Tízezer
gyászruhás asszony vonult fehér virággal a kezében az 1956-os forradalom
leverésének első hónapfordulóján Budapesten. A „fegyvertelen
ellenállás” hősei november 4. után tüntetéseket szerveztek, röplapoztak,
fegyvert gyűjtöttek, forradalmárokat szöktettek. Péch Géza, ezeknek a
heteknek kevésbé ismert alakja, akit a „legendás kémnő” látott el
utasításokkal, barátja buktatott le, és a mosolygós gyilkos ítélt
halálra. (Forrás: FN)

Péch Géza
Eckhardt Gézaként látta meg a napvilágot 1930-ban, a két világháború
közti kisgazda politikus, Eckhardt Tibor rokona volt. Korán árvaságra
jutott, féltestvére, Péch Zoltán nevelte fel – ezért hálából vette fel a
nevelőapa nevét. Erősen hívő volt, a piaristákhoz járt középiskolába,
és miután az állatorvosi egyetemre nem vették fel, honvédségi sofőrként
helyezkedett el. E mellett gépészmérnöknek tanult a Műegyetemen, három
évet sikerült befejeznie 1956-ig. Elvált, egy gyermeke volt, akihez
nagyon kötődött, és ez a tény komoly szerepet kap a későbbiekben –
vezeti be Péch Géza történetét Kiss Réka történész.

A forradalom második napján, 1956. október 24-én egy
önkéntes mentő barátjának segített megjavítani egy rohamkocsit, és még
aznap ő is beállt mentősofőrnek. A Péterffy Sándor utcai kórházban
végezte a szolgálatot amíg csak a fegyveres harc tartott. Társai
elmondása szerint lelkiismeretes, bátor ember volt, sokszor életét
kockáztatva mentette a sebesülteket az összecsapások színhelyéről, nem
számított, hogy forradalmár, ÁVO-s vagy szovjet katona szorult
segítségre. Egy ízben komolyabb sérülést szenvedett, mégis csak akkor
engedte magát ellátni, amikor a szállított sebesülteket már biztonságban
tudta.

Péch Géza személye erős
kontrasztot mutat az önbizalmát vesztett diktatúra csatlósainak
gyakorlatával. Míg Péch és csapata az embert mentette, legyen az
karhatalmista, vagy szovjet megszálló, az államvédelmis katonák többször
megtették, hogy mentőnek álcázott teherautóból lőtték a forradalmárokat
és az utca népét – emeli ki a történész.

Péch forradalmi szerepe a fegyveres harc leverése után
vált még fontosabbá. A szovjet csapatok ugyan hamar, november 4-én
eltaposták az ellenállást, egyes csoportok még napokig kitartottak:
legtovább, november 11-ig a csepeli fegyveresek küzdöttek. Az
ellenállás, a szervezkedés, a forradalom felélesztésére indított akciók
azonban 1957. február-márciusáig is eltartottak.

A
politikai ellenállás központjai azok a kórházak és munkásszállók lettek,
ahol a gyakran cserélődő emberek közt a forradalmárok is megőrizhették
ismeretlenségüket. A Péterffy Sándor utcai kórház is új szerepet
„kapott”: ide vonultak vissza a Baross tér és a Tűzoltó utca megmaradt
harcosai, az alagsorban röplapok mellett a forradalom legismertebb
lapjának, az Igazság illegális újrakezdéséről
tárgyaltak.

A Kádár-kormány szovjet
fegyvereken nyugvó hatalma még nagyon gyenge volt az első hónapokban.
Munkástanácsok jöttek létre az ellenállás folytatására, a forradalom
hónapfordulóin – november 23-án és december 4-én több tízezres
sztrájkok, tömegtüntetések folytak. A megmozdulások mögött pedig a
kórházakban megbúvó sejtek álltak. Tevékenységük annyira sikeres volt,
hogy a teljes illegalitásból képesek voltak megszervezni a december 4-ei
nőtüntetést: tízezer gyászruhás asszony vonult fel kezében virággal a
forradalom vérbefojtása után egy hónappal – emeli ki a
történész.

Olvassa
el a FigyelőNet teljes cikkét
»