Fodor Gábor megnyitója

Elhangzott a Történelemtanárok (4.) Országos Konferenciáján

Tisztelt Hölgyeim és uraim! Kedves Kollégák!

Először is szeretném megköszönni a meghívást, a lehetőséget, hogy itt lehetek és szólhatok Önökhöz. Külön örömmel tölt el, hogy a Történelemtanárok Egyesülete is példa rá: lehetséges életképes szakmai civil szerveződések létrehozása, s ez az immár sokadik rendezvény azt is bizonyítja, hogy van igény és kedv a folyamatosság, a folytonosság fenntartására.

Nagyon fontosnak és kívánatosnak tartom, hogy azok, akiket érint, megvitassák szakmájuk ügyes-bajos dolgait, és – egy-egy kiválasztott tematika alapján – megismerjék az adott szakterület legújabb kutatási eredményeit. Külön öröm, hogy mindez nem valamiféle hatalmi kényszer, hanem az önszerveződés belső működése nyomán jön létre. Számomra ez azt bizonyítja, hogy a magyar pedagógustársadalom – minden anyagi nehézség ellenére – szellemileg nyitott, s önmaga iránt igényes. Az évek során ismétlődő rendezvények, az Önök jelenléte a példa erre, s azt gondolom, hogy ma Magyarországon kollégák százai időt, energiát és pénzt áldoznak rá, hogy a hét végét – szabad idejüket – szakmai önművelésre, eszmecserére fordítsák, akkor a művelődésért és oktatásért felelős miniszter csak örülhet, és köszönetet mondhat ezért.

Amikor azt mondtam: „kollégák”, akkor ezt a szó legszorosabb értelmében értettem. Én ugyan nem tanítottam történelmet, s életkorom miatt sem tölthettem el sok időt eredeti szakmámban, a felsőoktatásban. Mégis – ha megengedik – veszem magamnak a bátorságot a „kolléga” megszólításra, hiszen meggyőződésem, hogy ugyanazt a célt szolgáljuk. Mindannyian egy jobb Magyarországot akarunk, és tudjuk azt, hogy ehhez képzett, felkészült, múltunkat ismerő, és ezért önbecsüléssel rendelkező emberekre van szükség. Vélhetően Önök ezért lettek pedagógusok, történelemtanárok, s én ezért vállalkoztam a miniszteri szerepre. Tehát, azt hiszem, mi tényleg kollégák vagyunk.

Amikor készültem erre a találkozóra, megpróbáltam utánanézni annak, hogy mi változott, s mi nem a történelemtanítás terén az utóbbi években. A statisztikák tanúsága szerint az elmúlt négy évben kisebb ingadozásokkal nagyjából 900 és 1000 közé tehető azok száma, akik az országban történelemből felsőfokú képzettséget szereztek. Természetesen többségben vannak a főiskolát végzettek, de úgy tűnik, hogy sem az abszolút számban, sem a belső arányok tekintetében nincs nagy változás. Jelenleg az egész ország közoktatásában több mint 13 000-en vannak a történelem szakosok –, noha arról nem találtam kimutatást, hogy közülük valójában mennyien tanítják a történelmet, s mennyien vannak azok, akik esetleg inkább másik szakjukat részesítik előnyben. Legtöbben – s ez a közoktatás szerkezetéből adódik – az általános iskolákban tanítanak, de a középiskolákban, szakmunkásképzőkben is több ezerre – pontosabban mintegy négy és félezerre – tehető a szakos kollégák száma. Így tehát azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy igen jelentős szakmai erőt, és számosságot képviselnek a történelemtanárok. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a magyar pedagógustársadalom egyik pillérét jelentik Önök: az itt jelenlévők és kollégáik. Az évek során egyáltalán nem csökkent ennek a szerepnek a jelentősége.

Mindezt alátámasztja az is, hogy a különféle iskolatípusokban – a fakultációktól illetve specializációktól eltekintve – nagyjában-egészében nem változtak a történelem óraszámok sem. A heti két, illetve esetenként – a nyolcadik osztályban illetve a középiskolák felsőbb osztályaiban –három történelemóra stabilan őrzi a helyét. A számok azonban félrevezetőek. Hiszen valójában nagyon komoly változások is történtek, s az utóbbi évek vitái pontosan a változások tartalma, jellege körül csúcsosodtak ki.

Egy ponton persze „mérhető” a változás – nevezetesen a tankönyveket illetően. Több új tankönyv, illetve oktatási segédanyag, szöveggyűjtemény jelent meg. Voltak köztük olyanok is, melyek nem váltak „hivatalos” tankönyvvé, s szerzőik ezt sérelmezték. Mások ellenben azt kifogásolták, hogy az új tankönyvek nem egy esetben ideologikus mintákat közvetítettek, s csupán előjelet, de nem szemléletet váltottak. A tankönyvírók némelyike – különösen a 20. századot illetően szemrehányást tett a történészeknek, hogy sokszor nem lehet megbízható monográfiákra támaszkodni, mert vagy egyáltalán nincsenek ilyenek, vagy túlzottan ideologikusak, s az előző rendszer politikai terminológiájával telítettek. Egyszóval a legkomolyabb változás a tankönyvek kínálatában következett be, s ez kavarta a legtöbb vihart.

Távol áll tőlem, hogy ezekben a vitákban igazságot tegyek, hiszen mindegyik álláspont komoly érveket sorakoztat fel a saját igaza mellé, s nagyon nehéz volna a talán nem is létező egyetlen igazság megtalálása. Néhány dolgot azonban – éppen a viták nyomán – szükségesnek gondolok hangsúlyozni, annál is inkább, mert jelezni szeretném, hogy miként viszonyulok ezekhez a még nem nyugvópontra jutott kérdésekhez.

Hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Tudjuk, hogy a történelem – s különösen a 20. század történelme – erőteljesen átpolitizálódott. Kettősen: világnézetileg is, tartalmilag is. Évtizedekig – igaz, gyengülő erővel – egy osztályharcos világképben gondolták el a történelmet és a történelem oktatását. Ennek a világnézeti alapállásnak terminológiai és tartalmi következményei is lettek, hiszen meghatározott, az akkori politika számára előnyösnek gondolt kategóriák mentén értelmezték a múltat, s így bizonyos vonulatok elsikkadtak, mások felerősödtek. Amikor a rendszerváltozás bekövetkezett, teljesen jogosan merült fel az igény, hogy elszakadjunk ettől az átideologizált világképtől, s olyan tankönyveket adjunk a diákok kezébe, amelyek nem akarják a politikai nevelés eszközévé tenni a tanárt és a diákot. Persze tudom, hogy a kép így nem elég árnyalt, hiszen az egysíkú tankönyvek világában is a tanáron múlt a legtöbb. Hiába sugallt a tankönyv valamit; ha a tanár önálló életet tudott adni az anyagnak, akkor a történelem sem vált a politikai, ideológiai hegemónia eszközévé.

Mindenesetre azt hiszem, közös kívánság volt az, hogy a tankönyvek világa színesedjen, s tanárok, az iskola, a diákok választhassanak. S talán egyszer, egy későbbi kor történésze majd elmagyarázza, miért botladoztunk oly sokat ezen az úton, s miért estek bele oly sokan abba a csapdába, ami abban állt, hogy egyik ideológiát akarták leváltani a másikkal ahelyett, hogy a történelmet – amennyire lehet – depolitizálták volna.

Az viszont tény, hogy a tanárok helyzete nem lett könnyebb. Voltak, akik – mél-tánytalanul – azt várták el, hogy a pedagógus az ő szájuk íze szerint beszéljen. S voltak, akik – erkölcstelenül – azt várták el, hogy a pedagógus évekre visszamenőleg szégyellje magát, mert azt tanította, amit kénytelen volt tanítani. Tehát nemegyszer méltánytalan, méltatlan és erkölcstelen helyzeteket teremtettek a tanár számára. Lehet, hogy át kellett esnünk ezen az időszakon, bár én azt hiszem, hogy kicsit nagyobb türelemmel, kicsit nagyobb empátiával sok mindent elkerülhettünk volna.

Meggyőződésem, hogy nem is olyan szörnyen nehéz elvi megoldást találnunk ezekre az igen komoly, sok vitát kavaró, sok méltánytalan sérelmet és sok zavart okozó problémára. Persze tudom, hogy az elvi megoldástól a gyakorlatig hosszú és nehéz út vezet, de azért ezt sem olyan reménytelen végigjárni feltéve, ha tudjuk, hová is akarunk eljutni. Megítélésem szerint valahol a tisztelet és a párbeszéd képessége körül kell a megoldást keresni. Tisztelni kell a tényeket, s tisztelni kell a tényekre alapuló interpretáció, értelmezés szabadságát. Vélhetően, csak ezen az alapon tudunk párbeszédet folytatni, vitatkozni, s nem ellenségesen vagy érdektelenül elbeszélni egymás mellett.

