány maradt. Ám a valóság már kevésbé felelt meg a parlamentáris logikának. A tényleges hatalmat már kezdettől, a választási eredményéhez mérten aránytalanul a kommunista párt, és végső soron a szovjet megszálló hatóság gyakorolta. Másképpen, de mégis folytatódott a régi határolt parlamentarizmus praxisa, amelyben a Szovjetunió irányította párt a választók akaratától függetlenül, nem kerülhetett ki a kormányzásból.

Magyarország akkor nyert először egyetlen jogszabályba foglalt tartós, írott alaptörvényt, amikor évszázados alkotmányossága éppen odaveszett. Az államszocialista berendezkedés kezdetén a hatalom valóságos gyakorlása a világtörténelemben egészen kivételes mértékig különbözött az Alkotmányban foglaltaktól. A korszak államjoga sokszor ténylegesen nem vagy alig létező intézmények körül fontoskodott. A sztálini-alkotmányok családjába tartozó magyar alaptörvény a forradalmi jakobinus tradíciónak megfelelően rögzítette a tagolatlan nép, hatalommegosztás nem korlátozta osztatlan hatalmát. A proletárdiktatúra céljainak alávetetten tartalmazta a régi szabadságjogok csaknem teljességét, amelyeket a gazdasági, szociális és kulturális jogok egész garmadájával fejelt meg. Mindezzel a formális polgári demokrácia helyére lépő tényleges néphatalom ígéretét hordozta a régi forradalmi mítoszban hívő nyugati baloldali értelmiség nem kis része számára. Ám a szovjet táborban mindenki saját bőrén tapasztalhatta, mennyire csupán ünnepi paraván az államszocialista Alkotmány.

A régi római jog racionális logikáját követő nyugati társadalomfejlődés közvetlenül nem annyira „igazságot”, mint inkább kiszámíthatóságot és jogbiztonságot kínáló jogállamával szemben a kommunizmus messianisztikus megváltás reményével a valóságos társadalmi igazságosság eljövetelét hirdette. A kommunista állam komolyan vette a marxista állítást, hogy a jog nem kalkulálható normarendszer, hanem az uralkodó osztály akarata. Ez a nyugati világ peremén felemelkedő orosz birodalomban ténylegesen a vezér sokszor zsarnokian változó „igazságát” jelentette. Ahol a hatalom az akaratátvitel merő eszközeként használta a jogot. Keleties módon az „igazság” mindig az adott esetre és személyekre vonatkozik, valójában nem jog, hanem inkább parancs. Ebben a berendezkedésben nemhogy alkotmányosság, hanem mindenkire egyformán kötelező jogrendszer sem igen létezhetett. Az alaptörvénynek egyedül szimbolikus-kultikus, illetőleg kifelé szóló dekorációs funkciója volt.

A sztálini rezsim minden birodalomépítő eredménye ellenére folytonos önveszélyes örvénylésben kormányzott. A zsarnok halálával a kommunista elit elemi önérdeke is a parancsuralom konszolidációját kívánta. Működőképességének fenntartása végett a hatalomnak szüksége lett valamiféle kiszámíthatóságra, egyfajta „szocialista törvényességre”. Az emberek valóban szabad akaratnyilvánítása továbbra is összeegyeztethetetlen maradt a pártállam lényegével, ám fokozatosan növekedett a normatív társadalomirányítás territóriuma. Magyarországon már Nagy Imre „új szakaszával” elindultak az újrapiacosító reformok újabb és újabb hullámai. Tevékenységének hatékonyabbá tétele érdekében a hatalom mindjobban eltűrte, olykor kifejezetten előmozdította egyfajta bürokratikus pluralizmus kialakulását, a konfliktusképes csoportok jobbára a társadalomirányítás szerveit átható, nem nyilvános alkudozását. Az egyetlen központból irányított államnak az autonómabb jogfejlesztési utaktól elzárkózó észjárása folyvást a jogszabályok „korszerűsítését”, újrafogalmazását igényelte. A szocialista tábor országai sorra alkották meg a régi sztálini-típusú alkotmányaikat felváltó új alaptörvényeiket. Kádár János viszont szerény, pragmatikus arculatú politikus volt: megelégedett az 1949-es némi átdolgozásával.

