„Megpróbálom az összes, a demokratikus opción belül még értelmezhető álláspontot empátiával fogadni. Diákjaim kérdéseire, még ha naivnak, irreálisnak tűnnek is, a maximális komolysággal és a tőlem telhető szakszerűséggel válaszolok.” – Peragovics Ferenc vitaindítója: elvi és szemléleti megfontolások; gyakorlati munka az órán.

A kötetben megjelent (rövidített) változat (pdf)

Elvi és szemléleti megfontolások

Komoróczy Géza egyik munkájában [1] kétféle történetírást különböztet meg. Az egyik az adott közösség összetartását, fennmaradását szolgálja, elevenen tartja a hagyományokat, akár nemes illúziókat is táplál. Ezt nevezi lelkesítő történetírásnak. A másik a kritikai történetírás, amely a tisztánlátást segíti, úgy tartja, hogy a tiszta helyzettudat a kohéziónak is hatékonyabb eszköze, mint a régiségbe vesző, hamis képzetek megőrzése.

Gimnáziumi történelemtanárként azt mondhatom, hogy mind a két szempontot igyekszem szem előtt tartani. Csak hűvös ésszel, szenvedély nélkül nem lehet tanítani.
A nemes illúzióknak nevezett szenvedélyek és törekvések fenntartása Trianonnal kapcsolatban azonban véleményem szerint életveszélyes a magyar nemzeti közösség számára. Ezért amikor tavaly egyik kollegám javaslatára Trianon-megemlékezést tartottak az iskolánkban, és ennek véleményezésére (úgy is, mint munkaközösség-vezetőt) behívott az igazgatóm, a válaszom kategorikus nem volt. A kolléga hivatkozott arra, hogy mentes lesz minden politikai izgatástól. Igazgatónkra gyakorolt hatásom kevésnek bizonyult, lezajlott a kis Trianon-gyászünnep – nem mellékesen, természetesen, nem tudott mentes lenni irredenta felhangoktól. Kíváncsian várom, hogy az idei, 90. évfordulón lesz-e emlékezés. Trianon tehát gyúanyag a kezünkben. A nacionalizmus olyan lángjai csaphatnak fel belőle, amelyek egész térségünk stabilitását veszélyeztethetik.

Az illúzió táplálása, hogy tudniillik módosítható a béke, akár csak részben is, hamis. Az európai és a világpolitika „környülállása” nem kedvez. Sírjunk? Keressük és találjuk meg a bűnbakot, az árulót, a nemzet sírba döntőit? Írjunk levelet Vidinből, és nevezzük meg a bűnöst? Nem tehetjük, mert véleményünk szerint ez rossz, aránytévesztő és a közös felelősséget hárító magatartás, illetve szemlélet.

Közelebbről szólva a magam tanári gyakorlatáról annyit mondhatok, hogy nem tehetek mást, csak az arany középutat kereshetem. Megpróbálom az összes, a demokratikus opción belül még értelmezhető álláspontot empátiával fogadni. Diákjaim kérdéseire, még ha naivnak, irreálisnak tűnnek is, a maximális komolysággal és a tőlem telhető szakszerűséggel válaszolok.

A Trianonhoz vezető úton – és ezt csak kronológiailag értem, mert az is vitatéma lehet, hogy fatalitás volt-e – szükséges a nemzetiségi kérdés bemutatása, azoknak a hibáknak, hiányosságoknak a föltárása, ami már eleve a magyar politikai elit ellen hangolta a nemzetiségek vezetőit. Vezérgondolatnak mégis azt tartom, 1867-től nem egyenes út vezet a történelmi Magyarország széteséséhez. Működnek a centripetális és a centrifugális erők. (Jászi Oszkár e logika mentén vizsgálja korszakos monográfiájában az egész Habsburg Birodalom szétesését. [2]) A háborúig egyértelműen az összetartó erők vannak túlsúlyban, és csak a háború rendkívüli terhei röpítik szét az egész rendszert. Ebből következően lehet a durvább magyarosító törekvéseket kritizálni, pl. a Lex Apponyit vagy Csernovát, de ezek is csak egy múló rosszullét jelei lettek volna, ha nincs háború, ha nem omlik össze az állam, ha nem rongyolódik le a nemzet – egészen a Rongyos Gárdáig…

