Dr. Fehér Bence (egyetemi docens, KRE BTK Történettudományi Intézet) előadása a a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján („Őseinket felhozád…” – Magyar őstörténet).

A „kettős honfoglalás” elmélete több mint harminc éve közismertnek mondható, sőt közszájon forog¹,  ennek ellenére – függetlenül bizonyíthatóságától – terminológiai értelemben voltaképpen tisztázatlan. Maga a kifejezés is fogalmilag pontosításra szorul: miért épp „kettősnek” nevezzük? A terminus technicust értelmezve leegyszerűsítően fogalmaz az elmélet részletes kifejtője és legnagyobb tekintélyű hirdetője, László Gyula is: „Mit jelent maga a kifejezés? Annyit csupán, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már magyar népességet találtak.”² Ebből a fogalmazásból egyrészt nem világos, milyen értelemben – nyelvileg, önazonosság-tudatában, mindkettő? – magyar népességről van szó, másrészt az, hogy azonos-e a hont foglaló és az itt talált népesség (ez utóbbi kérdésben László Gyula véleménye is fejlődött, élete vége felé radikálisan afelé hajlott, hogy „Árpád magyarjai” lényegileg különböző, török nyelvű nép volt).

Ha megpróbáljuk általános érvénnyel fogalmilag tisztázni a „kettős honfoglalást”, valahogy így kell fogalmaznunk: az a történeti elmélet, mely szerint 895 körül a Kárpát-medencébe beköltöző, a történeti forrásokban leírt és Árpádhoz és társaihoz asszociált nép, valamint egy akkor itt talált, itt korábban hont foglalt nép tartós együttélése indult meg, amely békés egybeolvadáshoz vezetett. A 895 körüli honfoglalás ténye, remélem, mindenki számára elfogadható bizonyítottnak; korábbi, nagy népi tömegű honfoglalásnak az eredeti elmélet által javasolt 679/680 szintén teljesen elfogadható, hiszen történeti adatok utalnak az ekkor bekövetkező bolgár honfoglalással párhuzamos, azzal összefüggő (rokon?) beköltözésére egy onogur népességnek a Kárpát-medencébe, a régészeti adatok alapján pedig bizonyos egy jól elkülöníthető, jelentős népességű késő avar kultúra megjelenése nagyjából ehhez a korhoz köthetően. Az elmélet punctum saliense voltaképpen nem más, csak egy kérdés, amelyet pro és kontra bizonyítani kellene: hogy a 10. századig ennek a honfoglalásnak a népe megmaradt-e, éspedig jelentős tömegben. Ugyanakkor ettől függetlenül van egy fogalmi hiba az elméletben: a honfoglalás nem lehet szó szerint kettős, csupán egyszeres vagy (legalább) hármas, ugyanis a 679/680 körül beköltöző nép bizonyítottan a helyszínen találja az 567-ben itt hont foglalt avar népet, és azzal az elkövetkezőkben egybeolvad. Kérdés persze, lehet-e többszörözni a honfoglalásokat, amit dilettáns történészek (fogalmazzunk nyíltan: monomániásak) sokszor megtesznek, a magyarságot a kőkorszak óta itt élőnek tételezvén – nem ügyelve arra a tartalmi abszurditásra, hogy ha mindig itt éltünk, akkor honnan jöttünk 895 körül és/vagy 679/680 körül –, de természetesen az a gondolat nem elvi abszurd, hogy az avarok is jelentősebb népi tömeget találnak itt, akikkel közösen alkotnak népet, gyakorlatilag azonban ennek megfelelő bizonyítékai hiányoznak, és amíg ezekkel valaki elő nem lép, én a kérdésben szkeptikus maradok.

