Erős Ferenc előadásában a történelmi bűnbakképzés gyökereit és modern változatait mutatta be.

Elhangzott a Történelemtanárok (16.) Országos Konferenciáján

Arra kértek fel, hogy szociálpszichológusként arról beszéljek, miért kellenek hősök és miért kellenek bűnbakok. Mint a történelem iránt laikusan érdeklődő ember, jól tudom, hogy a történelem tele van hősökkel, mártírokkal, szentekkel, áldozatokkal, valamint bűnbakokkal, árulókkal, gonosztevőkkel és más szégyenletes figurákkal.  A megszemélyesített Jónak és Gonosznak különleges szerepe van a történeti elbeszélésekben, a történetírásban és a történelmi tudatban, hiszen ezek az alakok teszik  a történelmet elevenné az emberek számára, eme  figurák köré szerveződik a történelmi emlékezet és a történelmi felejtés, ezek szolgálnak erkölcsi példaként, elrettentő tanulságul és pedagógiai útmutatásként egyaránt.

I. A Wikipédia meghatározása szerint a hős szó leggyakoribb jelentése „olyan férfi vagy nő, aki egy történet, különösen a mítosz, mese, legenda és monda központi szereplője, vagy egy népcsoport, kultúra rendkívüli, önfeláldozó tettet végrehajtó híres személyisége. Olyan valaki, aki egy átlagos személynél lényegesen kiválóbb jellem vagy rendkívüliek a tulajdonságai, és ezek az adottságok képessé teszik arra, hogy azokat a különleges tetteket véghez tudja vinni (hősies cselekedetek), amelyekről híressé válik. Ezek a képességek nem csak testi, fizikai jellegűek, hanem lelki, szellemi erők is. A hős általában megfelel az adott kultúrában jónak és nemesnek tekintett dolgok definíciójának.”

A bűnbak fogalma ószövetségi eredetű; az engesztelés napi szertartásból ered. Ahogy Mózes III. könyvében olvasható:  „tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában”  . Ennek a szertartásnak vallási funkciója mellett egyúttal természetesen mentálhigiénés jelentősége is volt, elsősorban a közösség számára, mivel ily módon sikerült megszabadulniuk múltbeli vétkeik terhétől.

A bűnbakképzés modern, nem vallási értelme az, hogy egy viszonylag gyenge és ártatlan személyt vagy csoportot okolunk olyasmiért, ami nem az ő hibájából történt.  Blaming the victim – vagyis az áldozat hibáztatása a hétköznapi életben is jól ismert jelenség.  Már kisgyermekkorban is előfordul, hogy valamilyen általa okozott kárért más, kívülálló személyt okol. Például, hároméves unokám kiönti a kakaót az asztalra, és azt kiabálja nekem: „Te voltál, te voltál!” A bűnbakképzés alapja a projekció vagy kivetítés, amely szinte természetes velejárója a gyermeki fantáziának, és amelynek révén a kisgyerek a benne munkáló és bűntudatot kiváltó gonosztól úgy próbál megszabadulni, hogy kívülre helyezi azt, ártó szellemekben, szörnyalakokban testesítve meg mindazt, ami számára kínos, kellemetlen, elvetendő. Ezeknek a fantáziáknak a forrása lehet a szülő (például amikor „cigánnyal”, „zsidóval”, „rendőrrel” fenyegetik a helytelenül viselkedő gyermeket), de lehet maga a kultúra is, amely gyakran kész sémákat kínál ahhoz, hogy a világot két abszolút különböző térfélre  –  jóra és rosszra  –  hasíthassuk szét. A dajkameséktől a legbonyolultabb mítoszokig mindenütt megtaláljuk a jónak és a gonosznak, hősnek és az árulónak, az áldozatnak és az agresszornak az „archetípusát”.

