Tíz évvel ezelőtt, 2003. január 24-én a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg arcvonalból történő kivonásának 60. évfordulójára emlékezendő a résztvevők tanulmányi kirándulás keretében látogattak el a helyszínre. Ezzel a kirándulással vette kezdetét a TTE szakmai szervezésében Nemzeti Emlékezet Program. Összeállításunk feleleveníti a program indulását és az első tanulmányi kirándulást.

A program indulása

„Nemzeti emlékezet, iskolai emlékezet, családi emlékezet címmel programot indít a minisztérium – jelentette be Magyar Bálint a Történelemtanárok 12. Országos Konferenciáján szombaton Budapesten. A program iskolai emlékezet része arról szólna, hogy miként lehet az egyes oktatási intézményekben a pedagógusok emlékét megörökíteni. Példaként említette, hogy iskolai versenyeket, tanterveket lehetne elnevezni azokról a pedagógusokról, akik a diákokban mély nyomot hagytak. A családi emlékezet részeként szoftverkészítő pályázat kiírását tervezi a szaktárca, amelynek keretében a diákok a fellelhető adatok és fennmaradt fényképek segítségével elkészíthetnék saját digitális családfájukat. A miniszter szerint ennek alapjain akár egy nemzeti családfaprogram is elindulhatna.”

(Népszabadság, 2002. október 15.)

„[…]

Vágó István, a program szóvivője hozzátette: az idén II. Rákóczi Ferenc brezáni kiáltványának 300., Deák Ferenc születésének 200., Neumann János születésének 100. és Apáczai Csere János Magyar Encyclopédia című műve megjelenésének 350. évfordulójához kötődve indít különböző pályázatokat, versenyeket, találkozókat a tárca.

[…]
A program első eseménye: Tanulmányi kirándulás a Don-kanyarba. Az OM és a TTE által kiírt közös pályázatra 328 pályamű érkezett. A legjobb 20 résztvevő (15 diák és 5 tanár) nyerte el az utazás lehetőségét.

Magyar Bálint a program második elemeként az iskolai emlékezet programját említette, amelynek keretében kiemelkedő tanároknak, tanítóknak állítanak emléket volt iskoláik, úgy, hogy osztálytermet neveznek el róluk.

A névadók életrajzát egy internetes honlapon gyűjtik majd össze, egyfajta „digitális panteont” teremtve a legkiválóbb tanároknak.

A program harmadik része a családi emlékezet programja. Erről szólva az oktatási miniszter emlékeztetett arra: az ország történelme sok százezer család története, amelyek azonban általában feledésbe merülnek.

A program részeként a diákok családjuk történetét feldolgozva egy szoftver segítségével készíthetnek majd képeket, interjúkat, történeteket tartalmazó családi honlapot, amelyet a program weboldalán a nyilvánosság elé is tárhatnak.

A Nemzeti Emlékezet Program részeként jelenik meg a Magyar elsők című, Gárdos Péter és Rózsa György által kidolgozott filmes oktató ismeretterjesztő sorozat is, amely évente 50 első magyar tárgy, műalkotás, bizonyos szakmát képviselő ember – így például az első magyar opera, az első magyar híd, az első magyar kalauz – történetét mutatja be 15-15 percben.

[…]
A programhoz kapcsolódó honlapokat a http://www.emlekezet.hu portál fogja majd össze, amely a tervek szerint februárban már megtalálható lesz az interneten.”

(MTI, 2003. január 20.)

Mementó a Donnál

„Hat évtizeddel ezelőtt a Don csendjét harckocsik, lövegek, fegyverek zaja és halálsikoly zavarta meg. A sikoly a messzeségbe hatolt – térben és időben egyaránt. Hat évtizeddel később ezt a halk, de nem szűnő üzenetet két tucat diák, illetve tanár készült megfejteni.

A Nemzeti Emlékezet Program keretében nyílt lehetőségük arra, hogy lássák, hallják, érzékeljék a múltat, s adják tovább a jelennek.