Mielőtt továbbmennék, természetesen tisztázni kell, hogy a „kettős” honfoglalás elmélete elterjedtsége és népszerűsége ellenére nem cáfolódik-e egyértelműen az említett punctum saliensnél, annál a kérdésnél, hogy a 9. század végét megérte-e a „késő avar” népesség a térségben, mert ha ez kizárható, akkor nem érdemes terminológiailag, sem nyelvészetileg vizsgálni a téves hipotézist. A mai magyar történettudomány általános véleménye valóban az, hogy a régészeti adatok nem igazolják a „késő avarok” megmaradását, azonban a kérdést semmiképp nem vehetjük lezártnak, ellenkezőleg, némi bizonyítékot az ellenkező, igenlő válaszra is lehet találni, feltéve, ha nemcsak a határon belüli és ékes magyar nyelven írt szakirodalmat hajlandó az ember olvasni, hanem a szomszédos országokban megjelenő, nemegyszer eléggé eldugott és jelentéktelen kiadványokat is. (Ennek további előnye, hogy a kisantant-országok kutatói aligha gyanúsíthatóak azzal, hogy magyar nemzeti elfogultságból igyekeznek egy prekoncepció mentén félreértelmezni az adataikat.) Egy ilyen, objektív méréseken alapuló alátámasztó adatot közöltek pl. a mai Szerbiából, a dunacsébi (Čelarevo) késő avar temető feltárásáról (1972–1980 közt).³ A jellegzetes késő avar kultúrájú, 268 síros temetőt az ásatók régészeti érvek alapján a 8. század végére, a 9. századra datálták, egy viszonylag késői, szegényesebb temetőrészben azonban C14-analízist is végeztek, ami ugyebár nem szubjektív, hanem elméletektől független értékelést ad, és a sírt kb. 981-re datálta – amikor ebben a térségben már majdnem száz éve magyar hatalom van.⁴

Természetesen egyértelmű bizonyítékról sem beszélhetünk: mivel az adat egymagában kevés, más vizsgálatokból újabb támogató adatokra volna szükség; addig elképzelhető, hogy itt egy elszigetelt maradék népességre vonatkozó értesülésünk van csak, bár határozottan meglepő volna, hogy ez a népesség a kulturális önazonosságát ezek szerint sikeresen őrzi kb. 90 évig.⁵ Ami az etnikus származást illeti, az még meglepőbb következtetést is megenged, mert a temető sírjaiban határozottan mongolos antropológiai jellegek is előfordulnak, amiből arra lehet következtetni, hogy ennek a népnek az alaprétege még a „legelső”, 567-es avar honfoglaláshoz köthető.⁶

A továbbiakban tehát arra az alapra helyezkedve, hogy a „kettős” honfoglalás tényét megengedhetőnek vesszük, arra a kérdésre keressük a választ, mi módon alakulhatott ki ezek szerint a mai magyar nép nyelve. Természetesen az „első” és a „második” honfoglaló nép nyelvét kell először tisztáznunk. Logikailag nyilvánvalóan három válasz adható:

a) az 1. nép nyelve X, a másodiké magyar volt,
b) mindkét nép magyarul beszélt,
c) az 1. nép nyelve volt magyar, a másodiké X.

X-nek általában törökös nyelvet tételeznek fel, de oktalanság lenne érvek nélkül anticipálnunk a választ; d) lehetőség nyilván nincs, mert ha egyik nép nyelve sem lett volna magyar, akkor most mi sem beszélnénk magyarul, mert később ezt a nyelvet nem volt lehetőségünk átvenni. Ha ugyanis visszafelé követjük a magyar nyelvtörténetet, kontinuusan tudjuk tenni azt 1055-ig, a Tihanyi Alapítólevélig, de a leginkább szkeptikus szemmel is a 12. századig, amikortól már viszonylag sok az adat. (Egybefüggő szövegemlékeket ugyebár a század végétől, addig glosszákat és névadatokat ismerünk, s ezek teljesen egyértelműen és általánosan a mai magyar nyelv egyenes ősét mutatják annak ellenére, hogy a névadatoktól az ellenkező irányba való torzítást várhatjuk, mivel a nevek általában részint archaikusabbak, részint heterogénebbek a nyelv közszavainál.) A magyartól eltérő X nyelvű népességnek nincs semmi nyoma!

