„Igaz, hogy kilenc évtized (méghozzá nagyon is tartalmas, fordulatos időszak) telt el azóta, így mondhatjuk, hogy mindez már történelem, de tudjuk, érezzük, hogy a „Trianon” kifejezés a magyar történelemben olyan bonyolult társadalomlélektani folyamatok kiváltója és meghatározója, amit nem lehet besorolni a kronológiai összefoglalások átlagos eseményei közé.” (dr. Fazekas Csaba)

Az Egyezzünk ki a múlttal! kötetben megjelent (rövidített) szöveg (pdf)

A trianoni békeszerződés, előzményeivel és következményeivel együtt, az egyik leginkább neuralgikus pontja a magyar történelemnek. Nem vagy csak megszorításokkal vonatkoztató rá a „szükséges történelmi távolság” címszóval való leírás, amit akkor szoktunk emlegetni, ha nem találunk megfelelően stabil érveket, illetve fogódzókat jelenséggé vált esemény objektív körüljárásakor. Igaz, hogy kilenc évtized (méghozzá nagyon is tartalmas, fordulatos időszak) telt el azóta, így mondhatjuk, hogy mindez már történelem, de tudjuk, érezzük, hogy a „Trianon” kifejezés a magyar történelemben olyan bonyolult társadalomlélektani folyamatok kiváltója és meghatározója, amit nem lehet besorolni a kronológiai összefoglalások átlagos eseményei közé. Gondoljunk csak arra, hogy Mohács vagy Világos óta is mennyi idő telt el, mégis jóval összetettebb történelmi fordulatok kifejezőivé váltak annál, hogy csupán a politikatörténet színtelen tananyagelemeként jelenjenek meg a történettudományban és a történelemtanításban. Ez utóbbiak óta is már sok generáció nőtt fel, mégis meghatározó, érzelmeket kifejező és tolmácsoló pontjai annak, amit magyar történelmi köztudatnak nevezhetünk.

Trianon kapcsán az első megkerülhetetlen kérdés, hogy történelmi vagy politikai problémáról van-e szó. Hiszen az első világháborút lezáró békeszerződéssel kapcsolatos állásfoglalás már önmagában kijelöli a nyilatkozó közéleti személyiség helyét a politikai palettán. A rendszerváltás előtt is komoly töltete volt a területvesztés megítélésének, 1989 után pedig mindez jelentősen felerősödött. Az 1990-es években – már csak a téma korábbi érzékenysége, a hamis internacionalizmus hivatalos politikájának megszűnése miatt is – egyre-másra jelentek meg a Trianonnal foglalkozó elemzések, történeti kutatások, de egyre hangosabb lett a téma politikai vetülete is: különösen a jobboldal használta és használja fel önazonossága megteremtése és hangsúlyozása érdekében. Elválaszthatatlan lett a nemzeti önismerettől az a tény, hogy Trianonban – mára úgy tűnik, kimondható, hogy végérvényesen – 1. megszűnt a hol vélt, hol valós nagyhatalmi státusnak még a lehetősége is; 2. a magyar nép jelentős része a magyar állam határain kívülre kényszerült. Nem csoda és nem is mellőzhető tény, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos állásfoglalások mindenkor óhatatlanul érintik a trianoni béke megkötésének tényét és következményeit. Azokban a periódusokban, melyekben a szélsőjobboldal pártja vagy pártjai erősek voltak, Trianon mindig erőteljesen tematizálódott a közéletben, a hozzá kapcsolódó jelképrendszer (a Nagy-Magyarországos autómatricáktól a „Nem, nem, soha!” feliratú pólókon át rockzenekarok dalszövegeivel bezárólag) valóságos szubkultúrát alkot. Az utóbbi összetevőinek, hatásainak feldolgozása persze szociológiai feladat, viszont egyáltalán nem mindegy, milyen Trianon-kép jelenik meg a történelemtanítás mindennapjaiban, mit képvisel a „szakma”, függetlenül attól, hogy ajánlásai milyen mértékben épülnek be a köztudatba.