Tudom, hogy maga a tény fogalma is tudományos viták tárgya lehet. De azért vannak dolgok, melyeket tudunk. Tudjuk, hogy az első és a második világháborút elvesztettük tehát nem mondhatjuk azt, hogy megnyertük. Tudjuk, hogy a holokauszt megtörtént –, tehát nem mondhatjuk azt, hogy nem történt meg. Tudjuk, hogy történelmünk egy-egy eseményét többféleképpen lehet értékelni –, tehát nem mondhatjuk, hogy egyetlen értelmezés lehetséges csak. A tényekre épülő interpretációk sokfélesége számomra maga is érték. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez kultúránk része. Így tehát nagyon remélem, hogy soha nem jön vissza az a kor, amikor az egyetlen igaz világnézet szellemében, egyetlen igaz magyarázat létezett. Egyben remélem azt is, hogy nem egysíkú tankönyvekkel bővül az oktatási kínálat, hanem sokrétű, a művelődéstörténettől a gazdaságtörténetig értékes mondandót hordozó könyvek kerülnek a tanárok és a diákok kezébe.

A tanárok helyzete így persze egyáltalán nem lesz könnyebb, de nem azért, mert méltánytalan, méltatlan és erkölcstelen támadásokkal kell szembenézniük. A tanár helyzete azért nem válik könnyebbé, mert lépést kell tartania a történelemtudomány új eredményeivel, és ismernie kell az eltérő interpretációkat is. Ehhez olvasásra, önművelésre, továbbképzésre van szükség, ami sok időt és energiát köt le, s az amúgy is sokszor túlterhelt pedagógusokra újabb kötelezettségeket ró. Mindenesetre számomra a mai alkalom, a nagyszámú résztvevő is azt bizonyítja, hogy ez a tehervállalás készség adott, s a magyar pedagógustársadalom egyáltalán nem riad vissza az új kihívásoktól –, épp ellenkezőleg, hivatásetikája következtében kifejezetten igényli azt, hogy szakmájában egyre jobb legyen.

A tények tisztelete, és a tényekre alapozódó interpretációk sokfélesége az én szememben nemcsak önérték, hanem nagyon is gyakorlati a haszna. Évtizedekig nem volt meg a párbeszéd, a vita igazi szabadsága. Aztán meglett a szabadság és kiderült, hogy sok esetben sem vitatkozni, sem beszélgetni nem tudunk. Ebben nemegyszer a politikusok jártak az élen. Pedig lehet-e nagyobb erő ebben az országban, mint amit a szellemi energiák felszabadítása jelent? Hogyan formáljuk saját szellemi arculatunkat, ha vita- és párbeszédképtelenek vagyunk?

Nyilvánvaló, hogy a történelemtanítás – s ily módon Önök – kiemelkedő szerepet játszanak abban, hogy képességünk a párbeszédre, a vitára személyiségünk, műveltségünk szerves része legyen. A látszat ellenére ebben nem állunk olyan rosszul, hiszen Magyarországon a választásokon – jól mérhető módon – a leginkább párbeszéd- és vitaképtelen álláspontok be sem kerültek a parlamentbe. De a párbeszéd- és a vitaigény, nézetem szerint, abban is tükröződött, hogy sokszor a hatalmon lévők sem akarták meghallani a más véleményeket és az eltérő nézeteket, és süketségük jeleként nemegyszer az erkölcsi és politikai megbélyegzés, címkézés módszerét választották. Tették ezt sok esetben úgy, hogy a történelmet használták bunkóként mások ellen.

Pedig a történelem nem fegyver. A történelemtudomány, s a történelem tanítása az egyik legfontosabb nemzeti kultúrahordozó és a honi műveltségmodell egyik meghatározó eleme. A történelem saját folytonosságunk tudata: olyan tudat, amely a nemzetnek, a közösségnek tartást, az egyénnek önbecsülést ad.

S mindez főként az Önök, azaz a tanárok kezében van. Ennyiben tehát hatalmuk jóval nagyobb, mint a kormányoké vagy a kisebb-nagyobb hivatali szobákban ülő főtisztviselőké. Mert Önök tudást adnak, s ezzel ember- és hazaszeretetet és személyes méltóságot teremtenek. Mert Önök magyarázatokat adnak, s ezzel ésszerűséget és pluralizmust teremtenek. Mert Önök elmondják a múltat, s ezzel mércét és folytonosságot teremtenek számunkra.

Önök tehát nagyon fontosak. S én csupán egy dolgot kérek Önöktől: bármily kisszerűek is a hétköznapok, bármily sok anyagi nehézség között is kell élni, ezt a fontosságot ne felejtsék el. S arról se feledkezzenek meg, hogy minden magyar művelődésügyi miniszternek a tudomására hozzák ezt a tényt, ha véletlenül szem elől tévesztené.

Fodor Gábor, művelődési és közoktatási miniszter