Sajnos az adatfolytonosság 11. századi szakadása elég végérvényesnek tűnik. A 895-ös honfoglalás előtti népnek a nyelvére még tippet adni is nehéz. Az avarok nyelvére gyakorlatilag csak egész minimális számú névadat lehet(ne) forrás, ezek azonban nem feltétlenül egyetlen nyelvből értelmezhetők, jelentésük természetesen ismeretlen, csak esetenként, többesélyes következtetéseket lehet tenni – ez egyébként nagyjából a (második) honfoglaló magyarságra is elmondható. Belső írásos emlék csak rovásfeliratokból maradt ránk. Egyértelmű, hogy mind a késő avar, mind a honfoglaláskorban használatos volt a Kárpát-medencében egy rovásírás, azonban ennek a fennmaradt emlékei egészen kisszámúak és ugyanakkor rendkívül rövidek,⁷ így önmagukban, külső forrás nélkül hitelesen nem fejthetők meg – teljesen természetes, hogy x db élesen eltérő értelmezésük létezik, amelyek közt tudományos megalapozottsággal nem lehetséges dönteni. A kizárólag névtani adatokból (személynevek és tisztségnevek) pedig azért nem lehet megalapozott következtetést levonni, mert ezek a beszélt nyelv közszavaival nem vethetők egybe közvetlenül: hagyományok és divatok, idegen hatások alapján minden kultúrában e nevek jelentős része nem a beszélt nyelvből etimologizálható. Ez ma is így van, pedig ma viszonylag divatosak az „ősmagyar” keresztnevek; nem állítható, hogy régebben valaha is lényegesen más lett volna a helyzet.⁸ Az első, szoros értelemben vett közszónak, ami az itt élők nyelvéből fennmaradt, általában a 10. század végéről, a Veszprém-völgyi Alapítólevélből adatolt ζαμταχ szót tekintik, s az már a mai magyar nyelvvel azonos etimológiát ad.

Ha a szórványos 11. századi adatokat nem is tekintjük bizonyító erejűnek, kétségtelen, hogy a 12. századtól itt magyartól eltérő nyelvnek nincs nyoma, eszerint, ha a két honfoglalás népe különböző volt, a 11. század végéig meg kellett történnie a teljes egybeolvadásnak. Ez az idő azonban meglehetősen kevés. Egyrészt a kulturális egybeolvadás is, az imént láttuk, a 10. század végénél előbb nem egyértelmű, a nyelv pedig az anyagi kultúránál mindig konzervatívabb, másrészt azonban az ismert nyelvészeti párhuzamok is hosszabb időre utalnak. Nyilvánvaló analógiaként adódik a 13. század második felében beköltöző kunok nyelvi beolvadása – amit megkönnyített, hogy kétségtelen magyar többség közt éltek, bár kétségtelenül néhány tömbben, azonban nem teljesen kompakt tömbben –, s a kun nyelv teljes kihalása nem tehető a török kornál korábbra, tehát legalább 300 évig fennmaradt.⁹ Hasonló képet ad a bolgár nyelvvesztés története: a bolgár honfoglalás az ún. első honfoglalással párhuzamosan, 679/680-ban történt, a bolgár-török nyelv a későbbiekben a heterogén, minden bizonnyal szláv többségű lakosság közt beolvadt, azonban amikor Bulgáriában a 11. században megjelennek az első írásos emlékek, ezeknek az egyébként görög nyelvű szövegeknek a helyi nyelvet adatoló glosszái még nem szláv, hanem török nyelvre utalnak, s ha az nem is állapítható meg ezekből, hogy itt még a beköltözött nép által általánosan, széles körben beszélt vagy már visszaszoruló nyelvről van szó, a 200 évnél hosszabb fennmaradás mindenképpen biztosnak tekinthető.

