Magyar László András előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (14.) Országos Konferenciáján

Az Antikrisztus esztendejében, 1666-ben, egy Paul Courtois nevű, párizsi orvostanhallgató a következő címmel  tartott disputát: „Estne totus homo a natura morbus?” azaz, „Vajon az egész ember nem egyéb-e természeténél fogva, mint betegség?”  Courtois  végül – egyet értve az Aszklépiosznak az életből való kigyógyulásért kakast áldozó Szókratésszel – igennel felelt kérdésére. Ám egyesek szerint nem csak az egyes ember, hanem a teljes emberi faj sem egyéb szörnyű betegségnél, „sárkányfog-veteménynél”. A gondolat, hogy az emberiség maga is egyfajta kórság, túlburjánzó, rákos daganat a természet testén, az emberi történelem pedig folyamatos romlással, elfajzással (Entartung) azonos  itt-ott, azóta is, mind a mai napig fel-felbukkan, különösen mióta Rousseau elhitette az európaiakkal, hogy a természetes állapot a társadalmi létnél felsőbbrendű és kívánatosabb.

Noha szerintem az emberiséget talán mégsem tekinthetjük valamiféle alattomos kórnak, az emberi történelem valóban annál morbidabb, mégpedig a szó eredeti értelmében az. A mi historia morbidánk, vagy morbosánk több szempontból is betegesnek tartható: egyrészt eredménye – a környezetszennyezés- és pusztítás, a tömeggyilkosságok, az elembertelenedett világ – miatt, másrészt pedig azért, mert  a történelem valójában nem más, mint olyan változások és hatások sorozata, amelyeknek fertőzés-jellege tagadhatatlan. Ki ne látná a hasonlóságot a járványok és a gondolatok, divatok, technikák, áruk, kultúrák, vallások, ideológiák terjedése közt? Hisz mindkettő érintkezés, fertőzés útján terjed, egyik ember adja át a másiknak, vannak kórokozók, vírushordozók és recipiensek, és az adott gondolat, technika, ideológia hordozóinak száma is gyakran, akár a betegeké, a mértani haladvány szerint nő. A történelem valójában olyan kommunikáció, amelynek során az egyik fél valamilyen módon megfertőzi a másikat, s evvel megváltoztatja életét, vagyis a megszokott (egészséges) létében élő embercsoportot egyfajta számára szokatlan (beteges) életmódra készteti. Ilyen esetekben még a fertőzés tünetei is többnyire diagnosztizálhatók: a sokkos állapot, a láz, a krónikus funkciózavar, a szervezet működésképtelensége, sőt gyakran a pusztulás is.
 
Mindemellett az emberi történelem a „valódi” betegségekhez, elsősorban az epidémiákhoz, járványokhoz is szorosan kötődik. A tapasztalat szerint a történelmi változásokat, amelyet mi a 18. század óta fejlődésnek nevezünk, mindig különböző társadalmak, világok, kultúrák találkozása, kommunikációja hozta létre. Az effajta találkozások azonban sohasem zajlottak békésen, simán: többnyire háború, pusztítás és egymásnak átadott betegségek is kísérték őket, olyan katasztrófák, amelyek megrázóan és alapvetően befolyásolták a kommunikáló felek életét. A mitológia a bűnbeesés, a titán-lázadás, az ekpürrhószisz, Pandora, Prométheusz, Gilgames vagy a vízözön történetében is utal arra, hogy a változások ára és szülője is egyben a pusztulás, a szenvedés.
 
Sokan rámutattak már, hogy bár a betegségek jelentős része nyilván egyidős az emberiséggel, a járványok – tehát azok a tömeges megbetegedések, amelyek egy-egy embercsoport sorsát, világát befolyásolhatják – civilizációs termékek, hiszen a fertőzés, a contagium érintkezést, vagyis viszonylag nagy népsűrűséget követel. Azt a kissé tautologikus, de igaz megállapítást eleve megengedhetjük magunknak, hogy a történelmet befolyásoló betegségek, a járványok, a történelemmel egyidősek, a történelem előtti embereknek nem volt részük bennük. 
 
