Tisztálkodási szokások Franciaországban a régi rend idején
Hahner Péter előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (14.) Országos Konferenciáján

A régi rendeknek mindig igen rossz hírük van. Minden új rend abban érdekelt, hogy a régi rendet minél szennyesebbnek tüntesse fel – gyakrabban a szó átvitt, néha pedig a szó szoros értelmében. Ha ugyanis visszataszító színben tudjuk feltüntetni a régi rendet, ezzel azt sugallhatjuk, hogy ugyancsak érett volt a bukásra.

Mindazonáltal az újkor tisztálkodási szokásai valóban különböztek a mi szokásainktól. Van egy gyakran idézett történet, mely szerint Lajos Fülöp király korában, amikor az évtizedek óta elhanyagolt versailles-i kastélyt restaurálni kezdték, egy párizsi fiatalember elkísért egy igen öreg asszonyságot a palotába, régi dicsőségének, fiatalságának színhelyére. Az idős hölgy szomorúan jött-ment az üres termekben, és hiába próbálta felidézni a forradalom előtti emlékeit. Úgy tűnt, hogy minden megváltozott, a múltnak egyetlen elemét sem sikerült megtalálnia. És akkor véletlenül benyitottak egy olyan szobába, ahová a restaurálást végző munkások jártak, testi szükségleteik elvégzésére. A fiatalember megtorpant, s kénytelen volt az arcához szorítani a zsebkendőjét. Az idős hölgy arca azonban felragyogott, és kijelentette: na végre, újra érzi azokat a régi-régi versailles-i illatokat!

A történet minden bizonnyal túloz kissé, hiszen a versailles-i kastély aligha állt csupán ürülék-halmokból. Annyi azonban bizonyos, hogy a régi francia királyok udvarában a mai orr számára egészen erős illatok terjengtek.

A Bourbon királyok közül senki sem volt a testi tisztaság megszállottja. IV. Henrik korában (1589—1610) a királyoknak még nem volt állandó rezidenciájuk, s legkevésbé ennek a királynak, aki a fél életét nyeregben töltötte, vadászattal, háborúskodással és utazásokkal. Ebből következően a korabeli krónikások is feljegyezték, hogy állandóan a lábszag, az istállószag és a fokhagyma-illat lengte körül. A hölgyek természetesen már akkoriban sem kedvelték ezt az illatot, s ezért IV. Henriket első felesége, Valois Margit győzte meg arról, hogy a büdösség nem a férfiasság bizonyítéka. Ő azonban sokszor arra kérte a panaszkodó hölgyeket, hogy inkább maguk se mosakodjanak meg, amikor reá várnak. Úgy tűnik, az asszonyok már a XVI. században is valamivel jobban kedvelhették a tisztaságot a férfiaknál, mert Valois Margitról az a gúnyos hír járta, amikor férjével élt, annak első, navarrai királyságában, hogy képes negyedóránként lepedőt cserélni az ágyban. Ezzel nem szexuális aktivitására utaltak, hanem a tisztaság kedvelésére, amelyet afféle elviselhetetlen és felesleges finomkodásnak tekintettek. A század legszebb asszonya, a híres Diane de Poitiers pedig, aki ugyan húsz évvel volt idősebb II. Henrik királynál, az uralkodó mégis egész életében halálosan szerelmes volt belé, állítólag kifejezetten a gyakori, és hideg vízben történő mosdásnak köszönhette el nem múló szépségét. Az a tény azonban, hogy ez a szokását, mint afféle különlegességet őrizte meg a hagyomány, arra utal, hogy nem sokan követték példáját. Az angol I. Erzsébet királynőt azzal dicsőítették, hogy „havonta megfürdik, akár szüksége van rá, akár nincs”. Vagyis a kortársak szerint egyáltalán nem volt szükségszerű a havonta történő fürdés. Egyes történészek szerint a többség évente egy-két alkalommal fürdött.

A XVI. század másik híressége, Nostradamus, miután 1547-ben letelepedett Salon-de-Provence-ban, többek között szépítőszereket is árult: parfümöt, fogkrémet, haj- és szakállfestéket. Legtöbb készítménye megelőző jellegű volt, a test és a fog tisztaságát szolgálta, mint a szappanok és az arckrémek. De természetesen sokkal jobban keresett próféciáival, még akkor is, ha azok sokkal kevésbé váltak be, mint kozmetikai készítményei. E korszakban jelentek meg az illatszerek Franciaországban, itáliai közvetítéssel. Medici Katalin, II. Henrik király felesége hívott meg illatszerészeket Firenzéből. A kor híresebb szépségei mind használtak némi illatszert, Diane de Poitiers, Valois Margit és Gabrielle d’Estrées is. Igen népszerűek voltak az illatosított kesztyűk. A férfiak körében azonban mély megvetéssel fogadták ezeket az újításokat.