Természetesen ezt a folyamatot döntően befolyásolhatták a demográfiai viszonyok. A feltehető két népesség bizonyára nem kompakt tömbként elkülönülve élt; ha valamelyik népesség lélekszáma viszonylag csekély volt, az összeolvadás lehetett a vártnál gyorsabb. A „második honfoglalás” népe a kunoknál és bolgároknál mindenképp kedvezőbb kilátásokkal állhatott a folyamat elé, bár a honfoglalók lélekszámára vonatkozó becslések szórása elég nagy, és a „kettős honfoglalás” feltételezése esetén az is vitatható, hogy a becslésbe nem vonódik-e be részben az itt talált nép. A közismert Ibn Ruszta-adat alapján a magyarok 20 ezer fős harci létszámáról¹⁰ mindenképpen nagy népről van szó, hacsak nem feltételezzük, hogy a kende oly oktalan volt, hogy népe összes férfiát kivétel nélkül magával vitte hadjáratára, legalább 150 ezres vagy annál elvileg bármennyivel nagyobb tömeg hihető csak. Ha tehát a „második” honfoglaló nép, László Gyula kifejezése szerint „Árpád magyarjai”, nem magyar, hanem az ő végső véleménye szerint török nyelvűek voltak, a beolvadásuknak 100–200 éven belül be kellett következnie, ami rendkívül problematikusnak tűnik.

Valamivel tágabb manőverezési lehetőségünk van, ha az ellenkező irányú beolvadást tételezzük fel, az „első” (tehát késő avar) népet gondolva X (szintén jelentős valószínűséggel török) nyelvűnek, mert a beolvadásnak ugyanannyi idő alatt kell megtörténnie, azonban arra nincs objektív adatunk, hányan voltak. Mégis, itt is komoly érvek vannak amellett, hogy jelentős népi tömegről van szó: egyrészt eleve két nép egyesüléséről, az 567-es avarokéról és a 679/680-as onogurokéról beszélünk. Az utóbbiak feltehetőleg önmagukban elérhetik a bolgár honfoglalók létszámát, s utána a legrosszabb feltételezés szerint is a 8. században zavartalan népszaporulattal számolhatunk, ami ellensúlyozhatja az avar állam megszűnését hozó 795–804 közti háborúk vérveszteségét. Régészetileg ezzel pedig összhangba hozható, hogy a késő avar temetők köztudottan szintén elég nagy létszámúak. A valószínűség mindenképpen amellett szól, hogy a beolvadás feltételei a bolgár nyelvvesztésénél valamivel kevésbé voltak súlyosak, vagyis a 100–200 év közti időtartam itt is elég kevésnek tűnik.
A nyelvészetileg legegyszerűbb következtetés természetesen a harmadik: hogy az 1. és a 2. népesség nyelve közt nem volt lényegi eltérés, hanem ugyanazon nyelvnek legfeljebb két dialektusát beszélték, amelyek aztán az összeolvadás folyamatában viszonylag könnyen ki tudtak egyenlítődni. (Ráadásul a nyelvjárás-kiegyenlítődés folyamatára hosszabb időintervallumot is adhatunk meg, mert ezt nehezebb a gyér korai forrásokból azonosítanunk, mint két gyökeresen különböző nyelv meglétét.)

A kérdés ilyetén megválaszolása persze újabb problémákat vet fel, amelyekkel a kutatásnak meg kell birkóznia. Történeti oldalról már régóta ismertek a problematikus pontok, ezekkel most nem kívánok foglalkozni, s nem is tartoznak szorosan vett témánkhoz, bár visszahatnak a nyelvtörténetre, hiszen értelemszerűen annak is feladata lesz megmagyarázni, hogyan, mikor és miért szakadhatott el egymástól két, eszerint rokon eredetű nép. Nyelvészetileg azonban szintén számos olyan momentum vetődik fel, amelyeket az eddigitől eltérő módon lehet csak megoldani:

• a magyar nyelvben lévő, köztudottan nagyszámú régi török eredetű elem eredeztetéséről eddig annyi volt egyértelműen bizonyos, hogy a 10. századnál korábbi időre vezethető vissza; ha elfogadjuk, hogy a két néprész közel azonos nyelven beszélt, ezeknek a magyar nyelven belüli történetét legalább a 8. századig kell visszavezetnünk, amitől számos kronológiai következtetés megváltozhat;
• némileg hasonló a helyzet a magyar–szláv nyelvi kapcsolatokkal, bár ezek jelentősége sokkal kisebb;
• a nyelvi összeolvadás problematikája egy lépcsővel korábban gyakorlatilag megismétlődik avar/onogur viszonylatban, így az (eredeti) avar nyelv és a magyar nyelv kapcsolata is feltétlen kutatandóvá lép elő – bár természetesen itt a problémátlan összeolvadás esélye már kellően nagy, hiszen a 7. század végétől több mint 400 esztendőnk van rá;
• nemcsak időben, hanem térben is nagyobb etnikus kontinuumhoz kötődik a magyar nyelv, egy időben Kelet-Európa elég jelentős különböző területeihez fűződő kapcsolatai valószínűsíthetők.