Az alábbiakban a Trianonnal kapcsolatos „mítoszok” egy részét kívánjuk csokorba gyűjteni, értelemszerűen a teljesség igénye nélkül, inkább csak tézisszerűen, nem azért, hogy megválaszoljuk a „gyakran ismételt kérdéseket”, sokkal inkább, hogy kiindulópontokat adjunk egy lehetséges, múlttal való kiegyezésmodellhez. A Trianon-legendák aprólékos elemzésével nem foglalkozhatunk, részben az említett szempont miatt, részben pedig azért, mert körültekintően feltárta már a történetírás.* Vagyis nem arra kívánunk kitérni, milyen szerepet játszottak egyes elemek a Trianon-legendárium kialakulásában, melynek bizonyos alappal bíró, felnagyított, illetve teljesen délibábos elemei is újra és újra megfogalmazódnak. (Például a békeszerződés súlyosságának összefüggése Clemenceau-nak a magyar menyéhez fűződő viszonyával, az Ipoly és a Ronyva hajózható folyókként való feltüntetése, Apponyi beszédének hatása, a román titkosszolgálat által „mozgósított” nők befolyása stb.) Inkább azokat a kérdéseket próbáljuk csokorba gyűjteni, amelyek valóban komoly történelmi töprengések kiindulópontjaiként, a történelemtanításban, illetve az egyre inkább historizáló érveket felvonultató közéleti diskurzus során megfogalmazódnak.

Kié a trianoni béke?

Történelemkönyvekben és a 20. századdal foglalkozó cikkekben, illetve tanulmányokban tanulságos nyelvészeti elemzés tárgyát képezhetné a szerzők által használt személyes névmás. Vagyis az, hogy gyakran olvasunk – a szerzőknek a trianoni békéhez fűződő érzelmi kapcsolataitól egyáltalán nem függetlenül – olyan megfogalmazásokat, hogy „tőlünk” vették el az elszakított területeket, „mi” voltunk a kiszolgáltatott kárvallottjai a béketárgyalásoknak stb. Mindez még talán nem is volna probléma, hiszen a magyar állam jogfolytonossága és dédapáink generációjához fűződő viszonylagos közelség megengedné a többes szám első személy használatát minden, az ország egészét érintő kérdés kapcsán. Azonban csak akkor, ha mindez következetesen érvényesülne, vagyis a 20. századi magyar történelem egyéb eseményei kapcsán is megtörténne. Olyat azonban soha nem vagy csak ritkán és politikailag elkötelezett (periférikus jelentőségű) kiadványokban olvasunk, hogy „megtámadtuk” a Szovjetuniót, Hitlertől és Mussolinitől „kaptuk” vissza a Dél-Felvidéket és Észak-Erdélyt, „deportáltuk” a zsidókat stb. A magyarság számára tragikus események (elsősorban az első világháborút követő területvesztés) azonosulást, a kényes vagy kifejezetten negatív jelenségek pedig távolságtartást váltanak ki, ami megnehezíti a történelmi múlt átfogó, differenciált szemléletét. Trianon kapcsán is érdemesebb olyan, történelmi távolságot tartó szövegezést választani, amely távolról sem kisebbíti a területvesztés súlyosságát (gazdasági, társadalmi, kulturális következményeivel együtt), viszont nem is helyez vissza bennünket az 1910–1920-as évek fordulójába, amelynek csak „sérelmi” történelemszemlélet és önigazolás-keresés lehet a következménye.

Ha már itt tartunk, érdemes azt is rögzíteni, hogy az első világháborúban nem egyszerűen Magyarország vett részt és szenvedett vereséget, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia. Kétségtelen, hogy Magyarország egyenjogú és egyenrangú fele volt a Habsburgok közép-európai birodalmának, ezért részesedhetett a sikereiben, viszont osztoznia a kudarcaiban is. Amikor a magyar politikai elit 1867-ben összekapcsolta az ország sorsát a birodaloméval, kimondatlanul vállalta az annak esetleges bukásával járó kockázatot is.
Ugyanígy, amikor a Párizs környéki békék során átrajzolták Európa határait, akkor nem csupán Magyarország feldarabolásáról, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia felosztásáról, a helyén pedig kis nemzetállamok rendszerének kialakításáról döntöttek. Mindez persze legfeljebb enyhíti a trianoni békekötés súlyosságát, de fontos megállapítani, hogy a „mi” és „ők” kategóriájának a meghatározása is bonyolultabb, nem lehet csak az etnikai hovatartozás szerint kijelölni.

Velünk él-e Trianon?

