Göncz Árpád levele

Elhangzott a Történelemtanárok (4.) Országos Konferenciáján

Kedves Barátaim,

egy test egyidejűleg csak egy helyen tartózkodhat. Ezért nem vagyok ott most Önöknél, bármennyire szeretném is, hiszen fontosabb tanácskozást elképzelni nem tudok, mint épp az Önökét. Ugyanez a lélekre nem áll: ne vegyék hát rossz néven, ha megpróbálom megosztani Önökkel a gondolataimat, amelyek épp a történelemmel, történelmünk értelmével, közvetettebben: társadalmunk történelmi, következésképpen nemzeti tudatának állapotával kapcsolatosak. Azzal a tudattal, amelynek egyaránt vannak érzelmi és logikai elemei. És ami mélységesen befolyásolja értékítéleteinket s azon át közelmúltunkról, jelenünkről alkotott véleményünket, azaz valóságképünket és jövőképünket, közvetve tehát a közérzetünket.

Tudom: akik ma ide eljöttek, azok a történelmet, a történelem oktatását választották hivatásuknak, tehát a társadalom átlagánál jártasabbak régmúltunk és közelmúltunk történéseiben és miértjeiben, következésképpen az átlagosnál nagyobb a szerepük jelenünk és jövőnk alakulásában is. Tudom: akik ma ide eljöttek, azok életükben talán többször is átélték az „ezentúl minden másképpen volt” hátborzongató, de nagyon is valóságos időutazását. Tudom: akik ma ide eljöttek, azok tapasztalatvilága, a mindennapokból és az egyetemen tanultakból levont történelemképe korántsem egységes. Nem is lehet az, s ez így van rendjén. Tudom, mint ahogy Önök is mind tudják: a mindenkor tanított történelem, még a legjobb és legtisztább szándék mellett sem azonos a való történelemmel: szükségszerűen sűrít, kiemel, hangsúlyoz, aktualizál, tehát óhatatlanul célzatos. S Önök, tanárok, nem a történelem kutatói, hanem a mindenkori – akár pragmatikus és ideológiailag korántsem torzított – történelemszemlélet és nem a vegytiszta történelem szándékos vagy szándékolatlan közvetítői. Pedig vegytiszta történelem – bármily nehéz is hiányos ismereteinkből kipárolni – igenis létezik: az, ami történt; a külső-belső erők, a mindenkori társadalmi tudat parancsa, a gazdasági kényszer eredőjeként. Az, ami nem ismer „volnát”. S ami mindig eltér attól, amit megírunk. Mert amit megírunk, az a legjobb szándék ellenére is a nem ismert, tudatos vagy tudat alatti szégyenünkben elfelejtett, szőnyeg alá sepert, feltupírozott, eltorzított vagy csak a vágyainkban élő és kitalált tények mozaikja. Amelynek viszonylagos értéke és a jövő építőanyagaként való használhatósága attól függ, hogy mennyire áll közel a valósághoz.
Remélem, nem értik félre, amit mondok: nem a történelem fogalmát relativizálom: a történelem az, ami – megváltoztathatatlan. Nem is a történettudomány feladatát, ami egyértelmű: a valóság, a valóság miértjeinek lehető legteljesebb föltárása. Ami persze, a miértek irdatlan száma és viszonylagossága miatt, szinte lezárhatatlan. Kivált napjainkban, amikor a jelen történéseinek számtalan írott interpretációja létezik, nem is beszélve a visszaemlékezésekről, amelyek egyetlen tényezőt is annyiféle megvilágításban tüntetnek fel, hogy – a tanúvallomások természetének megfelelően – szinte lehetetlen a felszínük alatt a valóság csontvázát felismerni. Nem úgy, mint a régmúlt történelmének esetében, ahol is a hiányosan rekonstruálható csontvázra kell a valóság húsát-bőrét, arcvonásait ráálmodnunk.

De a gondolatmenetem mind ez idáig adós azzal, hogy minek is tekintem a történelem tanítását, ha egyszer világosan elválasztottam a történelem kutatásától, magától a történettudománytól. Hát szerszámnak. Egyértelműen. A nemzettudat, a valóságismeret, a jövő építésszerszámának. Amelynek kezelői egy pillanatig sem tévesztik szem elől, hogy a gyermeki lélek romantikára éhes, és a nemzettudat alapjának habarcsa az érzelem. A romantika. S nem féltik a gyermekeket a hősöktől, legendáktól. Emese álmától, Attilától, Csaba királyfitól, Botondtól, Szent Istvántól. Szent Lászlótól, Kinizsitől, Dózsa Györgytől, Zrínyitől, Kossuthtól és Széchenyitől. A kisdobosoktól. Nagy Imrétől. Angyal Istvántól, Mansfeld Pétertől. Építőköve pedig – kamaszkorban már – a könyörtelen valóság. Amely nem ismer történelmi fehér foltokat. Tisztelettel adózik 1848-nak, de ki meri mondani, hogy a nemesi Magyarország – legjobbjai kivételével – nem ismerte fel a nemzetiségi megmozdulásokban ugyanazokat az indítékokat, amelyek a magyar szabadságmozgalmat éltették, maga ellen fordította a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségeket, s elültette Trianon magvát.

