Az ókori rómaiak az isteneknek bemutatott áldozatokkal vélték elérni a testi és lelki egészséget. Az orvoslás itáliai története – éppúgy, mint a görögöknél – szentélyekben kezdôdik. Németh György előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (14.) Országos Konferenciáján

Nézze meg Németh György előadásának képeit!

Előadásom címe Iuvenalis 10. szatírájának 356. sorából származik, és bizonyára még az is ismeri eredeti alakjában, aki nem tanult latinul: mens sana in corpore sano. Azt viszont kevesebben tudják, miként akarta Iuvenalis elérni ezt a kívánatos célt:

“Hogy kérj hát valamit, s a fehér disznó zsigerével
s szent kolbászaival tiszteld áldozva az oltárt:
ép testben legyen ép lélek – kérd ezt az imádban.” (Muraközy Gyula fordítása)

A Kr. u. 1/2. század fordulóján élt római költô tehát nem testedzéssel vagy gyógyszerrel, hanem az isteneknek bemutatott áldozatokkal vélte elérni a testi és lelki egészséget. Az orvoslás itáliai története – éppúgy, mint a görögöknél – szentélyekben kezdôdik. Ami Asklépios epidaurosi szentélye volt Hellasban, az volt pl. Apollo sorai temploma Rómától északra, a faliscusok földjén a Kr. e. 5. századtól, vagy Apollo Medicus szentélye Antiumban. Akik gyógyultan távoztak a szentélybôl, fogadalmi ajándékként felajánlották annak a testrészüknek agyag modelljét, amely visszanyerte egészségét. Agyag szemek, fülek, mellek, belek, anyaméhek és penisek jelzik a sorai papság hatékony gyógyító tevékenységet. Arról sajnos nincs információnk, pontosan hogyan is zajlottak le a kezelések, de jó okunk van feltételezni, hogy a szakrális és természetgyógyászati elemek keveréke alkotta a gyógymódot. A legkorábbi latin nyelvû, gyógyítással foglalkozó forrás, az idôsebb Cato (Kr. e. 234-149) A földmûvelésrôl címû munkája ugyanis éppen ilyen keveredést mutat (160). “Ha valami kificamodott, meggyógyul a következô ráolvasástól: végy egy 4-5 láb hosszú zöld nádszálat, középen törd ketté, és két ember tartsa oda a csípôhöz. Kezdd el a ráolvasóéneket: motas vaeta daries dardares astataries dissunapiter, egészen addig, míg csak össze nem érnek. Csóválj felettük vasdarabot. Mihelyt a nádszálak összeértek és egymást érintették, fogd a kezedbe, jobbról-balról vágj le belôlük, kötözd a ficamhoz vagy töréshez: meggyógyul tôle. Ezt azonban minden nap énekeld el a betegnek, vagy egy másikat, így: huat haut haut istasis tarsis ardannabou dannaustra.” (Kun József fordítása)

A dissunapiter szóban feltehetôleg a bis sana, Pater, vagyis kétszer gyógyítsd meg, Atya felszólítás rejtôzött, amit Cato korában már aligha értettek. Az Atya nyilvánvalóan Juppiter lehetett. Cato receptje az analogiás mágia és a tapasztalaton alapuló gyógyítás sajátos keveréke. Ahogy a nádszál végei összeérnek, úgy forrjon össze a csont – ez a mágia, valamint a vasdarab lóbálása, aminek az ártó szellemeket kellett elûznie. A törött láb sínbe tétele ugyanakkor megfelel a ma is alkalmazott gyógymódnak. Igaz, ma nem énekel hozzá az orvos varázsigéket. Hiba lenne azonban különválasztani Cato receptjeibôl azt, amit a modern természettudomány igazolt, attól, amit ma haszontalan hókuszpókusznak tartunk, és az egyiket az orvostudomány, a másikat pedig a vallástörténet felségterületének tekinteni. Cato számára a láb sínbetétele ugyanis csak a varázsénekkel együtt számított hatásosnak, és eszébe sem jutott volna az általunk tudományosnak tartott gyógymódot az általunk tudománytalannak tartott mágia nélkül alkalmazni. Volt persze Catónak olyan receptje is, amelyben szemernyi mágiát sem találunk.

