A múlt hét végén zajlott a Történelemtanárok Egyletének hagyományos őszi konferenciája. A kiváló előadásokat ezúttal nem élőben követtem a helyszínen, hanem a felvételeket nézegetem. A szervezők Nekünk másik Mohács kell? címre fűzték föl az előadásokat és a délutáni, szakmai szempontból legizgalmasabbnak tűnő tankönyvvitát. Az előadások a változó emlékezetpolitikáról szólnak, hogy Magyarországon és a közép- és kelet-európai régióban hogyan élnek (vissza) a történelemmel. Használni és kihasználni – Klaniczay Gábor említi, hogy a CEU-n ilyen néven alkottak szakmai munkacsoportot. Márpedig nálunk kihasználják a legszemérmetlenebb módon, rövidlátón a politika szolgálatába állítják. Valami azt súgja, hogy ez az ismereti terület mindig is „alkalmazott tudomány” volt: a mérték nem mindegy. Lehet finoman az aktuálisan elérendő célok, értékek, ideák aládúcolását várni tőle, és felhasználható politikai bunkósbotnak is. Utóbbi esetben az éttermi vendég a politikus, a tudós a szakács és a pincér, akik a megfelelő menüt illő körítéssel tálalják. A direkt kapcsolat az autoriter, diktatórikus rezsimekben működik, a demokrácia világa szabadabb. A 300 című filmben a spártaiak csiszolt véleményüket a demokrácia vezérpoliszában uralkodó viszonyokról úgy fejezik ki, hogy lebuzizzák az athéniakat.

Na és akkor én ma éppen a „ferde” hajlamúnak általánosított athéniakról, tágabban a görög világ megjelenítéséről írnék az új, 5. évfolyam számára készült történelemkönyvben. Nem tanítok belőle – hál’Istennek! -, az apropót, hogy kézbe vegyem, az adta, hogy a hétvégi konferencián a magyar eredettörténettel kapcsolatosan szikráztak az indulatok a vitavezető Stumpf András mikrofonja előtt. A tananyagfejlesztő Szabados György védte a védhetetlent, de nem azért, mert ő volt a „fekete párduc”, hanem mert a hun-török rokonságelméletet oly mértékben preferálja a könyv a finnugor rovására, hogy az még az őstörténetben járatlanabb, könnyebben elbizonytalanítható kollégák számára is elfogadhatatlan aránytévesztés. Mert valljuk be, ez egy nagyon speciális terület, magas szintű műveléséhez rengeteg nyelvtudásra és egyéb, széles körű szintetizáló képességekre van szükség. Aki kreatív módon műveli a területet ma, úgy hívják, Sudár Balázs. (Egyik témába vágó előadásáról írtam Újraíródó őstörténetünk címen.) Szóval gagyi, amit Szabados György tananyagfejlesztő (társával, Gróf Péterrel) összehozott a magyar etnogenezisről.

De térjünk vissza a harcias spártaiakhoz és a homokos athéniakhoz! Átnéztem a tankönyv 26. és 34. oldala között található anyagrészt, ami Az ókori Hellász öröksége címen fut. Az alábbiakban röpke benyomásaimról számolok be. Mítoszokal indulunk: Ariadné, Trója, majd istenvilág az Olümposzon. Sok bajunk ezzel nem lehet. A következőkben A „dicső Athén” bekezdés következik. Szégyen, nem szégyen, nem tudom, honnan ered az idézőjeles kifejezés, talán Periklész egyik beszédéből, tehát Thuküdidész. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a szöveg elolvasása után a gyerek egy fikarcnyit sem fogja jobban érteni, mitől is volt olyan dicső az az Athén. A 29. oldalon található kifejtés nagy része a Balkán déli részének földrajzi leírásából és a különböző gazdasági tevékenységek (szőlő, olajbogyó, kereskedelem, fazekasság) ismertetéséből áll. Athénről konkrétan csak a kereskedelem és kézműipar kapcsán esik szó. Az illusztrációk közül kiemelném a két, görög tájat ábrázoló képet (29. és 30. oldal): az egyik rajz, a másik fotó. Az informatívabb rajzhoz kapcsolódnak kérdések, a fotón kopár hegyvidéki tájat látunk birkanyájjal. Utóbbi aláírása Jellegzetes görög táj, de feladatok nem társulnak hozzá, nem is társulhatnak, mert a puskaport már egy oldallal korábban ellőttük. Valószínűleg nem volt több ötlet, hely viszont igen, ki kellett valamivel tölteni: redundáns. A 30. oldalon még a város központját is látjuk színezett rajzon. Érdekes, hogy feladat csak egy társul hozzá: Milyen épületegyüttest ismersz fel a dombtetőn? Az Akropoliszt kellene felismerni, csak éppen a szó sehol sem fordul elő a szövegben, tehát nem tudom, honnan kellene a nebulónak tudnia?

Mindezek után következik Spárta. A lakóniai síkságon létrejött államnál érdekes módon társadalomszerkezeti leírást is olvasunk, ami kiegészül a – mostanra tankönyveinkben szokásossá vált – csepp alakú modellel. Az illusztrációhoz nincs feladat. Ellentmondásos a teljes jogú spártaiak uralmának indoklása, mert a főszövegben az áll, hogy „ha megbomlik a szabad spártaiak egysége, nem tarthatják fenn uralmukat az őslakosok fölött”. Viszont a 6. magyarázat az idegenek elleni védekezéssel indokolja az egyenlőség fenntartását. 

A spártai nevelés kapcsán mindent megtudunk, ami szükséges, még azt is, hogy a Taügetosz alatt nem találtak a régészek csecsemő csontokat. Végre valami hiteles! A spártai nők legfontosabb feladata az egészséges fiúgyermek szülése, írja a szöveg, de érdekes módon nem ér a szerzők számára egy mondatot sem a nők különleges tisztelete ebben a poliszban. (Ami, hogy megint a 300-ra hivatkozzam, szépen előjön Leonidasz felesége szokatlanul emancipált alakjában.) A 32. oldalon a spártai neveléssel összefüggésben mondja a szöveg, hogy „akit lopáson értek, azt súlyosan megbüntették”. A krüpteiáról szóló leírás azonban teljes természetességgel szól a raktárát megvédeni próbáló helóta büntetlen lemészárlásáról. Apróbetűs, de fontos a spártai nőtlen férfiakról szóló rész. Megvetés tárgyai voltak, és büntetésből téli napokon a piactéren járatták körbe őket, a járókelők csúfondáros megjegyzései közepette. Na ez aztán tényleg teljesen egyértelmű felszólítás: visszhangozzék Orbán neoratkós programja az 5. osztályokban! Szó van persze athéni nevelésről is, ahol nemcsak a „rejtőzködésről” szólt a pedagógia, de mégis olyan művelt polgárokat neveltek, „akik mindenben városuk … a közösség érdekeit tartották szem előtt”. 

Összefoglalom. Athénról gazdasági tevékenységén kívül semmit, egy betűt nem pazarolnak a szerzők a társadalom és állam ismertetésére! Ahogy a könyvet tanító kollégám megjegyezte, a demokrácia szó elő se fordul! Sehol, semmilyen formában, nép, köznép, népuralom meg se említtetik. Spárta arisztokratikus világa viszont elég részletesen. Odáig menve, hogy a helóták a lecke végén kínált vázlatban rabszolgasorban tartott őslakóknak tituláltatnak, amit pedig a modern antikvitás kutatói elutasítanak, és helyzetüket inkább a középkori feudális jobbágysághoz hasonlítják. (Régebbi könyveink állami tulajdonban tartott rabszolgákként írtak róluk. De hát ha raktáruk van!!!) A spártai társadalmi modell hangsúlyozása azért is disszonáns, mert néhány lappal korábban az egyiptomi társadalmi szerkezettel a gyerekek (a csepp formában) már megismerkedtek. Tehát két sok szempontból hasonló ókori modell követi egymást a tankönyvben, miközben nincs ellenpontozva a dolog, nincs megjelenítve az a séma, ami mégiscsak valami mást, a mai demokráciákhoz hasonlót képviselt abban az időben. (Még akkor is, ha a „hagymafejű” sztratégosz nem volt híján a fondorlatos politikai praktikáknak, és Arisztotelész a nevéhez fűződő 15 éves korszak kapcsán tétovázik, hogy minek is nevezze. 5. osztályos diákok esetében természetesen nem elvárható, hogy az athéni rendszer fonákságait felvillantsuk és cizellált fogalmi rendszert alkossunk. A téma teljes negligálása azonban árulkodó.)

Nyúlfarknyi tankönyvelemzésem summája, hogy dicső Athén, de még dicsőbb Spárta. A szerzők tudatosan torzítanak, elhallgatnak dolgokat, túl nagy teret kapnak olyan jelenségek, amelyeknek aktuálpolitikai kicsengésük van. A szerzők az ókori Hellasz történetét Orbán Viktor NER-jének szolgálatába állították. Egyebekkel most nem foglalkozom. A Magyar nevű kutrigur-hun királyt tanult kollégáim (Klima László régész, nyelvész, Repárszky Ildikó a TTE alelnöke, történelemtanár, Kis Sándor történelemtanár) alaposan kivesézték a konferencián. Viccnek jó, ha nem történelemtanításunk szétdúlásáról szólna a történet…

(Történelem 5. az általános iskolák számára, Oktatási Hivatal, 2020, tananyagfejlesztők: Gróf Péter, dr. Szabados György, 144. Raktári szám: OH-TOR05TB)
 Forrás