Száz
évvel a halála után le akarják venni a császárvárost felvirágoztató
polgármester, a magyarfóbiájáról híres Karl Lueger nevét egy bécsi
körútról, mert egyre kínosabb, hogy buzgó antiszemitizmusa Hitlert is
megihlette. (Forrás: HVG)

„A magyar
zsidókat még a magyaroknál is kevésbé szeretem” – közölte egy ízben
bizalmasan a bécsi zsidóság egyik vezetőjével Karl Lueger, az osztrák
főváros mindmáig legjelentősebb polgármestere. A városatya 13 esztendőn
át – 1897 áprilisa és 1910 márciusa között – állt Bécs élén. Halálának
centenáriumán tudományos konferenciát és kiállítást is tartottak. De
újból fellángoltak a korábbi viták is arról, hogy átkereszteljék-e a
hírhedt antiszemitáról elnevezett körúti szakaszt, a Dr. Karl
Lueger-Ringet, amelynek egyes száma alatt a Bécsi Egyetem található. Pár
hete pedig március végi hatállyal a bécsi iparművészeti egyetem
pályázatot írt ki az 1926-ban felállított Lueger-szobor átalakítására,
mert antiszemitizmus elleni emlékművet szeretnének készíttetni
belőle.

Nem véletlenül szántak
azonban Luegernek tudományos ülésszakot, hiszen várospolitikusként
mindmáig maradandót alkotott. Az osztrák főváros lélekszáma 1880–1908
között a duplájára, kétmilliósra növekedett. Egyebek mellett csehek,
valamint orosz, magyar és bukovinai zsidók tömegei árasztották el
Bécset, de a hozzácsatolt elővárosok révén is egyre nőtt a népesség. A
világváros pedig új struktúrákat igényelt, mind a közlekedési
hálózatban, mind a gáz-, az áram-, a vízellátásnál, mind pedig a
kórházak, fürdők, elemi iskolák esetében. Lueger nagystílűen irányította
a grandiózus fejlesztést, városi tulajdonba vette például az addig
főleg külföldi tőkéjű kommunális intézményeket, és államosította –
pontosabban „városiasította” – a mészárszékeket, a sörfőzdéket, de még a
temetkezési vállalkozást is. A drága nagybankokat ellensúlyozandó
megszervezte a fővárosi takarékpénztárat, a Zentralsparkassét, és
gyönyörű városi parkokat, zöldövezeteket létesíttetett. Utóbbiak közül a
legnagyobb a ma Schweizergarten néven ismert egykori Maria-Josefa park,
de elszántan védte a közkedvelt Wienerwald, a bécsi erdő
beépíthetetlenségét is – olvasható Anna Ehrlich idén megjelent
monográfiájában, amelynek címe Karl Lueger: a hatalom két arca. A harcos
katolikus Lueger – aki benne volt az antiliberális reformcsoportból
alakult Keresztényszocialista Párt vezetésében – templomokat is
felújíttatott, az irdatlan költségek fedezésére pedig bel- és külföldön
hosszú lejáratú kötvényeket bocsátott ki. Virágzott is a város,
egyre-másra csavarozták fel az épületekre a márványtáblákat, hogy „dr.
Karl Lueger segítségével készült”. Az egyik vicclap még ahhoz a hírhez
is ezt a kiírást biggyesztette, amely szerint elefántbébi született a
bécsi állatkertben.

Az 1844-ben,
szerény körülmények között élő családban született „szép Karl” a
pedellus papának köszönhetően bekerült a mindmáig exkluzív Theresianum
gimnáziumba, ahol a diákoknak több mint a fele magyar
arisztokratacsemete volt. (Állítólag ott alakult ki – kisebbrendűségi
érzésből fakadóan – későbbi erős ellenszenve a magyarok iránt.) A jó
képességű ifjú elvégezte a jogi egyetemet, zseniális szónok,
karizmatikus személyiség lett, és saját ügyvédi praxisa mellett
belevetette magát a helyi politikába. Ideológiailag a liberalizmustól a
nacionalista keresztényszocializmusig jutott a már említett
tömegpártban, amivel a mai kereszténydemokrata néppárt (ÖVP) alapjait
vetette meg, a bécsi kispolgárságra támaszkodva. Az arisztokraták
lenézték Luegert, az általa sűrűn emlegetett, bécsi dialektusban
megszólított „kisemberek” viszont istenítették. Később Adolf Hitler is
csodálta, ahogy Lueger tökélyre fejlesztette a politikai demagógiát
azzal, hogy járta a kocsmákat, vendéglőket, barátkozott az alsó
papsággal, és úgy bővítette a választójogot, hogy az úgynevezett
ötguldenes kisegzisztenciák is beleférjenek (magyarán jócskán
leszállíttatta a választójog feltételéül szabott vagyoni
küszöböt).