A hétköznapi ember, a „naiv megismerő” folytonosan arra törekszik, hogy konzisztens, egyértelmű magyarázatokat találjon a világ jelenségeire, s megpróbálja az ismeretlent visszavezetni az általa már ismertre. E törekvése során a kognitív pszichológia szerint attribúciókkal, oktulajdonításokkal él, azaz a dolgoknak és eseményeknek oksági magyarázatot kíván adni. Az attribúciók információkból, tényekből indulnak ki, de a motivációk súlyosan eltorzíthatják a magyarázatok irányát és logikai szerkezetét. A legfőbb motiváció az én védelme. Amikor a tanár diákja sikerét saját kiválóságának, kudarcát pedig a tanítvány gyenge képességeinek tulajdonítja, akkor defenzív attribúcióról beszélhetünk.   A defenzív attribúciók lehetnek lokálisak és egyediek – de lehetnek egyetemesek is, miként például a zsidóknak tulajdonított ártó szándék.  Az ilyenfajta attribúciók önmagukban cáfolhatatlanok, hiszen mindig újabb és újabb pótlólagos magyarázatokat lehet bevetni a logikai konzisztencia érdekében. Például, ha egy összesküvés titkos, akkor köznapi tényekkel nem lehet megcáfolni a létezését – sőt, a cáfolás kísérlete is csak azt bizonyítja, hogy valaki vagy valakik el akarják hitetni az emberekkel, hogy nincs ilyen összeesküvés. A történelmi események hétköznapi – és igen gyakran politikai, kulturális – megjelenítésében – gyakran találkozunk összeesküvés-elméletekkel: jól ismerjük például világot átszövő „imperialista” vagy „cionista” összeesküvésről szóló legendákat, mítoszokat. A történelmi traumák és különösen azok feldolgozatlansága képezik e mítoszok legtermékenyebb táptalaját.

II. A szociálpszichológusok – Serge Moscovici francia szociálpszichológus nyomán – szociális reprezentációnak nevezik azt a jelenséget, illetve  folyamatot, amelynek során tudományos elméletek, társadalmi és történelmi ismeretek, művészi alkotások, esztétikai és filozófiai gondolatok stb. a hétköznapi tudás, a „common sense” részeivé válnak.  A szociális reprezentáció fogalma szorosan kapcsolódik a huszadik század elején élt francia szociológus, Emile Durkheim  „kollektív reprezentáció” fogalmához, s  mintegy átmenetet képez a kollektív és az egyéni reprezentációk között.  A tudományos elméletek, a „magas kultúra” alkotásai és eredményei az iskolai oktatás, a média, nem utolsósorban pedig az ilyen témákról való társalgás révén válnak a hétköznapi gondolkodás részeivé – a szociális reprezentáció alapja voltaképpen a folyamatos kommunikáció,  funkciója pedig az értelemadás, a jelentések konstrukciója és olykor dekonstrukciója. Ennek alapvető folyamatai: 1.az ismeretlen „megszelídítése”, valami már ismert dologgal, jelenséggel, eseménnyel való kapcsolatba hozása, az érthetetlennek valami érthetővel való összekapcsolása, lehorganyzása (például  az einsteini  relativitáselmélet megfeleltetése annak a közhelynek, hogy „minden relatív”), 2. a tárgyiasítás, vagyis az absztrakt fogalmak és teóriák konkretizálása, materializálása.

A történelemhez való viszonyunkban kiemelkedő jelentőségük van az ilyen reprezentációknak. A történelmi figurák  – hősök, mártírok, áldozatok, árulók, gonosztevők  –  e reprezentációkon belül olyan ikonként szolgálnak, amelyre rákattintva a legkülönfélébb tartalmak – események,  történetek, azok különféle értelmezései, személyes, családi és csoport-emlékek bukkannak fel. Például Nagy Imre és Kádár János neve 1956-ot, Kossuth és Görgey neve 1848/49-et hívja elő. Ám azok a szerepek, amelyek a történelmi személyiségeknek tulajdonítunk, lehetővé teszik az előbb említett lehorganyzást és a tárgyiasítást, vagyis az absztrakt, holt, tankönyvi  ismeretek konkretizálását, megelevenítését. A szociális reprezentációk közül egyesek igen stabilak lehetnek, több nemzedéken át fennmaradhatnak, beépülhetnek valamiféle kollektív mentalitásba, „alkatba”;  mások igen gyorsan megváltozhatnak, az új tudományos ismeretek, vagy az ideológiai, politikai átalakulások hatására.