Főleg pedig, mivel a több mint 200 évig mindenképp külön életet élő két nép nyelve közt bizonyos, legalább nyelvjárásszintű különbség feltétlenül volt, innentől a (II. évezredben dialektológiailag figyelemreméltóan egységes) magyar nyelv régi történetében óriási szerephez kell jusson egy eddig eléggé elhanyagolt tudományterület: a paleodialektológia.¹¹

_{1 Noha tkp. 19. század végén felmerült érvelésből indult ki, kidolgozott és széles körben ismert elméletté László Gyula, A „kettős honfoglalás”, Budapest 1978. nyomán vált (monografikusan; szakcikkekben a szerző már kb. egy évtizeddel azelőtt nyilvánosságra hozta az elméletet).}

_{2 László Gy.: Őseinkről, Budapest 1990, 151.}

_{3 Exhibition: Menoroth from Celarevo. Federation of Jewish Communities in Yugoslavia, Belgrade 1980, 26-43.}

_{4 Természetesen a C14-analízis nem évre pontos. Ekkora időtávlatban feltehetünk egy kb. ±50 esztendős ingadozást, de ez esetben is, ha lefelé megyünk a szélső értékig, kb. a merseburgi csata idején temették el az elhunytat, értelemszerűen még mindig a magyar nép országában, ha viszont felfelé, Szent István király idején…}

_{5 Egyébként egyértelműen stabil populációról van szó, kiegyensúlyozott férfi-nő aránnyal, lásd Exhibition… 29. o.}

_{6 Az antropológiai analízisről lásd S. Živanović, in: Rad Vojvodanskih Muzeja, 21–22, Novi Sad 1972–73, 153–165; S. Živanović, in: Folia Anatomica Iugoslavica, Ljubljana 4, 1975, 1–45; S. Živanović, in: Rad Vojvodanskih Muzeja, 23–24, Novi Sad 1977–78, 19–20.}

_{7 Erdélyi I. – Ráduly J.: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig, Budapest, 2010, 18–44, ill. 45–49; összesen 13 darab avarkori emléket sorolnak fel!}

_{8 A Kárpát-medence területén a legrégebbi tömeges névtani adatok, amelyek névtani kutatást tesznek lehetővé, a kelta népességtől származnak (kevés kivétellel Kr. u. 1–2. sz.), s ezeknek a vizsgálata (legújabban lásd W. Meid: Keltische Personennamen in Pannonien, Budapest 2005.) már nagyjából ugyanezt a képet mutatja.}

_{9 Részleges nyelvtudásra, egyes szövegek fennmaradására pedig még a 18. század végéről is van bizonyítékunk, lásd rövid összefoglalásban G. Kuun, in: Codec Cumanicus, Budapest 1880, Praefatio XLIII.}

_{10 Ed. J. M. de Goeje: Bibliotheca Geographorum Araborum VII, Leyden 1892, 139.}

_{11 Ami viszont módszertanilag még sokat fejlesztendő, nagyon összetett tudományág, s főleg hihetetlenül kevés forrásunk van rá (modern, statisztikai alapú vizsgálatoknak tkp. esélyük sincs). Összehasonlításul: jelen tanulmány szerzője hosszú ideig kutatott latin paleodialektológiát, amely nyelvből ma hozzávetőleg 300 ezer ókori írott forrást ismerünk, s az egyértelmű nyelvjárási meghatározás a császárkor nagy részében még ma is hiányzik, míg itt a pillanatnyilag 13 darabos (lásd a 7. jegyzet) avar corpusszal kell dolgoznunk!}