Mindemellett gyűlölt
mindent, amit Bécs vagy a Habsburg Birodalom ellenségének gondolt.
Haragudott a csehekre, a németekre, a magyarokra. Utóbbiakra azért, mert
a kiegyezés révén szerinte indokolatlan befolyáshoz jutottak, ráadásul
azt állandóan növelni is akarták. A magyar Országgyűlésben már 1896-ban
híre volt, amikor például Holló Lajos, az ellenzéki Függetlenségi és
48-as Párt képviselője idézte Lueger egyik korábbi kirohanását,
miszerint: „nem szűnünk meg mindaddig, míg Budapest falain a fekete-
sárga zászló nem lobog a nemzetiszínű helyett”. Amikor pedig egy
esztendővel később Ferenc József császár – négyszeri elutasítás után,
pápai nyomásra – beleegyezett, hogy Lueger polgármester legyen, Bánffy
Dezső magyar miniszterelnök tiltakozott a Hofburg uránál. A politikus
aztán polgármesterként már-már népszerűbb volt, mint a császár –
legalábbis Felix Saltennek, a Bambi írójának egyik 1926-os cikke
szerint.

Akárhogyan is, Lueger
fejéből pattant ki a magyar főváros gunyoros szinonimájaként a – magyar
szélsőjobboldalon azóta nagy karriert befutott, egy ideig egy zsidó
popkulturális blognak is nevet adó – Judapest kifejezés, de a magyarokat
is csak judeomagyarként emlegette. Az ellenszenv kölcsönös volt: amikor
Ferenc József 1897 telén, meglátogatván a bécsi bált, állítólag „hogy
van, kedves dr. Luegerem”-mel köszöntötte a város első emberét,
Budapestről azonnal telefonoztak a császárvárosba, tényleg így
hangzott-e a megszólítás, s az esetből még sajtópolémia is
lett.

A Luegert védők száz éve
magyarázzák, hogy az anno példátlan népszerűségű politikus nem volt
igazi rasszista, csupán politikai antiszemita, aki ráérzett arra, hogy
az 1867-es emancipáció után a közéletben aktivizálódott zsidók ellen az
elszegényedett tömegeket lehet mozgósítani. Sőt valójában csak színből
gyűlölte a zsidókat, gyakran támaszkodott szolgálataikra, privátim még
barátkozott is néhányukkal, megengedve magának az azóta hírhedt mondást:
„hogy ki a zsidó, azt én döntöm el”.

A Bécsbe került Hitler 1908-ban találkozott először
Luegerrel, amikor a városháza csarnokában Bécs új polgárait eskette.
„Gyűlölni akartam őt – idézi a diktátort Bécs és Hitler című, 1996-os
könyvében Brigitte Hamann –, de nem tehettem mást, csodálnom kellett,
fantasztikus szónoki képessége volt.” A Harmadik Birodalom későbbi
kancellárja leginkább Lueger beszédeinek tömeghatását méltányolta,
tetszett neki, hogy a „zsidó sajtó” sem tudja kikezdeni. Katolicizmusát
azonban megvetette, „látszat-antiszemitizmusát” pedig nem tartotta elég
következetesnek, könyörtelennek.

Való igaz, Lueger 1905-ben akként nyilatkozott, hogy
„mi itt Bécsben antiszemiták vagyunk, de gyilkolni, agyonverni nincs
szándékunk. Csak ha a zsidók fenyegetnék országunkat, akkor nem
ismernénk irgalmat.” A szellem azonban kiszabadult a palackból. Kérdés, a
mostani évfordulón újra fellángolt vita elvezet-e az egykori
polgármester szobrának olyan jellegű átalakításához, amilyen 2008-ban a
mariazelli zarándoklatokat fáradhatatlanul szervező, ám
antiszemitizmusáról és nőgyűlöletéről is ismert Heinrich Abel atya
(1843–1926) bécsi emlékművével történt. Az ő márványtábláját kiegészítő
felirattal látták el, melyen egyebek mellett az áll: „Sajnáljuk Abel
atya zsidóellenes megnyilvánulásait, kérjük Istent és a zsidókat, hogy
bocsássanak meg.”

(Földvári Zsuzsa
írása a HVG 2010/13. számában jelent meg.)