A hős és a mártír  szerepe, csakúgy, mint a bűnbaké, az árulóé vagy más negatív figuráké igen törékeny,   gyakran felcserélhető és roppant módon megosztó lehet. Ilyen például  Kádár János alakja, aki egyrészt az 1956-os árulás és az utána következő megtorlás, másrészt az utána következő, stabilnak mondott rendszer, a „gulyáskommunizmus” jelképévé vált. Ahhoz, hogy egy történelmi személyiséget hősnek lehessen tekinteni, közmegegyezés szükséges. Minél régebben történt a hősi cselekedet, annál inkább egyértelmű ez a közmegegyezés. Ki vonná kétségbe például Dugovics Titusz hősiességét, miközben ma is  (olykor abszurd) viták folynak arról, hogy 1944-ben Ságvári Endre az antifasiszta ellenállás hőseként vagy netán államellenes  bűnözőként szállt-e szembe az őt elfogni készülő rendőrnyomozókkal? Itt  érdemes utalnunk Jan Assman, a neves német egyiptológusra, aki különbséget tesz  a múlt szilárd pontjaira irányuló kulturális emlékezet és a közelmúltra vonatkozó kommunikatív emlékezet között.  Míg Dugovics alakja régóta beépült a magyarság kollektív kulturális emlékezetébe, a nemzeti hagyományok és mítoszok közé, mint a hősies önfeláldozás egyik jelképe, Ságvári alakja és tette a kortársak és közvetlen utódok emlékezetében él tovább. A kommunikatív emlékezet terében állandóan folyik – gyakran utólag újraírva a személyes élettörténeteket – a hősök „termelése” és a hősök „trónfosztása”, gyakran szembeszállva a hivatalos és ünnepélyes kanonizációs törekvésekkel. E kanonizációs törekvésekhez mesék, irodalmi művek, történelmi elbeszélések szolgáltatják azokat a narratívumokat, amelyek lehetővé teszik a kollektív nemzeti mítoszok (újra)teremtését  és azok tömeghatékony tálalását.

III. A pszichológusnak, ha egyáltalán hozzá tud szólni a történelmi kérdésekhez, persze végképp nem  feladata az értékelés vagy a moralizálás, annak eldöntése, hogy ki érdemli meg a „hős” vagy az „áruló” címkéjét. A laikus közvélemény azonban  gyakran  azt várja a pszichológustól, vagy még inkább a pszichiátertől, hogy állítsanak fel „diagnózisokat” különféle történelmi szereplőkről, pl. mondják ki, hogy Hitler vagy Sztálin  „paranoiás őrült” volt. (Arról nem is szólva, hogy maga az „őrültség” is történetileg igencsak változó fogalom – miként ez  Michel  Foucault A bolondság története című monumentális művében  kimutatja). Az ilyen kijelentésektől azonban a legtöbb pszichológus tartózkodik, mivel tudja, hogy az „őrült” vezetők önmagukban csupán pusztán csak egyszerű „őrültek” lennének, s nem volnának képesek olyakor egész tömegeket maguk mögé állítani és óriási hatalmi gépezeteket, propaganda, hadi- és terrorgépezeteket működtetni. Teljesen félrevezető volna Hitlert a szó pszichopatológiai értelmében közönséges „őrültnek” tekinteni, hiszen tudjuk, hogy a hatalomra jutásában és azt követő cselekedeteiben éppenséggel taktikai és (időleges) kompromisszumkészsége nyilvánult meg. Más kérdés Hitler szerepének és személyiségének alakulása a háború végén: lásd például a Magyarországon is bemutatott Bukás című  filmet, amely bemutatja, hogy a háború utolsó napjaiban Hitler hogyan veszítette el maradék realitásérzékét.

Carl Gustav Jungot, akitől, mint ismeretes,  nem állt távol az ilyen „pszichologizálás”, és akiről ismert, hogy – legalábbis a kezdetekben – meglehetősen szimpatizált a náci eszmékkel,  a háború alatt, mint egy újabban megjelent életrajzából tudjuk, megkereste a német vezérkar egy Hitler-ellenes szárnya, és arra kérte, adjon ki egy nyilatkozatot, amely szerint „a Führer őrült”. Abban reménykedtek, hogy ez a diagnózis revelatív erővel hatna a német közvéleményre, amely így megszabadulhatna Hitler uralmától. De Jung ezt elutasította, attól tartva, hogy az ilyen deklaráció éppen az ellenkező hatást váltaná ki, vagyis a német népet csak megerősítené elszántságában.

Az egyéni jellemnek és konstitúciónak, a manifeszt vagy látens betegségeknek, testieknek és lelkieknek egyaránt ugyanakkor kétségtelenül igen nagy szerepük lehet a történelmi személyiségek – politikusok és más szereplők – élettörténetében, döntéseiben, helyzetértékeléseiben stb. Vannak olyan körülmények, amikor a (lelki) betegség közvetlen történelmi tényezővé válhat, ilyen volt például Széchenyi István betegsége, ahogyan ezt Lackó Mihály példaszerűen  elemzi Széchenyi elájul című könyvében ; a  betegség történelmi jelentőségének hasonló elemzését olvashatjuk Kövér György  Losonczy Gézáról szóló könyvében is.  Tanulságosak lehetnek egy-egy pszichiátriai eset történeti feldolgozásai is.