A rendszere gazdasági kilátástalanságát mindjobban felmérő állampárt Kádár János leváltása után egyszerre fordulatról és reformról nyilatkozott. Ám sokáig távolról sem szeretett volna tényleges politikai rendszerváltást. Később is csak nyomás alatt engedett, és többnyire sodródott az eseményekkel. Előbb a „demokratikus szocializmus” néhány évvel korábbi értelmiségi konstrukciói felé hajlott. Majd a főhatalom csaknem érintetlen megtartásának szándékával, a hajdani koalíciós évek gyakorlatának megfelelően, társutas pártok után nézett. Vérbeli politikusként egyedül talán az új pártfőtitkár, Grósz Károly értette meg a kettős hatalom tartós fenntartását javasló értelmiségi elképzelések képtelenségét. Még miniszterelnökként, 1987-ben az új magyar kapitalizmus alaptörvényeinek létrehozásával valóságos piaci fordulatot indított el a gazdaságban, máskülönben a mai kínai modellhez sokban hasonlóan, akár erővel is megtartotta volna az állampárt hatalmi monopóliumát.

A mindjobban mozgolódó, gyülekezési és egyesülési jogával egyre inkább élni kívánó társadalommal szemben az első, 1988 nyarán készült kormányzati törvénytervezetek kifejezetten a szigorítás szándékával készültek. Csakhogy rendelkezéseiket a közvélemény elismerésére vágyó, ám örökösen vitákra kényszerülő igazságügyi vezetők már nem tudták, akarták megvédeni a felszabaduló nyilvánosság előtt. A nagyközönség előtt elmondott ellenvélemények hatására újra és újra átdolgozott tervezetek mind nagyobb teret ígértek a közéleti önszerveződés számára. Majd törvénybe foglalásukkal az Országgyűlés már 1989 elején lényegileg szabaddá tette a gyülekezési és egyesülési jogot. Több tekintetben valami hasonló történt a hivatalos alkotmánytervezetekkel is. Az állampárt vezető szerepét még rögzítő első javaslatok háromnegyed esztendő alatt eljutottak egyfajta utószocialista alkotmányosság igenléséhez.

A hatalom azonban nem kívánta a magyar parlamentarizmus helyreállítását, nem akart politikai váltógazdaságot és módszeres hatalommegosztást. Az alkotmány nem lett volna közvetlenül hatályos jog. Az emberi jogokat a Brezsnyev-i Szovjetunió által is aláírt ENSZ egyességokmányokból átvett határozatlan jogfogalmak alapján korlátozhatta volna a törvényhozás. A felállítani javasolt Alkotmánybíróságnak nem szántak egyértelmű jogszabály-megsemmisítő felhatalmazást. A tervezet megfogalmazóit alapvetően a hetvenes-nyolcvanas évek demokratizáló elgondolásai vezették. A javaslat iránya jobbára megfelelt a magyar társadalom korabeli ösztöneinek. Számos megfontolásában a két világháború közötti időszak antiparlamentáris korporatív elképzelései köszöntek vissza.