A történelem valószínűleg első járványgeneráló tényezője az állattenyésztés megjelenése lehetett. A szakirodalom szerint bizonyított tény, hogy a járványok, pl. a himlő, a tuberkulózis, a lepra, influenza, kolera, diftéria, malária, kórokozói állati eredetűek voltak, vagyis csak mezőgazdasági, állattartó népességekben mutálódhattak emberi kórokozóvá. Mindez akkor okozhatta nagyobb embercsoportok pusztulását, ha az állattartás vándorlással, nomadizálásssal is párosult.  Tudjuk, hogy a pásztornépek megjelenése egy-egy mezőgazdaságból élő, letelepedett nép területén, nem csak háborúkhoz, hanem gyakran pusztító járványokhoz is vezetett.  A járványok történetének másik jelentős faktora a közlekedés és a kereskedelem. A kereskedő nem csak árujával, hanem testével, sőt génjeivel is terjeszthette a betegségeket, ráadásul a kereskedelem olyan kényszer volt, amely gyakran az életösztönnél is erősebbnek bizonyult:  az auri sacra fames, nem csak a történelem, hanem a járványtörténelem legfőbb hajtóerejének is nevezhető. (A 3., 6. és 14. századi nagy pestisjárványok, 16. századi szifiliszjárvány, a 19. századi kolera mind-mind a kereskedelemnek köszönhette elterjedését.) Historia morbidánk  fontos tényezői a háborúk, hódítások is, amelyek a kereskedelem bizonyos válfajainak tekinthetők: csak ebben az esetben a vírushordozó áru gyanánt hatalmat, ideológiát és halált exportál, ekképp juttatja el a betegségeket a megfelelő helyre. Végül a közlekedés fejlődésével meginduló tömeges migráció (faluból városba, anyaországból gyarmatokra, Európából Amerikába, majd a mi korunkban a szegény világból a gazdagba) volt az ok, amely a betegségek kommunikációját hatalmas mértékben elősegítette.
 
Az állattenyésztés, a vándorlás, a kereskedelem, a háború és a migráció, azonban nem csak előidézői, hanem következményei is a társadalmi, demográfiai folyamatoknak. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a járványok esetében nem valamiféle „külső tényezőről”, istencsapásról van szó: a betegségek ugyanis éppen olyan szükségszerű termékei és egyben következményei a társadalmi életnek, mint a gazdasági viszonyok, a népszokások vagy éppen a ruhadivatok. Ez esetben is tehát – mind minden esetben – egyfajta démoni dialektikáról van szó. Hogy példával is alátámasszam mindezt, talán elegendő arra utalni, hogy a 11-12. századi erdőirtások, a mezőgazdasági fejlődést segítették elő, ez a fejlődés relatív túlnépesedést okozott, a túlnépesedés következményeképpen került sor a keresztes háborúkra, amelyek a keleti kereskedelem fellendüléséhez, majd végső soron a 14. században a pestis kórokozóját hordozó patkányok Európába-szállításához vezettek. A fekete halál hatalmas pusztulást eredményezett, a pusztulás következményei pedig újból kulturális és társadalmi változások lettek, olyanok, amelyek százötven év múltán Amerika felfedezését és az ottani őslakosság kipusztítását eredményezték. És így tovább eisz aióna aiónón.
 