Az őszirózsás forradalom elemzésekor már megkerülhetetlenné válik annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy – Bibóval szólva – a szabadság előrehaladása vajon mennyire ütközik a nemzet érdekével, ki tud-e alakulni olyan, 1848/49-hez hasonló érdekegyesítés, ami a nemzeti erők koncentrációját és hatékonyabb működését eredményezi. Szögezzük le, miért: a területi integritás vagy legalábbis a területi és ezzel a magyar etnikai károk mérséklése érdekében. Rosszul játszottak Károlyi Mihályék 1918/19 fordulóján? Ormos Mária mondta egy tévébeszélgetésben, nem is olyan régen, hogy ha a Manchester United és a Zalaegerszeg kerül össze, akkor világos, hogy mi lesz a végeredmény. De nem mindegy, hogyan játszik az Egerszeg. És hozzáfűzte: 1918/19-ben rosszul játszott. Nemes volt a program, de az adott körülmények között illuzórikus. A Kárpát-medence földrajzi helyzete sem tette lehetővé, hogy egy Musztafa Kemál típusú nemzeti védmozgalom ellenálljon a frissen alakult államok túlzó törekvéseinek. A török helyzet elemzése és összevetése a magyarral (a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális tradíciók jelentős eltérése ellenére) véleményem szerint sok tanulságot tartalmaz. Törökországban a nemzeti ügy sikerre vitele vagy legalábbis az elszenvedett területi csonkítások elviselhető szintre hozása nem mellékesen megalapozott egy eredményes politikai forradalmat is, amelynek eredményeképpen – sok áldozat árán ugyan, de mégiscsak –,létrejön a világban az első, nyugati típusú polgári állam az iszlám kultúrkörben. Magyarországon egy károkat mérsékelni tudó politikai vezetés a hatalmat is megtarthatta volna, és polgári demokratikus társadalmi programja (a szabadságjogok kiterjesztése, földosztás) is vonzóbbá vált volna a nép körében.

Még a modern kori polgári forradalomnál is problematikusabb Trianon és a Tanácsköztársaság kapcsolata. Legalábbis a magyar köztudatban. A kommün sok vezetőjének származását és kommunista eszményeit vádolják a trianoni szigorúságért. Az identitás kérdését viszonylag elegánsan elháríthatjuk, mondván, hogy saját öntudata szerint Kun Béla nem zsidó, hanem kommunista világforradalmár. És a zsidó felmenőkkel rendelkező magyar tőkésnek egyáltalán nem lehetett ínyére a magántulajdon eltörlésére irányuló program. Azt az ellentmondást sem tudjuk feloldani az órán, hogy éppenséggel a kommünnek volt elég ereje és politikai akarata a honvédő felszabadító háború megindításához, ugyanis, mint tudjuk, Kun Béláékat nem a történelmi Magyarország védelme vezérelte, hanem a proletár internacionalizmus jegyében indult az északi hadjárat. Gyakorta ezeknek az érveknek a hangsúlyozása, az ezzel kapcsolatos szövegek filológiai alapossággal elvégzett elemzése, ütköztetése mit sem ér. Mint a falra hányt borsó.

Ez azonban már véleményem szerint inkább a mai politika felelőssége. Azért ugyanis, mert az ádáz politikai küzdelmet olyan mértékben felerősíti, oly mértékben a vakhit és élet-halál harc kérdésévé teszi a történelemlátást, amivel szemben mi, az érvekre alapozó, higgasztó tudományosság képviselői szinte tehetetlenek vagyunk. Kovács András szociológus nemrég egy ÉS-ben megjelent interjúban (2009. augusztus 14.) a holokauszttal kapcsolatban említette, de szerintem Trianonra is igaz: „a történelmi emlékezet a politika prédájává lett”.