A kérdés úgy is feltehető, hogy túl lehet-e lépni a trianoni békekötés következményein. A válasz (egyik fele) egyértelműen: nem, hiszen a trianoni béke következtében magyar nemzetiségű, anyanyelvű emberek százezrei kerültek idegen államok fennhatósága alá, akik, illetve utódaik (kisebb megszakításokkal, eltérő politikai rendszerek keretei között) folyamatosan szembesültek az új határok bonyolult következményeivel. A határon túli magyarság – mint a magyar nemzeti közösség integráns része – kilencvenéves múltjával, illetve jelenével értelemszerűen foglalkozni kell, ezért Trianon napjainkra gyakorolt hatásmechanizmusa nem megkerülhető. Azonban a kérdés második felére már árnyaltabb válasz adható: az 1918 és 1920 között történtek kezelhetők a múlt részeként, tárgyilagos feldolgozásuk és ismeretük – éppen az előbbi szempont hiteles képviseletére tekintettel – elengedhetetlen. A „Trianon-legendáriumok” éltetése, sérelmi szempontú, folyamatos felemlegetése, az eseménysor erkölcsi dimenziójának erősítése nemcsak a történelmi múlt megismerésének akadálya, hanem a máig ható következmények méltányos kezeléséé, a határon túli magyarsággal, illetve szomszéd országokkal való kapcsolatteremtésé is.

Történelmi vagy politikai kérdés?

Jogos a felvetés, ha arra gondolunk, hogy 1920 óta a nemzeti jelleg hangsúlyozására (sőt, másoktól való elvitatására) hajlamos jobboldali politizálás rendszeresen tematizálja a trianoni békekötést. 1945-ig aktuálpolitikai kérdésnek számított, az államszocialista rendszerben értelemszerűen nem merülhetett fel, 1990 óta azonban újra az. A radikális jobboldali mozgalmak, pártok pedig változatlanul felszínen tartják (már csak öndefiníciós kényszertől hajtva is) az „igazságtalan” békekötés megváltoztatásának, revíziójának programját. Mindez azonban csupán Trianon felhasználási kísérlete, így a következmények politikai szempontú kisajátítására irányuló próbálkozás, nem azonos a szembenézéssel és a következmények kezelésének programjával. A trianoni béke, az ahhoz vezető okok és a közvetlen következmények azonban a történettudomány világába tartoznak, feldolgozásuk, megítélésük a történtek megannyi „áthallása” ellenére szakmai feladat, így „harag és részrehajlás nélkül” végzendő.

Igazság? Igazságtétel?

A két világháború közötti magyar politikában, illetve az azóta eltelt időben is a békekötés leggyakoribb jelzője az „igazságtalan” volt. A revíziós propaganda lényegét is az „igazságot Magyarországnak” szlogen adta. A Trianonnal való szembenézés legnagyobb akadályát ebből az „igazságtételi” körből való kilépés nehézsége adja. Ez a megközelítés ugyanis feltételezi, hogy a történelmi Magyarország számított az ideális, „igazságos” állapotnak, amelynek felbomlasztása csak egy, az ország elleni valamiféle „merénylet” eredménye, és az európai politika csak akkor lehet újra igazságos, ha az országhatárok 1918 előtti állapotát helyreállítja.

Álláspontunk szerint már a kérdésfeltevés is rossz, hiszen a történelemben a hasonló típusú pilátusi kérdés („micsoda az igazság?”) egyszerűen megválaszolhatatlan. A „történelmi” Magyarország évszázadok folyamán alakult ki, a politika mellett társadalmi, gazdasági folyamatok alakították etnikai, vallási összetételét. Ami pedig a határokat illeti, a török kiűzése után alakultak ki – kisebb-nagyobb 18. századi változásokkal – a Magyar Királyság határai. Nyilvánvaló, hogy nem lehet a pozsareváci békét vagy a Mária Terézia korában eszközölt területi változásokat az „igazság” születési pillanataként rögzíteni, és a Magyar Királyság határai a korábbi évszázadokban is sokat változtak. (Nem is beszélve Erdély, a Határőrvidék, Horvátország stb. bonyolult problémaköreiről.)