Utaltunk a betegségek, illetve az eszmék, tárgyak, technikák, gondolatok terjedésének ijesztő hasonlóságára: minderre a köznyelv is felfigyelt már. Nem véletlen, hogy a nácizmust „barna pestisnek”, a kommunizmust „vörös ragálynak”, a reformációt „delirium contagiosum”-nak, vagyis „fertőző őrületnek” nevezték a maguk korában, az enyhébb őrületekről és lázakról, az aranylázról, a lázas húszas évekről, a rock-őrületről, vagy a Rubik-kocka-lázról nem is beszélve. (Nemrég azt is olvashattam, hogy a drogfogyasztást korunk pestisének nevezte egy újságíró). Ismét szeretném hangsúlyozni, hogy a betegségek, járványok és egyéb társadalmi jelenségek közt sokkal kevesebb a különbség, mint gondolnánk. Ahogy a betegségek és gyógyításuk története sem valamely korlátozott jelentőségű szakterület, hanem – ahogy azt Haeser és Foucault óta számosan leírták már – csupán az általános emberi művelődés- és társadalomtörténet vizsgálatának egyik aspektusa.
 
Ám visszatérve eredeti gondolatmentünkhöz: Érdemes talán – legalább vázlatosan – sorra vennünk a történelem legjelentősebb járványait, hogy fenti tételeinket kellőképpen bizonyítsuk: milyen okaik lehettek s milyen szerteágazó következményekkel jártak.
 
Az első nagy járvány, amelyről viszonylag pontos, ám irodalmi szempontból mindenképpen elsőrangú leírás készült a Kr.e. 430-ban Athénre lecsapó epidémia volt, amelyet mind a mai napig nem sikerül kielégítően azonosítani (talán a pestis egyfajta mutációja lehetett). Teljesen egyetérthetünk megörökítőjével, Thuküdidésszel abban, hogy ez a járvány nem csak következménye volt az athéni gyarmatbirodalom és szuperhatalom kialakulásának – hiszen ez a gyarapodás csődítette Athénba azt a nagy tömegű népességet, amelyben egy effajta epidémia kedvére pusztíthatott, másrészt a kórokozó is nyilván a fellendült kereskedelem következményeképpen került a városba – hanem egyben az athéni virágkor végét, Athén hanyatlásának kezdetét is jelentette. Mai becslések szerint a város lakosságának legalább harminc százaléka pusztult el ekkor, és Athén sem katonailag, sem szellemileg soha nem heverte ki a sokkot.
 
Hasonló okok vezethettek az 165 és 180 közt pusztító – szintén azonosíthatatlan – járványhoz, amely a Római Birodalom lakosságának egynegyedével, kb. 6-8 millió emberrel végzett. A jólét és a Pax Romana következtében hirtelen megnőtt népességben a korszerű kereskedelmi és úthálózat olyan hirtelen juttathatta el a kórokozókat keletről nyugatra, hogy a lakosság immunrendszerének semmi esélye sem volt az alkalmazkodásra. (A pusztító járványok egyik fontos jellegzetessége egyébként a nagy terjedési sebesség, amely az immunválaszok kialakulását akadályozza: effajta járványok mindig, törvényszerűen törnek ki, ha egy területen hirtelen nő meg a társadalmi, biológiai kommunikáció, vagyis, ha felgyorsul a közlekedés, megélénkül a kereskedelem, nagy népcsoportok jönnek mozgásba.)
 
A történelem első nagy bubópestisjárványa szintén a kor legfejlettebb államát, a Római Birodalmat – a Kelet-Rómait – sújtotta, 540-ben, Justinianus uralkodása idején. (Érdekes, hogy a nagy járványok általában virágzó államokra – Periklész Athénjára, Antoninus Pius Rómájára, Justinianus Bizáncára – csaptak le.) Itt is nagyjából 25-30%-os volt az emberveszteség. Az is elképzelhető, hogy végső soron ez a járvány és a következő évtizedek több – kisebb – járványa is szerepet játszhatott abban, hogy az iszlám később oly könnyen hódíthatta meg a Bizánc déli és keleti provinciáit. Itt kell megjegyeznünk, hogy a nagy járványok a hirtelen népességcsökkenés (genetikai szelekció) és az ezzel párhuzamos immunizálódás hatására szoktak megszűnni. Ugyancsak érdekes párhuzam, hogy az ókor és a középkor nagy járványai mind – függetlenül az adott népesség lélekszámától – az emberek kb. egynegyedét pusztították el, legalábbis az orvostörténészek szerint. Úgy látszik ez az a határ, ahol a „trend” megfordul, vagy pedig az a szám, amelyet a történészek már elegendően rettenetesnek tartanak. A kortárs elbeszélők egyébként, különböző okokból, általában szeretik eltúlozni a számokat, így a halálozási adatokat általában legföljebb – történeti, régészeti eszközökkel vagy egyéb trükkökkel – csak találgatni lehet.
 
