Bihari
Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés,
antiszemitizmus az első világháború Magyarországán című könyvéről
Dupcsik Csaba írt recenziót a Holmiba.

„Ennyi tanár között maga volt csak olyan hülye, hogy
tanársegéd maradt?” – kérdezte a világháborús vicc őrmestere az egyik
frissen bevonultatott rekrutától, miután gondosan végigtudakolta
valamennyi újonc foglalkozását. A vicc megnyugtató – értelmiségi
hallgatóságát megnyugtató – fölénnyel ironizál a „fafejű őrmester”
figuráján, s ez némileg elrejti, hogy egy másik sztereotípiát is magában
foglal: az (akármilyen) egyetemi státus fölényét a nyilvánvalóan
középiskolai tanársággal szemben. Mély hagyományokkal rendelkező, mégis
ritkán tudatosított előítéletről van szó, amelyet például már József
Attila is megverselt, amikor hangsúlyozta, hogy „nem középiskolás fokon”
fogja majd népét tanítani; vagy – ha nem kegyeletsértő a Holmi
hasábjain ilyen összefüggésben idézni – Petri György, amikor korának
három államvezetőjét így jellemezte: „Egy vigéc, egy bugris, egy
történelemtanár (középiskolai)” (Nem megyünk ötről hatra).

Bihari Péter is középiskolai
történelemtanár. Ha beszámítom személyes elfogultságomat, még akkor is
nyugodtan állíthatom, hogy kitűnő tanár, élőszóban és tankönyvek
szerzőjeként, akinek szakmai képzettsége hasonló ahhoz a
tanárnemzedékéhez, amellyel könyvében foglalkozik. Itt ismertetett műve
(továbbiakban: Lövészárkok) a Közép-európai Egyetemen (CEU) megvédett
disszertációjának átdolgozott, magyar nyelvű
változata.

A „kettészakadt
Magyarország”, a „törésvonalak” vagy akár a „lövészárkok” metaforái
groteszk módon annyira mai témát is sugallhatnak, hogy célszerű volt
Bihari Péter könyvének alcímét a borítón is feltüntetni, nyilvánvalóvá
téve, hogy történelmi munkáról van szó. (A borítón szereplő fénykép, A
pesti polgár ismerkedik a lövészárokkal, ebből a szempontból is
telitalálat. A képen az 1910-es évek városi öltözékét viselő nők és
férfiak ácsorognak egy lövészárokban, s a pillanat komolyságát mélyen
átérző pillantással tekintenek a fényképész lencséjébe.) Pedig a szerző
jó évtizeddel a rendszerváltás előtt kezdett foglalkozni a
gondolattal,hogy megírja az első világháború mentalitástörténetét (7.)
vagy inkább társadalomtörténetét (12.). Ekkortájt szembesült először
azzal is, hogy tőlünk nyugatra számos ilyen mű született, ami jó
összehasonlításokra is alkalmat nyújthat.

Magyarországon ezt a korszakot, s különösen annak a
klasszikus eseménytörténeten túli vonatkozásait hagyományosan
elhanyagolja mind a történelemtudomány, mind pedig a történelmi
közvélemény (s ez a helyzet az elmúlt negyedszázadban sem változott
érdemben). A dualista, illetve a Horthy-korszakbeli magyar társadalom
történetét többen is feldolgozták már, de a kettő közötti átmenet
kérdéséről sokszor még akkor sem írtak, ha a két korszak történetét egy
kötetben fejtették ki (12.). A világháború négy és fél éve fontos
„hiányzó láncszemet” képez a magyar társadalomtörténet folytonosságainak
és megszakítottságainak leírásában.