Hangsúlyozni szeretném, hogy demokráciában a történelem mondásának pluralizmusában hiszek. Tehát ezeknek a kérdéseknek eltérő – de nem egymást kioltó – narratívái megélnek/megélhetnek a piacon. Az órán bele tudok bújni a nemzeti konzervatív, a polgári radikális, a szociáldemokrata szerepébe, de az északi hadjáratban csillagos sapkában harcoló vöröskatona is lehetek. Ezek hitelesen alakítható szerepek; hogy hol a határ, azt kollégáimnak nem kell magyaráznom.

Gyakorlati munka az órán

Maximum két óránál több időt nem fordíthatunk a kérdéskör elemzésére. Az előzmények jó részét más anyagrészekkel kapcsolatban már megtárgyaltuk, tehát a magyar nemzetiségi politika értékelése már megtörtént. Kossuth Kasszandra-levelének elemzése kapcsán viszont el lehet indítani egy beszélgetést arról, hogy mennyire lehetett látni a szétesést, mennyire volt belekódolva a magyar történelembe. Tekinthető-e fatalitásnak, ami Trianonban bekövetkezett? Gyűjtőmunkával jobb csoportokban összeszedhetjük azokat a tényezőket, jelenségeket, amelyek feszítik a Monarchia kereteit, és az összetartást erősítő tendenciákat. A háború mely faktorokat fogja erősíteni?
Az 1918/19-es forradalmak külpolitikai elképzeléseit természetesen sorra kell venni, az abban bekövetkező irányváltásokat, reményeket, illúziókat, kényszerpályákat láttatni kell a diákokkal. Mindez jól illusztrálható Wilson, Károlyi, Jászi, Kun, Apponyi és az utódállamok vezető politikusainak szövegeivel.

A külső tényezők számbavétele nem azért fontos, hogy a magyar politikai osztály felelősségét csökkentsük, hanem hogy reálisan láttassuk azt a nemzetközi viszonyrendszert, amelyben a háború végén élre sodródott új és tapasztalatlan magyar politikai elitnek működnie kellett. Kiemelendő a Monarchia megszűnő kiegyenlítő-ellensúlyozó funkciója. A győztesek céljait, a párizsi békekonferencia hangulatát, a béke jellegét nagyszerűen illusztrálhatjuk Bibó István egy-két idevágó, frappáns idézetével (pl. a paktált helyett diktált békéről, a békerendszer sárkányfogvetés jellegéről).

Térképmunka: Teleki Pál vörös térképének és más korabeli térképek segítségével ismertessük az utódállamok elképzeléseit, kövessük a határ- vagy demarkációs vonalak mozgását, és rögzítsük a megvalósult helyzetet. Óhatatlanul fölvetődnek majd a kérdések: hol, hogyan és mennyiben lehetett volna igazságosabb a határ? Melyek voltak a döntő szempontok a határok meghúzásánál? A meglévő tévhitek (Ipoly, Ronyva hajózhatósága) eloszlatására kiválóan felhasználhatjuk Ablonczy Balázs Trianon-legendák című írását [3]. Esztergomban élek és dolgozom, ezért külön helytörténeti relevanciája is van a határhúzásnak magyar és szlovák/csehszlovák viszonylatban [4]. Az Ipoly–Garam menti területek gerillaharcait megismertethetjük a szervező, a Hont megyei Bajtán született, kiváló tollú Drozdy Győző emlékiratai [5] alapján. Érdemes szlovák történészi véleményt is elolvastatni a tanulókkal, hogyan néz ki mindez a másik oldalról. [6] Mindez megvalósítható a magyar–román, magyar–délszláv, magyar–osztrák viszonylatban is. A helytörténetírás egyébként is reneszánszát éli, rengeteg kismonográfia születik manapság a kistérségek mikrotörténelméről. Tehát érdemes ráközelíteni a lokális helyzetre, hiszen nemcsak Sátoraljaújhelyen, Balassagyarmaton, a baranyai háromszögben vagy Sopronban, hanem a trianoni határmentének szinte mindenütt megvannak a sajátos és érdekes történetei. Mindezt persze nem gondolnám, hogy az irredenta érzések fölkeltésére kellene felhasználni a jelenben, de úgy sem közelíthetjük meg a témát, mintha a területi kérdés teljesen indifferens (lett) volna. Szűk, de talán járható mezsgyén eljuthatunk a határok légiesítésének remélhetően – Komoróczyhoz visszatérve – nemes illúziójához, az esetleg már létező kistérségi eu-s együttműködés gondolatához. Esztergomban példamutatóan jól működik az Ister–Granum Eurorégió, a volt Esztergom és részben Hont vármegyékre kiterjedően.