A második nagy pestisjárvány, az 1347-es Fekete Halál, Ázsiából származott, és kereskedőhajókon, újfajta, a régit kipusztító patkányok bolháinak képében érkezett Európába. (Egyébiránt valószínűleg ennek az eseménynek emlékét őrzi a hamelni patkányfogó mítosza).  Mondanom sem kell, hogy ez a járvány szintén a lakosság egynegyedét ölte meg, emellett azonban teljesen átalakította Nyugat-Európa társadalmait. A népességcsökkenés következtében sokan földbirtokhoz jutottak vagy megnövelték birtokaikat, Angliában és Németalföldön például jelentősen megnőtt a szabad parasztság aránya és jóléte. Ugyanakkor a munkaerő felértékelődött, ami a pénzforgalom és a fogyasztás növekedéséhez vezetett. Másfelől, a járvány közvetlen következményeképpen. Európát miszticizmus árasztotta el, új szekták, vallási irányzatok keletkeztek, ezzel párhuzamosan felerősödött az eretneküldözés, megkezdődtek – egyelőre kis mértékben – a boszorkányperek. Ez a haláltáncok, a devotio moderna, a klasszikus gótika kora. A pestis az iparon és a kereskedelmen kívül a közegészségügyet is fellendítette: részben ebben az időben alakult ki az olasz városokban a karantén, a vesztegzár, az egészségügyi rendeletek intézménye, részben pedig olyan, a pestissel foglalkozó tanulmányok százai jelentek meg, amelyeket a közérthetőség érdekében nemzeti nyelven írtak – mindez  hozzájárult a nemzeti nyelvű irodalmak kialakulásához is. Minthogy pedig a járvány elleni védekezés legcélravezetőbb módja a menekülés volt az ún, fuga pestis, állítólag ekkoriban épültek az első (középkori) vidéki nyaralók is, a mi balatoni és duna-kanyari nyaralóink közvetlen elődei.  Mindez természetesen csak néhány megjegyzés, ám talán ennyiből is látható, hogy ennek a járványnak igen szerteágazó következményei lettek.
 
A pestis a következő négy évszázadban többször is pusztított a Kontinensen, korábbi öldöklését azonban nem volt képes többé megismételni – ez esetben is tehát valamiféle részleges immunizációról, vagy genetikai kiválasztásról lehetett szó.  Itt jegyezném meg, hogy az emberi faj biológiai sikerének titka – amelynek nagy száma a legfőbb s talán egyetlen megbízható bizonyítéka – elsősorban kiváló alkalmazkodóképességében rejlik, amely viszont részben a járványok és betegségek „edzésmunkájának” köszönhető.
 