“Derékzsábások számára való bort így készíts: fél láb vastag borókafenyô-darabot vágj apróra. Egy congius (3,2 liter) óborban forrald fel. Amint kihûlt, öntsd palackba, és ebbôl a borból reggel éhomra igyál meg egy cyathusnyit (0,4 dl): használni fog.” (123. Kun József fordítása) A boróka valóban gyógyhatású, vizelethajtó, szélhajtó, étvágyjavító, vese- és epekôoldó, de a reumás betegek állapotát is javítja. Az ízületi fájdalmakat a borókaolajos bedörzsölés hatásosan enyhíti. A drog nemcsak a bogyókban, hanem – ahogy Cato is gondolta – a fatörzsben (Juniperi lignum) is megtalálható. Cato több hashajtó, vizelethajtó, gyomortisztító és feldörzsölés elleni receptet is közöl. E receptek a megfigyelésen, tapasztalaton alapuló természetgyógyászatból származnak. Meglepô, hogy Cato kedvence a káposzta. Ez a növény szerinte kiváló hashajtó, de gyógyítja a fekélyt, sipolyt, kelést, orrpolipot, ótvart, sôt borban áztatva és fülbe csepegtetve a süketséget is (157).

Az orvostudomány, mint professzionális gyógyítók tevékenysége, görög eredetû Itáliában. Kr. e. 295-ben és 293-ban szörnyû járvány pusztított Rómában, amelyet a jósok szerint csak azzal lehetett leküzdeni, ha Epidaurosból elhozzák Asklépios, latinosan Aesculapius kultuszát. Kr. e. 291-ben tíz elôkelô ment követségbe Hellasba, ahonnan magukkal hozták a gyógyító isten kígyóját (és nyilvánvalóan orvos papjait is). Ovidius (Átváltozások 15.) szerint a kígyó a Tiberis szigetére siklott, így ezen a szigeten alapították meg a gyógyító szentélyt, amely egyben elaggott házirabszolgák menhelyeként is szolgált. Akinek már használhatatlan volt a szolgája, akár hajlott kora, akár valamely betegsége miatt, kivihette a Tiberis szigetére. Ha a szolga ott meggyógyult, már szabad ember lett, szolgaságba nem lehetett visszakényszeríteni (Suetonius: Az isteni Claudius 25). Asklépios papjai, ha a Kr. e. 4. századi epidaurosi feliratok történeteit vizsgáljuk, nem feltétlenül tudományos eszközökkel gyógyítottak. Az eljárás lényege az volt, hogy a beteg befeküdt a szentélybe, álmában megjelent az isten, és vagy meggyógyította, vagy elárulta neki a megfelelô gyógymódot. A történetek olykor bizarrak, máskor kifejezetten hihetetlenek. „Kleó öt éven át volt teherben. Mikor öt éve terhes volt, az istenhez jött könyörögve, és a szentélyben aludt. Ahogy onnan kijött és kívül került a szent körzeten, tüstént gyermeket szült, aki amint megszületett, maga mosakodott meg a forrásban, és anyjával együtt járkált…” (A 1. 1168. I. Szilágyi János György fordítása).

„A vízkóros lakóniai Arata. Míg ô a Lakóniában maradt, anyja aludt a szentélyben, és álmot látott. Úgy tûnt neki, hogy az isten lányának levágja a fejét és testét nyakával lefelé felakasztja. Miután csomó víz folyt ki belôle, eloldozta a testet és a fejét visszahelyezte a nyakára. Miután ezt az álmot látta, visszatért Lakedaimónba, ahol lányát gyógyultan találta. Ô is ugyanazt az álmot látta.” A történetek nagyobb része, bár konkrét neveket ad meg, kitaláltnak tûnik. Ezek célja nyilvánvalóan az isten gyógyító erejébe vetett hit növelése volt. Nézzük meg az egyik legelképesztôbb esetet (A 10. 1168. XV.): „A serleg. Egy szolga ment a szentély felé. Amikor még tíz stadion távolságra volt attól, elesett. Ahogy feltápászkodott, kinyitotta a kosarát, és megnézte a széttört holmikat. Mikor látta, hogy az a serleg is összerört, amelybôl a gazdája inni szokott, nagyon elszomorodott. Nekiült, hogy összerakja a cserepeket. Munka közben meglátta ôt egy útonjáró, és így szólt hozzá: »Mit próbálgatod hiába, te szerencsétlen, összerakni ezt a serleget? Azt még az epidaurosi Asklépios sem tudná helyrehozni.« Amint a fiú ezt hallotta, beletette a cserepeket a kosarába, és elindult a szentély felé. Ahogy megérkezett oda, kinyitotta a kosarat. Elôvette a serleget, – és az ismét ép és egész volt! Ekkor jelentette gazdájának, mi történt, és mit beszéltek, az pedig, miután meghallgatta, az istennek ajánlotta fel a serleget.”