De nemcsak erről van szó. Az a kérdés ugyanis felvethető, hogy Magyarország területcsonkítása arányos volt-e a háborús szerepvállalással vagy az 1918 előtti rendszer „bűneivel”, más szavakkal: mennyiben lehetett volna méltányosabb határokkal megkötni a békét. Viszont erre sem válaszolhatunk egyértelműen, hiszen a szemben álló felek mindig másként ítélik meg saját sérelmeiket, illetve azok kompenzációját. A sokat emlegetett „etnikai” határok pedig térségünk legtöbb pontján megállapíthatatlanok. Kétségtelen, hogy lehetett volna etnikailag méltányosabb (nem elsősorban a győztesek gazdaság-, illetve hatalompolitikai szempontjait követő) határokat kialakítani, azonban joggal feltételezhetjük, hogy a magyarok vereségérzését, a békekötés „igazságtalanságáról” való meggyőződést ez is kevéssé befolyásolta volna. Ha Kassa, Nagyvárad és Szabadka Magyarországon marad, attól még igazságtalannak érezte volna a politika és a közvélemény, ugyanúgy követelte volna a revíziót stb.

A lényeg abban ragadható meg, hogy tudomásul vesszük: az etnikailag nagyon is vegyes képet mutató, nagyhatalmi ábrándokat ringató történelmi Magyarország sem volt „ezeréves birodalom”, vagyis létébe bele volt kódolva a felbomlás, bukás stb. valamiféle veszélye is. Az hogy pont ekkor és pont így alakult, az a konkrét történelmi körülmények, elsősorban az első világháború következményei, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy később, illetve más körülmények között is bekövetkezett volna a ’67-es monarchia felbomlása.

Általánosabb értelemben felesleges továbbá a békediktátummal kapcsolatosan erkölcsi kérdések feszegetése. Óhatatlanul minden etnikum magát érzi „jónak”, a vele szemben állót „rossznak”. De ha megpróbálunk ettől az érzelmi dimenziótól is elvonatkoztatni, meg kell állapítanunk, hogy a versengő közép-kelet-európai népek egyaránt igyekeztek kihasználni és mások rovására érvényesíteni a térségben felmerülő kedvező nagyhatalmi érdekeket és törekvéseket. A magyarok ugyanezzel az eszközzel éltek 1867-ben és próbálták pozicionálni saját nemzetiségüket mások rovására, mint ahogy az utódállamok is tették. Utóbbiak gyakran emlegették a magyar állam türelmetlenségét, sérelmeiket, aztán 1920 után ugyanígy viszonyultak a területükre került kisebbségekkel. (Mindennek megítélése persze utódállamonként is változatos képet mutat, de általánosságban igaz, hogy nem vethetnek olyat a régi Magyarország szemére, amelyben ne volnának maguk is érintettek.)

A legnagyobb büntetés?

A Trianonnal kapcsolatos diskurzus visszatérő eleme, hogy Magyarországot érte a legsúlyosabb (nyilván az igazságtalansággal összefüggő) büntetés, arányait tekintve „tőlünk” (vö. Kié a trianoni béke?) vették el a legtöbb területet. Mindez számszerűen is vitatható, hiszen az első világháborúban vesztes országok közül például Törökország területi veszteségei is kiemelkedően súlyosak voltak, és az eltérő adottságú (területű, népesség-összetételű stb.) országok összehasonlítása nem egyszerű feladat. De talán nem is ez a legfontosabb, hiszen például a maradék Ausztriának is át kellett élni a nagyhatalomból kis állammá válás traumáját. Sokkal lényegesebb, hogy a „legnagyobb büntetés” mítosza kiegészíti a Trianonnal kapcsolatos érzelemvilágot. Sokkal inkább arra kellene irányítani a figyelmünket, hogy függetlenül a „veszteséglistán” elfoglalt helyezéstől, a történelmi Magyarország felbomlása teljesen új körülmények közé állította a térséget, benne a (most már határon túliakkal is számolni kénytelen) magyarságot.

Ki a felelős?

A leggyakrabban felmerülő, a kérdés feltevői által minduntalan megválaszolni próbált kérdés. A magyar történelmi emlékezet kisebb súlyú kudarcok, megpróbáltatások esetén is hajlamos azonnal „felelősöket”, rosszabb esetben „bűnbakokat” keresni. Trianon traumája olyan sokkoló volt a diktátumot aláírni kénytelen Magyarország számára, hogy a feldolgozásához mindenképp találni kellett egy vagy több felelőst, akinek a nyakába lehet varrni a történteket, egyúttal igazolva azt is, hogy nem „mi” követtük el a Trianonhoz vezető lépést vagy lépéseket.
A felelős/bűnbak keresés önmagában elhibázott magatartás, függetlenül attól, hogy mennyi az igazságtartalma a felelősök megjelölésének. A trianoni békének ugyanis elsősorban okai voltak, a felelőskeresés inkább csak az önigazolás kielégítésére alkalmas. Az okok feltárása és megnevezése fontos történészi feladat. A felelőskeresés inkább a politikai mezőben értelmezhető, hiszen a megnevezett bűnbakokkal szemben pozicionálja a beszélőt.
Nézzünk meg néhány, leggyakrabban nevesített „felelőst”.

