A nándorfehérvári csata a középkori magyar történelem egyik legismertebb fejezete. Szinte mindenki el tudja képzelni maga előtt Wagner Sándor híres festményét, melyen a vár egyik hős védője, Dugovics Titusz átszellemült arccal magával rántja a mélybe a lófarkas zászlót kitűzni készülő, rémült janicsárt, s ezzel új lendületet ad társainak a vár védelméért folytatott küzdelemben. (Bárány Balázs írása, mely a „Legendák” a történelemkönyvekben című pályázatunk egyik nyertese)

Mára azonban egyre biztosabb, hogy a fent bemutatott hőstett csupán legenda. Így említi már a kor hadviselésével foglalkozó legújabb kiadványok egyike is¹, tisztázására pedig mostanság két ismeretterjesztő történeti munka is vállalkozott.

Nagy György Magyarország apróbetűs története című könyvében² (mely a méltán sikeres Magyarország története című televíziós dokumentumfilm-sorozatban elhangzott érdekes történetek, „kis színesek” gyűjteménye) a következőket írja: „Bonfini ugyan leírja a történetet – igaz, ő még Dugovics neve nélkül –, de képzeljék el, hogy ugyanilyen önfeláldozó tettről, vagyis amikor valaki az ellenfelével együtt leveti magát a várfalról, vándormotívumként más várostromoknál is olvashatunk. Ráadásul a történészek kutatása szerint »Dugovics« nevű nemesi család nem is élet a középkori Magyarországon. Ugyanakkor az is tény, hogy Nándorfehérvár megvédéséhez sok, a kitalálthoz hasonló, ám nagyon is valóságos hős önfeláldozására volt szükség. A nem létező Dugovics tehát őket, valamennyiüket személyesíti meg.”

A szerző fenti leírása nagyon ügyel arra, hogy a legenda valótlanságának hangsúlyozása mellett a nándorfehérvári csata során lezajlott küzdelem hősies mivoltán csorba ne essék.

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1859)

Hahner Péter alapos szakirodalmi hivatkozásokkal szintén bemutatja (persze csupán dióhéjban) ennek a történetnek az eredetét történelmi tévhitekkel foglalkozó munkájában³. A rövid, de tanulságos írásból kiderül, hogy a Dugovics név 19. századi családhoz tartozik, akik ősük „hőstettére” hivatkozva, hamis iratokkal kívánták igazolni nemességüket.

Mindezen tények ismeretében eléggé meglepő, hogy a tankönyvírásra vállalkozó történelemtanárok, történészek (és lektoraik!) nem találkoztak ezekkel az információkkal.

A jelenleg használatos általános iskolai történelemkönyvek közül például az igen színvonalas munkákat jegyző Horváth Péter a következő szavakkal mutatja be a gyerekeknek a nándorfehérvári hőstettet⁴: „A védők hősiesen ellenálltak. A zászlót kitűző törököt Hunyadi öreg vitéze, Dugovics Titusz magával rántotta a mélybe.”

De nemcsak általános iskolai tankönyvekben, hanem a középiskolásoknak szánt munkákban is találkozhatunk a Dugovics-legendával. Ez esetben azonban felhívom a figyelmet a két részlet közötti különbségekre, nevezetesen az egyikük egyszerű „közvitéznek” titulálja Dugovicsot, míg másikuknál már „veterán” katonává válik az alakja:

„A várvédők hősiessége, a kritikus pillanatban megérkezett keresztesek elszántsága, Hunyad irányító-szervező tevékenysége és egy közvitéz, Dugovics Titusz önfeláldozása (aki magával rántotta a mélybe a török zászlót kitűzni akaró janicsárt) eredményezte a sokszoros túlerőben lévő ellenség megfutamodását.”⁵

„A katonai utánpótlás ellenére a védők válságos pillanatokat éltek át, ám az egyéni hősiesség mindig megmentette a helyzetet. Hunyadi egyik öreg katonája, Dugovics Titusz, aki már a várnai csatában is részt vett, nem bírva a vár fokára kapaszkodott török zászlótartóval, a lófarkas jelvény kitűzését azzal hiúsította meg, hogy a törököt magával rántotta a mélybe.”⁶

Felemás megoldásra vállakozott a Száray–Szász szerzőpáros által jegyzett tankönyv⁷, ahol ugyan a törzsszöveg nem említi Dugovics hőstettét, de az illusztráció (a Wagner-féle festmény) és a képaláírás nem tisztázza kellőképpen azt, hogy a történet csupán legenda. Mellesleg Száray újabb munkája⁸ már csupán a festményt, annak szerzőjét és címét tartalmazza, s hozzá egyfajta forráskritikai feladatot ad a diákoknak, akiknek el kell mesélni a közismert hőstettet, majd elmondani, hogy mit hangsúlyoz ez a történet. Ez a fajta attitűd talán Nagy Györgyére emlékeztet leginkább, s talán ez is lenne a hazai történelemoktatás egyik fontos feladata: hiteles, használható információkat adni diákjaink kezébe, nem kicsinyítve ezzel elődeink hőstetteit.

Bárány Balázs

Jegyzetek:

1 Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005 (113. oldal)

2 Nagy György: Magyarország apróbetűs története. Kossuth Kiadó, Budapest, 2010 (73. oldal)

3 Hahner Péter: 100 történelmi tévhit vagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… Animus Kiadó, Budapest, 2010 (52–54. oldal)

4 Horváth Péter–Hámori Péter: Történelem az általános iskolások számára 6. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008 (98. oldal)

5 Walter Mária: Történelem a középiskolák 10. évfolyama számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006 (123. oldal)

6 Szabó Péter – Závodszky Géza: Történelem II. a középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006 (106. oldal)

7 Száray Miklós – Szász Erzsébet: Történelem II. a középiskolák számára. Műszaki Kiadó, Budapest, 2006 (108. oldal)

8 Száray Miklós: Történelem II. középiskolák, 10. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2006, (128. oldal)