Egy Eger
melletti présházban, nevezetesen Pók György úr pincéjében történt
1851-ben, hogy néhány lelkes hazafi egy pohár bor mellett emlékezni
merészelt az 1848-as márciusi forradalom emléknapjára. Az ügyből
hadbírósági eljárás lett. (Forrás: Múlt-kor)

Az összejövetelen egy Lieskowsky József nevű ügyvéd
méltatta a három évvel azelőtti forradalmat. „Ma ünnepeljük 1848.
március 15-ét, azt a napot, amelyen a magyar nemzet újjászületett. Azért
gyűltünk egybe, hogy érzéseinknek nyíltan kifejezést adjunk, melyet a
zsarnokság elnémított. Éljen a szabadság! Éljen a nemzet! Átok minden
zsarnok fejére!” – ismerhetjük meg szavait abból a jelentésből, mely
Geringernek, Magyarország akkori helytartójának készült. Mindez elég
volt ahhoz, hogy a haditörvényszék „politikai fondorkodások miatt” Pók
Györgyöt két évi, Lieskowszkyt pedig 3 évi várfogságra
ítélje.

Az együttes osztrák és orosz katonai túlerő
leverte az 1848/49-es szabadságharcot, ezzel megsemmisült az ország
alkotmányos berendezkedése, területi egysége és nemzeti önrendelkezése. A
hadsereg tisztjeit, a politikusokat, a közigazgatás vezetőit
hadbírósági eljárás alá vonták. 1849-50-ben legalább 140 embert végeztek
ki, több százan kerültek börtönbe és mintegy 40-50 ezer honvédet
soroztak be a császári hadseregbe. Az elkövetkező években a hatalom
szinte már hisztérikusan üldözte a nemzeti lelkület legapróbb
megnyilvánulásait is. Tiltották a forradalomra emlékeztető szakáll és
kalapviseletet, az ereklyévé váló honvéd zászlók, Kossuth bankók vagy a
48-as politikusok arcképeinek rejtegetéséért szigorú büntetés
járt.

Társasági összejöveteleken,
félreeső kocsmák zugaiban besúgók lesték, hogy elcsíphessenek egy-egy a
forradalomra emlékező szót vagy a császárt, esetleg az uralkodó ház
jelképeit gyalázó kifejezést. Mindezek ellenére az emberek az ellenállás
legkülönfélébb formáit találták meg, az emigráció által is támogatott
titkos fegyveres szervezkedéstől kezdve, az éj leple alatt felállított
honvéd emlékmű mellett, az aradi vértanúk kezdőbetűiből formált karperec
és egyéb forradalomra emlékeztető viseleten túl, akár csak azzal is
bosszantották a gyűlölt idegen hatalmat, hogy a lakhelyükre beszállásolt
császári katona számára az ételt só és hús nélkül készítették
el.

Az 1850-es évek sötét hangulatában március 15-re
csupán titokban lehetett emlékezni. A kiegyezésig a politikai élet
felpezsdülését a rövid 1860-61-es időszak hozta meg. 1859 nyarán ugyanis
Ausztria szégyenletes vereséget szenvedett Solferinónál az egyesült
francia-piemonti seregtől, s ennek nyomán elvesztette észak-itáliai
tartományát, Lombardiát. A birodalom megrendült külpolitikai helyzetének
következtében Magyarországon a nemzeti ellenállás számos formája tört
felszínre. 1860-ban pesti diákok, kézművesek és legények nagyszabású
március 15-i megemlékezést szerveztek.

A mintegy 500 főnyi fiatalság – erős rendőri jelenlét
mellett – megemlékezést tartott a Kálvin téri református templomban,
majd a Kerepesi temetőbe indult. A temető bejáratánál azonban sortűz
fogadta a kivonulókat. Itt sebesült meg Forinyák Géza elsőéves
joghallgató, aki három hét múlva belehalt sérüléseibe. Temetése több
tízezer ember részvétele mellett az abszolutizmus elleni néma tűntetéssé
vált. A Pesti Napló tudósítója szerint: „Ha csak annyit mondunk, hogy a
megjelölt egész útvonal tömve volt néppel, az olvasó némileg képzelheti
a sokaságot, mely a temetésben részt vett. A közlekedés e vonalon
körülbelül egy órára természetesen megszűnt. A menet elejét a fiatalság
képezte, derekát a főváros hölgyei koszorúkkal, számosan a főúri
rendből, ezután következett az elláthatatlan sokaság, a polgári
társadalom minden rendjei, és a hintók végtelen sora ezek közt az úri
fogatok száma a bérkocsik számát is felülmúlta. A koporsót, melyre a
feszület előtt nagy virágkoszorú, mögötte babér-füzér s nemzeti szalag
volt tűzve, ötven fáklyás vette körül.”