A dualizmuskori magyar nemzetiségi politika felelőssége

Az összes bűnbakképző mechanizmus közül ennek van a legtöbb kapcsolata a valósággal, a kérdés tehát körültekintően tisztázandó. A magyar nemzetiségi politikát két szélsőséges és egy, a kettő közötti nézőpontból minősítették már felelősnek Trianonért: szélső jobboldalon gyakran tartották túl engedékenynek ezt a nemzetiségi politikát, keményebb fellépést, magyarosítást szorgalmaztak. Ma már ritkán fogalmazódik meg az 1960–70-es években még hivatalos körökben elterjedt, önmarcangoló nézet, mely szinte kizárólag a „magyar uralkodó osztály” nacionalizmusa, türelmetlensége nyakába varrta az első világháborús szerepvállalást és az ország felosztását. A kettő között található nézőpont viszont felvethető és végiggondolandó. Kétségtelen ugyanis, hogy az első világháborús vereség következménye mindenképpen a területi veszteség lett volna, de jogos az az észrevétel, hogy a dualizmuskori magyar állam türelmetlen volt a nemzetiségek iránt, az „egy politikai nemzet” koncepciója pedig az 1890-es évektől az egyre korszerűtlenebb politikai berendezkedés keretei között a nemzetiségekkel szembeni türelmetlen intézkedésekkel (Lex Apponyi stb.) párosult. Abban az országban, ahol a lakosság mintegy fele már nem magyar ajkú volt, előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált a – területi és kulturális – autonómiák valamiféle föderatív rendszerének végiggondolása. A magyar politikai elit a történelmi Magyarország eszméjét csak a magyarság vezető szerepének fenntartásával tudta párosítani. Kérdés persze, hogy egy türelmesebb, a nemzetiségek kulturális és politikai jogait jobban respektáló politika mérsékelte volna-e a háborús vereség nyomán az ország területi veszteségeit, az viszont bizonyos, hogy Trianonban nemcsak a határon túlra került magyarságot csatolták el (a mi figyelmünk érthetően erre fókuszálódik), hanem románok, szlovákok, szerbek stb. tömegeit is. A nemzetiségek az első világháború előtt még kevéssé gondolkoztak a Monarchiából való kiválás alternatíváján, ezt (önálló nemzetállamok kialakítását, a határon túli „anyaországgal” való egyesülést) egy magukénak már nem érzett birodalomért való háborúskodás felerősítette. A dualizmuskori nemzetiségi politika felelőssége távolról sem kizárólagos, és pontosan illeszkedik a megreformálatlanul maradt ’67-es rendszer századforduló utáni problémáiba, arról nem is beszélve, hogy hasonló nagyságrendű nemzetiségi kérdéssel egyik európai államnak sem kellett megbirkóznia.

Tisza István felelőssége

Ritkábban vetődik fel, mint az alább következőké, pedig a gondolat logikus: Tisza emblematikus figurája lett a hadba lépésnek (Ady szavaival: ő lett a „gyújtogató, csóvás ember”), amellyel szemben ugyan voltak kifogásai, de az esetleges katonai győzelemtől a dualizmus (és benne Magyarország akkori) pozícióinak megerősítését remélte. Egész Európa háborús mámorban úszott, a várható következményekre csak kevesen figyelmeztettek. Tisza és kormánya összességében aligha tudta volna elérni a háborúból való kimaradást, felelőssége inkább (vö. A dualizmuskori magyar nemzetiségi politika felelőssége) a dualizmus rendszerének bebetonozási kísérletében ragadható meg. A német szövetséggel a Monarchia s benne Magyarország sorsa a háború kimenetelének kiszolgáltatottja lett. Ha össze kell hasonlítani az 1918 októbere előtti és utáni kormányok felelősségét Trianonért, az előbbi bizonyosan súlyosabb, még ha árnyalt megközelítéssel, a kényszerpályák feltérképezése folytán meggyőződhetünk arról, hogy nem kizárólagos ez a felelősség. Tisza miniszterelnökként kifejtett tevékenységét az sem helyezheti más megvilágításba, hogy az őszirózsás forradalom idején merénylet áldozata lett. Bár az utóbbi elem alkalmas személyének mitizálására, korábbi politikai pályafutásának megítélését azonban nem befolyásolja.

Az őszirózsás forradalom és vezetői, Károlyi, Jászi felelőssége

Talán a leggyakoribb bűnbaknak Károlyit szokták kikiáltani (politikailag elfogult vélemények keretében), mondván, hogy „lefegyverezte” az országot, kiszolgáltatta a környező országok étvágyának, vakon bízott az antantban stb. Az 1918. október 31-én hatalomra kerülő Károlyi Mihály és kormánya a rendelkezésére álló néhány hónapban aligha lett volna abban a helyzetben, hogy fegyveres erővel sikeresen őrizze meg a történelmi Magyarország integritását vagy legalább annak nagyobb részét. (A helyi ellenállási mozgalmak – pl. Balassagyarmat esetében – lokális jellegűek maradtak.) Igaz, hogy Linder Béla november 9-én „nem akart több katonát látni”, azonban tegyük hozzá, hogy a háborútól megcsömörlő és szétszéledő katonák egy éppen szétesett birodalom katonái voltak. Károlyi diplomáciai úton elért amennyit tudott, más kérdés, hogy a neki tett ígéreteket az antant nem tartotta be – de vélhetően más magyar kormányzat is ugyanerre a sorsra jutott volna. Károlyi tragédiája, hogy modernizációs erőfeszítéseit (demokratikus köztársaság, szabadságjogok garantálása stb.) a legrosszabb időszakban fejtette ki, a külpolitikai körülmények folytán esélye sem volt a sikerre. Felvethető viszont a kérdés, hogy ha nem kerül hatalomra a Tanácsköztársaság, egy demokratikus, köztársasági kormány mennyit tudott volna elérni a határok módosításában – ez persze puszta spekuláció, de feltételezhető, hogy kisebb sikereket elérhetett volna. A Vix-jegyzékkel azonban az antant azt igazolta, hogy csak az ultimátumok nyelvén tárgyal a magyarokkal, romba döntve ezzel Károlyi kísérletét, kiszolgáltatva személyét a két világháború közötti időszak, illetve a későbbi jobboldal bűnbakkeresésének. (Pedig adott esetben még a fegyveres honvédelem eszközétől sem zárkózott el.)

A Tanácsköztársaság felelőssége, illetve „pozitívumai”

Az a vélekedés bizonyosan túlzás, hogy a kommunista diktatúráért érte kivételesen súlyos megtorlás Magyarországot. 1919. március 21. előtt már megszületett a döntés a történelmi Magyarország feldarabolásáról, Kun Béláék uralma ezt annyiban befolyásolta, hogy Magyarország nem jelenhetett meg a békekonferencián érdekei érvényesítésére. Paradox módon épp a jobboldali, revizionista nézetek szokták megemlíteni a Vörös Hadsereg ellentámadását, amely függetlenül attól, hogy nem a magyarság védelmét, hanem a proletárdiktatúra rendszerének védelmét és expanziós kísérletét jelentette, sikeresen ellenállt a kisantantnak – mindez azt is sugallja, hogy meg lehetett volna tisztítani a megszállt területeket. Ne feledjük azonban, hogy a Vörös Hadsereg sikerei nagyon is viszonylagosak voltak, továbbá tartós területszerzésre hosszabb távon kevéssé lettek volna alkalmasak.

A „gyakran ismételt kérdések” persze gyakran újabbakkal is kiegészülnek. Gyakori ismételgetésük mellett a történész, illetve a történelem iránt érdeklődők részéről a válaszok ismételgetése (vagyis a történelmi múlt tényszerű felidézése) legalább ennyire fontos feladatnak látszik.

* A könyvtárnyi Trianon-szakirodalom historiográfiai áttekintése nem lehetett feladatunk, dolgozatunkhoz átfogó (illetve „pars pro toto”) jelleggel használtuk Ablonczy Balázs tanulmányait: Trianon-legendák. In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2002. 132–161.; ill.: Trianon-problémák. In: Kommentár, 2007. 4. sz. [Online: www.kommentar.info – 2010. február.]; valamint Romsics Ignác monográfiáját: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001; továbbá a Zeidler Miklós által szerkesztett nagyszabású forrásgyűjteményt: Trianon. Nemzet és emlékezet. Budapest, 2003.

Egyezzünk ki a múlttal!

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu címen, vagy a honlapon fórum indításával jelezheti.

//