A hatalom tervezetei tudomásul vették a vélemény- és sajtószabadságot, a pártok létezését. Elképzelésükben a képviselői érdekérvényesítés, kijárás mellett az Országgyűlés feladata lett volna, hogy egyfajta politikai „dühöngőként” színpadot adjon a pártok küzdelmeinek. De a képviselőház mellé nyomban odakerült volna a különböző szakmák-hivatások, érdekképviseletek, egyházak, köztestületek és önkormányzatok, kisebbségek második kamarája. A közvélemény vágyainak megfelelően a „szakmaiság” felülkerekedését ígérve a demokratikus „politika” civódásain. A hivatalos tervezet egyébként is megerősíteni remélte a részérdekek folytonos alkudozását intézményesítő korporatív megoldásokat és testületeket. Már akkor országos bírói önkormányzat felügyelete alá kívánta helyezni a bíróságok működését. Államfői vagy állampolgári kezdeményezésre tág helyet óhajtott hagyni a népszavazásos megoldásoknak. A kormány feladata döntően a gondokkal terhelt gazdaság és a konfliktusos társadalompolitika ügyeinek vitele lett volna. Ám, hogy a különérdekek szabdalta országot valami mégis egybefogja: fel akarták állítani a hét vagy nyolc esztendős időtartamra közvetlenül választott, jókora hatáskört, köztük parlament feloszlatási jogot gyakorló államfő intézményét. A francia ötödik köztársaságra hivatkoztak, ám valójában inkább Kádár János egykori „nagyintegrátori” pozícióját modellezték, és ezt kívánták az új alkotmányos berendezkedés valóságos súlypontjában megtartani. A hivatalos alkotmánykoncepció átgondolt rendszer volt: javaslataihoz erősen hasonlító megoldások, kevésbé korporatív formában, később lényeges szerepet kaptak számos tőlünk keletre vagy délre fekvő ország alkotmányában. Legkifejlettebb formában a Tudjman-féle horvát és utóbb az orosz állam gyakorlatában valósultak meg.

A Kerekasztalban egyesült ellenzék eredetileg semmiképp sem kívánt alkotmányozni. A pártállam számára javasolt érdemi tárgyalásokon kizárólag a nyílt kimenetelű választások előfeltételeiről akart megegyezni. A történelmi magyar közjog régi szóhasználatát felélesztve, megállapodást kívánt kötni a demokratikus átmenet „sarkalatos törvényeiről” – a választójog, a pártalapítás és -finanszírozás, a vélemény- és sajtószabadság szabályairól. Magát az Alkotmányt csak annyiban óhajtotta érinteni, amennyiben törölni kívánta abból az államszocialista berendezkedés fundamentumait rögzítő, büntetőjogilag is védett alaptételeket, továbbá megteremteni remélte a politikai szabadságjogok valóságos rendszerét. A közjogi alapszerkezetről, a hatalommegosztás nagy intézményeiről még csak tárgyalni sem kívánt. Mindezek új alkotmányba való foglalását a szabadon választott Országgyűlés feladatának látta. Ellenben a pártállami hatalom előbb egyoldalúan, majd egyfajta formátlan kiegyezéssel végleges alaptörvényt akart adni a roppant társadalmi átalakulás előtt álló országnak. A tényleges tárgyalásokra az ellenzéknek úgy kellett rákényszerítenie a hatalom gyakorlóit.

A hatalommal való tárgyalásokon 1989 augusztusára egyértelművé vált: a megegyezést a pártállam képviselői legalább részleges alkotmányozáshoz, döntően az államfő mielőbbi megszavazásához kötik. Végül sikerült megtalálni azt a megoldást, amellyel el lehetett jutni a megállapodás aláírásáig. Az ellenzék beleegyezett az államfői intézmény alkotmányba foglalásába, azzal a feltétellel, hogy ez a parlamentáris elnöki jogkört megállapító 1946-os törvény alapulvételével történjen. Hamarjában felállításra került még néhány garanciális intézmény – az Alkotmánybíróság és a számvevőszék. Ám az ellenzék továbbra is ragaszkodott az alaptörvény ideiglenességének elvi rögzítéséhez, és változatlanul csupán a legszükségesebb változtatásokra hajlott. A parlamentáris kormányzás elkezdéséhez elengedhetetlen további alkotmányos szabályokat az 1990 áprilisában sietve megkötött, majd a frissen megválasztott Országgyűlés több mint négyötödös többségével alkotmányba foglalt MDF-SZDSZ megállapodás fogalmazta meg. Ez hiába alapult a korlátozott módosítás elvén, megoldásainak eredményessége tovább csökkentette az átfogó alkotmányozás esélyét. A politikai verseny gyors kiéleződése már 1990 őszétől hosszú időre csaknem lehetetlenné tette a további kétharmados törvényalkotást. Ezzel elenyészett a valóban új alkotmány megalkotásának lehetősége, viszont tovább folytatódott a részleges javítások gyakorlata. Mint történelmünkben már annyiszor: az eredetileg provizórikusnak szánt megoldás vált tartóssá. A régi és az új rend közötti békés átnövés nem kedvezett az új kezdetet ígérő átfogó alkotmányozásnak. A rendszerváltás alkotmánya pontosan olyan, mint a magyar demokratikus átmenet: nem egy világos politikai fordulat révén előállt tiszta lapra íródott.

Az olykor romantikus közjogi nézeteket képviselő ellenzéki pártokat a magyar parlamentarizmus helyreállításának eszméjével lehetett összefogni. A szükséges összhang megteremtése után az oppozíció már modern működőképes alkotmányosságot akart, nem „konszenzusos demokráciát”, hanem versengő többpártrendszert, politikai váltógazdaságot, és kiterjedt hatalommegosztást kívánt. Az ellenzék abból indult ki, hogy Magyarországon aligha lesz egyhamar az alkotmányosság önmagáért való érték. A jogállam rászorul az eredményesség általi igazolásra, a várható súlyos gondok hathatós kezelése nélkül a választók elfordulhatnak a demokratikus eljárásoktól. Ezért az államhoz fűződő paternalista várakozások közepette úgy szükséges a korábbi hatalomkoncentrációt felváltani az osztott hatalom plurális rendszerével, hogy közben az állam egészének cselekvőképessége javuljon, a végrehajtó hatalom ellenőrzöttsége együtt járjon tényleges megerősödésével.

Az állam cselekvőképességét a rendszerváltás alkotmánya nem a néppel közvetlenül kommunikáló államfői intézménytől várta, hanem inkább az érvek és ellenérvek folytonos versenyének kitett, a parlamentnek felelős erős kormánytól remélte. A korai tömegdemokráciák demokratikus túlzásainak veszélyes következményeitől tartva, a bonni alaptörvény tapasztalatait hasznosítva, biztos parlamenti háttérrel rendelkező kormányzást kívánt, amellyel szemben azonban kívülről erős ellenhatalmakat akart állítani. Mindenkor a cselekvőképesség és az ellenőrzött hatalomgyakorlás egymásnak ellentmondó szempontjainak lehető harmóniáját kereste.

A ’89-90-es alkotmányba foglalt megoldás elvetette azt a feltevést, hogy az országos közjó a különböző szakmák, ágazatok, települések alkudozásainak egyfajta eredője lenne. A korporatív megoldásokat a maguk helyén fontosnak tartotta. Ám a mindenkori országos összérdeket a választók szavazatokkal kifejezett akaratában, és a szavazók felhatalmazása alapján felálló népképviselet eljárásaiban és döntéseiben gondolta megközelíteni. A klasszikus parlamentáris fikciónak megfelelően abból indult ki, hogy a közérdek, több mint a részérdekek egyszerű alkuja. A részben többségi választási rendszer kialakításával alátámasztani próbálta a biztos kormánytöbbséget, a négy esztendőig szóló cselekvőképes kormányzást. Amelynek letelte után azonban a hatalomnak újra oda kell állnia a választók elé, akik megkötések nélkül dönthetnek a kormányváltás szükségességéről. A rendszerváltó alkotmányban átfogó megfogalmazást kapott az individuális szabadságjogok rendszere. Az alaptörvény közvetlenül hatályos joggá emelkedett, 1989 végétől érvényesülésén tekintélyes Alkotmánybíróság őrködik. Hogy az alkotmányosság eszméje az állampolgárok gondolkodását is átjárja, bárki elindíthatta az alkotmánybírósági eljárást.

A rendszerváltó alkotmány alapszerkezete egyértelműen kiállta az idők próbáját. Rendelkezései és intézményei végig alkotmányos keretek között tartották a mindinkább háborús észjárás által irányított hazai politikát. Szabályai egyszerre biztosították a kormányzati stabilitást és a választók támogatását elveszítő parlamenti többség leválthatóságát. Általa nemzeti történelmükben először lehetett a magyarok tartós tapasztalata a politikai váltógazdaság. Az államszocialista jogi gondolkodást fokozatosan kezdi felváltani az alkotmányosság kultúrája. A jogszabály-ismertető, illetve a jogszabályváltozásra javaslatot tevő Kádár-korszakbeli jogászi magatartással szemben újraépülőben van a fogalomértelmező, fogalomtisztázó, továbbá fogalomteremtő hagyományos alkotmányjogi dogmatika. Sólyom László elnöksége idején az Alkotmánybíróság roppant elszánással és következetességgel adott tekintélyt az alkotmányosság igényének. Főleg német, máskor egyesült államokbeli példák nyomán néhány esztendő alatt megteremtődtek a hazai alapjogi bíráskodás fundamentumai, a parlamentáris rendszernek megfelelően nyert megoldást az állam- illetve a kormányfő többszöri hatásköri ütközése. Az alaptörvény papiros jogát az Alkotmánybíróság tette a szélesebb közönség számára is megtapasztalható élő joggá.

A jogaikban magukat sértve érző állampolgárok szívesen hivatkoznak az alkotmányra, ám a rendszerváltás rendszerét kezdettől kevésé érzik a magukénak. Az alkotmányosság helyreállítása után húsz esztendővel sem hiszik, hogy képesek lennének államuk törvényalkotását érdemileg befolyásolni. Évszázados, de a Kádár-korszakban tovább erősített tapasztalataik szerint a polgárok továbbra sem a jogszabályok által, hanem inkább azokat megkerülve, kijátszva remélnek boldogulni. A demokratikus pártok versengését a hatalom adta javakért és előnyökért való hazug civódásnak látják, és nem a közérdek keresésének gondolják. Sokan vélik úgy: hiába cserélődnek állandóan a kormányzó pártok, a lényeg mégis ugyanaz marad, a hatalom nem képes az ország bajainak tényleges megoldására.

Az emberek alig vettek cselekvően részt a demokratikus fordulatban, túlnyomó részüknek nincs karakteres rendszerváltás-élménye. Nem adták hitüket, reményüket a változásokba, nincs közös mítosza a magyar ’89-nek. A kevesek megegyezéseként megalkotott Alkotmányt nehéz szeretni. De a második világháborús vereség utáni német vagy japán demokrácia mögül kezdetben még jobban hiányzott a honpolgári elfogadás. Csakhogy az eredmények, a középrétegek folyamatos szélesedését és gyarapodását hozó hallatlan gazdasági siker és a működő parlamentarizmus gyakorlata idővel messzemenően legitimálta az eredetileg kívülről elrendelt fordulatot. Az államszocializmus bukása utáni köztes-európai átmenetek közül ma láthatóan gazdaságilag is azok az eredményesebbek, ahol a közvélemény értékén becsüli országa Nyugat felé fordulását, és persze újonnan megalapított nemzetállama függetlenségének kivívását, ahol közös céljaikért az állampolgárok ezért készek voltak a szükséges áldozathozatalra is.

Nálunk azonban sem az eredmény, sem a részvétel nem igazol. A régi parlamentáris hagyomány csaknem nyom nélkül kikopott a köztudatból, viszont annál erősebben hatnak a kádári évtizedek szokásai. Hiányzik az elégséges törés a régi és az új társadalmi berendezkedés között. A rendszerváltás hazánk történetének alighanem a legnagyobb békebeli gazdasági visszaesésével járt együtt. Nem egyszerűen a hit és reménység veszett el: a piaci és a demokratikus váltás egyszerűen nem hozott középre tartó jóléti társadalmat. Az új kapitalizmus két évtized elteltével sem a középrétegeket, hanem a kihívó gazdagságot és a túlságos szegénységet növelte. A térség többi népéhez képest a Kádár-korszakban még magabízó magyar társadalom a kilencvenes évekre a földkerekség egyik legelégedetlenebb nemzete lett. A számtalan kielégítetlen remény hamarjában rászakadt a még csak készülődő politikai szférára, és elejétől fogva veszélyesen túlterhelte a fiatal demokráciát. A nem könnyen megoldható gondok elől pártjaink sietősen behúzódtak a XX. század kezdete óta közéletünk két térfele között tátongó törésvonal két oldalára, és mindjobban alárendelték küzdelmük igényeinek az ország érdekét. A politikai küzdelem ismét a fundamentális Jó és a fundamentális Rossz harcára egyszerűsödött túlságosan sokak számára.

A Nyugat legtöbb országában az ötvenes és a hatvanas években élte a virágkorát a jóléti kapitalizmus és a képviseleti demokrácia. Amikor olyan, a két világháború között hozzánk fogható államok is felzárkózhattak, mint Olasz-, Finn- és majd később Spanyolország. Véglegesen megszilárdulhatott a tömegdemokrácia a nálunk mindig is referenciának számító Németországban és Ausztriában. Ezeknek a hallatlanul sikeres éveknek az élménye hiányzik a magyarok számára. Hazánkban a békés gazdasági fejlődés és kispolgárosodás aranykora a Kádár-korszak emlékéhez kötődik. Sokaknak máig mindennek a mércéje és a mintája az akkori sikeres felemelkedés tapasztalata. A közvélemény jelentős hányada csupán a személyes részvétellel működő kismagántulajdont fogadja el igazán legitimnek. A piaci kapitalizmushoz viszont inkább a csalódását köti.

A szélesebb választóközönség számára 1989 legfőbb ígérete a csaknem mindenkit elérő gyors nyugatos felzárkózás volt, ám az elmúlt húsz, de különösen az utolsó nyolc esztendő mind súlyosabb kudarcot eredményezett. Az uniós csatlakozástól a vetélytárs országok messze jobb tempóval haladtak, nálunk azonban 2004 után lényegében megállt a felzárkózás. 2011-ben hazánk gazdasági mutatói távolabb állnak a régi tagállamok átlagától, mint a teljes jogú tagság elnyerése idején voltak. A hazai közvélemény jelentős részében mára megbicsaklott a bizalom a piacosító reformok, a nyugatos jogállam sikerében. Egy egész ország keresi az eredménytelenség okait. Ismét kéz a kézben járnak a régi antikapitalista és antiparlamentáris meggyőződések. Az utolsó nyolc esztendő fiaskójával, a létező magyar kapitalizmus bajaival azonosított politikai pártok összeroppantak a 2010-es választásokon. A győztesek mondanivalójában ellenben, különböző mértékig, de karakteres rendszertagadó gondolatok munkáltak. Nem csak az új pártok, hanem a kétharmados Fidesz is a létező magyar kapitalizmus és parlamentarizmus ellenzékeként állt a közönség elé.

A Fidesz létező ellenérzésekre építette a politikáját, ám váltig maga is szította ezeket. A közvéleményre ráerősítve, a baloldali hatalom botlásait nyomban azonosította a „rendszer” hibáival. Valójában kritikája jobbára belül maradt a fennálló berendezkedésen, mégis a gyorsan felemelkedő jobboldali radikális mozgalmak kihívásától is hajtva, legalább is szavakban, mindjobban a rendszer antitézisét hangoztatta. Orbán Viktor megszólalásainak lényege régóta baloldali kormányokétól lényegileg különböző, a nemzet történelmi ösztöneihez, mítoszaihoz és illúzióihoz igazított, a bajokra végre az emberek vágyainak megfelelő megoldást ígérő eszmei konstrukció volt. Nyelvi megfogalmazásaiban, kategóriáiban ott munkálnak a két világháború közötti időszak állításai, de jelen vannak az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek marxista szemináriumainak, a Kádár-korszak népi piacellenességének tételei is. A földindulásszerű választási eredmény leginkább azt mutatta meg, a közönség mennyire csalódott a reformbaloldali kormányzati paradigmákban. A kétharmados győztes immáron nem okosan megvalósított nyugatos polgárosító reformok végigvitelére kapott felhatalmazást, hanem többsége az elmúlt évtizedek tagadásának, és valamiféle új kezdet keresésének szólt.