Méltatja Deák művét, a kiegyezést, ami megindította Magyarország rohamos gazdasági felzárkózását, de mert csak látszólagos nemzeti önrendelkezésre épült, nem volt elég magabiztos a kulcskérdés, a nemzetiségek önrendelkezésének nagylelkű rendezésére, s a fiktív nemzetállam fiktív szuverenitásának védelmében megint csak közelebb lökte az országot a széteséshez. Nyíltan beszél az első világháborút követő két forradalom és az ellenforradalom kiváltó okairól és társadalmi-politikai következményeiről. A két háború közötti ellenforradalmi restauráció külpolitikai és társadalmi valóságérzékelésének teljes hiányáról, és arról a politikai vakvágányról, ami ennek következtében először az ország önrendelkezésének beszűküléséhez, majd teljes elvesztéséhez, a végsőkig tagadott tragikus katonai vereséghez, majd a német megszálláshoz és a fasizmusba torkolló restaurációs rendszer teljes erkölcsi-politikai hitelvesztéséhez és összeomlásához vezetett. De ugyanilyen nyíltan beszél a múlt nyűgétől felszabadulást, ugyanakkor a magyar önrendelkezést kezdettől fogva bénító megszállást s a rövid, féldemokratikus intermezzó után az országot maradék szabadságától is megfosztó, rémuralmat eredményező 1945-ről. S őszintén ’56-ról, amikor újkori történelmében első ízben szólt bele Magyarország hangsúlyosan Európa sorsába. Mert valóságérzete parancsára le merte dobni magáról a hazugság béklyóját: ha csak két hétre is, de visszavívta önrendelkezését és elvetette a szocializmusnak hazudott jobbágyságot – a több mint három évtizedig nemzetietlennek bélyegezett munkásosztály képes volt egyetlen mozdulattal birtokba venni önmaga sorsát, a munkahelyét, s a végsőkig védelmezni az ország szabadságát. Ki kell végre mondani, hogy a forradalom forradalom volt: és sem a harmincas évek, sem a hatvanas évek értelmében vett ellenforradalom. Forradalom, amelynek azonos súlyú a szocialista és a nemzeti eleme. Mert egyszerre szolgálta – talán öntudatlanul – a társadalmi és a nemzeti felszabadulás ügyét. Történelmünkben először ilyen egyértelműen.

Tudom: a jelenlévők már csak életkoruk, neveltetésük és társadalmi hátterük különbözősége következtében sem láthatják azonosan újabb kori történelmünk csomópontjait. De ha tanítják a történelmet, a megértetés – a megvitatás, a szabad véleményalkotás – puszta szándéka is közelebb visz a közös célhoz. A történelem oktatásának kulcsa ugyanis – véleményem szerint – nem az évszámok és adatok besuly-koltatása, hanem az önálló ítéletalkotás, az okok viszonylagos súlyának felismerésére irányuló képesség elsajátíttatása. A múltba és jövőbe kivetített távlati gondolkodásmódé. A társadalmi és politikai folyamatok és az azokat kiváltó késztetések viszonylagos súlyának és összefüggésének felismeréséé. Magyarán: a valóságismereté.

S ezzel kapcsolatban hadd szóljak röviden arról, hogy úgy érzem: a közelmúltban történelemoktatásunk módszere – magam sem tudom miért, talán maximalizmusa és tudományos igénye következtében – mellékvágányra futott. Jól emlékszem, kamasz koromban a történelemóra volt az, amitől legkevésbé féltünk, s a matek volt a rémek réme. Ma épp fordított a helyzet: unokáim – s az osztálytársaik – (nem egy helyre járnak, nem egyidősek, s nem ugyanaz tanítja nekik a történelmet) mind a történelemtől félnek, s a matekot tanulják játékosan. Vajon ez a reáliák felé forduló nemzedékváltást vagy módszertani váltást jelez? Vagy szereptévesztést? Érdemes volna ennek is utána¬gondolni.

Kedves Barátaim! Elnézést, hogy levelem ilyen hosszúra és ilyen szakszerűtlen-szak¬szerűre sikeredett, ahelyett, hogy csupán tisztelettel köszöntöttem volna a konferenciájukat. Fogadják ezt egy politikus-író, botcsinálta történész gondolatfutamának. És tegyék a helyére – meleg szívvel és hideg fejjel, Önmaguk és a munkájuk történelmi fontosságának tudatában.

Köszönöm a figyelmüket és türelmüket!

Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke