Dr. Dobrovits Mihály (tud. munkatárs, ELTE Közép-Ázsiai Kutatócsoport) előadása a a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján („Őseinket felhozád…” – Magyar őstörténet).

A középkori Magyarország első uralkodó dinasztiája, az Árpád-ház, vagy ahogy azt a korabeli magyar hagyomány tartotta, a „Szent királyok nemzetsége” 1301-ig állt Magyarország élén. Egyik tagjának, Szent Istvánnak (997–1038) a nevéhez fűződik a kereszténység államvallássá tétele Magyarországon és a nyugati típusú egyházszervezet máig is élő alapjainak megteremtése. Magának a kereszténységnek az elfogadása azonban ennél lényegesen hosszabb folyamat volt, amely Szent István atyjának, Géza fejedelemnek megkeresztelkedésével kezdődött és Szent László korával zárult le véglegesen. Szent László korában kanonizálták az első magyar szentet, éppen Szent Istvánt, és az ő korában lépett fel először a magyar király és serege mint a nyugati, keresztény civilizáció képviselője egy keleti, nomád néppel, a kunokkal szemben.

E folyamat nyugati párhuzamai elég jól ismertek. Kevésbé ismert viszont, hogy kelet felől nézve, az Árpádok keresztény dinasztiává alakulása szintén nem párhuzamok nélkül való. Az államalakulások és a nagy világvallások terjedésének korszaka ez Eurázsia belső területein. Bár a történeti emlékezet leginkább csak a kazárokkal számol, akiknek zsidó vallású birodalmát legendák köre övezte, eszünkbe kell jusson az ujgurok manichaeus (745–840) birodalma, illetve későbbi, buddhista államaik, a volgai bolgárok (920 k.) és a karachanidák (955) iszlamizációja, illetve a dunai bolgárok bizánci rítusú keresztény vallásra való áttérése éppen úgy az eszünkbe juthat, mint a buddhizmus terjedése és államvallássá válása (791) a királykori Tibetben vagy még tágabb körben Észak-Kína számos barbár dinasztiája.

A magyar államalakulás keleti párhuzamai

Azt, hogy Ázsia nomádjainak története és a nagy mediterrán kultúrák világa között koránt sincs akkora szakadék, mint azt a történeti emlékezet mutatni látszik, már régóta pedzi a tudomány. Utalt rá Alföldi András, aki éppen a korai római társadalom kapcsán tette fel ezt a
kérdést; de megszólalt e kérdésben az északi, barbár eredetű kínai dinasztiákat kutató Wolfram Eberhard, Reinhard Wenskus, aki a kínai és az európai népvándorláskor különbségeit tette kutatása alaptételévé, valamint a tibeti, arab és frank államalakulások között párhuzamot vonó C. I. Beckwith is. E folyamatot röviden így rekonstruálhatjuk: körülbelül egy évszázaddal korábban, mint a gótok Rómát nyugaton, 311-ben foglalta el először egy barbár dinasztia, a hiung-nu eredetű Csao, Lojangot, a Mennyei Birodalom akkori fővárosát. E barbár dinasztiák igazi prototípusát azonban a hszien-pi eredetű T’o-pa Wei (386–534) jelentette. Ez a birodalom, azon túl, hogy sikeresen konszolidálta Észak-Kínát, végigjárta az akkulturálódó barbár dinasztiák által bejárható lehetséges fejlődési utak mindegyikét is. Kezdve azon, hogy megkísérelte a saját gentilis rendjébe kényszeríteni saját kínai alattvalóit, odáig, hogy történetének végén, Yüan Hung-yen (471–499) uralma alatt a dinasztia lényegében maga számolta fel etnikai különállását. Ennél is lényegesebb volt, hogy ez a dinasztia vezette be először a buddhizmust mint államvallást Kínában. Wolfram Eberhard úgy vélte, hogy a buddhizmus vált a későbbiekben a barbár dinasztiák „ellenideológiájává” a kínai konfucianizmussal szemben. De fogalmazhatunk általánosabban is. A buddhizmus, a nesztoriánus kereszténység, illetve az ujguroknál a manichaeizmus és a kazárok esetén a zsidó vallás, hasonló szerepet töltöttek be a nagy birodalmak peremén élő sztyeppei népek között, mint az arianizmus a germánok esetében. Megteremtették az akkulturáció és a vele összekapcsolódó kulturális párbeszéd kereteit, de egyben el is határolták a katonailag tán erősebb, de kisebb lélekszámú és fejletlenebb hódítót a nagyobb lélekszámú és műveltebb meghódítottól.

A térítő vallások felvétele még egy nagyon fontos hatással volt e birodalmak történetére. A legitimáció kérdéséről van szó. E barbár birodalmak élén karizmatikus klánok álltak, akik a maguk felhatalmazását általában az Égből eredeztették. Az örök időkre szólónak hirdetett égi felhatalmazás azonban gyakran fikcióvá vált. A hatalmukat vesztett, de leszármazásuk szentségét őrző uralkodók és a hatalmat ténylegesen gyakorló főemberek közti konfliktus a legtöbbször olyasféle konfliktusokhaz vezetett, mint amelyet a frank majordomok uralma esetén láthatunk. Ennek legszélsőségesebb esete a kazárok birodalmában alakult ki. Ezt hívja a népvándorlások korával foglalkozó szakirodalom „szakrális kettős királyságnak”. Ennek feloldására, hasonlóan ahhoz, ami a frankok Karolingokkal bekövetkezett, szintén jó lehetőséget nyújtott a vallási legitimnáció. Akár úgy, ahogy ezt Giuseppe Tucci a tibeti királyok és a buddhizmus kapcsán feltételezte, hogy az új vallás lehetőséget nyújtott a dinasztiának a szakralitás fogságából való kitörésre, akár úgy, ahogy az az ujgurok esetén bekövetkezett. 795-ben a majordomo szerepét betöltő el ügäsi („a birodalom bölcse”) vette át a hatalmat az addigra hatalmukat vesztett kagánoktól.

840, az ujgurok első birodalmának bukása után, az eurázsiai füves puszták rendje a következő volt. Kagáni címmel két nép uralkodói rendelkeztek. A kazárokéi és a Balhas-tótól délre élő karlukokéi, akiknek uralkodói az ujgur kaganátus bukása után vették fel a kagáni címet. (Birodalmukat ezt követően nevezik karakhanidának.) E kaganátusok mindegyike köré kisebb birodalom-bokrok települtek olyan népekből, amelyek uralkodói ténylegesen függetlenek voltak ugyan, de kagáni címet nem viselhettek. Ilyen viszonyban voltak például a kazárok és a volgai bolgárok, illetve a karakhanidák és a Szir-darja alsó folyásánál élő oguz törzsek. A volgai bolgárok uralkodói a yiltavâr, majd talán – egyes kutatók véleménye szerint – az almiš címeket viselték, míg az oguzok azt, amely a magyar Géza névnek is etimonja, a yabγu címet.  A karakhanidák iszlám vallásra térésével (955) és a kazár birodalom összeomlásával ez a rendszer azonban egyszer s mindenkora véget ért. A Kárpát-medencei magyarságot tehát nem csak a földrajzi körülményei választották el egykori keleties közegétől, de az is, hogy az a közeg sem létezett többé. Részben elpusztult, részben az iszlám váltotta fel, s még inkább, olyan új, török nyelvű nomádok jelentek meg a kelet-európai füves pusztákon, akik nem voltak részesei annak a belső-ázsiai birodalmi tradíciónak, amelyben a magyarság valaha kialakult. A 10. század végén megjelenő kunokkal új fejezet kezdődött a sztyeppevidék történetében.

Két párhuzamot kell még felemlegetnünk. Az egyik a decimális rendszer, amely kimutatható az ujgurok és a tibetiek között is. A második, hogy az új vallással szembeni elégedetlenség keleten is gyakran nyílt lázadásban tört ki. Az ujguroknál 779-ben, Tibetben pedig Langdarma uralma alatt következett be hasonló. Nem kizárt, hogy a kazárok zsidó vallásra térését is hasonló események kisérték. A kutatók zöme legalábbis egy, a zsidó vallással elégedetlen s éppen ezért a birodalomból kiszakadt kazár csoportnak tartja a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott kabarokat.

Az Árpádok és a keleti örökség

Az Árpádok keresztény hitre térésének első szakasza, amely még Géza uralma alatt játszódott le, jó párhuzamául szolgál a már fent említett eseményeknek. Az augsburgi vereség (955) szerepét gyakran idézik Géza megkeresztelkedésének indokaként. Legalább ennyire fontos lehetett egy másik tényező is.

Az Árpádok között hosszú ideig fennmaradt annak emléke, hogy eredetileg hatalmukat a kazár kagánoknak köszönhetik. Ezt még a 10. század közepén is kihangsúlyozta Tormás és Bulcsú, amikor Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak tollba mondták mindazt, amit a honfoglalást megelőző magyar történelemről tudatni akartak vele. A kazárok birodalma mindezekkel együtt nem egyszerűen csak egyike volt a korszak sztyeppei birodalmainak. A belső-ázsiai hagyományok szerint, melyeket Kínában éppoly jól ismertek, akár a régi Iránban vagy a füves puszták birodalmaiban, eredetileg négy koronás tarthatott számot az „ég fia” titulusára. A régi buddhista hagyomány szerint, amelyik a 9. században jelent meg Kínában, eredetileg Kína, India, a Kusán Birodalom (tokhárok vagy yüeh-chih törzsszövetség) és Róma (Ta-ch’in) uralkodóit illette meg ez a cím. Egy későbbi perzsa forrás, Ibn Balkhi Fārsnāma című munkájában már arról beszélt, hogy a nagy perzsa uralkodó, I. Khusraw Anūšīrvān (531–579) állandóan négy aranytrónust tartott készenlétben udvarában. Egyet magának, három másikat Kína, Róma és a Kazár Birodalom uralkodóinak. Bár a forrás kétséget kizárólag kései, s adatait is némiképpen interpolálja, feltételezhetjük, hogy Kína és Róma (illetve Bizánc) nagy tekintélyű uralkodói mellett eredetileg nem a kazárok, hanem a nyugati türkök uralkodóit illethette meg ez a jelképes aranytrónus. Tőlük szálhatott át e hagyomány utódaikra, a kazárok birodalmára. Azaz, amikor a magyar vezérek nem a jól ismert turulmondát adták elő Konstantinápolyban a magyar vezetők legitimációs legendájaként, nyilvánvalóan egy politikailag megbízhatóbb, a valósággal nem ellentétes, de a saját érdekeiket jobban védő szövegre támaszkodtak. Ha ugyanis ők a kazár kagán, azaz a császárral egyenrangú uralkodó legitimációjára támaszkodhatnak, ez nyilvánvalóan meghatározta a császári hatalommal szembeni pozíciójukat is. Ráadásul, bár szintén Bíborbanszületett Konstantin adataiból, miszerint a Kárpát-medencébe költözött magyarok kapcsolatban maradtak őshazai rokonaikkal is, közvetetten arra is következtethetünk, hogy a kazárokkal is fennmaradtak bizonyos kapcsolataik, elvégre az út a mai magyar területektől a Kaukázus vidékéig másképp, mint a kazár ellenőrzés alatt álló területeken keresztül aligha lett volna elképzelhető, a Kárpát-medence már biztosan kívül esett azon az erőtéren, amelyen belül a kazár hatalom tényleges befolyást lett volna képes gyakorolni.

Ez a politikai szituáció pontosan tükröződött abban is, ahogy a császár a 10. század közepi Kárpát-medencei magyarság politikai berendezkedését jellemezte. Bár pontosan ismerte címeiket, a császár vonakodott Árpád ivadékait és fejedelmi társaikat független uralkodóknak kijáró címzéssel illetni. Ehelyett megelégedett azzal, hogy a görög arkhón „elöljáró” címet adta meg nekik, s hozzátette, hogy a magyarok legfőbb uralkodói, akiknek csak a háborúban engedelmeskednek  mindig az Árpádok nemzetségéből kerülnek ki, más uralkodóik, a gyula és a karcha „bírák”. Kérdés viszont, hogy e kifejezés alatt valódi igazságszolgáltatási funkciót kell e értenünk vagy pedig, akárcsak az ószövetségi bírák esetén, olyan vezetőket, akik még a felkent királyok előtt vezették a népet vagy pedig annak egyes részeit.

965 után azonban a kazár birodalom nem létezett többé. Így valószínűleg nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a kazár birodalom buktával az Árpádoknak mindenképpen szükségük volt valamilyen új legitimációs bázisra is. Aligha tévedünk nagyot, ha ezt az új legitimációs bázist  éppen a kereszténység első, még Géza uralkodása alatti megjelenésében keressük. Maga a Lech-mezei vereség (955) aligha magyarázza, hogy miért küldött Géza fejedelem éppen 973 ban, tizennyolc évvel a vereség után küldöttséget a Quedlinburgba. Ráadásul mindez aligha magyarázza azt is, hogy miért alakult át a Bíborbanszületett Konstantin leírását követő néhány évtizedben a teljes magyar archontológia is. Géza fejedelem neve mögött voltaképpen cím rejtőzik, az egykori sztyeppei birodalmak, a kagán mellett második legfőbb szuverén méltósága, a yabγu címe. István nagybátyja, a később a pogányság eleven szimbólumává vált Koppány neve mögött a keleti türkök, az avarok és a dunai bolgárok birodalmában egyaránt ismert qapγan illetve qapqan cím rejtőzik. Győrffy György feltételezte, hogy már Géza fejedelem életében feltűnt öccse, a keresztségben Mihály nevet nyert Béla. E név mögött pedig az ótörök boyla címet kell keresnünk. Mindezek az archontológiai változások természetesen összeillenek azokkal a régészetileg és későbbi írott források alapján is kimutatható változásokkal, amelyek világosan jelzik Géza fejedelmi hatalmának megerősödését, a Kárpát-medence korábbi rendjének radikális átrendeződését.