Azokról a férfiakról pedig, akik nagyon sokat adtak a külső megjelenésre, igen rossz híreket terjesztettek. III. Henrik királyról (1574—89) például azt híresztelték, hogy elnőiesedett piperkőc, aki szívesen ölt női ruhát, s mignonnak nevezett fiúszeretőkkel veszi körül magát. Mi sem állott távolabb a valóságtól! Henrik valóban szerette a kiskutyákat, a táncot és az álarcosbálokat, amelyekben csak a divatnak megfelelően öltött néha női ruhát. Díszes, ékszerekkel elborított öltözködését is a korabeli divat diktálta. A minet vagyis „cicus” szóból ekkoriban kialakított elnevezéssel, a mignonnal egyáltalán nem csak „szerető”-kel illettek ekkoriban. A compagnon vagyis „bajtárs” helyett a fiatal férfiak néha csak annyit kiáltottak egymás felé: „Hé, mignon!…” Aki azonban emiatt vagy díszes öltözékük miatt férfiatlan puhányoknak tartotta a király kíséretét alkotó nemes ifjakat, azt ugyancsak nagy meglepetések érhették. Harciasak voltak, verekedősek, állandóan az asszonyokat hajkurászták, s gyakran párbajoztak. Henrik pedig valóban sok jutalommal halmozta el mignonjait, főleg két kedvencét, Épernon és Joyeuse hercegét, de csak egyetlen egy nagykövet, a savoyai terjesztette el róla a szodómia vádját. Levelezésében semmi nyoma sem volt ennek, más követek nem írtak ilyesmit uralkodóiknak, s a király számtalan hugenotta ellenfele sohasem vádolta ilyesmivel az uralkodót – pedig bízvást megtették volna, ha erre a legcsekélyebb okot ad. Ráadásul Henriknek több szeretője is volt fiatal korában, s később is voltak kalandjai. Aki azonban adott a külsejére – az bizony férfiatlan hírbe keveredett.

Lássuk a következő századot! IV. Henrik fiáról, XIII. Lajosról (1610—43) pontos egészségügyi naplót vezetett fiatal korában orvosa, Héroard. Végtelenül gondos ápolásban részesítette a francia trón örökösét, feljegyezte minden testi tünetét (hat kötet maradt utána), innen tudhatjuk, hogy először csak hat éves korában mosták meg a lábát, 1607-ben. Később, amikor XIII. Lajos Versailles-ban felépíttette a palota első, kisebb változatát, azért berendeztetett egy fürdőszobát, márványkáddal, amelyet XIV. Lajos tovább szépített. Ez arra utal, hogy a fürdőszoba inkább afféle luxus volt, mint mindennapos használat tárgya. Feldíszítették, mutogatták, a látogatók pedig megcsodálták, akárcsak bármilyen más dísztermet. A kádakat márványból vagy fából készítették, és lepedőkkel bélelték ki. A XVII. század végén jelentek meg a réz vagy ólomborítású kádak. Először kerek, hordószerű medencék voltak, és kis széket helyeztek el bennük, hogy le lehessen ülni. Később az udvarhölgyek kialakították a demi-baint, vagyis a fél-kádat.

XIV. Lajos nem sokszor használta a fürdőszobát. Ő az arcát és a kezét szokta megmosni kölnivízben, s tudjuk róla, hogy 1665-ben egy alkalommal fürdött. De azért reggelenként vizes törülközővel ledörzsölték a testét. Versailles illatát az izzadt lovasok, a tömeg, a közelben tartott kecskék és tehenek határozták meg (ez utóbbiakra a királyi gyermekek tej-ellátása miatt volt szükség), valamint a vizelet szaga. Hordozható árnyékszéket ugyanis csak a királyi család számára hoztak. A palota többi lakója számára körülbelül 200 éjjeli edényt tartottak készenlétben, s ez nagyon kevésnek bizonyult. Nem lehet pontosan megállapítani, hány személy élt a kastélyban, de számuk 2500 és 5000 között ingadozott. A számtalan inas és szolga természetesen ott könnyített magán, ahol tudott, folyosókon, sötét sarkokban stb.