1493-ban, Nápoly ostrománál harcoló, valószínűleg afrikai (arab, berber, vagy türk) zsoldosok terjesztették el Európa következő nagy járványát a szifiliszt. Máig folyik a vita, hogy Kolumbusz utazásának volt-e valamiféle köze ehhez a járványhoz, vagy sem, paleopatológiai adatok azonban arra engednek következtetni, hogy a betegség enyhébb változata már évezredek óta jelen lehetett a térségben, csupán a kórokozó baktérium valamilyen véletlen, új mutációja jelent meg ekkoriban. Másfelől Kolumbusz hajóin olyan kevesen utaztak, hogy az a három-négy Amerikát is megjárt spanyol, aki Nápolynál is jelen lehetett (jelenlétük még nem bizonyított tény)  aligha tehető meg bűnbaknak. Mindenesetre a kórság pár éven belül végigsöpört Európán, és első, heveny formájában rendkívüli pusztítást vitt végbe. A betegség részint azért volt különösen ijesztő, mert lassanként ölt, vagyis eltorzított arcú, fekélyes, gennyedző betegek tömegével kellett a kor emberének együtt élnie, másrészt pedig azért, mert mint – elég lassan – kiderült, nemi úton terjedt, így  egész generációk szexuális életét keserítette meg. Az Apokalipszis Nagy Meretrixe immár nem csak a bűnt, hanem a betegséget is  magában hordozta: a betegséggel, az azonnali, evilági és irgalmatlan büntetéssel összefonódott bűn pedig  rettentő figyelmeztetésként hatott a kor képzeletére, talán nem túlzás, ha a reformációt is kapcsolatba hozzuk a förtelmes kór kijózanító és megtisztulásra késztető hatásával. A szifilisz – amely nevét egyébként Girolamo Fracastoro hasonló című, allegorikus-orvos költeményének főszereplőjéről kapta, s amelyet Spanyolországban franciabetegségnek, Franciaországban pedig spanyol-, vagy nápolyi betegségnek hívtak – ugyanekkor átalakította a divatot (a nyitott, tarka reneszánsz ruhákat nyakig gombolt, a fekélyeket gondosan elrejtő, fekete holmik váltották föl), megnövelte a szakállakat, véget vetett a közös fürdőzés, vagyis a rendszeres mosakodás középkori divatjának (éppen a magyarországi származású Jordán Tamás jött rá arra, hogy a fürdők is terjeszthetik a ragályt), egyfajta szexuális ellenforradalmat indított el, amelynek során a reformátorok és ellenreformátorok egymás bujáságát ostorozták, Európát a barokk melankóliájába taszította, föllendítette a gyógyszertan tudományát és az egzotikus gyógyszerimportot (guajakfa, szarszaparilla) és vallási elmélyülésre késztetett. A szifilisz óriási és tartós hatásának bizonyítékául elég ha arra utalunk, hogy Gustavo Freyre adatai szerint a 19. századi Brazíliában, a kreol férfiak már 10 éves korukban szifiliszesek voltak , vagy arra, hogy az 1860-as évek sorozási jegyzőkönyvei szerint a magyar falusi (!) férfilakosság egyharmada is bujasenyvben szenvedett.
 
Akár Amerikából hurcolták azonban be a betegséget, akár másünnen, Európa Amerikán állt rettenetes bosszút: Az európaiak által terjesztett szifilisz, a himlő, szifilisz és influenza a kutatók szerint az amerikai őslakosság legalább kétharmadának vesztét okozta. Az azték Mexikóba Cortez exportálta a himlőt, Pizarro, az egykori disznópásztor azonban Peruban már egy – az influenza hatására – félig kihalt inka birodalmat hódított meg martalócaival. A megritkult és legyöngült őslakosság helyére, munkaerőnek szállított afrikai rabszolgákkal pedig, a malária és a sárgaláz hatolt be a kontinensre – ez a két betegség ma is tízezrek halálát okozza a térségben.
 
Amerika őslakosságának eltűnéséhez átalakulásához egyébként a spanyol, és különösen a portugál hódítók sajátos gyakorlata is hozzájárult, ők ugyanis utódaikkal népesítették be az új világot. Azaz, a kereskedelmi, katonai, vallási expanzión kívül genetikai hódítás is lezajlott, ami tovább erősíthette a „kiválasztódást”, hiszen az ellenállóbb immunrendszerrel rendelkező „félvérek” nagyobb számban maradhattak életben, mint az indiánok. (Az emberben – s ezt csak zárójelben jegyzem meg – felmerül a gyanú, hogy itt valójában „az önző gének” háborújáról volt szó, amelyben a járványok éppolyan szerepet játszottak, mint a nemzés. Érdekes módon az angolok, vagy a franciák viszont alig hagytak genetikai nyomot gyarmataikon: Indiában csak hivatalos nyelv az angol, míg Brazíliában vagy Kolumbiában a többség portugál, illetve spanyol anyanyelvű.)
 