Az Oktatási Minisztérium és a Történelemtanárok Egylete pályázatot írt ki a 2. magyar hadsereg doni hadszínterére irányuló tanulmányi kiránduláson való részvételre. Ezt követően gyorsan pörögtek az események. A több mint háromszáz pályázóból kiválasztott részvevők komoly próbatételen küzdötték végig magukat: intézték az adminisztratív ügyeket, készültek az útra, számba vették a családi emlékeket, s ráadásul helytálltak a félév utolsó megmérettetésein is. Végül eljött a várva várt nap, január 20-a, amikor a tanulmányi kirándulás kezdetét vette.
Hétfő délután még egymást méricskélő tekintetek vizslatták egymást. A szülők a múlt emlékeinek és a távoli ismeretlennek a hatása alatt egyre óvóbb tekintettel kívánták maguk mellett tudni gyermekeiket. Végül az utolsó jó tanácsokat és a búcsút követően útra keltünk, hogy az első, de annál ígéretesebb program részeseivé válhassunk. A Hadtörténeti Múzeum „Don-kanyar. A magyar királyi honvéd hadsereg a keleti hadszíntéren 1942-1943” c. kiállítását néztük meg. A múzeum főigazgatójának, Holló Józsefnek ösztönző, útravalónak szánt gyakorlatias gondolatai már sejtették, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk. Szabó Péter tartalmas és céltudatos előadása, a kiállítás, valamint a vendéglátókkal folytatott szakmai konzultációk számos korábban felmerült kérdést oszlattak el, s még tovább csigázták érdeklődésünket. Ettől kezdve egészen az út végéig állandó szakmai konzultációk zajlottak, sokszor hajnalig tartó viták, eszmecserék keretében is.

[…]

Másnap reggel kissé szorongva keltünk útra, mert tudtuk, hogy az egykori harcok helyszínét keressük fel, s utunk célja beteljesedik: közvetlenül tárul szemünk elé az a helyszín, ahol rokonaink, hozzátartozóink harcoltak, ahol megpróbáltatásokat okoztak és szenvedtek el.

Először Bolgyirevkába mentünk, s a helyi lakosokkal megkoszorúztuk az orosz áldozatok emlékművét. Az orosz emlékművek ebben a térségben nem kizárólag a szovjet katonáknak szólnak, hanem az áldozatoknak, a háborúban elesetteknek. Itt láthattunk olyan embereket is, akik megélték a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, de haragot nem láttunk a szemükben.

Ezt követően a magyar katonai emlékhelyen koszorúztunk, miközben mindenki a maga emlékeibe mélyedve kívánt tisztelegni hozzátartozói előtt. Bolgyirevkából a Rudkinói temetőbe vettük utunk. Itt helyben is berendeztek egy múzeumot, melyben a katonasírokban talált emlékeket és tárgyakat helyezték el. A temető emlékművéhez vezető út két oldalán a hadszíntéren elesett magyar katonák és munkaszolgálatosok nevét tüntették fel – a lista alapos, kimért, tekintélyt parancsol – egyszóval töprengésre késztet, a felelősségtudat átgondolására. Volt, aki a hozzátartozója nevét is megtalálta, volt aki gyertyát gyújtott, volt aki a fejfák között sétálva idézte fel a történéseket. A kanyargó Don mentén álltunk, s közvetlenül érzékeltük a genius locit.”

(Sulinet-TTE, Mementó a Donnál, 2003. február 3.)

—

Magyar himnusz a Don-kanyarban

„A nem túl bizalomgerjesztő, 40 éves AN-24-es légcsavaros simán landol a feketeföld-övezet központjában. Voronyezs repülőtere tipikus, esztétikát nélkülöző szocreál építmény. Ahol nagyobb falfelület található, ott biztosan giccsbe hajló, a szocializmus építését, vagy a nagy honvédő háború hőseit megörökítő falfestménybe akad a magyar csoport: tizenöt diák, öt tanár és az újságírók. Januári „kánikula van”: mínusz 2-3 fok, pár hete még mínusz 30 volt. Csakúgy, mint 1942-43 telén.

[…]

Voronyezs, másnap reggel. A városban egymillióan élnek. Nagy Péter itt építette flottáját. A várost a második világháború idején 300 ezren lakták. A harcokban a német csapatok a település 90 százalékát elpusztították. Goebbels annak idején azt mondta, hogy ötven év alatt sikerül majd újjáépíteni a várost. Tíz év alatt sikerült, de az eredmény nem túl látványos.
A felfestett sávok nélküli utakon nagy a forgalom, özönvíz előtti buszok és villamosok. A helyi „Unyivermág”-ba betévedve viszont leesik az utazó álla. Az élelmiszerboltban a világ minden tájáról érkező, a legmagasabb nívójú árucikkek sorakoznak: kubai szivar, chilei bor, francia sajt, olasz tej, holland sör. A magyar áruknak már kevés esélye lesz ide betörni.
Kint egymást érik az aranyfogú utcai árusok. Fillérekért lehet megvásárolni a legújabb nyugati CD-ket, illetve másolataikat. Hasonló a helyzet, ha számítógépes játékokat, DVD-t, videót akarunk venni.
A város legnagyobb tere a Lenin tér, névadója hatalmas szobrával. Itt operaház is van, mely óriási feliratokkal hirdeti a város 1943. januári felszabadítását. A háború szovjet fegyvereiért rajongóknak paradicsom ez a hely. T34-esek, JSZ-2-esek városszerte – a gyerekek játszótérként használják a háborús relikviákat.

[…]

60 évvel a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája után róhatta le kegyeletét családja képviseletében Jónás András (képünkön) Tóth József sírjánál. A salgótarjáni középiskolás csak egy korabeli cikkből tudta, hogy nagymamájának testvérét Szemigyeszjaszkojében temették el, majd a boldirevkai katonai temetőben helyezték el maradványait.

„Megható és megnyugtató, hogy családom képviseletében elhozhattam egy koszorút a boldirevkai temetőben” – mondja Jónás András. Itt egyébként 17 ezer magyar katona maradványait temették el, de fekete márványtáblákon 63 ezer Oroszországban elhunyt nevét is megörökítették. „Jóleső érzés, hogy rendezett körülmények között nyugszanak a magyar katonák, több mint 1000 kilométerre hazájuktól. Rokonom a soproni tüzérezredbe vonult be, s egy felderítésnél, szinte az első sorozatlövés ölte meg. Nagymamám, aki két nap alatt megőszült testvére halálhírére, soha nem tudott belenyugodni, hogy Tóth József nem jött a haza. Évtizedeken át kereste az egykori tüzérre vonatkozó anyagokat. Szeretnék ide a családommal együtt visszatérni.”

[…]

Tíz kilométerre innen található Rudkinó. Az itteni magyar katonai temetőt a magyar államadósság törlesztéséből építette a fent nevezett civil szervezet, a Vojennije Memoriali. Az emlékhely egy magaslaton épült, amely alatt a Don kanyarog. A temetőben nemcsak a környéken elesett magyarokat temetik el, hanem egész Oroszországból hozzák ide a megtalált maradványokat. A temetői emlékszobában térképen jelölik a holttestek megtalálásának helyeit és azt az 580 hadifogolytábort, ahol magyarokat őriztek. A létesítményt még csak technikailag adták át, hivatalosan nem. Tavaly decemberi moszkvai látogatásán kapott ígéretet Medgyessy Péter, hogy 2003-ban hivatalosan is megnyílhat. Az orosz félnek az volt a kérése, hogy ez jelentős ceremónia nélkül történjen meg. Az itt lévő lakosságot sértheti, hogy az ő katonai temetőikre nem fordítottak ennyi pénzt, s emlékeznek a magyarok ittlétére. A hivatalos átadás előtt azonban sikerült elérni, hogy az oktatási tárca szervezte csoport koszorúkat helyezhessen el. Így ez volt az első hivatalos küldöttség, amely megemlékezhetett a Oroszországban elhunyt magyar áldozatokról.

A temetőben csend, jég, metsző szél. Az emlékhelyet lépcsősor osztja ketté, melyet fekete márványtáblák kísérnek az eddig azonosított 69 ezer magyar áldozat névsorával. A lépcsők egy központi, szintén fekete márvány térre vezetnek, ahol három kapun kereszteket helyeztek el.
Ekkor jelenti be Magyar Bálint, hogy a magyar állam tízmillió forintot ad a magyarországi orosz hadisírok gondozására, és meghívta a voronyezsi diákokat, melynek költségeit Magyarország állja.

A diákok felvetették, hogy el kellene énekelni a Himnuszt. Az ötlet mindenkit megindított, de a tanárok félnek, ebből külpolitikai bonyodalom is lehet. Végül kisebb vívódás után mégiscsak elhangzik a rudkinói temetőben a magyar himnusz.”

(Magyar himnusz a Don-kanyarban, Éber Sándor, Magyar Hírlap, 2003. február 4.)