Ez a fajta elemzés persze csak akkor lehetséges, ha rendelkezésünkre állnak  olyan  források, „oral history” típusú anyagok, amelyek alapján a betegség történetét és annak az életpályában játszott szerepét rekonstruálhatjuk  (naplók, személyes dokumentumok, orvosi feljegyzések, memoárok, interjúk.  Más esetekben – különösen régmúlt, a kulturális emlékezet kanonizált, kultikus alakjai közé bevonult személyek esetében – a pszichológus saját intuíciójára támaszkodik. Ezek közül a legismertebbek Freud kultúrtörténeti eset-rekonstrukciói, művész-életrajzai, például Dosztojevszkijről és az apagyilkosságról szóló tanulmánya,  vagy  „Leonardo da Vinci egy gyermekkori emlékéről”  szóló esszéje,  amelyet sokat vitatnak (egy fordítási hiba alaposan lerontotta az értelmezés hitelét), de amely kiindulópontjává vált a napjainkban is virágzó  pszichohistóriai vizsgálódásoknak.

IV. A pszichohistória klasszikus változata  a gyermekkor, a gyermekkori élmények és különösen a traumatikus történések  kitüntetett szerepét hangsúlyozza az úgynevezett „nagy emberek”, legendás vagy valóságos hősök, vagy kolosszálisan gonosz emberek élettörténetének alakulásában. Anélkül, hogy itt részletesen belebonyolódnék a pszichoanalitikus értelmezésekbe, utalni szeretnék az Ödipusz-komplexus problémájára, a korai  Freud elméletének középponti magvára, amely az apa és a fiú konfliktusában látja azt az alapvető traumatikus történést, amely a személyiség kialakulásának alapját képezi, és amely a fiú részéről az anyáról mint a vágy elsődleges tárgyáról való lemondást és az apa által képviselt normák és szabályok elfogadását, internalizálását  jelenti. Freud  ezt a konfliktust és traumát nem csak az egyéni élettörténetekben vélte felfedezni, hanem az emberiség őstörténetében, amelyről a jelenlég élő  ún. „primitív” vagy „természeti” népek szokásai és elbeszélései, valamint az ősi  mítoszok, mesék, legendák tanúskodnak. Freud Totem és  tabu című művében dolgozta ki antropológiai elméletét, amelynek középpontjában az (ős)apa meggyilkolása, majd a gyilkosság miatt támadt bűntudat és ennek alapján az Apa istenné, hőssé, kultikus figurává való felmagasztalása következik be.  Ezen a témán dolgozott Freud egyik tanítványa és munkatársa, Otto Rank, 1913-ban megjelent munkájában,  A hős születésének mítoszá-ban  hasonlóságokat vél felfedezni különféle ókori és középkori mítoszok fő motívumai között  abban, hogy a mondák hősei többnyire előkelő szülőktől származnak, de a  vérszerinti szülőktől valamilyen oknál fogva elkerülnek (pl. kiteszik, elveszejtik, elrabolják őket), de valamilyen csoda folytán megmenekülnek, alacsonyabb sorú szülőkhöz kerülnek, de a titok kiderül, és a hős számos akadályt leküzdve visszaszerzi eredeti jussát és pozícióját, rosszakaróin pedig bosszút áll.

Egy rövid írásában, amely A neurotikusok családregénye címet viseli  (eredetileg előszóként jelent meg Rank fent említett könyvéhez), Freud némely „közönséges” neurotikusoknak az előkelő származásról és annak eltitkolásáról, a bosszúról és a győzelemről szóló fantáziákban látja a legendás és mitikus hősök mindennapi megfelelőit.

Élete vége felé Freud  maga is  intenzíven foglalkozott a „nagy ember” problémájával, sőt, egész könyvet szentelt a kérdés tanulmányozásának, a Mózes alakját elemző tanulmány-sorozatot. Szerinte „mindazok a vonások, amelyekkel a nagy embert felruházzuk, apai vonások”, s a legfőbb apai vonás „a nagy ember önállósága és függetlensége, isteni nemtörődömsége, amely egészen a kíméletlenségig fokozódhat. Csodálni kell őt, bízni lehet benne, de mindamellett félni is kell tőle”. Ugyanakkor – teszi hozzá Freud – ha „a nagy ember alakja egészen az istenségig nőtt is, […] ideje ráeszmélnünk, hogy az apa is gyermek volt valamikor”.