A királynak „lyukas széket” hoztak, ha szüksége volt rá. Ez egy valódi szék volt, botokkal hozták, mint egy hordszéket, lábai között be volt deszkázva, s az ülésen lévú lyuk alá éjjeli edényt helyeztek. A király nem a legteljesebb nyilvánosság előtt ült rá (köntösben természetesen!): csak azok a nemesek lehettek jelen, akiknek joga volt belépni a királyi hálószobába. Nagykövetek előtt viszont többször is megtette. Egyes nagykövetek szerint nem is a szükséglet, hanem csak a szertartás miatt. Nagy megtiszteltetés volt részt venni ezen a szertartáson, s ezt a jogot meg is lehetett vásárolni: egy „brevet d’affaires” nevű engedély több tízezer aranyba kerülhetett, egyesek állítólag 100 000 aranyat is fizettek érte (de ezt lehet, hogy csak a krónikások túlozták el). Annyi bizonyos, hogy a hordozható árnyékszék felelőse udvari hivatal volt. Porte-chaise d”affaires-nek nevezték. Egy bizonyos Philippe Sennelier vásárolta meg ezt a rangot, 20 000 livre fejében, és évi 600 livre járadékot kapott rendszeresen. Vagyis ez is ugyanolyan befektetés volt, mint a többi hivatal megvásárlása: a kifizetett összeg kamatait megkapták, s az új helyzet társadalmi emelkedést jelentett. Igaz, az árnyékszék-felelős nem kapott élelmezést Versailles-ban, de azért tekintélyes volt. A munkát nyilván inasaival végeztette, s a régi római mondással vigasztalhatta magát: A pénznek nincsen szaga.

A nyilvános ürítés különben ekkoriban egyáltalán nem volt különlegesség. Saint-Simon emlékirataiból megtudhatjuk, hogy a király unokájának felesége, az udvar kedvence, Burgundia hercegnője egyszer a legszélesebb nyilvánosság előtt, egy udvari fogadás alkalmával beöntést adatott magának. Csak arra figyeltek fel, hogy az ifjú hercegnő sokat izeg-mozog, majd később bevallotta, hogy egyik szolgálója ekkor adott neki beöntést hátulról. A király meglepődött, de afféle fiatalos pajkosságnak tekintette az egészet, és második feleségével együtt jót nevettek a történteken.

Versailles-ban mindezen okokból mindenki parfümöket használt, ruhán, parókán, kesztyűn. Az ámbra, a mósusz, a tubarózsa, az írisz és a jázmin illata volt a legnépszerűbb. XIV. Lajosnak olyannyira elege lett ebből az illat-áradatból, hogy idős korában csak a narancsvirág illatát volt hajlandó elviselni.

A parfümök használatának még a XVIII. században is az volt a fő célja, hogy elnyomja a test kellemetlenebb illatait – de a legelegánsabb hölgyek természetesen mosakodtak is. Csakhogy a korabeli viszonyok közepette a nagyvárosokban igen nehéz volt megőrizni a testi tisztaságot, s ha valaki nem hordszékben vagy hintóban közlekedett, akkor bizony igen mocskos utcákon kellett átgázolnia. Ezért bizonyos külső vagy felső ruhadarabok tisztaságát nem lehetett megőrizni, s minden jel szerint a legtöbben nem is törekedtek erre. Abigail Adams leveleiből tudjuk (az USA második elnökének, John Adamsnek a felesége volt), hogy amikor Madame Helvétius kiskutyája a padlóra vizelt, az idős hölgy a társasággal mit sem törődve, a saját ruhájával törölte fel a vizeletet.

A paróka használata a XVI. századra nem volt jellemző. XIII. Lajos kezdte el viselni, hogy eltüntesse korai kopaszodását, s a példáját követve hamarosan minden udvaronc hosszú parókát kezdett hordani. XIV. Lajos csak apja példáját követte. Harmincöt éves koráig olyan dús haja volt, hogy nem volt szükség parókára, s ezután is a saját haja a paróka résein át összekeveredett az álhajjal. Hamarosan az arisztokraták, színészek, táncmesterek, polgárok is viselni kezdték. 1680 felé a papok is elsajátították a divatot. E században némelyik paróka 10—12 cm magas volt, és igen súlyos. Természetesen a hideg ellen is védte viselőjét, s alighanem ez is szerepet játszott európai elterjedésében. I. Péter cár második „követjárásán”, 1716-ban, Danzigban egy istentiszteleten fázni kezdett, mire egyszerűen odasétált a város polgármesteréhez, lekapta fejéről a parókáját és a saját fejére tette. A szertartás után természetesen visszaadta.

A férfiak a sötét parókát kedvelték, a hölgyek a szőkét. Az igazi világfiaknak három parókájuk is volt, különböző alkalmakra. A fodrászok és parókakészítők (akik szövetre erősítették láthatatlan szálakkal a hajat) megsokasodtak e században, a szegényebbek pedig mások parókáit vásárolták fel, kitéve magukat a bőrbetegségek és paraziták veszélyének. A legszegényebbek pedig eladhatták a hajukat – akár Fantine, Victor Hugo Nyomorultak című regényének a hősnője a XIX. század elején. Külföldről is sok hajat hoztak be. Colbert be akarta tiltani, de elmagyarázták neki, hogy sok hajat hoznak be ugyan, de kész parókákat visznek ki, s ez nemesfémet jelent az országnak.