Ebben a közegben jelent meg Szent István, aki nemcsak a kereszténységet tette államvallássá, hanem programszerűen igyekezett leszámolni minden keleti hagyománnyal a magyarság között. Apjával szembeni igazi különbség az volt, hogy amíg Géza a fejedelmi család hatalmának új támaszát kereste a kereszténységben, addig fia minden szempontból új államot igyekezett teremteni a Kárpát-medencében, akár azon az áron is, hogy a keleties örökséggel való leszámolás ürügyén a saját rokonait is kizárta a magyar trón örökléséből. Így lett a magyar trón második ura Orseolo Péter. Természetesen ez a keleties örökség sem könnyen adta meg magát. Erre nemcsak Koppány lázadása utal, hanem az is, hogy Szent István halála után nyolc évvel állama szinte végképp összeomlani látszott a pogánylázadások hullámában. Az országot egy kompromisszum mentette meg. I. Andrással (1047–1060) visszakerült a trónra az Árpádok családja, akiket István és környezete mindenképpen meg akart fosztani a hatalomtól. Ők viszont már keresztény uralkodókká váltak, akik éppen a kunokkal szemben léptek fel a kereszténység igazi védőiként.

Válogatott irodalom

Alföldi, András (é. n.): Early Rome and the Latins, Ann Arbor
Bacot, Jacques (1962): Introduction a l’histoire du Tibet. Paris
Beckwith, Christopher I. (1987): The Tibetan Empire in Cental  Asia: A History
of the Struggle among Tibetans, Turks, Arabs, and Chinese during the Early Middle Ages. Princeton
Czeglédy Károly: Egy bolgár-török yiltavâr méltóságnév. In: Magyar Nyelv XL (1944), 179–186
Czeglédy Károly: Géza nevünk eredete. In: Magyar Nyelv LII (1956), 325–333
Czeglédy Károly: Gardizi török fejezetének magyarázatához (Álmos nevének származtatásaihoz). In: Magyar Nyelv LXVIII (1972), 138–145
Eberhard, Wolfram (1949): Das Toba-Reich Nord-Chinas. Leiden
Eberhard, Wolfram (1970): Conquerors and Rulers, Social Forces in Medieval China. Leiden
Ecsedy, Hilda: Uigurs and Tibetans in Pei-t’ing. In: Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungarica XVII (1964), 83–104
von Gabain, Annemarie: Steppe und Staat im Leben der ältesten Türken. In: Der Islam XXIX (1949), 30–62
von Gabain, Annamarie (1973): Das Leben im uigurischen Köngigreich von Qočo. Wiesbaden,
Golb, Norman–Pritsak, Omeljan: Khazarian Hebrew Documents of the Tenth Century, Ithaca–London, 1982
Golden, Peter B. (1980): Khazar Studies I–II (Bibliotheca Orientalis Hungarica XXV), Budapest,
Golden, Peter B. (1992): An Introduction to the History of the Turkic Peoples, Wiesbaden, Győrffy György (1977): István király és műve. Budapest
Kliashtornyi, S. G. (1964): Drevnetiurkskie runicheskie paniatniki, kak istochnik
po istorii Srednei Azii. Moskva
Kokovcov, N. K.(1932): Evreisko-khazarskaia perepiska v X veke. Leningrad
Konstantinos Porphyrogennetos: De administrando imperio (Moravcsik, Gy. –Jenkins, R. eds., 1967). Washington
Pelliot, P.: La théorie des quatre Fils du Ciel, T’oung Pao, 2nd series, XXII (1923), 97–125
Pohl. Walter (1988): Die Awaren, Ein Steppenvolk in Mitteleuropa. München
Pritsak, Omeljan: Die Karachaniden. In: Der Islam XXXI (1953–54), 16–68
Pritsak, Omeljan (1955): Die bulgarische Fürstenliste und die sprache der Protobulgaren,Wiesbaden
Pritsak, Omeljan: The Khazar Kingdom’s Coversion to Judaism. In: Harvard Ukrainian Studies II (1978), 261–281
Pritsak, Omeljan (1980): The Origins of the Rus’. Cambridge (Mass.), 1980
Rossabi, Morris (1975): China and Inner Asia. New York
Rossabi, Morris (ed.) (1983): China Among Equals, Berkeley
Sinor, D. (ed.) (1990): The Cambridge History of Early Inner Asia. Cambrde
Tekin, Talât (1968): A Grammar of Orkhon Turkic. Bloomington–The Hague
Tucci, Giuseppe: The Secret Characters of the Kings of Ancient Tibet. In: East and West VI (1955), 197–205
Wenskus, Reinhard (1961): Stammesbildung ung Verfassung, Das Werden der frühmittelalterlichen Gentes, Köln-Graz
Zimonyi, István (1990): The Origins of the Volga-Bulgarians. Szeged
Zimonyi István: A kazárok szerepe Kelet-Európában. In: Magyar Tudomány, 1996/8, 952–957