Az első név szerint ismert, Rómában letelepedett orvos a Peloponnésosról érkezett Arkhagathos volt. Kr. e. 219-ben kapott polgárjogot, és a város központjában nyitotta meg rendelôjét. Kezelése jórészt sebészeti mûtétekbôl és a sebek kiégetésébôl állt. A rómaiakat valósággal sokkolták a brutális eljárások. Arkhagathost elnevezték Carnifexnek, ami annyit tesz, hogy hóhér, és újabb száz éven át távol tartották városuktól a görög orvosokat. A már idézett Cato kijelentette, hogy a görög orvosok feltett szándéka eltenni láb alól a rómaiakat. Idôsebb Plinius, aki 79-ben, a Vezúv kitörésénél vesztette életét,  teljes egyetértéssel idézi Cato szavait (29, 7, 14), és hosszasan gyalázza a görög orvostudományt. Amikor azonban arra kerül sor, hogy saját gyógyító eljárásait ismertesse, Plinius meglepô dolgokat ír. A fejfájást például szerinte azzal lehet a leghatékonyabban megszüntetni, ha levágjuk egy meztelencsiga fejét, és kiszedünk belôle egy kis követ, amit amulettként kell hordani (29, 36, 112). Nem árt emlékeztetni rá, hogy idôsebb Pliniusban tiszteljük az antik Róma legjelentôsebb természettudósát.

Plinius ellenérzéseit azonban nem mindenki osztotta, pontosabban a legtöbben egészen másként gondolkodtak. Míg az írásos források gyakran kritikusak az orvosokkal, régészeti leleteink meglepôen sok orvos jelenlétére engednek következtetni. Pompeii eddig kiásott negyedeiben nem kevesebb, mint negyven sebész rendelôjét tárták fel. Ezzel a vulkáni katasztrófa elôtti orvosellátottság Pompeiiben legalább ötszáz lakosra egy volt, míg pl. Rajna-Pfalz tartományban 1970-ben 750 fôre jutott egy orvos. A leletek alapján úgy tûnik, hogy az orvosok között nagyon nagymértékû specializálódás alakult ki. A szemészek, sebészek és nôgyógyászok külön rendelôvel rendelkeztek. Ráadásul a nôgyógyászok között egyre több nô tûnt fel, akiket görögül iatreinének, latinul – milyen ismerôs kifejezés – medicának neveztek. A Hadrianus korában élt ephesosi Sóranos Rómában négy kötetes bábaképzô tankönyvet írt, amelynek számos alapelve ma is korszerûnek hat. A legtöbb orvos nem operált, csak gyógyszereket készített, és azzal kezelte pacienseit. Egy gyógyszerek kb. 70%-a tartalmazott mai ismereteink szerint is hatékony hatóanyagokat.

A görög orvosok elfogadottságában a Kr. e. 90 k. Rómába települt Asklépiadés hozott fordulatot. Cicero, Crassus és Antonius orvosa egy szerencsés véletlennek köszönhette népszerûségét. Kihívták egy tetszhalott lányhoz, akit sikerült magához térítenie, ezért elterjedt, hogy a halottakat is képes új életre keltenie. Nevét mégsem ez tette halhatatlanná, hanem egy sajátos elmélet, amit ô és Themisón dolgozott ki, és amivel új iskolát alapított, a methodikusokét. Végleletkig leegyszerûsített elvei szerint a betegségeknek három okuk lehetett. Minthogy szerintük a szervezet mûködését a pórusokon átáramló atomok tartják fenn, vagy az a baj, hogy a pórusok összeszûkülnek, ezért lelassul vagy elakad az áramlás, vagy az, hogy kitágulnak, és túlságosan felgyorsul az áramlás, vagy pedig az, hogy a test egyik részén szûkek, másutt pedig tágak a pórusok. Ennek megfelelôen a kezelés alapja a tágító és az összehúzó szerek használata, méghozzá Asklépiadés szerint gyorsan, biztosan és kellemesen. Ez bizony sokkal rokonszenvesebbnek tûnt a rómaiak számára, mint amikor Arkhagathos tûzzel-vassal esett neki betegeinek.

Állandó vitában álltak a methodikusokkal a Vespasianus idején megjelent pneumatikusok, akik a világlélek, a pneuma megjelenéseként fogták fel a négy ôselemet, és az emberi szervezetben is e pneuma mûködését vélték felfedezni. Elméletieskedésük azonban szerencsére nem öltött olyan méreteket, hogy megfigyelésükkel ne jutottak volna új eredményekre. A vizsgálatban kidolgozták a pulzus szerepét, és feltalálták az amputálás elôtti profilaktikus érkötést. A különféle iskolák elméleteibôl szemezgetô irányzatokat eklektikusnak, válogatónak nevezték.

Az orvosokat idôsebb kollégáik képezték ki, de ennek rendszerérôl nem sokat tudunk, a jelölteknek mindenesetre valószínûleg jelentôs tandíjat kellett fizetniük. Az elsô nyilvános orvosi iskolát Alexander Severus császár (225–235) alapította. A császár által fizetett orvosok ingyen tanították hallgatóikat. Arról is értesülünk egy versbôl, hogy az iskola vezetôjével diákjai együtt mentek vizitbe, és a beteget a hallgatóknak is meg kellett vizsgálniuk. Boncoltak is, állatokat mindenképp, de olykor halottakat, sôt halálra ítélt bûnözôket elevenen is. Nagy súlyt fektettek a gyógyító növények megismertetésére, amit színes képeskönyvek segítettek.

Az egyes városok pályázati úton szerzôdtették orvosaikat. Ephesosból egész sor feliratot ismerünk, amely az éves versenyek eredményeit ismertetik. A pályázóknak szakrendelésen kívül egy elméleti tanulmányt is be kellett mutatniuk. A legiók katonai kórházakat hoztak létre (valetudinarium), ahol egyszerre kétszáz sebesültet vagy gyengélkedôt lehetett kezelni. A császári család is törekedett megnyerni a legkiválóbb gyógyítókat. Augustus az egészségét fürdôkúráival visszaállító Antonius Musának polgárjogon kívül egy aranygyûrût ajándékozott. A gyakran betegeskedô Claudius császárt orvosa, Scribonius Largus még britanniai hadjáratára is elkísérte. Összegyûjtötte, és könyvben tette közzé az ott talált gyógyhatású növényeket. Bár Caesar és Augustus segítette az orvosok letelepedését Rómában – vagy talán éppen ezért, mivel annyi sarlatán tódult a városba – a doktorok iránti ellenszenv megnyilvánulásai nem csökkentek. A már idézett Iuvenalis kortársa, az éles nyelvû Martialis nem rejti véka alá a hivatásos római orvosok iránti ellenszenvét. Fô vádpontjai szerint az orvosok elcsábítják nôbetegeiket, elteszik láb alól a bennük megbízókat (ehhez elég, ha a beteg álmában megjelennek, szegény attól is szörnyet hal), és azokat is megbetegítik, akiknek kutya bajuk sem volt.

Martialis (6, 53)
Köztünk fürdött még tegnap, vígan vacsorázott,
 S holtan leltek rá Andragorasra ma már.
Gyors vesztének okát, Faustinus, tudni kivánod?
Álmában feltûnt orvosa, Hermocrates.
(Bede Anna fordítása)

Martialis (1, 47)
Nemrég még orvos volt, hullavivô ma Diaulus.
 Most, mint hullavivô, azt teszi, mint azelôtt.
(Weöres Sándor fordítása)

Martialis (5, 9)
Épp gyengélkedtem, te pedig rögtön idejöttél,
 Symmachus, és eljött száz tanuló teveled.
Száz jégcsapszerü kéz végigtapogatta a testem.
 Akkor nem voltam lázas, azóta vagyok.
(Bálint Gábor fordítása)

A Kr. u. 2–3. században állították össze a Philogelós, vagyis A nevetés barátja címû görög viccgyûjteményt. Az egész mûre rányomja bélyegét a katonacsászárok korának értelmiség-ellenessége (gondoljuk el, miért kedvelte volna az írókat egy császár, aki a betûket sem ismerte), és a durva viccekbôl az orvosoknak is kijut. Nézzünk meg két visszafogottabbat:
Az embergyûlölô orvos rendelésére beállít egy beteg. – Doktor úr, amikor felébredek, fél órán át alig látok, minden elsötétül elôttem, csak azután jövök rendbe.
Mire az orvos: – Keljen fél órával késôbb! (Philogelós 3.)