Ennyit az udvarról – de a nagyobb városok sem voltak tisztábbak. A szűkösség, az intimitás hiánya eléggé megnehezítette a tisztálkodást. A házakból a mocsok az utcákra ömlött, egyes mesteremberek az utcán dolgoztak, a csatornák (már ahol voltak) nem voltak lefedve. A mészárosok közelében állati testrészek kerültek az utcára, a vér a kövezeten folyt el. Egyes délvidéki városokról, Marseilles-ről, Arles-ről és Aix-en-Provence-ról feljegyezték, hogy az illemhelyek a háztetőn helyezkedtek el, és a könyvekben minderről csak annyi olvasható: el lehet képzelni, mi történt eső idején. A falvakban ennél valamivel egészségesebb lehetett az élet, de az állandó munka és a szegény miatt itt sem tisztálkodhattak túl gyakran.

A kádat e korszakban főleg gyógyászati segédeszközként használták. Még Jean-Paul Marat-t is egy kádban ölték meg, amelyben egészségügyi okokból tartózkodott 1793-ban. De sok olyan orvos volt, mint például a híres Ambroise Paré, az érkötés XVI. századi feltalálója, aki kifejezetten egészségtelennek tartotta. A XVII. és XVIII. század osztotta ezt az előítéletet. A testi tisztaság egyszerűen nem volt olyan fontos, mint például a ruha tisztasága.

Ezt jelzi a szavak jelentése is! A hygiène szót csak az orvosi kar használta, és mindössze annyit jelent, hogy „az egészség megőrzése”. A propre, propreté (tiszta, tisztaság) szavakat csak az 1690-es, Furetière-féle szótár állítja szembe a sale, saleté (piszkos, piszkosság) szavakkal.

Mit állapíthatunk meg mindebből? Talán annyit, hogy a fürdőkultúra, amely az ókori Rómában olyannyira elterjedt volt, s még az európai középkorban is megvannak a nyomai, az újkorra Nyugat-Európa nagy részén eltűnt. Az emberek nem éltek kifejezetten mocsokban, de a tisztálkodást a minimálisra korlátozták. Az elegáns ember többet adott tiszta fehérneműjére, mint testi tisztaságára, a víztől pedig kifejezetten tartottak.
Már csak az a kérdés, hogy mivel magyarázhatjuk mindezt? Nyilván volt valamilyen racionális oka a szokások megváltozásának. Az alábbiakban csak feltételezéseket tudok felsorolni.

A víztől való irtózásban nyilván szerepet játszottak a középkor végén és az újkor elején felbukkant új betegségek: a XIV. század után újra meg újra visszatérő pestis, és az Amerikából érkező szifilisz. Mindenki rettegett a fertőzéstől, s valószínűleg úgy vélekedtek, hogy a víz is terjesztheti a kórokozókat. A nyilvános fürdőket az egyház is elítélte, mert a fürdőzést a bűnös vágyak felkeltésére alkalmas tevékenységnek ítélte.
A vízellátás nehézségeinek ismeretében pedig el kell fogadnunk, hogy a kortársak aggodalma távolról sem volt alaptalan. Az újkorban felduzzadtak a városok, a vízellátás viszont semmit sem javult. A városi hatóságoknak ez rengeteg gondot okozott. Az egyre nagyobb számú lakosság szennyvize, ürüléke megfertőzte mind a városon áthaladó folyót, mind a kutakat, városi vízforrásokat. Ezek használata tehát kifejezetten veszedelmes mutatkozott.

Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy az újkorban gyakori volt a rendkívül hideg tél, még nyilvánvalóbbá válik, hogy az év egy hosszú szakaszában senkinek sem volt kedve érintkezésbe kerülni a hideg vízzel. Szintén Saint-Simon írja, hogy egyes teleken a versailles-i palotában a fagy szétrobbantotta az itallal teli üvegeket. A palota különben az ilyen szélsőséges időjárástól függetlenül is rosszul volt fűthető, lakói állandóan fáztak, a huzat és a hideg gyötörte őket. Nem véletlen, hogy innen származnak az úgynevezett „füles fotelok”, amelyek két oldalról védik a bennük ülőt.

Nyáron tehát a szennyvíz, a rothadás, télen a hideg, s télen-nyáron a vizek, folyók fertőzöttsége – az újkor emberének minden oka megvolt, hogy óvatos legyen a víz használatával kapcsolatban.