A lassan központosuló, egyre felvilágosodottabb európai államokban a következő nagy járványra több mint háromszáz évig kellett várni. (Természetesen voltak időközben is jelentős epidémiák, pl. a Defoe által leírt 1665-ös londoni pestis, vagy az 1720-as Marseille-i pestis , a számtalan kisebbről nem is beszélve – hazánkban a 18. század elején szinte évente pusztított a pestis, kolera, tífusz (a Morbus Hungaricus)  a tuberkulózis, a petécsláz, a diftéria, a himlő vagy a dizentéria – de az egész kontinenst érintő nagy járványra nem került sor). Ekkor, azaz 1826-ban tört ránk az asztrahányi hányszékelés, vagyis a kolera első nagy (valójában második) hulláma. A járvány ázsiai, indiai eredetű volt, és Oroszországon át, megint csak a kereskedelemnek köszönhetően sújtott le Európára. A betegség 1828 és 1892 közt több nagy hullámban támadt, és bár sokan –  1831-32-ben, kb. 240 000-en  –  pusztultak el a kórban, arányuk az összlakosságon belül immár elviselhető maradt. (Az 1848-1849-es magyar szabadságharcnak is gyakorlatilag az országba az orosz hadsereg által Moldovából behurcolt járvány vetett véget, amelyben legalább ötször annyian haltak meg, mint a harcokban összesen) . A kolera azonban számunkra – akik nem haltunk meg benne – nem elsősorban, mint betegség, hanem, mint a társadalmat bizonyos változásokra indító ok lényeges. A kolera hatására kezdték el ugyanis az európai nagyvárosok – az első London mintájára – kiépíteni csatornahálózatukat, vízvezeték-rendszerüket, közegészségügyi, köztisztasági szervezeteiket. A kolera adott hatalmas lökést a század –  Semmelweis, Lister, Virchow nevével fémjelezhető – hügiénikus mozgalmának (amely a század végére valóságos tisztaságmániába torkollott), a kolera hatására terjedtek el az – egyébként a 16. században már feltalált – angolvécék, derítők, fürdőszobák, sőt a tollseprők és a porrongyok is a háztartásokban, a kolera késztette a hadseregeket – elsőként a németet –  korszerű hadiegészségügy kialakítására, a kolera hatására foglalkoztak egyre többen bakteriológiával és virológiával (Koch 1884-ben azonosította a kolera kórokozóját), sőt epidemiológiával is,  végül a kolera hatására alakult ki az egészségügyi statisztika tudománya (A. Quetelet) , a kötelező védőoltások rendszere és az iskolaorvoslás ágazata is. Az általános életszínvonal-emelkedés mellett, azok a változások, elsősorban a köztisztaság, a hügiéné, a közegészségügyi gondolkodás fejlődése, amelyeket a kolerajárványoktól való félelem kényszerített ki, juttatták el Európát a halandóság, különösen a gyermekhalandóság jelentős csökkenéséhez is. A gyermekhalandóság csökkenése lett  viszont elsődleges oka annak, hogy csökkent a szülések száma is, ami a női emancipációhoz, a gyermekkor és a gyermek-lét felértékelődéséhez, a társadalmak korszerkezetének felborulásához, majd a fiatalság 20. századi kultuszához vezetett: mindez pedig olyan, szerteágazó következményekkel járt, amelyekkel – nolens-volens – ma is együtt kell élnünk.
 
Európában – és az egész világon – az utolsó nagy hatású epidémia az I.Világháborút lezáró spanyolnátha-járvány volt, a maga 30 millió halottjával. Ez a járvány – a világháborús tapasztalatokkal súlyosbítva – egyértelműen hozzájárult a húszas évek szellemi-, divat- és társadalmi mozgalmainak, heves életvágyának kialakulásához, egyben a biológiai fegyverek veszélyességére és a nemzetközi egészségügyi együttműködés fontosságára is felhívta a figyelmet.
 