A mogorva orvoshoz beállít egy beteg, és így panaszkodik: – Doktor úr, nem tudok feküdni, állni, de még ülni sem!
Mire az orvos: – Akkor nincs más hátra, kösd föl magad. (Philogelós 183.)

Megállapíthatjuk, hogy az orvosok híre nem sokat javult Martialis óta az egyszerû emberek körében. Pedig a Kr. u. 2. századra az olyan konzervatív gyógyító szentélyekbe is betört a tudományos gyógyászat, ahol korábban csak a gyógyító álom erejét hirdették. Erre a legjobb példa a Marcus Iulius Apellas gyógyulását bemutató, Kr. u. 160 körül keletkezett, 1m x 0,5m nagyságú epidaurosi márványfelirat (Dittenberger 1170. Girone II. 4.).

„Publius Aelius Antiokhos papsága idején.
A mylasai származású, hidrai Marcus Iulius Apellas. Idehívott az isten, minthogy gyakran estem betegségbe és emésztésem is rossz volt. Az aiginai hajóúton azt parancsolta, 5. hogy ne bosszankodjam sokat. Miután megérkeztem a szentélybe, azt parancsolta, hogy azon a két napon, amíg esô lesz, burkoljam be a fejemet, sajtot és kenyeret egyek, zellert salátával, vegyek fürdôt úgy, hogy ebben senkinek a segítségét nem veszem igénybe, edzzem a testemet futással, egyem citrom (Malum medicum) héját vízbe áztatva, 10. a fürdôben dörzsöljem a hátam a falhoz a hangok irányában (vagy az Akoas istennôk irányában? pros tais akoais), sétáljak a felsô úton, hintázzam, homokkal dörzsöljem be magam, sétáljak mezitláb, mielôtt megmerítkeznék a fürdô meleg vízében, dörzsöljem be magam borral, egyedül fürödjek, egy attikai drachmát adva a fürdômesternek (attikén dunai tói balanei), áldozzak közösen Asklépiosnak, Épiónénak, az eleusisi istennôknek, 15. fogyasszak mézes tejet. Miután egy napig csak tejet ittam, azt mondta: „Keverd be a mézet a tejbe, hogy meg tudjon hajtani.” Miután kértem az istent, hogy gyorsabban oldozzon meg engem, álmot láttam. Mustárral és sóval teljesen bekenve magamat az akoákon keresztül kimentem az abatonból, és egy füstölgô füstölôt tartó gyerek kísért, 20. s akkor a pap azt mondta: »Meggyógyultál, fizesd ki a hálapénzt (ta iatra)!« És azt tettem, amit álmomban láttam, bekentem magam a mustárral és a sóval, úgy, hogy fájdalmat éreztem, de miután megfürödtem, már nem éreztem fájdalmat. És mindezt kilenc napon keresztül, attól kezdve, hogy megérkeztem. (Az isten) megérintette a jobb kezem és a mellbimbóm. A következô napon (tömjént) égettem az oltáron. A láng 25. felfutva körbenyalta a karomat, úgy hogy hólyagok borították be. A kezem hamarosan meggyógyult. Miután ottmaradtam, fejfájásom ellen olajos kaprot rendelt. Bizony, már nem fájt a fejem. Egyszer tudományos munka közben vérbôség támadt a fejemben, 30. miután bedörzsöltem olajjal, és elmúlt a fejfájásom. Hideg vízzel kellett gargalizálnom a duzzadt nyelvcsapom miatt – ugyanis ebben az ügyben ezt tanácsolta az isten –, és ugyanazzal a torkom miatt. Azt is megparancsolta (az isten), hogy mindezt írjam fel. Hálásan és gyógyultan távoztam.”