Az általános hazai csalódásban a jogállam intézményei is osztoznak. A miniszterelnök itt is létező hiteket erősít fel, és építi ezekre politikáját. A közvélemény jó része nem tisztességes jogi eljárást, hanem keleties vágyainak megfelelően konkrét ügyekben, személyre szólóan érvényesülő „tényleges igazságot” akar. A közhatalomtól nem előre kiszámítható jogszolgáltatást, hanem „materiális igazságot” remél. Nem igazán számolva azzal, hogy a valóságos társadalmi ütközésekben csaknem mindig sokféle érvényes „igazság” feszül egymásnak. A már régen az emberek összetett politikai kultúrájának ezen árnyékosabb, keletibb felére alapoz: a joguralma és a piaci verseny helyén a tényleges igazságosságot ígérő erős vezető akaratát kínálja híveinek. A kormányfő pártok meddő versenye helyett valóságos plebejusdemokráciát javasol. Kevéssé hisz a közvetett hatalomgyakorlás eszközeiben, a modern plurális társadalomban is szinte minden valóságos hatalmi erőforrást közvetlenül a maga kezében akar összefogni. Az önálló hatalmi ágazatok élére nem a jobboldal vonzerejét növelő tekintélyes vezetőket keres táborából, hanem inkább a miniszterelnök személyéhez feltétlenül lojális embereket állít. A miniszterelnök, ha szükséges, a törvényeket is módosítva, hosszú időre, sorra saját elkötelezettjeit teszi az elvileg független hatalmi intézmények élére. Befolyása alá veti a közszolgálati televízió- és rádiózást, reményei szerint kiépíti a kereskedelmi média regulálásának kibővített eszköztárát. Ezzel a hatalommegosztás személytelen rendjét módszeresen felülírja a személyes lojalitás keleties rendszerével. Ideálja kétségkívül a közhatalom egyetlen, ellenpontok nélküli központból való irányítása.

Az elmúlt húsz esztendő megannyi csalódása után az emberek jelentékeny része pontosan ezt: az erős vezető gyors és biztos igazságtételét szeretné végre látni az ellentmondásosan ügyködő magyar jogállam és piaci verseny helyén. Ezekre a reményekre viszont bajos szilárd alkotmányosságot építeni. A tényleges igazságot kereső állam szükségképpen folyvást napi céljaihoz igazítja jogszabályait. Szinte minden döntés egy irányba mutat, és mára rendszerré áll össze. A Fidesz-hatalom jogbiztonságot feszegető lépései nem tévedések, nem a hozzá nem értés magyarázza őket, hanem a rendszer lényegéből fakadnak. Ebbe a logikába azonban nehezen fér bele a közvetlenül jogszabályként hatályos Alkotmány, és az alaptörvényt minden hatalmi ággal rigorózusan megtartató Alkotmánybíróság intézménye.

Az állandóan új kezdetre hivatkozó kijelentései után a miniszterelnök egyre kevésbé volt abban a helyzetben, hogy akár csak lassítsa az alkotmányozást. Az éles politikai küzdelemben álló ellenzéki pártok a kétharmados többség mellett kizárólag saját identitásuk felmutatásában és távolról sem a megegyezésben voltak érdekeltek. Ha a Fidesz rájuk vár, sosincs új alkotmány. De az „alkotmányfejlesztés” megfontolt svájci útja sem volt járható a múlttal való teljes szakítást ígérő kétharmados győztesnek. Az azonnali cselekvés gesztusai nélkül a kormányfő még a várhatónál is gyorsabb népszerűségvesztésre és ezzel az alkotmányozó legitimitásának azonnali megkérdőjelezésére számíthatott. A kétharmados többség csapdájában alighanem csak a rapid, tulajdonképpen három hét alatt végighajtott alkotmányozás maradt meg a mindent újra kezdeni akaró választási győztesnek.

Ám így az új alaptörvény egyedül a Fidesz és Orbán Viktor alkotmánya. Jóllehet nem tudni kik a tényleges szerzői. Az alkotmány-előkészítő parlamenti bizottságból kivonult az ellenzék összes pártja. A koncepcióalkotásból és a szövegezésből többnyire kimaradó szakma csaknem egésze csalódott. A rendszerváltó alkotmányt nem szerette, de mégis elfogadta a politizáló közvélemény túlnyomó része. Az ország ellenzéki fele most viszont egyre biztosabban a Fidesz-Magyarország tagadására építi fel a maga identitását. Ismét alapvetően rendszertagadó oppozíció ül a magyar országgyűlésben, amelynek a hívei ezért abban érdekeltek, hogy végletekig nagyítsák az új alkotmányszöveg meglévő hibáit.