A soproni népszavazás esetét külön górcső alá vehetjük, ismertetve az előzményeket, a referendum kicsikarásához vezető utat, nemzetközi párhuzamokat vonhatunk (pl. a karintiai eseményekkel), foglalkozhatunk a félkatonai szervezetek szerepével.

Fakultációs csoportokkal filmeket nézhetünk és elemezhetünk. Gondolok a Szakály István írta és rendezte A Trianon-szindrómára és Koltai Gábor Trianon című alkotására. A filmek túl hosszúak és bonyolultak, ezért inkább csak részletek bemutatására és megbeszélésére szorítkozhatunk. Össze is hasonlíthatjuk a két film nézőpontját, módszereit, sugalmazásait.

Trianon utóéletét a Horthy-korban sokféleképpen megközelíthetjük. A magyar külpolitika konstans tételét, a revízió igényét a korszakban nem nehéz megérteni. A részleges vagy teljes revízió változékony intenzitású felszínen tartása átvezet már az új háború korába… A jogos sérelem orvoslásának igénye mellett térjünk ki a Trianon-kérdés belpolitikai, társadalmi összefüggéseire, vetületeire. Plakátok, köztéri szobrok, irodalmi alkotások, az ünnepek rítusainak elemzései segítenek a kérdések feldolgozásában.

Az általunk tanított csoportokban egészen bizonyos, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek a családját valamilyen módon érintette (menekülés, vagonlakás) a trianoni béke. A személyes élettörténetek felidézésével tehetjük teljessé a kialakított képet.

Összegzés

Térségünk szétesésével a nemzetállamiság irányába történtek lépések, még akkor is, ha mi, magyarok szeretjük hangsúlyozni az utódállamok soknemzetiségű mivoltát. Mégis, kétségtelen tény, hogy a nemzeti kisebbségben élők száma csökkent az első világháború végi rendezéssel. Az új helyzetnek Magyarország természetesen kárvallottja volt és nem kedvezményezettje. A nemzetállami logika ma is működik, gondoljunk csak Csehszlovákia közelmúltbeli békés szétválására vagy Jugoszlávia véres háborúkkal zajló szétesésére. A nemzetállamiság eufóriáját átélő új államok azonnal megtapasztalják egy szupranacionális közeg vonzását is. Ez az Európai Unió. Koszovóban euróval fizetnek.

A történelemórán nem szabad megfeledkeznünk a trianoni trauma máig működő hatásairól. Ilyen értelemben Trianon a jelenhez tartozik. Hamis ábrándképek festésétől azonban óvakodjunk. Történelemtanításunk egyik fő célkitűzése ma nem lehet más, mint hogy javítsuk a Trianonban mélypontra csúszott viszonyt a szomszéd államokkal, a konfliktusos kapcsolatot megpróbáljuk együttműködővé alakítani. A kooperáció, az egymásrautaltság tudatának erősítéséhez nem éppen a szétválás kora kínálja a legtöbb alkalmat, ezért van szükség a pontos történészi elemzésre és a higgadt tanári tálalásra.

1 Komoróczy Géza: Holocaust (A pernye beleég a bőrünkbe). Osiris, Budapest, 2000. 162. p.
2 Jászi Oszkár: A Habsburg-birodalom felbomlása. Gondolat; Budapest, 1983
3 In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2002
4 A magyar–szlovák közös múltról nagyon jól használható: István Kollai (szerk.): Meghasadt múlt. Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből. Terra Recognita Alapítvány, Budapest, 2008
5 Elvett illúziók. Drozdy Győző emlékiratai. Kossuth Kiadó – Zala Megyei Levéltár, Budapest, 2007
6 Jól felhasználható ehhez: Dusan Kovac: Szlovákia története. Kalligram, Pozsony, 2001

Egyezzünk ki a múlttal

//