Láthattuk, hogy a történelem valamennyi nagy járványának pontosan körülírható történelmi előzményei és következményei voltak Mindezek a járványok egész népességek életét befolyásolták, de akadtak olyan, kisebb epidémiák is, amelyek csak csoportokra, egyes nemzetekre gyakoroltak maradandó hatást. Efféle volt a 16. század egyik legkülönösebb betegsége a sudor anglicus, amely a korabeli híradások szerint kizárólag az angol alattvalókat támadta meg.  A tífusz, amelyet a 16. század végétől Morbus Hungaricusnak, vagy Lues Pannonicá-nak neveztek, a 15 éves háború katonai sikerét hiúsította meg, hazánkat száz évre a török fennhatósága alá kényszerítve.  Ugyancsak magyarországi és erdélyi vonatkozású volt az 1728-1732-es nagy vámpír-endémia, amely nem csak a vámpír-szó elterjedéséhez, hanem egy új irodalmi műfaj, a vámpírtörténet feltűnéséhez is vezetett.  Pszichikai járványnak tarthatók a vitustánc-őrület , a flagelláns-mozgalom, a boszorkányüldözés, de egyes ordas eszmék, például a nácizmus, a sztálinizmus is: mindezek a betegségek ismert történeti következményekkel jártak.
 
Azt hiszem a fentiekkel eléggé sikerült bizonyítanom, hogy a betegség szerves része az emberi életnek, történelemnek. Másrészt viszont arra is fel kell hívnom a figyelmet, hogy a betegség súlya az emberi viszonyokban nem hogy csökkenne az idők során, hanem az utóbbi kétszáz évben egyre csak növekszik. 18. század közepe óta ugyanis az egészség kérdése az emberi gondolkodásban egyre fontosabb szerepet játszik. A központosított, felvilágosult abszolutista államokban megjelent a közegészségügy fogalma és megjelentek a közegészségügy intézményei is. Azok a munkák – pl.  Johann Peter Frank Medizinischer Polizey-e  – amelyek a közegészségügy állami kézbe-vételét, ellenőrzését és szabályozását követelték, számos országban olyan egészségügyi törvények kiadásához vezettek, amelyek nem csupán az állampolgárok mindennapi életére hatottak (lásd: vesztegzár, bábavizsga, eü. szakmák engedélyhez kötése, kötelező himlőoltás, gyógyszerészi taxák megjelenése, végül a kötelező betegbiztosítás, stb.), hanem az egészség ügyének előmozdítását egyenest az állam egyik legfontosabb feladatává tették. (Az állam mindmáig reménytelen küzdelmet folytat evvel a terhes örökséggel). Ugyanebben az időben egyfajta egészség-kultusz is kialakult, számtalan okkult és népies gyógyító irányzatot vetve a felszínre (mesmerizmus, broussaisizmus, rademacherizmus, brownianizmus, makrobiotika, hüdrotherápia, vegetárizmus stb.). Mindezek következtében az emberi lét egyik célja a 19. század végére az egészséges test megteremtése lett, miközben az egyre sikeresebbnek bizonyuló orvosi szakmák ázsiója egyre emelkedett, állami védelmük egyre erősödött. A fasiszta egészségkultusz, a modern sportmozgalom vagy mai, amerikai eredetű wellness-agyrém éppen úgy egyenes következménye ennek a fejlődésnek, mint az egészségügyre fordított és gyanúnk szerint indokolatlanul óriási költségtömeg. Az egészség – valójában a betegség – hatalomátvétele pedig nem csak az emberi gondolkodást, a mindennapi életet, a kultúrát, hanem a termelést, elosztást is befolyásolja. (Az Egyesült Államokban-ban ma a lakosság 18 %-a él közvetve vagy közvetlenül az egészség-iparból.)  E paradox módon mélységesen beteges egészségmánia – amely létfeltételből életcéllá magasztosította az egészséget – a betegségekhez, járványokhoz való viszonyunkat is megváltoztatta, és alapvetően hamissá tette.
 