Az alkotmányozás polémiáiban a rendszerváltás korának csaknem minden vitapontja ismét előjött. A kétharmados többség komolyan fontolgatta a második parlamenti kamara felállítását, az Alkotmánybíróság hatáskörének további kurtítását, a konstruktív bizalmatlansági indítvány felszámolását, az alapjogok lényegének korlátozhatatlanságát kimondó alkotmányos rendelkezés fellazítását. Ám végül, ahogy haladt előre az alkotmányozás folyamata, úgy lett egyre bizonyosabb: a baloldal félelmei ellenére a rendszerváltó alkotmányos alapszerkezet formálisan nemigen változik. A fundamentális változás, vagy a kormánytöbbségnek okozna nem kívánt komplikációkat, vagy a várható európai visszhang miatt nem vállalható. A jobboldali közönség azonban megkapta a kívánt szimbolikus kijelentéseket és az egyéni szabadságjogok rendszerének kollektivista korlátozásait. Az állam is új nevet kapott.

A nem szimbolikus természetű módosítások közül a legjelentősebb az Alkotmánybíróság mozgásterének többféle módon való erőteljes visszavágása, a kétharmados törvények körének kiterjesztése gazdaság és társadalompolitikai témák sorára, számos alapjog kollektivista korlátozása. A népszavazás 1989-es eredményességi küszöbének helyeselhető visszaállítása. Az új alaptörvény csaknem minden tizedik mondatával felhatalmazást ad további törvényhozásra. Megalkotója láthatóan nem hisz a világos garanciák tömegével övezett modern nyugatos alkotmányosság értelmében. Helyette a népképviselet elvi szuverenitását, valójában azonban a kormánytöbbség keleties részletező jogalkotását, és az elvileg önálló hatalmi ágak tartós személyi függőségét akarja. Az elfogadott alaptörvény a következetes parlamentáris logika alapján akár kétszáz ponton vitatható, azonban Magyarországon mégis megmaradt a nyugati szövetségi rendszerbe illeszkedő politikai váltógazdaság.

Ám nem az alaptörvény szövegével van a legnagyobb gond. A miniszterelnök és rendszere szinte minden megmozdulásával kimutatja: milyen kevésre becsüli hazánk alkotmányosságát. Puszta instrumentumként használja a jogot. Kétharmados törvényeivel negyven évre meg akarja kötni utódai kezét. Számára az alkotmány döntően nem a főhatalom korlátozásának eszköze, hanem inkább a szimbolikus nemzetpolitizálás kelléke, amelynek a preambulumát, a nemzeti hitvallást felrakhatják a középületek falaira, és tanítják az iskolákban, amely így biztosíthatja, hogy a rendszer történelemképe az ország minden lakójához eljusson.

Az új alaptörvény társadalmi legitimációja aligha szilárdabb, mint a rendszerváltó Alkotmányé volt. Megalkotása önmagában nem teszi tartósan igazolttá Magyarország hatalmi intézményeit. A demokrácia megteremtésében való állampolgári részvétel nálunk olyannyira hiányzó élményét húsz esztendő elmúltával már nehéz pótolni. Az ország tényleges eredményességének képzete híján ezután sem lehet majd stabilizálni a hazai tömegdemokráciát. Gondjaink valóságos megoldása nélkül az új alaptörvény csak újabb és újabb rendszerváltoztató igényeket kelthet. Az alkotmányozás így nem a közvélemény megnyugvását, hanem inkább a minden közös normán átlépő belső háborúság, sajnos még pusztítóbb fordulóit hozhatja. Az új alaptörvény 2012 első napján hatályba lép. Mégsem valószínű, hogy ez lenne a történelem utolsó szava. Ahogy eddig is, a magyar állam ősi alkotmányosságából, szabadságából annyi marad meg, amennyiért a nemzet kész megküzdeni.

* Jelen előadás a „Vissza a kezdőkörbe”, valamit „A magyar parlamentáris hagyomány íve és az újabb alkotmányozás” című tanulmányaim alapján készült.