Az életrajzok (a pácienseké és a híres embereké) azáltal kapnak különös jelentőséget Freud műveiben, hogy kanonizálták azokat a szabályokat és fogalmakat, amelyeknek segítségével megragadhatók a művész, a hős vagy más nagy ember lelki fejlődésének tipikus jegyei,  mozzanatai, fő motivációi és   alapvető konfliktusai, amelyek Freudnál az univerzalisztikusan felfogott  Ödipusz-komplexus köré szerveződnek. Ezt a pszichobiográfiai műfajt fejlesztette azután tovább Erik H. Erikson dániai származású amerikai pszichoanalitikus olyan pszichohistóriává, amelyben e tipikus jegyek és konfliktusok az identitásválság fogalma köré szerveződnek.  Az identitás Erikson szerint az egyéni diszpozíciók, a családi konstellációk és tágabb társadalmi-történelmi és kulturális környezet kölcsönhatásában alakul. A  pszichoszociális identitás fejlődésének ciklusait tanulmányozva, különös jelentőséget tulajdonítva a csecsemőkori kötődéseknek és traumáknak (az „ősbizalomnak”, illetve e bizalom hiányának) és a serdülőkori konfliktusoknak, identitásválságoknak. Erikson ebből a szempontból vizsgálta többek között a vallásalapító Martin Luther gyermek- és ifjúkorát.

A már említett Carl Gustav Jung szerint, aki a freudi  pszichoanalízist elhagyva egyre inkább a mitológiai témák felé fordult,  a hős mítosza a legáltalánosabb és legismertebb mítosz a világon. Nemcsak a klasszikus görög- római, a középkori, keleti mitológiákban, hanem álmainkban is megjelenik. Magától értetődő varázsa,  s kevésbé  nyilvánvaló, ám mély pszichológiai jelentéssel is bír. A hősök, ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a  nagyobb és teljesebb identitásnak a képviselői, amelyek biztosítják azt az erőt, amit a személyes ego nélkülözni kényszerül. Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a hősmítosz lányeges szerepe az egyéni ego-tudatosság – a saját erő és gyengeség tudata – fejlődésében keresendő, amelynek eredményeképpen a hős képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyek az élet állítja szembe. Miután az egyén keresztül ment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a hősmítosz elveszíti jelentőségét. A hős szimbolikus halála ennek az érettségnek a beteljesülésévé válik. A hőstörténetek Jung szerint az emberi személyiség fejlődésének egyes ciklusait, szakaszait tárja elénk.

V. Egy másik megközelítési szempont a „hős” mint vezető és a tömeg közötti viszony. Ez volt a kiinduló kérdése a Freudi tömegpszichológiai alapművének,  amely  erősen támaszkodott a klasszikus – XIX. század végi – tömegpszichológiára, különösen a francia orvos és műkedvelő pszichológus, Gustave  Le Bon  híres tömeglélektani elméletére. Le Bon egyik nagy témája volt a hős  presztízsének  mint varázserőnek a kérdése. Mint Le Bon írja:

„A nagy tömegvezetőkben, mint aminők Buddha, Jézus, Mohamed, Jean d’Arc, Napóleon, magas fokon volt meg a presztízsnek ez a formája; és legfőképp ezáltal érvényesültek. Az istenek, hősük, dogmák, maguktól érvényesülnek, anélkül, hogy vita tárgyai lennének; sőt maguktól megsemmisülnek, mihelyt vitatkoznak róluk.”   A nagy egyéneknek … e varázslatos hatalmuk megvolt, mielőtt híressé váltak volna, anélkül nem váltak volna azzá. Nyilvánvaló például,  hogy Napóleonnak, dicsősége magaslatán  egyedül hatalmánál fogva rendkívüli  presztízse volt; de ez a presztízs sajátja volt már részben akkor is, amikor nem volt  hatalma, és teljesen ismeretlen volt.” Le Bon másik példája Lesseps Ferdinánd, a Szuezi csatorna építője, aki élete vége felé belebukott a Panama csatorna körüli panamákba. „Élete mutatja – írja Le Bon – hogyan nőhet naggyá a presztízs és hogyan veszhet el. Mikor már nagyságban a világtörténelem legünnepeltebb hőseivel vetekedett, saját országának felsőbbsége nyomta le a legközönségesebb bűnös színvonalára. Mikor meghalt, koporsóját egyedül vitték közönyös tömegeken keresztül.”