Egykor a járványt, a kórt isteni vagy démoni büntetésnek tekintették (egyes protestáns teológusok például tiltották a járvány elleni védekezést is). A betegség a világ része volt, s minden szörnyűségével együtt valamiféle kiegyenlítő funkciót töltött be Isten világában. Számunkra azonban a betegség nonszensz, értelmetlen rossz, szörnyű véletlen, amelyet a legjobb lenne kiiktatni, vagy ha megszűntetni nem lehet, a leghelyesebb lenne nem beszélni róla, ha viszont mégis beszélni kell, az egyetlen megoldás a hazugság.
 
Manapság a beteg embert selejtnek, szerencsétlen flótásnak tartják, emellett álszent módon arra kényszerítik, hogy egészségesnek hazudja magát, „teljes értékű életet éljen” – hisz aki nem él teljes értékű életet, az maga sem teljes értékű lény. A betegségnek, halálnak nincs kultúrája, szégyenkező csend veszi körül: a beteg embert a társadalom sebesen kórházba dugja, hogy titokban, láthatatlanul szenvedjen s pusztuljon el. Akadnak betegségek, amelyeket agyonhallgatnak, s akadnak, amelyek jelentőségét aránytalanul felnagyítják. Sok olyan betegséget neveznek járványnak – például az AIDS-et, vagy a szivacsos agyhártyagyulladást – amely, noha fertőző, legalábbis Európában, nem öltött eddig járványos méreteket. Nem tartják járványnak ezzel szemben a náthát, az amerikai adatok szerint a felnőtt lakosság egynegyedét gyötrő herpeszt, az ijesztő mértékben terjedő allergiát, idegbetegséget, depressziót, drog-, alkohol- és gyógyszerfüggőséget, vagy az igen gyakori és veszedelmes hepatitiszt: pedig ezek sokkal hatalmasabb népességet érintenek, s egyik napról a másikra rosszindulatú formáik is kialakulhatnak. Ugyanekkor mindenütt az orvostudomány hatalmas haladásáról hallunk, noha ez a haladás erősen megkérdőjelezhető. Hazánkban az utolsó nagy epidémia a poliomyelitis, vagy gyermekbénulás-járvány volt, amely leginkább a háború, majd 1956 után szedte áldozatait. Az orvostudomány utolsó jelentős gyógyító felfedezése, a Salk-szérum és a Sabin-csepp sikerrel küzdötte le a kórt , de nem szüntette meg teljesen, hiszen a betegség ma is szedi áldozatait. Az 1970-as évek közepén az ENSZ Egészségügyi Világszervezete a fekete himlőt – joggal – legyőzött betegségnek nyilvánította , a malária ekkor Afrikában is defenzívában volt, s Magyarországon például gyakorlatilag egyetlen kórház el tudta látni az összes tbc-s beteget. Azóta a helyzet változott: a Szovjetúnió összeomlása után véget ért a harmadik világért való vetélkedés, megszűntek a segélyek, így Afrikában a tífusz, a malária, az AIDS újra népbetegséggé vált, a Közel-Keleten elfeledett járványok terjednek, a kelet-európai országokban pedig, így nálunk is, a szegénység növekedésével évről-évre nő a tuberkulózisban szenvedők száma. Az egykori csodafegyverek, az antibiotikumok nagy része ma már hatástalan: a baktériumok sokkal gyorsabban képesek immunis mutánsaikat kialakítani, mint a tudomány a maga hatóanyagait. Vagyis a harc a betegségek és az ember közt tovább folytatódik, és a járványok valószínűleg éppúgy csak az emberi történelemmel együtt érnek véget, ahogy vele is együtt születtek egykor, az ősidőkben.