Apellas gyógyulásában a megfigyelésen alapuló természetgyógyászat és a vallásos hit ereje keveredik, a papok mindenesetre már valódi gyógyító technikákat is alkalmaztak. A hálapénz megfizetése azonban a feliratnak ugyanolyan fontos eleme, mint a korábbi, csodás gyógyulásokat bemutató, hihetetlen történeteknek. Ugyanebben az idôszakban a tudományos gyógyászatban, az orvosi elméletben is fordulat következett be. A pergamoni Galénosz (129–200 k.) a korábbi, egymással feleselô orvosiskolák hagyományait egyetlen hatalmas szintézisben egyesítette, amelynek alapjául a hippokratési corpus szolgált. Galénos kommentárokat írt az összes általa hitelesnek tartott hippokratési íráshoz. A nagytekintélyû mester nézeteit az anatómia, patológia és gyógyszertan terén gazdagította elsôsorban új eredményekkel. Minthogy 157 és 161 között egy pergamoni gladiátoriskola orvosa volt, a sebesülések minden fajtáját ismerte és kezelte. Majmokat, medvéket, disznókat, lovakat és embereket is boncolt. 169-tôl a császári család, Marcus Aurelius és Commodus orvosaként tevékenykedett. Görög nyelvû munkái óriási népszerûségnek örvendtek, és nemcsak Bizáncban, hanem – arab közvetítéssel – Nyugateurópában is ismerték. A reneszánsztól kezdve nyugaton is hozzáférhetôvé váltak könyvei. Nagy éerényein kívül hibái is nagyok. Azt állította például, hogy a vékonybélben megemésztett étel a vénákon keresztül a májba jut, ahol vérré változik. Talán éppen az ô tekintélye akadályozta meg, hogy az orvostudomány Harvey felfedezése elôtt megértse a vérkeringést. Gyakorlati orvosként mindenesetre bevált, hiszen ha nem így lett volna, nem éli túl a hirtelen haragú, zsarnok Commodust. Az orvostudomány e csúcspontának elérése azonban nem jelentette azt, hogy ettôl kezdve a birodalom minden medicusa magáévá tette Galénos elveit. Valójában ekkor kezdôdött az a hanyatlás, amely a birodalommal együtt a klasszikus orvostudomány végnapjait is elhozta. A Galénos utáni rövid görög és latin összefoglalások nem sok újat hoztak, inkább csak jól-rosszuk kivonatolták elôdeik munkáit. A még mindig megbízható botanikai kézikönyveken kívül egyre fantasztikusabb receptkönyvek láttak napvilágot.

Kr. u. 400 k. keletkezett Marcellus Empiricus gyógyászati kézikönyve, a De medicamentis. A burdigalai szerzô, aki feltehetôleg nem orvos volt, hanem udvari hivatalnok, nagyobb mértékben támaszkodott az ún. népi gyógyászatra, mint a klasszikus orvostudományra. Idézzük fel az aranyér elleni receptjét (Marcellus 31, 33): “Az újhold 13. napján a 9. órában, mielôtt kinyílnak vagy kibomlanak a szederfa levelei, bal kezed gyûrûs- és hüvelykujjával törjél le három rügyet, és minden egyes rügynél mondd a következô szavakat: ABSI ABSA PHEREOS, meritsd mindegyiket galatiai vörös festékbe, kösd össze bíborszínû lenszalag segítségével egy bíborcsigával, és mondd: Aranyér, teljesen eltávolítalak innen, ABSIS PAPHAR. Kösd föl elölrôl annak a meztelen testére, akit meg akarsz gyógyítani.”
Ezzel a római orvostudomány ötszáz év után eljutott ismét oda, ahonnan Cato idején elindult. A könyvtárak természetesen ôrizték a tudós doktorok mûveit, az orvosképzés is folyt tovább, különösen Bizáncban, de a mindennapok gyakorlatában egyre inkább eluralkodott a Marcellus féle babonaság, és az orvosi beavatkozásnál megbízhatóbbnak tûntek a szentek ereklyéi. A középkor, orvosi szempontból, elég sötéten indult.

Gradvohl Edina: Eblelkű asszonyok: a naptár-módszer eredete. Orvostörténeti Közlemények, 174/177, 2001, 135-140.
Gradvohl Edina: A vándorló anyaméh. Ókor, 2, 2003/2-3, 33-37.
Kolleschh, Jutta-Nickel, Diethard: Antike Heilkunst. Leipzig 1989.
Künzl, Ernst: Medizin in der Antike. Stuttgart 2002.
Mayer Ferenc Kolos: Az orvostudomány története. Budapest 1927=1988.
Németh György: A vilabertrani káptalan skarabeusa. In: Klaniczay Gábor-Nagy Balázs: A középkor szeretete. Budapest 1999, 41-44.
Németh György: Születésszabályozás az ókori görögöknél. Orvostörténeti Közlemények, 174/177, 2001, 125-134.
Németh György: Marcus Iulius Apellas csodás gyógyulása Aszklépiosz szentélyében. Ókor, 2, 2003/2-3, 47-52.
Vecchio, Luigi: Filosofi e medici. Pozzuoli 2004.
Zsidi Paula: Orvoslás Aquincumban. Budapest 2004.