Freud tömegpszichológiája ezt a „mágikus presztízst” magyarázza identifikációs szükségletekkel. A Tömegpszichológia gondolatmenete szerint “a céljukban gátolt szexuális ösztönök hozzák létre az emberek közötti tartós kapcsolatokat”, s a tartós kapcsolatok lényege az identifikáció. A tömeg libidinózus szerkezete Freud szerint azon alapul, hogy a tagok “énideáljuk helyére egy és ugyanazon tárgyat állították, és ennek következtében azonosultak, identifikálódtak egymással”.  Freud bonyolult és szerteágazó gondolatmenetek segítségével igyekszik megvilágítani az ilyenfajta identifikációk kialakulását, sajátosan ambivalens jellegét, s mindazokat a következményeket, amelyek az én-ideálnak (más szóval felettes-énnek) az apába, az apát helyettesítő “apa-pótlékba”, vezérbe, valamilyen istenségbe vagy ideológiába helyezéséből fakadnak.

Mint Theodor W. Adorno írja Freud tömegpszichológiai tanulmányát értelmezve:  „Az ember olyanfajta tökélyekért szereti a másikat, melyek után saját énje is igyekszik, és csak ezen a kerülő úton képes kielégíteni nárcizmusát.  Pontosan saját magának ezt az idealizációját igyekszik megteremteni híveiben a fasiszta vezér a Führer-ideológia segítségével. a vezér-ideál az egyén felnagyított képének a megfelelője; azzal, hogy a követő a vezért saját eszményképévé emeli, mintegy saját magát szeretheti, mégpedig úgy, hogy közben megszabadulhat azoktól a szégyenletes frusztrációktól és kellemetlen érzésektől, amelyek elrontják saját tapasztalati énjéről alkotott képét. Az idealizáció segítségével végbemenő azonosulás azonban, amely csupán torz karikatúrája a valódi együvé tartozásnak, egyúttal kollektív azonosulás is.”

VI. A pszichohistória és általában a történelemre vonatkozó pszichológiai kérdésfelvetések  számára is igen fontos tanulságokkal szolgálhat a hősi mítoszok narratív struktúrájának elemzése. Az orosz strukturalista antropológiában és irodalomelméletben Mihail Bahtyin, Vlagyimir Propp, Jeleazar Meletyinszkij és mások foglalkoztak a mítoszok, mesék, irodalmi elbeszélések morfológiájának és szemantikájának feltárásával. Ezek a vizsgálódások bemutatták, hogy az ilyen elbeszélések struktúrájában olyan állandó elemek találhatók, amelyek a narratívumok vázát képezik: ilyen például a hős beavatása, a próbatételek, az ellenfelek, az adományozók és a segítők megjelenése. A modern narratív pszichológiai kutatások pedig – amelyek erőteljesen támaszkodnak ezekre az irodalomelméleti és antropológiai megközelítésekre – bebizonyították, hogy mindennapi elbeszéléseink, élettörténeti sémáink   – noha többnyire kevésbé kidolgozottan – a mítoszokéhoz  hasonló struktúrát mutatnak – mintegy „hőseivé” válunk saját élettörténeti narratívumainknak.

Ez az „önheroizálás” azonban nem feltétlenül esik egybe a nagy történelmi elbeszélések hősképzésével. Mihail Bahtyin szerint  kétféle életrajzi típusról beszélhetünk: az egyik  kalandregény hőstípusa, a második pedig a társadalmi regény hőstípusa, Míg a kalandregény esetében  […] „az ember vágya, hogy hős legyen, jelentőségre tegyen szert  ’mások’ világában, másodszor, hogy szeressék, s végül, hogy megélje az élet fabulagazdagságát, a külső és belső élet sokszínűségét.”    Ezzel szemben a társadalmi regény hősét „az élet bensőségessége” foglalkoztatja: „[…] a főhős – az elbeszélő – csupán szeret és megfigyel, szinte egyáltalán nem cselekszik, aktivitása kimerül a megfigyelésben és az elbeszélésben”.

Olvassa el az előadás jegyzetekkel dúsított változatát is!